Ezt a pár szót már alig tudtam kinyögni. Annyira remegtem, hogy minduntalan összeverődött a fogam.
– Nem is volna értelme, hogy elfecsegd – szólt Agenor. – Rólad, mint barátomról és mint néma cimboráról nem tehetem fel, hogy esküd ellenére rögtön szaladnál a birósághoz… ha pedig később beszélnéd el, te is, mint bűnpalástoló, oda kerülnél, ahová én: a vérpadra!…
Kezdett a hideg rázni. Erre eddig nem is gondoltam!…
– Hát hallgass ide!… – Tudnod kell – kezdte meg elbeszélését Agenor, leülve arra a szalmaszékre, melyet egy nappal előbb az Angolosan díszletének vittünk fel a padlásra – hogy nekem volt egy nővérem, akit nagyon szerettem… úgy hivták, hogy: Hedvig… Hedvig olyan szép volt, mint a csillagok és sokan nem is hitték, hogy él, hanem azt gondolták, hogy: az oltárkép leszállott a helyéről, végig sétál a városon és estére visszamegy a templomba… De azért mégis találkoztak elvetemedett emberek, akik az utcán utána mentek, hogy erényét sárba tiporhassák. Én ezt észrevettem és mert közöttünk nem volt titok, megmondtam Hedvignek: »Kedves nővérem, jól vigyázz női becsületedre!… Tudod, hogy egy nőnek ez a legszebb éke!… És figyelmeztetlek, hogy vannak nyomorultak, akik erényedre leselkednek és utánad mennek az utcán!«… Hedvig, aki szintén nagyon szeretett engem, erre azt felelte: »Köszönöm, édes fivérem, hogy erről felvilágosítottál! Én magam is észrevettem, hogy vannak olyan galád férfiak, akik az utcán lesbe állottak, hogy erényemet sárba tiporhassák. Remélem, gonosz merényletük nem fog célt érni. De téged is fölkérlek, hogy légy segítségemre női becsületemnek megőrzésében. Amint tudod, szegény jó atyánkat nem kérhetem erre, mert ő, elfoglaltsága következtében nappal csak keveset van itthon és nem ügyelhet arra, hogy senki be ne lopózhassék a házba, ha délután álomba szenderülök. Kivált ilyenkor őrködjél, kedves fivérem, különös gonddal és rendkivül éberen!…
Mert, amig az álom el nem nyom, magam is nagyon fogok vigyázni és senkit se engedek közel a női becsületemhez… hiszen, ha valaki megfosztana női becsületemtől, én azt nem tudnám túlélni!«… Így szólt hozzám Hedvig, az én imádott nővérem, aki, mint láthatod, nem csak szép volt, hanem jó is, mint az angyalok!
(Női becsület!… Milyen izgató két szó!… És ha lesújtottabb voltam annál, akit taglóval ütöttek le, mikor Agenor hozzáfogott az elbeszéléséhez: ez a két szó mégis fölkeltette az érdeklődésemet és azonnal felvert kétségbeeséssel teljes érzéketlenségemből.
Női becsület!… A sok homályos és megérthetetlen dolog közül, amely iskolába és szinházba járásom óta a fejemet ostromolta, ez volt a legérdekesebb és a legtitokzatosabb. Tulajdonképen mi is hát az a női becsület?! Ezen már gyakran törtem a fejemet… hiába. De most sem akartam és nem is mertem megkérdezni. Szégyeltem, hogy ennyire tudatlan vagyok. És megzavarhatom-e Agenort az együgyüség kérdéseivel, amikor egy rémes titokról lebbenti le előttem a leplet.
Hát nem szólaltam meg. És Agenor, miután egy kis szünetet tartott, mintha az elnyelt kérdésemet várta volna, így folytatta:
– Én teljesítettem is, amire kedves nővérem fölkért és olyankor, ha délután aludt, őrt állottam. Aztán, mikor gyanus alak közeledett, megfújtam egy kis sipot; erre nővérem fölébredt, talpra ugrott és az aljas cselszövők hanyatt-homlok visszarohantak denevér-odvaikba. Egyszer azonban mégis megtörtént az a szerencsétlenség, hogy kijátszották éberségemet. Volt Temesvárott egy Satopper Főbusz nevü kapitány, aki fogadott a többi tiszttel, hogy nővérem becsületét hatalmába keríti. Ez a bizonyos Satopper Főbusz altatót kevert italomba, hogy észrevétlenül lopózhassék be nővéremhez, midőn ez délután alszik. Én, amikor megizleltem az italt, rögtön megundorodtam tőle és elhajítottam a poharat; így nem merülhettem mély álomba, de egy percre attól a kortytól is elaludtam. Csakis egyetlen-egy percre; de ez is elég volt rá, hogy a szerencsétlenség megtörténjék. Mert Satopper Főbusz, mikor leshelyéről észrevette, hogy elszenderülök, azonnal beosont alvó nővéremhez, egy szempillantás alatt elrabolta nővérem becsületét, lelopta lábáról az egyik kis papucsot, hogy a tisztek előtt eldicsekedhessék gaz cselekedetével, aztán még abban a percben, amikor belopózott, kiugrott a nyitott ablakon és elmenekült. Én már akkor magamhoz tértem elbódulásomból és roszszat sejtve, berohantam nővérem szobájába; amikor a küszöbre értem, még láthattam, hogy Satopper Főbusz az, aki az ablakon kiugrik. Ekkor szegény nővérem is felébredt és hiányzó papucsáról mindjárt észrevette, hogy megfosztották női becsületétől. »Jaj, jaj! – kiáltozta – elrabolták női becsületemet!… Édes fivérem, mért nem vigyáztál jobban?!… Nővérednek nincs többé női becsülete!«…
Erre már mégis csak meg kellett szólalnom:
– Hát ilyen hamar megtörténhetik ez? – kérdezősködtem.
