A TÓT ATYAFIAK.

AZ ARANY KISASSZONY.

BEVEZETÉS.

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmeczbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tuczat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alaku házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?»

A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.

A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.

Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon és sikátorokon.

Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől «golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be «császár emberinek». (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyuladt benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

– Anyó, ég a kosara!

Ónszürke arczát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá:

– Ej, dehogy. A Náczkó pipázik bent.

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett czipelnie.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján átkiált:

– Megebédeltetek, Bohuska?

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

– Itthon – felelte Krisztina.

– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…

– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb hangra figyeltek ők is.

– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt, meg a Csutkás professzor.

– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a «Klopacskára», melytől már aztán türhető út visz a Mirkovszki-házig.

– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?

– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám esteledett, nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…

Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Bakabánya felé.

– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arczából, csak az állahegye; egy kis darabka a mennyországból.

ELSŐ FEJEZET.

Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak.

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az adomabeli czigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a multakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetök, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelkitesti barátjuk, Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének nyara» s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemü vitás kérdés, vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Ezen az egyetlen téren önálló kapaczitás volt mind a három úr.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott papirszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen methódus szerint őrjítő fokra hág.

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princzipiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét azalatt, míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelencze alátartásánál több grácziát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitiv fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása czéljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi útlevélről, a következő:

Vallása: lutheránus.

Születéshelye: Podzemcsok, Trencsénmegye.

Életkora: negyvennyolczéves.

Arcza: hosszukás.

Orra: rendes.

Szeme: kék.

Haja: szőke, őszbeboruló.

Különös ismertető jelei: orra vörös.

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös ismertető jelei: «orra sötétkék».

Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa.

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténkint két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert methódusa szerint a burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi:

«Csüggnek rajtam…»

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden perczben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló szavakat és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Ő volt Petőfi poeseos professzora!

Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába pónált sok szamár professzorom, – a poézisból is abba estem», de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles klasszifikáczió még mai napig is az iskolai archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó «kalkulust» kapott. – Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.

Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmeczen, melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy negyedszázad év mulva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos «jó ember», aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harminczéves tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort s ily alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi multjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a lyceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdunál, akinek nem rég jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, melylyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az uj-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét…

Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt makogja félébren, félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli, mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.

Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utólszor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek».

… S elvitte nemsokára mindkettőt.

A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…

… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeczi ember ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem volt felesége, következésképp gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a «bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem.

Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni. A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott ez az esemény s maga is forró lázba esett, melyből alig birt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis Laczi és a szőke, angyalarczu Eszterke…

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.

MÁSODIK FEJEZET.

Egy kis virág leszakítására – három kéz nyul.

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s minden fogalmat aranynyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa aranynyal, ha valakit megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is aranyban fejezte ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A selmeczi talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri személyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!»

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» ma, még a «terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!

Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskéktől.

E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. Valamire való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délczegségét. gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki «ideál»-nak.

Ilyen ideál Krisztina.

Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:

Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: «No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka», Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.

«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.»

És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.» Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.

Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:

– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!

Csemez úr megütődve mereszti szemeit érdemes kollégájára.

– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!

Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy, ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arczát és homlokát vele két ízben megtörlé.

– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…

– Ugyan mi?

Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött és elkezdte azt rágcsálni.

– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam…

Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.

– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.

– De a vonzalom, a szeretet?

– Szeressen engem!

– Az nem elég.

– Hát szeressen téged is…

Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.

– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.

Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.

– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!

Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.

Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyujtá nyelvét is s jellemzően csettentett vele.

– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensulyozza.

Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz kérdőleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván.

– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…

Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:

– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez se mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!

Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.

– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény boldogult nőm…

– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.

Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá Krisztina és apja felé.

– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…

Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: «Glück auf!»

Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?…

De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

– Hahó! hahó!

– Nini, a Bohuska, meg a…

A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy fiú és…

Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.

– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?

Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.

– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.

– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?

Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És ime, most!…

– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

Miklós remegett, mint a nyárfa.

– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?

– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?

– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én…

– S ön, Krisztina?

– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?

– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.

– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!

– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden.

– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp gördült végig szép arczán.

Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról.

HARMADIK FEJEZET.

Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak.

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy «érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken, az «Arany mécsesben» és az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem szeret-e?…»

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Oh, az első vallomás nagy költői szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…»

A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»

A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»…

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével mondja:

– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyujtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

– Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.

– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa? Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs egyéb hátra…

Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.

– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…

Krisztina daczosan vetette hátra fejét.

– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom.

– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát.

– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis kezét fejére bocsátá.

– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza szokatlan büszkévé változott.

– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:

– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…

Omló könyzápor borítá el szép arczát.

Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könyeit.

– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…

A visszhang a «Szitnya» hegyéről kétszer visszamondta: «Senkit…»

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.

– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!

– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.

– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

Miklós még szorosabban fogta a karját.

– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól ragyogott az ábrázata.

– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.

– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal.

A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és raffinirozott diplomaták.

Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon.

– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kaczajra fakasztá.

– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva önkénytelenül odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy dobogott a szíve!…

– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.

– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy másikat is…

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely most ónsulylyal birt – vállára helyezé:

– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…

– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni…

Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:

– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől…

Ünnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: «Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!»

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli esemény, melylyel a következő percz méhe terhes.

Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.

– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!

– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom önnek, hogy…

– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.

– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…

Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indokolást.

– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni «jutányos» kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az elaborátumot:

– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a leány kell Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a leányomat csak olyan embernek adom…

Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.

– Csak olyan embernek, csak olyannak…

Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyujtá.

– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak Bohuska mosolyog.

– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú hangon felelé:

– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:

– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…

Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.

Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.

– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a darab aranyat.

– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?

– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát.

– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona… kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:

– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.

NEGYEDIK FEJEZET.

Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó csodálatos ereje.

A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a «gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a «fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a «tempus».

Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy «tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a fuchsomnak», attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a «tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.

– Búcsuzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

– Hova megy ön? – kérdé lassan.

– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…

– Ne bolondozzon!

– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány…

– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós komolyan.

– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De mindegy… Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.

– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem. akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és megcsókolta.

– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!

– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű…

A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva rebegé:

– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni fogom örökké… Isten a tanum rá…

Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén.

– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – … elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székbe.

– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei…