X.
Példák.
Két csoportja van a tragikai hősöknek. A praedesztinált – mert annak kell mondanom – a praedesztinált tragikai hős vagy támadja a világi rendet, vagy sértetik általa s e szerint van a tragikai remekműveknek is két főcsoportja. Mindkettő azonban lényegében ugyan az, mert a ki támad is, olybá nézi a világot, mint a mely a maga rendjével az ő erejét megillető jogokban őt megröviditi. E tragikum embryoja, mint már érintettem, mindnyájunkban benne van. Az ember gondolkozó elméjénél, itélő tehetségénél fogva összeköttetésben áll a világrendszerrel, melyet felfog és birál, és annak lelkével, melyet istennek nevez, tökéletesnek, kimondhatatlannak és megfoghatatlannak mond. Ez a kapocs a véges embert a véghetetlenhez köti, vágyainak, érzéseinek, határtalanságát megállitja, s véghetetlensége fonalán függ a véges ember tragikuma, még pedig ismétlem, mindnyájunkban. Nem egy elkövetett vétség avatja emberét azzá, tragikai hőssé; hanem az alkalom kinálkozása, viszonyok nyomása vagy kedvezése és a nagyság mérve a lélek és elme egy vagy több tulajdonságában. Vannak példák, hogy a végzetes embryo egy egész életen át érlelődik, egy egész életen át vár szövetséges elemre, mély nélkül nem ébred föl s nem születik meg tragikai életre. Lear királynak teljes életében ellenmondást nem tűrő zsarnoknak kellett lennie, de jó és bölcs ember is volt mindig és zsarnoknak születvén egy korban, melyben a király abszolut jogához kétség nem közeledett, egészben jó királynak is kellett tartatnia teljes életében. Elöregedvén, a királyi nagyság, a majesztasz exczesszivus érzelme és önérzete, a fenséges komoly elbetegedése hova tovább makacsabbá, zsarnokabbá, zabolátlanabbá, türhetetlenebbé tette az aggastyánt. Ekkor érnek nagy kort és lesznek menyasszonyokká leányai. Engedelmes gyermekek voltak, vagy azoknak látszottak eddig. És az, a ki nem gyermekétől, de idegentől, alattvalótól nem hallott, nem türt eddigelé ellenmondó szót: kénytelen legkisebb lányától leczkét kapni nyilvános gyülésben, idegen fejedelmek, saját országa nagyjai előtt, pedig még csak kérik a lányt, még az apai hatalom alul való felszabadulása nincs meg, csak kilátásban van. Ez a kis jelentéktelen momentum az, melytől a tragikum megfogan, kipattan és végzetes hatalmát kiterjeszti az agg királyra. A zsarnok fenséges nyugalma, az édes apai szeretet melege mellett félelmesen nyilik meg egy kráter és ontja a forró lávát oly bőségben rögtön, a mint csak egy vulkántól telik, a mely egy életen át leste a kitörés pillanatát. Hol itt a szóra érdemes vétség? Lear lelki tulajdonságai nélkül az egész dolog egy hóbort lenne, figyelmünkre sem érdemes, nem olyan következményekre, minőket kifejlődni látunk félelmesen dobogó és szánakozó szivvel. A tragikum ez benne: Lear kényur volt, könnyen volt az zsenijével és fiatal erejében hű és szerény alattvalókkal és neveletlen gyermekeivel szemben. De maga megöregedett, gyermekei pedig megnőttek s a ki közülök a zsarnokság alatt nem lett képmutató, az most igaz érzelmei jogait védi a zsarnok ellen; a világ rendjét, a társadalom igazait, ebből is a legcsekélyebbet, a saját érzelmei elosztásának szabadságát. Lear tultengett fölsége ennyit se enged, neki minden kell; és a ki nem adhat, az inkább hazudjék, csalja meg őt, de tegyen ugy, mintha mindenét ugy adná, a hogy az ő kénye kivánja; enélkül ő megröviditve érzi hatalmát, tekintélyét, apai és királyi jogait és utjára indul, perbe keveredik lányaival, a szelekkel, a viharral végre és nyomorultabb lesz a vaknál, az eszelősnél, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, tehetetlenebb leghitványabb alattvalójánál. Nem büntetésül azért a vétségért, a mért hozomány nélkül, kitagadva adta férjhez Kordéliát, hanem kényszerü következményeül egész erkölcsi mivoltának. Ez az ő erkölcsi tartalmának szertelensége űzi őt és töri semmivé borzasztó válságokon át és egy megrázó s meginditó katasztrófában. Más apa nem nagyobb okon cselekszik hasonlót – az életben és szindarabokban egyaránt, – de nem lévén Lear, nem jut Lear sorsára, ugyanazért a vétségért.