Valahogy másképen képzeltem a dolgot.
– Persze! – felelt Agenor. – Úgy beszélsz, mint aki még sohase volt szinházban. Hiszen tegnap este is hallhattad: »A női becsület olyan érzékeny, hogy elég egy lehellet és már vége!…«
– De hát hogyan rabolják el egy nőnek a becsületét? – firtattam tovább a részleteket.
A részletek érdekeltek volna a legjobban.
– Még azt se tudod?!… Hát a férfi átöleli a nőt, rálehel a nőnek a szájára és ettől a lehellettől a női becsület azonnal elfonnyad – magyarázta meg a dolgot Agenor, kissé hézagosan.
Ez a felvilágosítás ugyan nem elégített ki, de lemondtam arról, hogy ennél legalább valamivel többet kivánjak, mert attól tartottam, hogy Agenor még jobban lehurrog. És Agenor, azt olvasva le az arcomról, hogy most már mindent tisztán értek, folytatta az elbeszélését:
– Szegény nővérem csakugyan nem tudta túlélni a női becsületének elveszítését. Hiába vigasztaltam, egyre hervadt-sorvadt és nem telt bele sok idő, elköltözött a temetőbe. Én pedig megfogadtam, hogy becsületének elrablóján rettenetes boszút állok, mihelyt erre alkalom nyilik. Párbajban nem ölhetem meg, gondoltam, de nemcsak párbajban halnak meg az emberek; várjuk ki a jó alkalmat és majd meglátjuk. A jó alkalomra pedig nem kellett sokáig várakoznom… Mondd, voltál te már Temesvárott?
– Én?! – feleltem meglepetten. – Nem én! Soha se voltam.
– Kár, mert akkor tudnád, hogy Temesvár mellett van egy nagy tó; úgy hivják, hogy: »A hallottak tava.« Hát egyszer ennek a tónak a partján sétálgattam, amikor egyszerre csak azt látom, hogy Satopper Főbusz, nővérem becsületének elrablója, ott ül a tóparton, egy padon és alszik. Hihetek-e szememnek? – gondoltam – ez az ember senki más, mint Satopper Főbusz kapitány, akit a legjobban gyülölök a világon! Láttam, hogy a pad nagyon közel van a víz széléhez és tudtam, hogy a tó ott a legmélyebb. Nini! – mondtam magamban – ha most valaki jó nagyot tudna lökni ezen a padon, akkor bizony könnyen megtörténhetnék, hogy Satopper Főbusz kapitány, nővérem becsületének elrablója és szeretett testvérem gyilkosa, soha sem ébredne fel délutáni álmából. De hát nem próbálhatnám-e meg ezt én is?!… hátha bennem is van annyi erő, amennyi ehhez kell?!… A legrosszabb esetben elszaladok… vagy ha elcsip, azt mondom, hogy: nem akartam a tóba belegurítani, csak nagyot akartam lökni rajta, hogy a padról leessék a földre és jól megüsse magát. Körülnéztem; jó messzire elláthattam, de sehol semmiféle élő lény, még egy kutya se. Igen meleg volt, amikor az emberek szeretnek elbújni az árnyékba, a tópartra pedig odatűzött a nap. Satopper is alighanem a meleg elől menekült a padra, egy szomorúfűz árnyékába és a melegtől aludt el a padon. Mikor aztán megbizonyosodtam a felől, hogy senki se láthatja, mit csinálok, azt gondoltam, hogy ilyen nagyszerű alkalom talán soha többet nem fog kinálkozni az egész életben és hogy: jó lesz sietni!… mert nemsokára már jöhet ám valaki!… Hát siettem. Igen messziről, igen sebes iramban nekirohantam a pad hátuljának, összeszedtem minden erőmet és iszonyuat löktem rajta… akkora lökés volt az, amekkora csak kitelhetett tőlem. Olyan szerencsém volt, hogy a pad nem esett a vízbe, csak az ember… A padot hirtelen visszaállítottam a helyére és elszaladtam… azért is, mert nem akartam a fuldoklását látni… de azért is, hogy ha nem fúl bele a tóba és a vízből észreveszi, hogyan került oda, ne láthassa az arcomat és később ne ismerhessen rám, hanem csak annyit tudjon meg, hogy egy fiú lökte a vízbe és ez elszaladt… Olyan gyorsan futottam, ahogyan a lábam csak vitt… egészen addig, mig az első embert meg nem láttam. Ettől fogva lassan mentem, de amikor az ember mellett elhaladtam, elfordítottam az arcomat, hogy ez ne tudja meg, milyen volt a képe annak a fiúnak, aki a tópart felől jött. Aztán beértem a városba és úgy ballagtam, mintha sejtelmem se volna semmiről. Másnap hallottam, hogy Satopper belefúlt a tóba. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lett. Mások azt mondták, hogy részeg volt és beleesett a vízbe. Az, hogy talán megölték, senkinek se jutott eszébe. Hát így történt!
Megdermedtem.
– Ez iszonyú!… borzalmas!… rettenetes!… suttogtam.
– Mindegy, már nem lehet változtatni rajta – mondta Agenor. – Hát nem kell rágondolni. Igaz, néha azért mégis eszembe jut… olyankor, ha valaki ingerel… és ha eszembe jut, este sokáig nem tudok elaludni. Máskor meg azt mondom magamban: úgy kell nővérem gyilkosának!… De mégse szeretek erre gondolni. És megtörténik, hogy hónapokig nem jut eszembe. Neked se mondtam volna el, bár legjobb barátom vagy… de, mert azt hitted, hogy én félénk vagyok, hát akartam, hogy tudd!… No, hiszed-e még, hogy félénk vagyok?!…
Dehogy hittem! Senki, soha, egy szót se hallott többé a hőstettemről.
Csak a fejemet ráztam. Szó még nem jött ki a torkomon.
