Regény a bánatos Andrásról.
I.
Mit tehet az ember ködös, hosszu novemberi napon, amikor aludni nem tud; fázik, nyughatatlankodik és a jó Isten sem tudná mivel megtalálni a kedvét? Különösen a délután hosszu. Hová lehet ilyenkor menni vénkutyakedvemmel? Leülök a kályha elé és nézegetve a tüzet, tanácsot tartottam a kedvemmel. Megigérem neki, hogy estére elviszem egy olyan vendégfogadóba, ahol cigánymuzsikusok magyar nótákat játszanak. Avagy kimegyünk holnap reggel a városerdőbe, ahhoz a sírkőhöz, amelyikre csak annyi vagyon írva, hogy: Fuit, ahol már sokat, sokat álldogáltunk, én meg a kedvem, és megnyugodva jöttünk haza. Holnap korán reggel, mikor köd csavarog a fák között és deres, sárga levelek lepik el az elhagyatott utakat! Mindez azonban nem használt semmit, semmit. A kedvem változni nem akart. A tűzbe bámultam és olyan szomoru voltam, mint még soha. – De igen, már voltam így. A mult esztendőben, meg az azelőttiben, minden novemberben. Mikor a bánatos András bekocogtat az ajtón és a felhők és szelek a nyilas jegyében járnak, – akkor olyan leszek, mint a leégett ember a mesében, aki mindig, mindétig azon sopánkodik, hogy két jó bocskora veszett oda házégésnél. Én meg azon szomorkodom, hogy a szomszédban tegnap a Tarara bumdié-t zongorázta valaki, amiért én rettenetesen megharagudtam. Pedig nem is volt ilyen vénkutyakedvem tegnap. Mért nem zongorázzák mostan a Tarara bumdié-t, vagy akár a Fischerin du kleiné-t, amikor legalább volna okom arra, hogy zordon legyek?!
Aztán a bánatos Andrásról gondolkozgattam, aki im bekocogtatott az ajtón. Ej, lám, én ezt a bánatos Andrást ismertem. Honnan is ismertem? Most már egész világosan tudom, hogy ismertem; kis, deres, öreg férfiú volt, aki leffentyűs sapkát hordott és a szürke szakállát úgy nyírta, mint száz esztendő előtt volt divat. Csak az arcán, a két álla körül hagyott meg akkorát, mint egy piskótadarab és mindig rövidre nyírta. És a nagy tyúkültető batárra is emlékezem, amelyiken bánatos András járkált. Hogy honnan jött elő azzal a nagy sárga batárral, amelyiknek négyfelé járt a négy kereke és öt parasztlovacska húzta a kenderistrángokat, azt most nem igen tudom. Később tán eszembe jut. De bánatos Andrásra – bizonyára egész másként hívták, de honnan tudhatnám én azt most? – egészen jól emlékszem, amint a csodálatosan nagy batáron bedöcögött a Jakab-templom mellett a Hét Víg Csízek mindig kitárt kapuján. A Hét Víg Csízek volt a legrégibb vendégfogadó nálunk. Az ördög se kereste föl, csak falusi szegény emberek apró kocsijai tanyáztak a nagy sáros udvaron, amelyeknek végén egy nagy üres szín tátongott kifelé az utcán arramenőkre. A Hét Víg Csízek fényes multja nyilvánvaló messzi vidéken. Nagy makao-bankok tartódtak a 4-es számu szobában és az urak itten gyülekeztek nagyvásárkor. – Igen, hát bánatos András volt az egyetlen úrféle, aki ebben a fogadóban mindig megszállott, ha a tyúkültetőt bevonszolta az öt parasztlovacska valami messzi vidékről ide. Mert a batár tetejéig sáros volt mindig. Meglehet különben, hogy azért, mert sohasem tisztították. És a bánatos András kocsisa is figyelmet érdemelt. Sohasem láttam olyan kocsist azóta se. Vörös zsinóros, rongyos dolmány lógott rajta, de a süvegén bokrétányi darutoll lengett és ócska, nagy, fehér téli keztyűkben tartotta a madzaggyeplőt télen-nyáron. Begyesen ült a tyúkültető bakján és a rosszul kövezett utcákon olyan nagy ostorpattogtatást vitt véghez, hogy az emberek az ablakhoz mentek. Hajszolta rettenetesen az öt parasztlovacskát, a kocsi majd szét esett ezenközben mögötte, bánatos András szomorkás, fonnyadt, vén arca pedig aggodalmasan jelent meg minden második percben a bőrfüggönyök mögött, amint a rossz ülés rugói földobták kis, görbe, magyarruhás testét a rettenetes vágtatásban. A vén, haramiaképü kocsis bizonnyal azt akarta elhitetni az emberekkel, hajszolván a lovacskákat a városi utcákon, hogy ők folyton ilyen sebességgel járnak. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a cserjésnél akkora sártenger kezdődik a csárda mellett, hogy onnan kilubickolni a jó lovaknak is nagy mesterség. De a batár mindig robogva érkezett meg a templom mellett a kis piacra, ahol majd feldöntötte a bánatos András Jánosa az ő gazdáját, merész fordulót akarván produkálni a rossz lovacskákkal. A tekintetes úr bizonnyal nagyon örült, amikor beérkezett a Hét Víg Csízek döngő kapualjába, ahol egy álmos szolgáló varrogatta emberemlékezet óta rongyos szoknyáját a grádicson. A hét kopott csízek, akik aranyalmafán tanyáztak pléhre föstötten a kapu fölött, bizonyára vígabban énekeltek az úrfajta vendég megérkezésekor. A kapualjában aztán a peckes öreg betyár fürgén leugrott a kasornyáról. Az ember szinte megijedt, mert a begyes vén kocsis egyszerre összeroskadt. De úgy is maradt. Semmi baja sem történt ugyan, hanem a két lába olyan volt, mintha egy X betűt középen kétfelé törünk, aztán fordított végükkel illesztjük a darabokat össze. Akkora lett, mint egy tíz éves gyerek, hanem azért tartotta magát és odakacsázván a batárhoz, teli tüdővel kiáltotta:
– Tekintetes úr, helyben vagyunk.
