A vagyon tudománya

Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se adtak.

A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a részvényeseket.

Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait, czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi, mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-iparágakban.

Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és itéleteitől.

Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő üzletemberek közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.

De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált tőke összes előnyei.

Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.

Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.

Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe szervezve elér.

Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot, azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.

S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor haszna a minimumra csökken.

Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára serkentse.

A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem: nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes föltételeit.

Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része van az eredmény különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is, hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.

A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a szabad versenyt megszorítja ama produktiv tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában vetélkedő fűszeres között.

A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között, azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.

Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel. A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.

Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.

Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.

Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.

Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel, vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább nagyobbodik.

Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és Amerikában, a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához, hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.

Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére. Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal termelő tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal, ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.

Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei tekintetében.

Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira, eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában osztályozzuk.

Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.

Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat fokozottabb mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.

Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.