– De nem bánom, hogy elmondtam; ez egy kicsit megkönnyebbített – beszélt tovább Agenor, sokkal kevésbé borusan, mint előbb. – Most már, hogy ketten tudjuk: mintha valami tehernek a felét levetted volna a vállamról. Csak aztán vigyázz, hogy még álmodban se áruld el a titkomat! Ezt egyébként neked, mint néma cimborának, nem kell külön is a figyelmedbe ajánlanom; hiszen tudod, hogy magadat is bajba döntenéd! Mindig jussanak eszedbe saját szavaid, hogy titkaim nálad el vannak temetve. Még akkor se beszéljünk erről többet, a mikor magunkban vagyunk. Ne felejtsd el, hogy a kémek kihallgathatnak. Hogy a falnak is van füle. Hogy titkos társaságunknak első törvénye: »Légy néma, mint a sir!« Elmondtam… tudod… felejtsük el… most már folytassuk a munkánkat. Kezdjük meg a próbát azonnal… tanulni kell, mindig tanulni, ha az ember valamire akarja vinni… aki nem tanul szakadatlanul, abból soha se lesz semmi.
Hirtelen szökelléssel fölpenderedett a padlásnak arra a kis magaslatára, amelyet szinpadnak neveztünk ki, s már az angol grimaszával fordulva felém, elkezdte a próbát:
VI.
Ezen az éjszakán tudtam meg, micsoda gyötrelmet áll ki az ember, ha hiába hunyja be a szemét, hiába akarja kiverni a fejéből, ami izgatja és hiába erőszakolja, hogy csak nyugalmas és közönbös dolgokra gondoljon, mégse tud elaludni órákig.
Már világos volt, amikor elszunnyadtam. De alig szenderedtem el, máris fel kellett ébrednem. Álmomban láttam, amit Agenor nem látott, azt a jelenetet, amikor Satopper Főbusz kapitány ki akart evickélni a mély vízből, de hiába próbált partra úszni és hiába kapkodott levegő után; láttam, hogy a szerencsétlen hogyan fuldoklik és hogyan merül el; láttam, amint elsülyedése után a víz szinén nem maradt egyéb, csak egy pár buborék. Ez az álomkép felriasztott és újra éberré tett, már nem tudom milyen hosszu időre.
Utóbb az álomtalan hánykolódástól kifáradtan, megtörten, elzsibbadtan megint elaludtam. De a pihenést ekkor sem találhattam meg. Most már azt álmodtam, hogy Agenorral a vérpadon állunk… Agenor karját a vállamon pihenteti és torkaszakadtából énekli: »Vidáman menjünk a halálba!… vidáman ifjak!… holtig vidáman!«… Dacból én is énekelni szeretnék, de egyetlenegy hang sem jön ki a torkomból… a fogam vacog… és a szememet nem tudom levenni a kámzsával beburkolt fejű, vörösruhás hóhérról, aki roppant bárdját már türelmetlenül emelgeti és akinek a kámzsa két hasadékából kivillanó sötét pillantása folytonosan engem méreget…
Felrettenve, akkorát fordultam, hogy majd kiestem az ágyból és az ágyam szélén jól megütöttem magam.
Aztán később már nem tudtam elaludni. Meglehetősen összetörten keltem fel és egész nap olyan voltam, mint a váltott. Kérdezgettek, mi bajom? Már a kérdésre is megrezzentem és csak annyit feleltem, hogy: tegnap sokat ettem, rosszat álmodtam s a gyomrom nincsen rendben.
Ezek az álomképek meg a hasonlók más éjszakákon is meg-megjelentünk előttem; olyan rendesen kezdtek látogatni, mint valami elátkozott kastélyt a törzs-kisértetek.
De nem csupán az éjszakáim romlottak el. Nappal is, még sokáig, jóformán csak ezekre a rémképekre gondoltam. Semmi sem tudott hosszasabban foglalkoztatni, csak a tóparti gyilkosság borzalma meg az a szörnyű »vagy-vagy«, hogy:
– Ha nem is szándékosan fedem fel a nagy titkot, csak álmomban árulom el magam: esküszegő vagyok, barátom Judása, poltron, hitvány följelentő, egy sorba való a kémmel és a latorral. Ha pedig hallgatok, »mint a sir«: bűnpalástoló, aki ezért a törvényellenességért nagyon könnyen a vérpadra juthatok.
Egy kis elégedettség nélkül ma se gondolhatok arra, hogy tizenkettedfél esztendős koromban, amikor az emberben még rendesen erősebb az önzés, mint a jellemesség, egy pillanatig se jutott eszembe: milyen könnyű volna megszabadulni a felelősségtől és minden nagyobb veszedelemtől, ha elmondanám valakinek, aki minden bajtól meg tudna védelmezni, hogy mi bánt és mi aggaszt!… hiszen ezért még nem kellett volna »mindjárt a birósághoz szaladni« – ahogy Agenor mondta – és följelentővé aljasodni, aminél csunyábbat nem tudtam elképzelni.
Pedig nem kételkedtem abban, hogy a titoktartásom bűnpalástolóvá tesz, tehát a törvény ellen vétővé, akire ezért az elképzelhető legnagyobb büntetés várhat: a halálos büntetés. De – bár a görög bölcsek még nem tanítottak meg rá – éreztem, hogy: az isteni, az erkölcsi törvény fölötte áll minden emberi törvénynek.
Igaz, az erkölcsömben erősen támogatott az a reménység, hogy Satopper Főbusz kapitány meggyilkoltatása – amit senki se látott, senki se gyanít s a gyilkoson kivül csak én tudok – soha se tudódik ki, hanem kettőnk titka marad örökre.