A tekintetes úr ugyanis süket volt, mint az éjszaka és egy nagy tubust tartott mindig kezével a füle mellett. A János nagy kiáltására összerezzent és mérgesen dörmögte:
– Jó, jó, hisz értem én, ha nem is ordítasz úgy. Még azt hiszik, hogy süket vagyok, pedig csak nagyot hallok egy kicsinykét.
A törpe János nem vitázott a gazdájával, hanem segített neki kiszállni a hintóból. Egyben rákiabált a nyugodtan varrogató álmos szolgálóra:
– Rézi, a négyes szobát! Hol a gazdád?
A szolgáló álmosan kelt föl a grádicsról és haragosan nézett végig a vendégeken.
– Mi baja magának az én gazdámmal? – dünnyögte lustán.
János rettenetesen kiabált, amint a gazdája mellett megszokta:
– Haragszol, úgy-e, mert takarítani kell?
A fakóarcu, lompos, öregedő cseléd mérgesen kiöltötte nyelvét:
– Maga babszem Jankó! – mondta és elfutott.
János rettenetes dühbe jött, utána akart iramodni, de a tekintetes úr megfogta a karját és mondta szemrehányólag:
– Látod János, miért kiabálsz úgy, mintha az egész világ süket volna. – Majd szokott érdeklődéssel tette hozzá: – Mit mondott a leány? Mit mondott, amiért megharagudtál?
– Hogy menjünk a pokolba és az ördög hozott ide bennünket, – szólt János a tubusba keményen.
Az öreg tekintetes úr csóválta a fejét.
– Ej, ej, az a lusta leányzó. Mind ilyen az asszonyfajta. Égeti a gyönge tenyerét a munka, a takarítás.
János elkeseredve kiabált:
– Mind ilyen, tekintetes uram, mind tűzre való.
Nyilván neki sem volt több szerencséje a nők körül, mint gazdájának.
A négyes szobát aztán elfoglalta a bánatos András, János pedig bepattogott a kocsiszínbe, mert az neki dukál. A többi parasztszekerek hadd ázzanak az udvaron az esőben. Aztán bánatos András el is ment. A Hét Víg Csízek a vármegyeházával szemben énekeltek. A tekintetes úr odatartott. A hajdu, aki a vármegyeházat támogatta, már ismerte és biccentett feléje. A tekintetes úr fölcammogott a grádicson és ment egyenesen a vasajtós levéltár felé. Itten kutatott, keresgélt ő már évek óta. Régi írásokat másolgatott le és még régibb írások után hajszolta Vince bácsit, az öreg, potrohos arkiváriust, aki pedig csak pipázni szeretett és elmélkedni a világi dolgokon.
Igy aztán eltelt a délelőtt. A bánatos András összeszedve egy csomó írást, ferde kis termetével sebesen ment haza a csízekhez. János, amint messziről meglátta, álldogálván a fogadó kapujában, a piaci eseményeket figyelve, nagy sebbel-lobbal fogott, – majd rettenetes vágtatással robogtak ki a fogadóból, a rosszul kövezett utcákon végig. És a csárdáig, ahol, mondom, kezdődik a sártenger, János nagyon pattogtatta az ostort.
A nagy, bőrfüggönyös batár elment vissza, valahová a mult századba, aludni és álmodni tovább bánatos András gazdájával és Jánosával.
II.
Mondom, hogy visszaemlékezem bánatos Andrásra; mindig leffentyűs sapkában látom őt, amint a rettenetesen ingadozó batárból aggodalmasan tekintgetett ki. Most, hogy jobban gondolkozom, látom bánatos Andrást, a leffentyűs sapka nélkül. Rendes, mondhatni urias tartással feszengve egy négylovas hintóban. És egy szép asszonnyal oldalán, a Turinéval.
