A kaján Koxi a házban van.
I.
Egyszer, midőn reggel Szidi félrevonta a függönyt az ablakról, úgy látta, hogy onnan a magasságos ég felől aprón és fehéren száll a hó.
Ah, nagy eset.
Szidi kisasszony ez időben tisztára az időjárásnak szentelte minden figyelmét. Dundi mondta is, hogy Szidi, a nagyságos, ebben a tekintetben egészen az öreg excellenciásra ütött. Az excellenciás – egykor a ház kemény ura – csudálatos barométerek föltalálásán törte a fejét untalan. Szerfölött tudni szerette volna, vajjon holnap indulnak-e meg keletről a szelek, amik zajongva repülnek keresztül a ligeten, ott megpihennek és süvítve száguldanak át a puszta mezőn, a patakon, bókol minden jegenye, a fűz – az a vén fűz – sipol és a szelek egyenesen ideérkeznek a házhoz. A régi házhoz. Egy-két cserép gyorsan lefordult a tetőről, a kémények mérgesen jelentették be létezésüket, zengett, búgott minden, az öreg excellenciás pedig topogva, sebesen gesztikulálva járt-kelt a csudálatos barométerek között. A zöld levelibéka ijedten húzódott meg a befőttesüveg fenekén; Koxi, az a vén nagykalapu barát az ablak között, házikójába vonult, az öreg úr pedig így kiabált:
– Hadd fujjon, hadd fujjon, mért nem lett püspök.
Igy mondta, értvén a szelet, ami vígan, dudorászva lepte meg a tájat. Tudniillik az öreg excellenciás tele volt mindenféle bajokkal, amiknek nem igen használt a szél. Aztán egyszer – épp ilyenkor – a hó lassan szállingózott lefelé a mozdulatlan néma földre, ami dermedten, nesztelenül várta már az éles novemberi szelek ellen megvédelmező pillés köpönyeget – akkor indult el a lelke az öreg excellenciásnak ama csillag felé, amelyikben ezután lakni fog. Szidi kisasszony egyedül maradt a barométerekkel és Koxival, a faházikós, időre felügyelő baráttal. És Dundival is, a kövér, vén huszárral, aki szélütéses fejét rejtelmesen mozgatta és untalan csak az öreg excellenciásra, mesés viselt dolgaira fordult gyenge elméje.
S im, ezen a reggel, midőn Szidi csontos kezeivel föltárta az ablakot, ama reggele jutott eszébe a halálnak. Koxi egészen elbujt házikója fenekén, a levelibékát pedig nem is lehetett fölfedezni. Mert hideg volt. A tágas udvar fölött aprón, de sűrűségesen hullott a hó. A szitálás suhogásával vala tele minden. A folyosó becsukott ajtaja előtt apró halomba söpörte a könnyű szél a havat. Szidi tehát Dundi után kiáltott.
II.
Szidi, az öreges, kemény Szidi a rendet szerette, a rendet, főként a házban. Mozdítani egy bútort helyéről – arról a helyről, hol még az öreg excellenciás életében állt – a legfőbb bűnök közé tartozott. Dundi, a vén huszár, fejét rázogatva hápogott estenden a cselédszobában Katinak:
– Maga, lelkem, tudja, még tapasztalatlan. Már csak az excellenciás halála után került ide. És az a tábori szék, ott az ablak mellett, vala legkedvesebb ülőhelye az excellenciásnak. Hozzá ne nyuljon, lelkem.
Igy az élet csendben és rendben igazodott arra felé, amerre Szidi óhajtotta.
Csak az a levél tett szokatlan hatást, ami december táján érkezett. Szidi éles szemére pápaszemet csatolt és nyugtalanul olvasta, hogy egy bizonyos leányka – tizenhatéves, a neve Eszti, a nevelését az angol kisasszonyoknál nyerte, illedelmes, szerény, csendes – létezik a földön. „Mert, édes Szidim, te oly magadban vagy. És a tél nálunk oly rettenetes, meg a falu borzasztóan unalmas…“ És már másnap az esti vonat meghozta Esztit, a nővére leányát.
– Egypár hétre jöttem csak, Szidi néni, – mondta a kis leány ijedten.