De hátha mégis kitudódik?!… Hátha, a nélkül, hogy Agenor ezt sejtené, valaki, látatlanul, szemtanuja volt a bűntettnek?!…
Leszámoltam ezzel az eshetőséggel. És elszántam magamat rá, hogy: akkor hát ki fogok mulni a vérpadon!… Alighanem fogvacogva s a félelemtől félig ájultan fogok kimulni… de, ha így kell elkövetkeznie, ha a legrosszabb eset leselkedik ránk, inkább haljak meg, mint hogy eláruljam a barátomat, aki úgy bizott bennem, hogy meggyónta nekem még a halálos bűnét is!… inkább szenvedjek akármeddig, inkább pusztuljak el fiatalon, inkább dőljön össze a világ, de amit nem szabad elmondanom senkinek, aminek a titkát megőrzés végett bizták rám: azt nem mondom el senkinek, soha!…
Hosszantartó szorongásomban egyszer-egyszer az a kételkedés vagy inkább áhitozás biztatott, hogy: hátha Agenor csak felültetett?!… hátha csak rám akart ijeszteni, hogy megbüntessen a hencegésemért?!…
Valami nagyon nem mertem reménykedni ebben. Hiszen, ha Agenor csak annyit mond el, hogy megölte a kapitányt, vagy azt mondja, hogy véletlenül, pajkosságból, vásottságból, gonoszságból, vagy hirtelen felindulásból és azért ölte meg, hogy megtoroljon valami bántalmat, egy pofont vagy mit!… akkor, igenis, erősebben kételkedtem volna és tartósabban, nemcsak egy-egy pillanatig. De Agenor azt mondta, hogy azért ölte meg Satoppert, mert nővérét, az ő egyetlen, imádott nővérét a kapitány megfosztotta női becsületétől… és nővére ebbe belehalt… becsületének elvesztését nem tudta túlélni. Az ilyen gyilkosságot már meg lehet érteni… És elmondhatja-e valaki, hogy nővérének erényét sárba tiporták, ha ez nem igaz?!…
Boldoggá tett volna, ha megtudom, hogy Agenor mégis csak bolonddá tartott. Nem nehezteltem volna rá; a nyakába borultam volna örömömben. És a legelső napokban megpróbáltam mindenfélét kérdezgetni tőle a sok részletében homályos esetről; mert egy darabig még volt valami halvány reményem, hogy hátha mégis kicsalhatom tőle a hőn várt vallomást.
De valahányszor kérdezősködni kezdtem, akár a nővéréről, akár Satopper Főbuszról, akár a »Halottak tavá«-ról, melynek semmi nyomát se találtam Magyarország földrajzában: Agenor mindannyiszor leintett. Ilyenkor elkomorodott, mutatóujját a szájához emelte, hogy mindjárt szemléltesse is a hallgatás szükségét és azt mondta:
– Csitt!… Erről még beszélni se szabad!… Jegyezd meg magadnak, hogy a falnak is van füle!… és hogy kémek leshetnek ránk!…
S a második vagy harmadik ilyen figyelmeztetése után, többé soha egy szót se váltottunk, se Satopper Főbuszról, se a tóparti gyilkosságról.
Mikor már hetek multak el azóta a szomoruan emlékezetes nap óta, amelyiken Agenor majdnem nyavalyássá rémített a tóparti gyilkosság elbeszélésével, egy kicsit megvigasztalt annak látása, hogy Agenor csak olyan nyugodt és vidám, mint régebben. Épen annyit nevetgélt, ugrándozott, mókázott, tervezgetett, ácsolt, festett meg »próbált«, mint azelőtt; és ha a sok kisértet, csontváz, sírbolt, csapóajtó, titkos folyosó meg mindenféle rejtelem ezután se maradt el a társalgásából, meglátszott rajta, hogy a kis szinházai meg az uj szerepei sokkal inkább foglalkoztatják, mint az, ami engem még egyre szörnyen izgatott. Mintha a »teher«-nek nemcsak a »felé«-t, hanem az egész terhet levettem volna a válláról.
De megnyugtatni ez se nyugtatott meg. Neki már nem olyan nagy ujság ez a történet, mint nekem, – gondoltam, – több ideje volt hozzá, hogy egy kicsit összeszedje magát. Aztán meg vidámságot kell tettetnie, hogy senki se gyaníthassa, mi bántja a lelkiismeretét. Szinész is; már belegyakorolta magát abba, hogy az ember akkor is komédiázzék, amikor inkább sirni szeretne. És mit tudom én, milyenek az éjszakái?! Mennyit hánykolódik az ágyában álmatlanul?!… vagy: ha roszszat álmodik, milyen keservesen nyöszörög álmában?!… hogyan zörög a foga a reszketéstől?!… és a többi!… Hiszen ő maga is mondta, hogy olyankor, amikor ez eszébe jut, nem tud aludni!…
Engem pedig csak épen most kólintott fejbe az a váratlan csapás, hogy ilyen rémes titkot kellett megtudnom… ilyen rövid időn még lehetetlen volt hozzászoknom ehhez a szörnyűséghez és beletörődnöm abba a gondolatba, hogy az a fiú, akivel naponta órákig vagyok együtt, embert ölt!… és így nem csoda, ha én még nála is legsújtottabb vagyok. De azért, ha nem is vehetek észre rajta semmi különöst és ha maga a tettes már jobban tud is uralkodni az arcán, mint az, aki csak a bizalmasa: a lelkében ő is csak olyan beteg, mint én, sőt ő bizonyosan még sokkal betegebb nálam!… Ha nem is beszélünk többé erről a borzasztó esetről, mert nem lehet eléggé vigyázni: az ő gondolatai mögött is mindig ott rejtőzik Satopper Főbusz kapitány sötét árnyéka… mihelyt magában marad, ő is, mint én, mindig, folytonosan csak erre gondol…
Nem tudtam elhatározni magamban, mi bánt jobban: az a gondolat-e, hogy a legjobb barátom, aki most már az iskolában is mellettem ül és akivel minden emberi lény közül a legtöbbet vagyok együtt, valaha, egy rettenetes órában, meggyilkolta a halálos ellenségét?!… vagy az az aggodalom, hogy ezért a szörnyűségért, ha véletlenül mégis kitudódik, mind a ketten a tömlöcbe, sőt a vérpadra kerülhetünk, nem csak ő, a tettes, hanem én is, a bűnpalástoló?…
Csak azt tudtam, hogy Satopper Főbusz kisértetétől nem vagyok képes megszabadulni… hogy ez a kisértet ráfekszik minden igyekezetemre és megrontja minden örömömet.
