Befejezés.
Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?
Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:
«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott fogom keresni. Miklós.»
Krisztina rögtön válaszolt:
«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina.»
Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arczán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.
Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Braziliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy félmázsa aranya volt.
Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jőjjön, sebesen repüljön.
Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy: «Tempus a menyasszonyomra!»
Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül kérni senki.
Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a másikra.
A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.
Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem, hátha csakugyan itt terem…»
Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és így szól:
– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.
Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti.
– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.