Ez a Turiné világszép asszony volt a maga idejében. Nyilván sok-sok szép krónika maradhatott volna föl utána, ha kobzos lantosok járják vala be a mi vidékünket. Csak a híre nem volt a legjobb. Tulajdonképpen ott kezdődött a dolga, amikor özvegy lett. Szép szál kürasszirok feküdtek akkor nálunk. Ezekkel kötözködött Turiné. A kürasszirok aztán másfelé mentek, de Turiné itten maradt virágkehely finomságú termetével, hervatag-kánkálinszínü hajával. És miután gazdag sem volt, egyik rokonától a másikhoz vándorolgatva, itt-ott meghúzódván néhány évekig, amíg kiűzték a házból. Mert hát, édes istenem, ő nem kereste ugyan a kalandocskákat, de azok jöttek útjába. Már kissé meglátszottak rajta az esztendők, amikor régi óhajtása valóra vált. Egy jó, gazdag, öreg urat keresett ő mindig, aki nem sajnálná tőle sem a nevét, sem az erszényét. Bánatos Andrásban megtalálta-e? Nem igen tudom, csak sejtem, hogy az öreg végre valahára megnyerte azt a pörét, ami miatt Vince bácsit, a jó, pipázó árkiváriust annyit zaklatta. A pört az állam ellen nyerte meg, és mondják, a kis öreg úr egyszerre annyi nagyhasu bankót számolt meg a királyi adóhivatalban, hogy hamarosan nem is lehet annyi pénzt együtt látni. Akkor került elő a Turiné.
És a babszem János sem igen jelentkezett ebben az időben. Nem sokáig tartott ugyan a dolog, legföljebb egy hónapig. Az öreg úr abból a mult századból, ahová az öreg baráttal visszajárkált aludni, egyszerre négy gyönyörü sárkánnyal vágtatott elő. A bakon parádés kocsis feszült és angolbőr ülésen a kivasalt és megberetválkozott bánatos András mellett Turiné forgatta vállán a fehér selyemnapernyőjét. És messze elkerülték a Hét Víg Csízeket, ahol az álmos szolgáló varrogatta a grádicson rongyos szoknyáját. A nagyfogadóban szálltak meg és délelőtt az öreg úr karonfogva sétált Turinéval a cukrász előtt. Az emberek csóválgatták a fejüket. Hanem Turiné erősen fogta az öreg András úr karját és mosolyogva nézett a világba.
Este pedig az arénába mentek. Az öreg úr páholyt váltott és tubusát hóna alá szorítva, közönyösen mélázott maga elé a páholy sarkában. Hanem a szép Turiné egészen kihajolt és ragyogtatta gyémánt diadémját, amitől az egész aréna csillogott. Közben a nagy dob puffogott és a színészek jól-rosszul énekeltek. Turiné mosolyogva kacsintgatott a világra.
III.
Mondom csak egy hónapig.
Még máma is emlékszem arra a ködös novemberi délutánra, amikor János olyan sebbel-lobbal jött a vén batárral a Jakab-templom mellett, hogy széjjelrebbentette a zsemlyéskofákat. A Hét Víg Csízhez fordult be a batár, amiből az öreg úr ijedt, aggodalmas arccal ugrott ki.
Az álmos szolgáló még mindig ott varrogatott és János sem beszélt halkabban:
– Most ugorj, Rézi, – kiabált már a bakról, – hamar a négyest, mert nagy baj van. Megszökött az asszonyunk.
Az öreg úr nem fedte meg Jánost a hangos beszédért, sőt apró, polkázó lépéseivel maga igyekezett a vendégszoba felé, ahol ledobta sáros köpönyegét. Aztán megfordult és kilépett a Hét Csízek kapuján. Ott azonban megállt bánatos András. Lehajtotta leffentyűs sapkába bújtatott kis deres fejét és a földre bámult, a szürke kockakövekre. Mint egy beteg, vén madár, szomorú őszi délután. Tépelődve meresztette a szemét maga elé. Hová menjen? Merre menjen? – Az asszony megszökött és magával vitte a sok-sok pénzt is. Valami komédiásba gabalyodott belé örökkön szerelmes szivével.
Ott állt bánatos András sokáig. Az emberek, akik arra jártak, csodálkozva nézték. A földre nézett és meg se mozdult, a tubus kicsúszott a hóna alól, észre sem vette.
Végre megindult. Nem a kövezeten, hanem az országút kellős közepén. János, aki még ki sem fogott, megfordult az öt parasztlovacskával és a gazdája nyomában hajtott.
Bánatos András pedig lehajtott fejjel ment a sáros, csatakos országúton, mintha valami keskeny kicsi cipőcskének keresné a nyomát. Ment, ment. János a batárral lépésben ballagott utána.
Már kiértek a városból és a csárda felé közeledtek, ahol ama nagy sártenger kezdődik. Itt János retteneteset kiáltott:
– Tekintetes uram, üljön föl!
Bánatos András megfordult és feddőleg nézett Jánosra:
– Jó, jó, – mormogta, – csak ne kiabálj úgy, mintha az egész világ süket volna.
Beült a kocsiba. János nagy cserdítést vitt véghez a bakon és a vén kasornya batár robogva indult meg az országúton. Vissza az elmult századba álmodni.