Ép, egészséges fiú voltam s ha az aggodalom néha lázassá tett is, nem betegedtem bele abba, hogy folytonosan csak az iszonyodás és a rettegés foglalkoztatott. De ezekben a hónapokban az alvajáróhoz hasonlítottam: a lelkem egészen másutt járt, nem ott, ahol voltam; ezekben a hónapokban kevésbé éltem, mint amennyire szenvedtem.
Vagy egy negyedévvel azután, hogy Agenor elmondta a tóparti gyilkosság történetét, váratlanul nagy fordulat állott be az életemben. A szüleim, akik négyéves korom óta falun éltek, felköltöztek Pestre. Nem lett volna értelme, hogy ezentúl is Debrecenben járjak iskolába s továbbra is terhére legyek a nagymamámnak. Hát magukkal vittek.
Egy nappal azelőtt, hogy vasutra ültünk, elmentem Agenorhoz, búcsúzni.
Ebben az időben már, vagy két hét óta, kevesebbet voltam Agenorral, mint régebben, amikor csak az ebéd meg az estharangszó választott el bennünket egymástól. Agenor tudniillik, a legutóbbi időben, nagyon összebarátkozott azzal a fiúval, akivel nevetve rohant ki a próbáról, amikor én olyan feldult lélekkel vártam rá. Ez is szinészgyerek volt és Agenor azt kivánta, hogy esküdtessük fel néma cimborának és vegyük be a »Kis Szinház« tagjai közé. De nekem nem tetszett ez a fiú és nem akartam elhivni hozzánk. Ettől fogva Agenor nem jelent meg nálunk minden délután, csak minden harmadik-negyedik napon és egyre többet kóborolt az új barátjával a füvészkertben vagy a nagyerdőben, ahová én nem mentem velök. Szivesebben maradtam otthon, egyedül; és amig ők futkároztak, én órákig egy helyben üldögéltem; a térdemen könyvet tartottam, de nem tudtam olvasni; és ha senki se ügyelt rám, bambán bámultam a levegőbe, ahol rémeket láttam.
Búcsúzkodni, vasárnap délelőtt mentem el Agenorhoz, amikor tudtam, hogy otthon találom, még pedig anélkül, hogy az új barátját is látnom kellene.
Csakugyan otthon volt s épen »az utolsó simításokat« végezte el a legujabb kis szinházán. Ott díszlett, a szoba közepén álló nagy, kerek asztalon meg egy pár szalmaszéken a többi kartonpapirból készített kis szinház is. Megolvastam: már tizenegy kis szinháza volt.
Ekkor jutott eszembe először, hogy: ugyan minek neki ez a sok kis szinház?! Hiszen egyik olyan, mint a másik!… még a díszleteik is majdnem egészen egyformák!…
Megkérdeztem tőle.
– Hja!… – felelt, felsőbbséges mosolylyal – gyakorolni kell, ha az ember valamire akarja vinni!… Aki nem gyakorol sokat, abból sohase lesz semmi!…
Elmondtam neki a nagy ujságot.
Meglepetten nézett rám és azt kérdezte:
– Így hát nem látlak többet és ezentúl nem leszünk barátok?
– Dehogy nem! – feleltem. – A nagy vakációt ezentúl is mindig Debrecenben fogom tölteni. És ha lehet, karácsonykor meg husvétkor is lejövünk a nagymamámhoz. De már a nagy vakáció sincs nagyon messze… Így nemsokára megint itt leszek.
– Akkor hát jól van – felelt. – És addig is irhatunk egymásnak. Majd kitalálok egy titkos írást, az ábécét megküldöm neked és ezen levelezünk. Így senki se fogja tudni, mit írunk egymásnak.
Azt hittem, szóba hozza nagy titkunkat: a tóparti gyilkosságot. Én – kivált most, amikor a titkával elmegyek messzire! – nem mertem beszélni erről.
Mintha nem is gondolt volna rá.
– Aztán, ha akarod, ma délután még játszhatunk szinházat. Akarod? – kérdezte.
– Nagyon jó lesz – feleltem. – Most legalább a testvéreim is megláthatják, milyen ügyes szinésznek képeztél ki.
– No, még sokat kell tanulnod! – mondta Agenor.
Másnap felutaztunk Pestre.
Mikor a vonat megindult velünk s kisírtam magamat azon, hogy meg kellett válni a nagymamától és hogy Debrecenben a nagyuraságot, a szabad mozgást meg az elkényeztetettséget hagyom ott, szegényes kárpótlásul azzal kezdtem biztatni magam, hogy: de, viszont, a rossz álmomtól is meg fogok szabadulni, mihelyt az új világba érek.
Tévedtem.
Az új világban úgy rémlett, mintha egy holttest elől szöktem volna meg, de a holttest feltápászkodott és kisértetlépteivel utánam jött volna.
Kegyetlen hónapok következtek.
Ujságot kezdtem olvasni, de az ujságban csak azt kerestem, hogy nem fogták-e el Agenort a csendőrök?
Ha az előszobánk csengője élesebben szólalt meg, összerezzentem. Néha az egész testem remegett, mialatt kipislogtam, vajjon nem látom-e a folyosón a csendőrök kakastollát?… vajjon nem azért csengetnek-e, hogy engem, a bűnpalástolót, »a törvény nevében« letartóztassanak és vasra verjenek?