Szidi összevonta a szemöldökét:
– Hát senki sem kisért a temérdek úton?
– Senki – felelt Eszti szorongva. – Mert apát a hivatal köti, mama beteges. És a nővéreim sem asszonyok még.
Dundi a háttérben billegtette a fejét. Karján egy csomó pokróccal és egyéb utineművel. Szidi kisasszony rögtön rátámadt:
– Huszár! A holmit rakja le. Aztán elmehet.
Igy Szidi keményen és határozottan. Toronyba formált szürke hajában reszketett a csótáros tű, szigoru álla előrenyomult. Csontos két kezét szűk, fekete szoknyája zsebeibe mélyesztette. És e szűk, fekete szoknya gyorsan lépegetett föl és alá a szobában. A fényezett asztal fölött a csilláros függőlámpa tartózkodó nesztelenséggel világított. Az óra – honnan néha színes kakukmadár bátorkodott kikukkantani – félénken ketyegett. Eszti csudálkozva nézte a szigoru, nehéz bőrszékeket, néhány szélesrámáju képet a falon, amikből most semmi sem látszott. Szidi ezalatt dirigált.
– Kalapod helyezd a szekrénybe. Köpenyed akaszd föl. – Hirtelen fölpillantott Esztire és bátorítólag mondá: Keztyűd is levetheted.
Még néhány lépést tett, – és már hangja nem kopogott úgy többé a szigoru szobában, mint egy nagysisaku dragonyos lépése.
– Azonkívül szólj, ha megéheztél az úton…
Már egész közel lépett Esztihez. És mintha mosolygott volna is Szidi. De egyszerre hátratoppant. Vallató, kemény hangon szólt:
– Remélem, jól utaztál? Szemtelen férfiak nem kerülgettek.
Összeszorította zsebében öklét.
– Nem, néni, – mondta Eszti.
– No…
Persze, persze. Igy ismét lecsillapodott. Mert Szidi kisasszony képes volna utánamenni ama szemtelen férfiak fülének.
Eszti ott állt a szoba közepén. Mosolygott. Kissé elfogódottan ugyan, de mégis mosolygott. S kerek kék szemében derűsen villant meg ama tartózkodó lámpa fénye. Arcán hajnalos rózsapír, kicsi ajkát félig fölnyitja és halkan lélegzett. És karcsu szoknyája alól illedelmesen tekintenek ki feketeharisnyás bokái. Aranyszőke haját símán fésülte le.
III.
De im a rend régi házában a megholt excellenciásnak pontatlanságokat szenvedett. Dundi, a vén, egy reggelen, mikor megjelent, fölszolgálván a reggelit, csodálatos pomádészagot terjesztett maga körül. Szidi kisasszony gyanakodva szimatolt. Élesen, – és széles gesztust csapva, prüsszentett.
– Huszár! Mi történt? – kérdé fenyegetőleg.
Dundi – és feje sem reszketett csudálatosan a vén legénynek – összepengette a sarkantyúját.
– Alásan jelentem, a bajúszomat pödörtem ki – szólt hivatalosan és szürke szemével tiszteletteljesen vágott Eszti felé.
Szidi mérges volt, de egyben viharosan kacagott.
Valóban a kilincsek is fényesebbek lettek, az udvar gonddal söpört és a cipők és csizmák az egész házban gangosan nyikorogtak. Persze, mindezt Eszti jelenléte okozta. És a hó is mintha fehérebben és puhábban szállt volna lefelé a tágas udvarra. A barométerek baklövéseket követtek el. Koxi, ama nagykalapos barát egész nap faházikója előtt strázsált és piros papirfejét hosszu zarándokbotjára nyugtatva, bizonyosan verseken tünődött, amint merengve nézett a szobán átsuhanó Eszti után.
S így derűs, szép téli délutánok következtek el a régi házra. A fényes ablakokon néha a napsugár is betekintett. És emitt, a Feketeszűz-utca e lapos homokkövekkel kirakott részében minden szebb lett, mint másfelé. De Szidi keményen ügyelt. Férfiak tünedeztek föl a látóhatáron, néha kardcsörgés is vegyült a civilcipők csosszanó neszébe, s Szidi egy estén ülvén a tűz előtt, patience-kártyáiból igen rosszakat jósolt ki. Nyugtalanul kelt föl.
