Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett… miközben ezt indítványoztam:
– Hát most már menjünk innen!
– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…
Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját, olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta el:
Itt a bűvös csontvelő!
Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan volt valami kisérteties.
Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr.
Ismertem ezt a Számielt a Bűvös vadász-ból. Fáztam, amikor a szinpadon láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett gondolnom.
Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!… nem akartam!
A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így parancsolt rám:
– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell mondani?
– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam.
A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte:
– Talán félsz?
Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:… hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó, mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…
De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi vakmerőséggel?!
– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…
– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy félsz!
A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna a szemembe.
Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem, elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.
– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt nevetségesnek találom.
Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem, mint a nyárfalevél.
– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt, kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a vörös álarc.
Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután tudtam elrebegni, hogy:
Itt a bűvös csontvelő!
Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.
Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát:
– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy, mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.
Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az álarcot.
Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett, megkérdeztem tőle:
– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel?
– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e?
– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem. De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.
– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak, ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell hívni Számielt.
Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el. Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a megbizhatóságában.
– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem.
– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok.
»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor megtudtam, hogy ő már szinész.
Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel. És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?
Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra kitüntethessem magamat.
– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk – mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán, amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit felrugok, aki téged bántani akar.
Agenor csak magára a meghivásra felelt:
– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami ehhez kell!…
Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött, hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta oda, ahonnan elővette.
Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház világával.
– Hát menjünk! – sürgettem Agenort.
– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!
Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az én szereplésvágyamnak is.
– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te ellenségeidet is mind!…
– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… – vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!… A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!…
– Hát hogyan gondolod? – kérdeztem.
– Előbb mondd meg, hallottál-e már valaha a nápolyi néma cimborákról?
– Nem én.
– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a nápolyi néma cimborák!
– És mit akartak ezek?
– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt. Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?
– Hát mit akarunk?
– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval, akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe, megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe, ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.
Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó terveiből jól megértettem.
Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a fő: maga a megalakulás.
Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal, hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.
Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított, hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk, mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van, leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.
– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.
Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete, félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.
Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel, felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét. Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó hangon így szólalt meg fekete álarca alól:
– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?! Mit keres Debrecenben?
De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet, hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a természetes hangján:
– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl. Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének, Dom Sebastian, portugál királynak!…«
Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen rosszul mondtam el, ilyenformán:
– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!…
– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az irhájukat.
– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt, amerről ide lehet jönni?!
– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik, aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…
Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami, ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák közeledett a kert felé a kollégium felől.
Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.
Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett látnom.
– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.
Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen zsönge szinész-tehetségemtől.
– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen legördültem a ferslágról.
– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom, bejönnek-e? De erre közelednek.
– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!
A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett, ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.
Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant; csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a parancsoló-hidon.
Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól messzebb lévő részébe.
– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. – De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat, amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!
– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell mondani.
– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki, hogy mi az igazi nevünk.
– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve.
– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot, selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így, amikor már nagyon hatalmasok leszünk.
– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat.
– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel a titkos társulatba.
Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki, sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:
– Akkor hát nem bánom!
– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?
Nekem akkor Ördög Róbert volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:
– Ördög Róbert.
– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?
– Készen.
Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre, hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az Ördög Róbert-opera Bertramjára emlékeztetett:
– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj elő, itt a bűvös csontvelő!
Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák dalá«-nak már jól ismert szövegét.
– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte vezérem.
– Ha sugni fogsz, ahol megakadok.
– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!…
Elkezdtem:
– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos társulatának alvezére…
És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.
Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.
– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más, hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.
Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől. Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.
Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal inkább vonzott.
Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé, Agenor azt mondta:
– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még ma próbát tarthatunk Domi, az amerikai majom-ból. Ebben a majom szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem kell sokat beszélni.
Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.
Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon tetszett nekem.
– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek vakon kell engedelmeskedned.
Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte mesteremet.
– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek Tamás bátya kunyhójá-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére festeni.
De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkoltam el:
– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.
Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni.
– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd.
Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette.
– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.
– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott – akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?
– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a Kis Szinház kellékese és mint kellékes már felveheted.
Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmultával soha többé nem lehet része az embernek.
Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet.
A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud.
Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról… folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el.
Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.
Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.
– Pistikám, kedves, beteg vagy?
A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.
– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…
Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet.
– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?! – szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot adott az élethez.
Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan aludtam.
IV.
Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint a leckeóra.
Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten is szinpadnak teremtette!«
Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is elmentem hozzájok.
»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.
Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta.
Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.
Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában.
A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint otthon.
Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap, hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást.
Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.
Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki.
Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.
Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.
– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent Anna-utcai harc diadalmas hőse?
Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá, amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább megtisztelőnek kellett volna találnom.
Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján – ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Voltál-e már szerelmes?
Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha hátba vágtak volna.
Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):
– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.
Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt jelentette ki:
– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…
A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.
Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.
Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és »hanyagul« így csevegett tovább:
– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér, mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén és azon beszél.
Végre megtaláltam a hangomat:
– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.
– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.
– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.
– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok, Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«
– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is találkoztatok?
– Hogyne!