És Agenor nem írt!
Nem küldte el a titkos írást és ennek az ábécéjét; nem írt még annyit sem, hogy üdvözöl.
Írtam neki én… nem kaptam választ.
Végre elérkezett a nagy vakáció s lementünk Debrecenbe.
Agenort már nem találtam ott. Megtudtam, hogy Lóránt visszaszerződött Temesvárra és Agenort magával vitte.
De ha Agenort nem is találhattam meg Debrecenben, megtaláltam ott, amiről már kezdtem végképen lemondani, a gyógyulást!…
Egyszer, irgalmas lelkek, nem is sejtve, milyen nagy jót tesznek velem, a Notre-Dame-i toronyőr-ről kezdtek beszélgetni, a jelenlétemben.
Megütötte a fülemet ez a név: Eszmeralda. Hallottam, hogy egy olyan leányról van szó, akit a toronyban rejteget egy csunya torzszülött. Aztán megint egy név… ez a név: Phoebus de Châteaupert!…
A kaszinó könyvtárában hozzájutottam, ha nem is a szindarabhoz, legalább a regényhez. Alig kezdtem lapozgatni, már sok helyütt a szemembe ötlött a Phoebus de Châteaupert név.
Itt van, itt van, itt van!… Phoebus de Châteaupert, kapitány!… Ez az én Satopper Főbuszom!
A hályog leesett a szememről. Megértettem, hogy Agenor mégis csak bolonddá tett.
És fellélekzettem, mint aki a sötét, penészes, patkánynyal teli börtönből, ahol megőszült, végre kijut a szabadba, a napfényre.
Olyan boldog voltam, hogy egy cseppet sem tudtam haragudni az én Agenor barátomra. Ellenkezőleg, hálát éreztem iránta, a mért módot adott rá, hogy az ő kegyelmet adó segítsége nélkül is, akkor is, ha már ő eltünik az életemből, magamtól is ki tudjak szabadulni a bünhődésemből.
Igaz, ugyancsak meglakoltam azért a kis dicsekvésért. Keservesen, cudarul, rettenetesen. Azt mondhatnám: az életemnek ezt a félesztendejét elveszítettem… mert nem igazi élet az, ha az embernek nincs semmi öröme. És hónapokon meg hónapokon át annyira szenvedtem, amennyire csak egy ostoba kis fiú tud szenvedni, aki még ott tart, hogy – mert őt akármilyen csekélység boldoggá teheti – szeretné boldoggá tenni az egész világot.
De talán nem szenvedtem hiába.
Akkor tanultam meg: uralkodni magamon, és nem szólni arról, ami bánt, akármi forrong bennem… ami a hasznos tudományok közül alighanem a leghasznosabbik. Akkor tanultam meg, hogy: soha se szabad dicsekedni, mert ez a másiknak mindig kellemetlen. És akkor tanultam meg, hogy a részvétet azok érdemlik meg a legjobban, akik, mikor szenvednek, hallgatnak, »mint a sír«…
Hogy mindezt idejekorán megtanultam, Agenornak köszönhetem… és mindig hálával gondoltam Agenorra.
VII.
Nagyokat suhant az idő szárnya… Már harmincöt éves voltam.
Amikor kineveztek egyetemi tanárnak, sok gratuláló levelet kaptam és a sok között volt egy, amely igazán megörvendeztetett.
Agenor írta.
Hogy emlékszem-e még rá? Meg arra, hogy valaha régen, nap-nap után szinházat játszottunk, Debrecenben, a nagyanyám házában?
Ő nem felejtett el engem. Még ma is emlékszik rá, milyen volt akkor az arcom. Azóta nem látott, de bizonyos benne, hogy rám ismerne az utcán.
Sokat hallott rólam. Boldényi bácsitól is, másoktól is. Az ujságokban is számtalanszor látta a nevemet. Tudta, hogy már régóta azok közt emlegetnek, akiknek a legszebb jövőt jósolják. Azért mégis nagy örömmel olvasta, hogy már most, fiatalon, katedrához jutottam. Tisztában van vele, hogy milyen nagy, ritka dolog ez. És büszke rá, hogy az a kiváló fiatal orvos-professzor, akinek a nevét ma már az egész ország, sőt a külföld is ismeri, kis fiú korában őt a barátságára méltatta.
Hát ő csakugyan szinész lett. Eddig a vidéken kóborolt, de most felkerült Pestre. Szerződtették a Népszinházhoz, ahol a jövő hónapban fog fellépni először.
Mindig szeretettel gondolt rám és nagyon szeretne egyszer látni. Tudja, hogy rendkivül elfoglalt ember vagyok, de ha egyszer egy-két órát áldozhatnék neki, ezzel őt igen boldoggá tenném. Olyan kedves volna, elbeszélgetni egy kicsit a régi ismerőseinkről s a régi szép időkről!
Ha időt szakíthatok rá, hogy egyszer találkozzunk, ne féljek tőle. Sajnos, nem lett belőle Talma; de azért nem afféle éhenkórász figura, akinek a társaságát szégyelnem kellene.
Ezeket az utolsó sorokat bátran elhagyhatta volna. Akkor már, talán öt-hat év óta, kétszer is láttam a szinpadon az én Agenor barátomat és tudtam, hogy nemcsak mindenütt kedvelt, sőt ünnepelt, hanem igazán tehetséges, kitünő szinész lett belőle, aki meglepően finom izlésével, mindig friss ötletességével és különösen egyéniségének ritka kedvességével nagyon kivált a környezetéből.
Akármilyen nagy és komoly volt az elfoglaltságom, a szinház megmaradt gyöngémnek. Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomoruságot, meg az életért rimánkodó haldoklást, annál szivesebben kerestem az esti órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel kellett foglalkoznom, este leghamarább a szinház tudott felüdíteni.
