A TRAGIKUM ELMÉLETE ÉS JELENSÉGEI.
I.
A tragikum elemei.
Az életnek és művészetnek minden tragikai jelensége, végső benyomásában, megnyugtató. Csak végső és határozó benyomásában, mert teljes hatását egyetlen érzésbe foglalni ép oly lehetetlen, mint általában a fenség képeiét, melyek a megaláztatás érzelmeiből emelnek föl bennünket a végetlen eszméjéhez. A tragikai jelenségek is izgató küzdelmeken, félelmes összeütközéseken és részvétkeltő csapásokon át törekszenek megnyugtatásunkra és fölemelésünkre. Hatásuk ebben éri természetes tetőpontját s ebben hangzik el.
És mivel emelnek föl oda, a hol lelkünk felzaklatott érzései lecsöndesűlnek s helyöket bizodalom, kibékülés, megnyugvás, sőt gyönyör foglalja el? Oly eszmék érvényre juttatásával, győzelemre vezetésével, melyeket a természeti és erkölcsi világban jogosan és szükségszerűen uralkodóknak tekintünk; erőnk fentartóinak, hitünk biztosítékainak, létünk alapjainak érzünk és tudunk. Legalább a világnak arra a képére nézve, melyet a tragikus költő vagy művész előttünk feltár, ilyenekűl ismerünk és elfogadunk. Sophokles Antigone bukásával a közrend, Kreonéval a kegyelet eszméjét vezeti diadalra. Romeo és Juliában a családi kötelék erejének, Julius Caesarban a korszellem megmásíthatatlanságának, Coriolanban a haza iránti hűség megtörhetetlenségének gondolata foglalja el lelkünket. V. László halálával az eskü szentségének eszméje ül diadalt, Bánk bán romlásában a törvényes hatalomé. Az Ember tragédiája a végtelenben való részességünk éreztetése által békít ki sorsunkkal. Mindezek az eszmék: haza és család, állami rend és korszellem, természeti kényszer és erkölcsi törvény, szabadság és gondviselés: egy közös fogalomra utalnak bennünket, melynek öszhangos tartalmát képezik. Nem magukban álló, külön-külön hatalmak, hanem csak elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös és egyetemes hatalomnak, egy minden irányú, általános tökéletességnek, mely uralkodik fölöttünk, vezeti lépéseinket, irányozza tetteinket s kifejezi magát pályánkban. Lelkünket kibékülés és megnyugvás szállja meg, mint Ádámét, a hányszor csak érezteti magát velünk. Kénytelenek vagyunk megnyugodni benne, s örömmel teszszük, mert csak ez biztosíthatja boldogulásunkat. Érvényesűl általunk, igyekezeteink, cselekvéseink, életünk által, akár szép szerével, akár törés-szakadás útján. Hódolatunk által, ha egész teljességében lelkünkbe fogadva követjük; bukásunk által, ha összeütközésbe kerűlünk vele. Ott Hunyadi János, itt Coriolan; ott Regulus, itt V. László. Győzelme az utóbbi esetekben az egyes emberrel való bizonyos ellentétességből, összetűzésből s ennek bukásából ered: a diadal zászlaja romok fölött leng. Az olynemű ütközés, mely e mozzanatokat kifejezésre juttatja, keletkezése, folyama és kimenetele az, a mit tragikumnak szoktunk nevezni.
De hát az az eszme, melyet az egyetemessel szembe kerűlt ember képvisel, teljes és kizáró ellentéte-e annak, a mely legyőzi őt? Az általános tökéletességgel a teljes tökéletlenség tűz-e össze? Néhány közönségesen ismert példa meggyőz az ellenkezőről. Othello, a veronai szeretők, Ágnes asszony épen nem a szeretetlenségnek, a szív megtagadásának képviselői s Ádám mindentől távolabb van, semhogy az Úr mindenhatóságával szemben a tehetetlenséget jelentse. Tarthatja-e valaki Toldit, kinek a férfi-becsülettel össze nem férő álarczos játéka juttatja magát és Rozgonyi Piroskát romlásra, férfiatlannak és lovagiatlannak? Sőt ellenkezőleg: a férfias egyenesség példájáúl idézhetjük őt ép úgy, mint a hogy Romeóban és Juliában a szeretőnek, Antigoneban a hű testvérnek, mind a két Brutusban a föláldozó, tiszta keblű hazafinak eszményét keressük. A mi mindennapi életünk kiváló tüneményeit, kik ez eszmények felé közeledni látszanak, hasonlatúl az ő nevökkel illetjük. Nincs ez áldozatra szánt küzdők között egy sem, kiben bizonyos kiválóságot, emberi tökéletességet ne találnánk: itt az érzésnek, ott az értelemnek, amott az akaratnak teljességét és rendkívüliségét. E kiválóság nélkül nem lehet tragikai küzdelem. Épen ez a teljesség, rendkívüliség, tökéletesség az, a mely egyfelől harczra csábítja őket az egyetemes hatalom ellen, másfelől képesíti rá.
Azonban ha ez úgy van, mikép érthető akkor a harcz közöttük? Ha az is megeshetik, hogy az eszme, melyet ők képviselnek, s az, a mely diadalmaskodik fölöttük, egy és ugyanaz: hogyan keletkezhetik az összeütközés? Úgy, hogy kiválóságuk mindig valamely gyarlósággal, tökéletességök bizonyos tökéletlenséggel párosúl vagy nyilatkozik. E tökéletlenség, mely a veszedelmet rájok zúdítja, állhat lelki életök egyoldalú fejlettségében, egyensúlyozatlanságában, indulataik túlságos elhatalmasodásában. Mindezt még végzetesebbé teheti rájok nézve helyzetök elszigeteltsége vagy visszássága: az emberi tökéletlenségnek szintén egy oldala. Antigone: igazi eszménye a kegyeletes föláldozó testvérnek, a szívére hallgató női léleknek; de épen az a cselekvése, mely ilyenné emeli, tiszteletlennek, tökéletlennek mutatja hazája iránt való viszonyában. Macbeth tökéletes mint hős, győzhetetlen az ellenséggel szemben; de képtelen legyőzni saját szenvedélyeit, tökéletlen mint uralkodó. Romeo és Julia tökéletesek mint szerelmesek; de minden egyébben vakok s az élet komoly föladataira nem valók. Toldi derék lélek és nagy bajvívó; de erős egyénisége s rakonczátlan kedve annál kevésbbé fér meg az udvari élet formáiban, minél újabbak lesznek ezek; Estéjének győzelmes fölmagasodása a párbajban s féktelen dühe a dévajkodó apródok szobájában: szomszédul mutatják kiválóságát és gyarlóságát. A tragikai hősök bizonyos irányú tökéletességök daczára, vagy épen ennek következtében, nem bírják magukban azt az öszhangot, melylyel a világ közrendjébe sorakozhatnának. Tökéletlenségöknél fogva vagy nem gondolnak vele, vagy fölötte érzik magukat; voltaképen pedig csak ellenében állnak. Ezzel készen van a szakítás, melyből a küzdelem és bukásuk támad. Ők a rend ellen; a rendbe sorakozó összeség, az egyetemes, pedig ő ellenök.
Íme a tragikum két eleme: az egyetemes és az egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más szóval: a kiváló és a gyarló. Lássuk mindenekelőtt azt a mozzanatot, mely a tragikai jelenségek iránt érdeklődésünket megragadja: az egyén kiválóságát.