– És mit beszéltetek?
– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor, a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«
– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.
– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.
– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?
– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan az volt!…
– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?
Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:
– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.
– De hát mért nem indultál el a felkutatására?
– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.
– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.
Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb, mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda, az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.
Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.
Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?
Igen, de kibe?
A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben eddig még csak kétszer jutott eszembe.
Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki csak a nagy Vikinek nevezte.
Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi keresetem«.
Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam, hanem valósággal elhűltem.
Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül, amelyeket ismerek.
Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.
A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi megilletődés nyilatkozott meg.
És utánam kiáltott:
– Mi baja, Pistika?
Nem állottam meg és nem feleltem neki.
Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…
Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de rettenetesnek látszó szerelemmel.
Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka. Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek volt, mint én. Évikének hivták.
Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember, hogy tizig se tud olvasni.
Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor egyszer ügyesen ministráltam neki.
De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem mondhatnám.
Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség, beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés, hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.
Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom esztendős fiú, akit jól ismertem.
Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól, határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.
Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről korábban sejtelmem se volt.
Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.
Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike, gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és csúnyát takarhat.
Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.
Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi látomás, ma már nem tudnám elmondani.
Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.
Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.
Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét, elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában, amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.
– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. – Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami szomorú?!…
Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén… azon beszél…
– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!… Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom, visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…
Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér Eszmeraldába, akit sohase láttam.
Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a világban, milyen más, milyen gyönyörű!…
Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt, mint valaha. És az irigykedésem is.
Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül.
De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!
Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek.
Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt, amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.
– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a kérdésemre: – Nem; ez is valami.
És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre, amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem, mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.
Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első, utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:
– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én megvédelmeztelek?!…
Vagy:
– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…
Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a dicsekvésemet:
– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem bánok vele!…
Kiállhatatlan voltam.
Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar, kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a szót.
Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot.
Így fakadt ki:
– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!
– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is az ispotályban volnál!
Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!
Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt és hogy ma már ott szerepelhetne a Szentek Életé-ben, a katholikus hit vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra kész jóindulatomat.
– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!
A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt:
– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem fáj fejem!
Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!… a legjobb barátjának!…
Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:
– Ne szólj szám, nem fáj fejem!
És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni, és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt a kérdéseimre.
Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett tanítani, hogy az Angolosan címü bohózatban hogyan kell játszani az angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett komédiázni.
Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle, amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is belemelegedtem a játékba.
Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már vagy háromszor utasította el a kérésemet:
– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!
Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.
Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye. Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni.
A fejét rázta.
Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló szópazarlásba, így fakadtam ki:
– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá akartál tenni!
Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!…
Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt mondja Morsauf grófnénak A völgy liliomá-ban:
– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom?
– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak kiugrathatom a nyulat a bokorból.
– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. – És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom! Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!… De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…
Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!… Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.
Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel voltunk a Csapó-utcai házhoz.
Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a szemembe nézett, aztán így szólalt meg:
– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!…
Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s nagyon furcsán nézett rám.
Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen feltünően hosszu.
Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra, hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.
Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához.
Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet, ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:
– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert!
Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun.
V.
Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja, hogy csak rám akart ijeszteni.
Nem így történt.
Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt, amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.
Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor próbán van.
Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó művészek csoportjában.
Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.
Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi távolságból üdvözölt, a szokott módon:
– Szervusz!
– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?
– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod, hogy a bitófára jussak?
Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert.
– Hát… igazán?… – dadogtam.
– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat. Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!
Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból.
Haza támolyogtam.
Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő iskolai könyvre.
Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély sóhajtás szakadt fel a melléböl.
– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?
Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a bizalmasságától.
– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem hallgathat ki bennünket senki!…
– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a példátlanságában szinte elrémítő megadással.
És megint nagyot sóhajtott.
Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a lépcsőjén voltunk:
– Hát, ha mindenáron meg akartad tudni a titkomat, legyen kivánságod szerint. Talán nekem is jobb, hogy elmondhatom valakinek; mert borzasztó volt ezt magamban hordani. De ne felejtsd el, hogy amit most elmondok neked, azt rajtam kivül mostanáig senki se tudta. Még meggyónni se mertem… te leszel az első és egyetlen élő lény, aki ezt megtudod!…
– Én most már nem kivánom, hogy megtudhassam!… Amikor kértelek, hogy mondd el, mire gondoltál: nem sejtettem, hogy ilyesmiről van szó!… – hebegtem.
– Most már, hogy tudod, mi történt, azt is meg kell tudnod: miképen történt… máskülönben azt kellene gondolnod, hogy nem vagyok méltó barátságodra… és ezt nem akarom…
Ujra lélekzettem. Hát talán még se gyilkosságról lesz szó, csak valami szörnyű szerencsétlenségről!…
– Miért is ne mondanám el?!… – folytatta Agenor. – Megesküdtél, hogy barátod titkát soha senkinek se fogod elárulni… de letetted a néma cimborák esküjét is és jól tudod, hogy még vigyázatlanságból se szabad kiszalasztanod a szájadon olyan szót, amelyik nyomra vezethetné a fogdmegeket!…
– Tőlem nem fogja megtudni senki!… – fogadkoztam.