Valahányszor egy vagy két napra vidéki városba vetődtem – és épen azokban az években gyakran szólított el vidékre a dolgom – mindig megtudakoltam, játszanak-e a szinházban, s ha azt hallottam, hogy: igen, végignéztem a szinlapot, nem találom-e meg rajta gyermekkori barátom nevét?
Így kétszer is láthattam Agenort a szinpadon; előbb Pozsonyban és később Temesvárott.
Először valami francia bohózatnak a fiatal szeleburdiját játszotta és mindjárt megkapott a szeretetreméltóságával, mozgásának természetességével és ügyességével, meg azzal a boszorkányos elevenséggel, melylyel az egész előadásnak valami kápráztatóan sebes iramot tudott diktálni.
Örömmel vettem észre az egész megjelenéséből – nemcsak az öltözködéséből, hanem a föllépéséből is – hogy a vidéki szinészeknek a legszerencsésebbjei közé tartozik, a kivételek közé, akiket közönség és igazgatók annyira kényeztetnek, hogy szemmel láthatóan megszabadultak az anyagi gondtól.
Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia, kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképen az ilyesmire nincsenek szavaink.
Észrevehettem, hogy karcsú, elegáns alakját, mely valami pillangószerü kecsességgel röpködött jobbra-balra, hűséges figyelemmel követi a hölgyek pillantása s az a szoprán örömrivalgás, mely felvonások után a »Lóránt!… Lóránt!…« nevet zengette, sipítozta és csipogta, meggyőzhetett arról, hogy az én Agenor barátomat az egész hölgyközönség nagyon csinos fiúnak találja.
Én is azon a véleményen voltam, hogy Agenor csinos legénynyé fejlődött ki, de azért volt az alakjában valami, ami nekem nem tetszett. Csak ez az egy nem tetszett rajta; de mint husz és egynehány évvel ezelőtt, ujra megütötte a szememet, hogy: egy kicsit hosszú a nyaka.
Nem rajtam mult, hogy már akkor nem találkoztunk. Pozsonyban, az előadás után, be akartam menni az öltözőjébe, de az utolsó felvonásban nem volt dolga s akkorra már elment a szinházból. Nekem pedig másnap reggel haza kellett utaznom.
Temesvárott is kerestem. Megtudtam, hogy előadás után a szomszéd vendéglőben fog vacsorázni. Oda mentem s egy félórával később ő is megjelent, de nem egyedül, hanem egy gyönyörű teremtéssel, akit egy idősebb hölgy kisért. Úgy gondolkoztam, hogy ebben az órában aligha örülne a találkozásunknak és még a késő éjszakai vonattal hazautaztam, anélkül, hogy kezet fogtunk volna.
Most, hogy fölkeresett a gratulációjával, meleghangú levélben feleltem neki és kértem, hogy a következő este vacsoráljon velem, abban a vendéglőben, amelyet Budapesten a legjobbnak tartok.
Eljött és meglepett vele, milyen keveset változott. Volt az arcában valami gyermekies kedvesség, amelyet soha se veszített el.
Miután elmeséltük egymásnak, micsoda nevezetesebb dolgok történtek velünk huszonnégy év alatt, én is gratuláltam neki, hogy végre fölkerülhetett Pestre.
– Nem igen van köszönet benne – felelt – mert itt nem annyira a művészet, mint inkább csak a robot vár rám. Amit én mostanában csinálok, az csupa »tréfa, terefere, tánc«, ahogy valamelyik új operettben mondják, főképen tánc, vagy inkább: örökös ugrándozás. Ez pedig átkozottul unalmas dolog nekem, akinek az egyetlen örömöm, ha Schopenhauert olvashatom. Aztán meg kezd már fárasztani is.
– Köszönöm, semmi bajom.
– És az édesapád?
– Hát csak megvan. Egész nap fúr-farag, ácsol, fest, pepecsel, tesz-vesz, ide-oda szaladgál… neki meg az az egyetlen öröme, ha futhat-fáradhat csupa haszontalanságért. Amellett zárkózottabb és szomorubb, mint valaha; néha hetekig egy szavát se hallani.
– Zárkózott és szomorú volt már a mi gyermekkorunkban is.
– Igen, az édesanyám és még inkább a nővérem halála óta. Ezt a kis testvéremet soha se tudta elfelejteni.
– Pedig mindez már nagyon régen volt, ugy-e? Amikor Debrecenben laktatok, a nővéred márnem élt?
– Oh, nagyon régen!… A nővérem kilenc éves korában halt meg, én pedig két évvel voltam fiatalabb nála… hát úgy hét esztendős lehettem akkor.
– És más testvéred nem volt?
– Nem. A kis Hedvig nővérem volt az egyetlen testvérem.
Már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra.
VIII.
Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a szinházban. Az angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor volt a starja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel és a szemfényesztőkre emlékeztető testiügyességgel, hanem amellett olyan féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált, ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, aki vele »lépést tudott tartani«… amikor a később világszerte Rosita néven emlegetett Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Párisba. Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leánynak a szerencsésebb estéin »magával tudott vinni«, akárhányszor hallottam, hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem:
– Ezek már nem táncolnak, ezek repülnek!
Egyszer Agenor eljött hozzám és azt mondta:
– Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom… akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a szinpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kuplét, néha alig tudom kinyögni. A doktoraim, a szinházi orvos meg a specialistám, akik már nem tudom mióta hiába bajlódnak azzal, hogy ettől a kellemetlenségtől megszabadítsanak, legujabban arra unszolnak, hogy kérdezzelek meg téged. A specialistám esküdözik, hogy te most valami új kezelésmóddal foglalkozol, ami épen erről jó. Hát én nem szivesen háborgatlak ilyen szamársággal, de hogy nyugtom legyen ettől a két embertől, akiknél te mindenesetre okosabb vagy és sokkal többet tudsz, kérlek, ha nincs nagyon terhedre a dolog, ha épen ráérsz, nézz meg és aztán rázz le a nyakadról.