– Eszti – szólt halkan.
A tűz duruzsolva felelt. A hó odakívül az ablakokhoz verődött és erősen neszelt.
– Eszti, Esztike.
Gyertyát gyújtott. Fázni kezdett Szidi. Gyors léptekkel indult a leány szobája felé.
A kicsi szobában sötét volt. Finom leányillat szállt elő mindenfelől. Olyan illat, amilyen csak a fiatal, igen tiszta gondolkozásu nők szobáiban van. Előre világított a gyertyával. Eszti ott feküdt az ágyban, fehér párnák között. Kis szőke fejét félrefordította és álmában égő-rózsaszínre pirkadt arca könnyektől vala harmatos. Csendesen lélegzett és kevéssé mosolygott is. Igen szép volt. Üde, nagyon üde. Rózsaszirom, amit már bontogatnak a szívbéli nap csókos sugarai.
Szidi összerezzent.
A hó erősen szakadt odakívül. Mintha be akarta volna temetni a régi házat. S im itt e kicsi bimbó mosolygós, hajnalos álmában szerelmesen lélegzett, oly lágy sóhajtásokkal, amilyennel rózsafakadás idején telik meg a májusi lég.
IV.
Ej. Koxi ebben az időben erősen lesekedett.
Esztire, értem, a szőke Esztikére. Mert napfényes délutánkor Eszti az ablakhoz lépett. Sőt ki is tekintett a derüs fehér utcára. Koxi iszonyu ravaszsággal támasztotta állát zarándokbotjára.
Im egyszer – délutáni melegség terjedt el a föld fölött – Eszti kinyitotta az ablakot. Ugyanekkor valaki felköszönt.
– Ah, végre… Édes Eszti, kicsi Eszti!
Lágy, sóvárgó hang volt ez. Az ablak alatt egy sugár, barna férfi állt. Már nem fiatal, de öreg sem. Negyvenes, halántékán kedvesen csillog néhány őszies fényü hajszál. Sápatag arca nemes: kissé szenvedő barna szemének nyugodt csillogása. Ah, ez ő. Ő. A francia regényekből.
Eszti kinyujtotta remegő kis kezét. A férfi szenvedélyesen szorította az ajkához.
– Istenem, hogy került ide? – mormogta a leány elfehéredve.
– Maga után jöttem.
– Nem írtam…
– De tudom, hogy az álmai hozzám szálltak. Minden sóhajtása hozzám. S megéreztem. Eszti, édes Eszti…
– És a felesége, Bogdán-Kovács. A felesége, Károly?…
Koxi faházikója előtt olyan kaján arcfintorításokat művelt, hogy csudás. De senki sem méltatta figyelemre.
A férfi összeharapta az ajkát. Mintha melle fenekéről szakadt volna föl a hangja, tompán, keményen.
– Tudja, hogy a feleségem nem szeretem… Magát szeretem, Eszti. Magáért jöttem. Velem kell, hogy jőjjön.
A leány ijedten rebbent vissza.
– Károly…
Esdekelve nyújtotta előre a kezét.
A férfi elkapta és az ajkához szorította.
– Károly…
– Eszti, hallgasson. Mindennek vége. Vége. Otthagytam a feleségem. Nem akar elszakadni tőlem. Kapaszkodik belém, húz le. Rossz és nem is szeret. Elvettem… No hát elvettem: ennyi az egész. Undor, undor… Előbb főbe akartam magam lőni. (Az a szegény leány olyan sápadt lett!) Aztán maga jutott eszembe. Maga, akit elküldtek a szülei, féltették tőlem. Itt vagyok most.
A férfi fojtottan beszélt. Valaki jött arra az utcán. Elhaladt és hátrafordult, mert a Feketeszűz-utcában az idegen ritkaság. S azt gondolhatta: „Csinos férfi és lám, a kis Terézi Eszternek teszi a szépet, a komor Pataki Szidi csinos hugának…“
– Szerencsétlenné tesz… Engem is, magát is… – mormogta halkan a leány. És sírt már. Könnyei benedvesítették arcát és fátyolos szeme fáradtan csukódott le.