Othellot rendszerint a féltés tragoediájának mondják. Hogy erre elég okot ád a velenczei mór története, azt ki fogná kétségbe vonni. De végre is mi Othello féltése más, mint egy konkrét esetben a nagy szerelem viszája, negativ oldala, jóformán mértéke szerelmének. A tragikai momentum nem is a féltésben, hanem a szerelem szertelenségében rejlik, a mely a féltés féktelenségeiben lesz kicsapongóvá. Othello kemény tábori életben érte el élete delét a szerelem édességei nélkül, meg is halt volna tán szerelem és féltés nélkül, ha Dezdemónát meg nem ismeri. Vele ismerkedvén, hősi nagy szivében tábort ütött Ámor és megrázta a nagy embert mint a kegyetlen hideglelés. És a mit remélni nem mert, Dezdemóna az övé lett. A félig gyermek leány, a delén túl levő férfié; a bájos hóarczu szüz a barnabőrü móré; a velenczei kényes kisasszony a tábori élet durva növendékeé; mesének látszanék, ha való nem volna. Ily mesés fordulatok szövetkezve gyanus látszatokkal és csalárd elámitással a szerecsennek mértéktelen szerelemmel és természetes aggodalmakkal telt nagy szive érzetit viharrá korbácsolják. Mesés, földi eszközökkel lehetetlen próbákat kellene Dezdemónának hűségéről és szerelméről adni tudnia, hogy a mór érzelmeinek szertelenségét ellensulyozza. Természetesnek látszik, hogy ne szeresse, természettelennek, hogy szeresse; minden legkisebb ok az elsőre óriási sulyu; minden ok a másodikra pehely, melyet a fülbesugó szavára a szerelmes mór egy sóhaja szerte fuj. Nincs a földnek bölcsesége, törvénye, intézménye, a mely a mórnak nyugalmát megadhassa; csak gonoszsága van, a mely feltornyositsa gondjait, kinjait és katasztrófájához gyorsabban juttassa. Mi a vétség? Hogy elvette? Hogy utóbb gyanuba fogta? Hogy végül megfojtotta? És a megfojtásig nem játszik mint ható erő a tragikum? El is szöktethette, el is vehette, gyanuba is foghatta volna, sőt ki is békülhetett volna vele, ha – Száz „ha!“ Ha – többek közt nagy szerelmének megfelelő szerelemre termettsége, egy Adonisz, egy ideál lett volna; ha magához hasonló és való iránt támad fel szerelme; ha e szerelem a hős korához, helyzetéhez, egész mivoltához illő s nem bősz ifjonti hevület és illuziók szertelen csapongása lett volna, vagy ha a mór szerelem dolgában is, mint egyebekben, józan, okos, mértékletes alattvalója lett volna a világi rendnek s jobban számot vetett volna magával, mielőtt feleségül vette Dezdemónát. De e rendkivüli emberben, mikor szerelmes lett, a szerelem is rendkivüli volt, szerelme tárgya is, módja is és végső sorsa is…
A szerelem tragoediája a veronai Romeoé, de az sem jobban, mint az Othelloé. Itt csak más a szerelmes és ennyiben más a szerelme is. Romeo nem olyan legény mint a mór. A deli veronai kora ifjuságától fogva Vénus és Ámor szolgálatában áll. Neki valósággal levegője a szerelem. Kész volt már egy tuczat kegyetlenért meghalni, a mikor Juliára akad, a kiért végül meghal. Ugy szólván terhesen az extrentikus szerelemmel jár ez a két lény a földön egymást keresve s megtalálván egymást, egymás karjaiba omlanak, meghozzák keblök istenének – a szerelemnek – a legfőbb áldozatot, ugyszólván magok égnek az oltárán, kiüritik meggondolás és idővesztegetés nélkül a poharat. Mi van még hátra? Hogy a második pohár, ez emberi kimerülés és a dégoût előtt egymásért meghaljanak A katasztrófa után ott pihen mind a két pár: Othello Dezdemona, Romeo Julia oldalán. Leitták az aranyserlegről a habot; de már végzetük lesben állt: egyik külső, a másik belső ellenségtől esik el, ennyi történetjükben a különbség. Tragikumuk egy és ugyanaz: az érzelem oly szertelensége, melyet a földi lét nem képes táplálni, fentartani. Mert az a mértéke az érzéki szerelemnek ezen a földön fellobbanhat de tartósan nem éghet. Az csak isteneknek való az Olympuson, nem embereknek a földön. Egy szertelensége az érzelemnek, a melyet akadályok tarthatnak fenn, melyek bujkálást, titkos találkozókat, titkos összekelést, menekülést idegen országba tesznek szükségessé; de mind ezeken végül a társadalom kényszere kifog; mielőtt azonban erőt vehetne rajtok, hogy megjuhászitsa, közönséges emberekké: a szertelenség krizise beáll s a hősök a katasztrófa áldozataivá lesznek, hogy mint az impetuozus szerelem inkarnácziói, ha tán nem örök életet, legalább tartósabbat éljenek a művész kezétől, mint a melyet isten kezéből vettek. Vétségök teszi-e őket tragikai hősekké? Mások – ellenségek gyermekei is – nem szöktek-e, nem keltek-e egybe titkon és nem jutottak-e boldog végre? Nem vétségök, hanem szenvedélyök, érzelmi nagyságuk adja meg történetüknek a tragikumát fokozva a viszonyok, amaz erkölcsi rend és kinövései által, melyben élniök adatott, melynek keretében azonban nem élhettek meg.