Megvizsgáltam. Már alig volt tüdeje.
A lelkem mélyéig meg voltam rendülve. De – milyen furcsa állat az ember! – iszonyú meghatottságomban is keresztül villant a fejemen, hogy mennyire félt akkor, amikor a Kutyafejű Tatárral való csatája után egy kicsit vérzett a füle.
– Kedves öregem – szólaltam meg – ez a kis hurut, ez igazán semmi. Sokat cigarettázol. Hanem épen ideje, hogy ettől a kis rekedtségtől megszabadítsunk, mert ha még tovább is elhanyagolod, könnyen megtörténhetik, hogy évekig nehézséget fog okozni neked a szinpadi beszédben, az éneklésről nem is szólva. Szóval, ha elejét akarod venni, hogy ez a kellemetlenség örökössé válhassék és komolyan akarod, hogy minél hamarább végképen megszabadulj tőle, akkor szépen összepakolsz és azonnal elutazol Davosba.
Ez volt az utolsó szalmaszál. Nem maga vagy nem csak maga a klimatikus hely. Hanem Davosban, olyanok, akikkel tudományos érdeklődésből összeköttetésben állottam, épen akkor kisérleteztek egy új módszerrel. És én hittem abban, hogy ez az új módszer, jobban, mint bármi egyéb, konzerválni tudja az állapotot… tehát magát az életet… legalább egy időre.
Nevetett.
– Elképzelem – szólt – milyen arcot vágna a direktorom, ha én most, szezon közepén, csakugyan azzal állanék elő, hogy holnap el akarok utazni Davosba!…
– A direktorodat magamra vállalom. És tudod mit? Ha nem akarsz menni, hát viszlek!
Ha ő már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra, nekem eszembe jutott, hogy mit fogadtam meg esküvel, több mint egy negyedszázaddal ezelőtt: »Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra… a Mágia minden csodájára… hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom!… esküszöm, hogy hű társa leszek még a számkivetésben is!«…
Ugyis készültem Davosba. Hát egy pár hónappal előbb megyek… ennyi az egész különbség.
– Tréfálsz? – kérdezte Agenor.
Nem; nem volt kedvem tréfálni.
– Meg akarom mutatni neked – feleltem – hogy olyan helyet ajánlottam, ahová szivesen elmegy, aki ismeri, minden baj nélkül is.
El voltam készülve rá, hogy a szinház igazgatója akadékoskodni fog s akkor azt mondom neki:
– Ragaszkodik hozzá, hogy Lóránt a szinpadon haljon meg? És hogy a sok ugrándozás, bolondozás, énekelgetés és tánc után egy nagy vérömlés fejezze be a felvonást? Hát ez már ma is megtörténhetik!
Ezt a kis haragos szónoklatot soha se mondhattam el. Az igazgatónak nem volt ellenvetése. Alighanem hallotta a másik két doktortól, hogy nagy baj van. Még arra se szólt semmit, mikor megmondtam, hogy Lórántnak már aznap este se szabad fellépnie.
Agenornak semmi se volt gyanus.
A nagyhercegeket nem utaztatják nagyobb kényelemben, mint amilyenben én vittem el őt Davosba; és a nagyhercegekről sem gondoskodnak jobban, mint ahogy én gondoskodtam róla, az úton is, ott is.
Ha valaki két évtized óta egy nap se mulasztotta el a tíz órán át tartó munkát, akkor már jogot szerzett ahhoz a fényűzéshez, hogy urasan láthassa el a nagybeteg barátját.
– Neked annyi tenger pénzed van? – kérdezte Agenor, mikor látta, hogy külön kocsin megyünk.
– Hát van elég – feleltem. – Sokat keresek és nem érek rá elkölteni.
Csakhogy későn mentünk.
Vasárnap érkeztünk meg és az új módszerrel való kisérletezéshez legkorábban kedden lehetett volna hozzáfogni.
Hétfőn délután két óra tájban kinn sütkéreztünk a napon, Agenor lakásának fejedelmi, teremnagyságú erkélyén. Agenor egy chaiselongue-on dülöngélt; én egy pár hazulról érkezett sürgönyt néztem át. Ezeket akkor adták a kezembe, amíg ebédeltünk és csak most bontottam ki.
– Az ebéd pompás volt – szólt Agenor. – De ilyen kitünő ebéd után nem színi!… ez mindent elront!… Csak legalább egyetlenegy cigarettára gyujthatnék rá!… Ebéd után, egyetlenegyet csak elszíhatok?!…
– Rágyujthatsz épen, ha olyan nagyon kivánod!… De okosabb volna, ha lemondanál róla – feleltem. – Úgy látom, nincsen benned elég komoly akarat, hogy hamarosan megszabadulhassál a rekedtségedtől.
– Eh, nincs nekem semmi bajom! – mondta.
Most már soha se gondolt a halálra.
Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyujtottam neki.
– Ejnye, be nagyszerű cigarettád van!… – szólt, az orrából eresztgetve ki a füstöt. – Még sohase szíttam ilyen fajtát!…
Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen nagy kéjjel szívja.
Én tovább nézegettem a telegrammokat.
Egyszerre a cigaretta kiesett a szájából és hátrahanyatlott.
Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már nem vert.
Hanyat fektettem és lefogtam a szemét…
Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti Rositát s aztán úgy táncolnak, mint a villik.
Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt, fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető.
Arra gondoltam, hogy ez az élet, amelyik most elmult, csupa »tréfa, terefere, tánc« volt.
És így fohászkodtam magamban:
– Atyánk, aki vagy, akárhol!… vajjon mit kivánsz tőlünk… és ugyan mit akarsz velünk?…