– Boldoggá teszem – suttogta szenvedélyesen a férfi. – Velem jön. Elmegyünk messze. Messze. Nagyon messze…
Csönd.
A leány egyszerre fölsírt:
– De az anyám… És a néni.
A férfi csillogó barna szemeit meleg szerelemmel függesztette a leány arcára. A keze után nyúlt.
– Szeretni fogja őket ezután is. De engem is szeret egyben.
A másik szobában nyílott az ajtó.
– Este… – susogta a leány.
– Este.
Gyorsan becsukta az ablakot. A férfi sebes léptekkel ment tova.
A néni lépett be. Szigoruan, komolyan. De amint meglátta Esztit, szerető mosolygás repült át száraz arcán és csontos kemény kezével megsimogatta a leány aranyszőke haját.
Eszti alig tudta könnyeit visszatartani. Kicsi leányszíve ugy vonaglott, hogy szinte összerogyott. Már szólni akart, már odaroskadni a néni lábai elé és dúsan patakzó könnyek között bevallani mindent… De az utcán kemény lépések hangzottak föl. Eszti nem mert fölpillantani. De bizonyosan érezte, hogy Bogdán-Kovács haladt erre.
És Koxi is, a kaján, a kárörvendő kókleridőjós árulkodón tekintett le a nénire. Piros papirarca oly sok mondanivalót fejezett ki. Titkokat, sok-sok titkokat tudott a kémkedő Koxi, de az utcán most szél süvített végig. Porzott a hó. És a szél sebesen futott át háztetőkön, fákon. És hideg is lőn. Fütyülve, mérgesen verte a váratlan északi szél a havat. Percek alatt zivataros fergeteg támadt. Szinte sötét lőn odakívül. Koxi, a kaján, ijedten menekült házikójába; bármiként szeretett volna is árulkodni a néninek, a lábaihoz kötött húr érzékenyen rándult össze a hirtelen jövő hidegre. Igy a nagykalapos barát kénytelen-kelletlen bevonult a fészkébe. Mondom, oly ijedten, jó szerencse, hogy zarándokbotját nem feledte magával vinni.
V.
És a havas fergeteg estére sem csitult el. Úgy szakadt a hó, mintha örökös viharos idők következnének már. Süvítéssel és csattogással volt tele a lég. Néha csörömpölve vágódott be egy ablaktábla a házban. Zzz, zzz, zzz, vuuu, vuuu, zz… Mintha az ég komondorai vonítanának a fekete téli éjjelben. A kályhák füstöltek minden szobában.
Szidinek sehogy sem ment ma este a patience. Százszor összekeverte a kártyát és százszor adta föl mérgesen a pártit. És hogy fázott. A tűz alig hogy pislogott. De nem mintha félénkségből történt volna ez, de szomorúságból. S az óra, ama kakuklak, bágyadt kedvetlenséggel számolta a perceket. A szél pedig hogy sírt, hogy vinnyogott futva a havas utca fölött. Temetési ének ez?
Szidi végre elunta az egyedülvalóságot. „Ugyan hová lett az a leány?“ mormogta. „Ugyan hová lett?“
– Eszti, Eszti…
Igy kiáltott.
Már gyertyát is gyújtott és az ajtó felé fordult, indulván Esztit keresni, mert nem vette észre, hogy a kaján Koxi nyugtalanul mered felé házikójából, hová a kegyetlen idő kergette. Koxi be volt zárva ezen az estén. A húr – rablánca – odabilincselte őt börtönéhez, és a zarándokbotnak sem vehette semmi hasznát, utána mehetvén Esztinek, midőn a régi házból, ama délutáni férfi karján, kendőkbe bugyolálva elsuhant az ablakok alatt. Hogy fázott a kis Eszti, hogy remegett vékony, leányos ajka, az éles szél szőke haját is megbontotta. De azért ment, futott; mert csak gyerek volt, rózsaszirom májusi hajnalon.
A kaján Koxi is szomoru volt ezen az estén és félretette eddigi ravaszkodásait.