A Paraszkiva-malom.
I.
A Paraszkiva-malom! – Lám, hogy Nicefor gyákonra is rákerüljön a sor, azt igazán nem is gondoltam. Olyan régen elfelejtettem én Nicefort és a többi nagytalpu kalugyereket, akik a Paraszkiva-malmot lakták, hogy tán sohasem jutottak volna eszembe.
A nagytalpu Hipác és a szépfürtü Nicefor, nemkülönben Cyrill, a dörgőhangú, öles oroszbarát bámulatosan előttem állanak. Az ungvári püspök vett nekik egy házat a Morotva-parton és beköltöztette ide a három barátokat. A nagytalpu Hipác mondta is azonnal:
– Mindig tudtam én, hogy a pispek jó fiu!
A nagytalpu Hipác, – aki fekete, hosszu szakállát úgy ujjaira csavargatta, hogy kezét alig tudta kiszabadítani, – így töltvén napjait, azt gondolta, hogy a püspök annyira jó fiú, hogy tán megengedné még azt is, hogy három asszonyt is vegyenek magukhoz a Paraszkiva-malomba, megházasodván. De a püspök azt felelte: „Apage. Ha házat vettem nektek, akkor kalugyerek vagytok, a barátnak pedig tilos almafa az asszony. Ha pedig mégis kellene az almafa, akkor menjetek a pokolba, ki a házból“.
A nagytalpu Hipác úgy belekötött erre a szakállába, hogy öreg estig tartott, amíg kibontakozott belőle. Fejcsóválva ment vissza Niceforhoz, a szépfürtühöz és az ölestermetü Cyrillhez és szomoruan mondta:
– A pispek még sem egészen jó fiú. Mindig tudtam.
Azonban nem sokáig gondolkoztak, hanem beköltöztek a Paraszkiva-malomba, amiről ez a történet szól. És estve, kiülvén az egykori malom tornácára, búsan dalolgatták:
Mert keveset adnak enni…
A nagytalpu Hipác, a szépfürtü Nicefor és az öles Cyrill napjai ezután csendesen teltek-multak a Paraszkiva-malom alatt. A három vedlett, vénülő barát aztán egyszer szépen, sorban és egyenkint megszökött innen. Előbb Nicefor, aztán Cyrill, végül Hipác. És a Morotva sötét habjai tovább nyaldosták a Paraszkiva-malom alatt a szürke köveket. Mivelhogy bizonyosan unalmas volt az élet a malomban.
II.
Amikor én emlékszem a Paraszkiva-malomra, akkor már afféle bagolyfészek vala az. A kalugyerek szép rendje talán még virít odalenn a boldog Bácskában, errefelé azonban már nem látni őket, mert megfogyatkozott a bor. Mit keresne itt a kalugyer? Az ungvári nagy toronyból akármerre nézegetünk széjjel, nem láthatni csak kerek hegyeket, meg bólintgató jávorfákat. És szekereseket sem látni a kanyargó fehér országúton, akik hosszú szekereiken boroshordókat hoznának arról alulról, ahol tán még isznak néha bort is. Legföljebb a Paraszkiva-malmot látni csak innen a messzeségben, merről a nedves szél birodalmából a károgó csókák szállnak errefelé, mint fekete gondolatjelek a magasságban. A Paraszkiva-malom nagy síkon állt és kőből épült. Nagy vasas kapuja mindétig zárva volt és a kőkerítés alatt bolthajtás alá futott be a malom udvarára a sötétvizü Morotva, ami valamerről a pokol felől jött csenevész fűzek és piros fürtöket termő bodzafák között csavarogva. Mert a vize olyan mély és olyan fekete volt ennek a Morotvának. Kívülről négy csupasz fal meredt a levegőbe, amin kitört-betört ablakokon dudolt be a síkon végigdongó szél és a széllel utazó csókák nagy lebbenéssel telepedtek meg a malom hegyes, franciás tetején. A zöld moha persze kertet formált a zsindelyes födelen, a csókák pedig azt a kis, nyitott oldali tornyot keresték föl, amelyikből valamikor a molnár vigyázhatta a mult században a legényeit: vajjon dolgoznak-e odalenn a kerekek körül? Persze, a kerekek összedültek már régen és a fehér malomkövek töredezetten támaszkodtak a ház falához. A gömbölyü veteránok számáról meg lehetett tudni, hogy a Paraszkiva-malom nyolc kőre járt egykori időkben és így föltételezhető, hogy a molnár vígan pipázgatott a tornyocskában a háztetőn. A rokkant vitézek mozdulatlanul támaszkodtak a malom falának és nyilvánvalólag merengve néztek a messziségbe, ahol az ungvári gőzmalom magos kéménye okádta a füstöt a felhők felé.
A Paraszkiva-malom, amikor a barátok elszökdöstek belőle, évekig üresen állott. A patkányok meglakták az egész házat és bizonyára sohasem történik semmi a Paraszkiva-malommal, ha abban az időben ide nem vetődik valami indzsellérféle, kis vöröskés férfiú, akinek semmiféle dolga nem volt ezen a kerek világon. Fehér vászonköpönyegben őgyelgett a környéken és ahány kóbor kutya volt a városban, azokat mind összeszedte, akkor elment a püspökhöz és megvette a Paraszkiva-malmot. Ugyanekkor kitudódott, hogy a kis vöröskés férfit Bobáknak hívják, – és egyéb semmi.
Bobák a kutyáival beköltözött a malomba és ott kergetőzött velük mindig a síkságon. Némileg bolond volt, de kárt nem tett senkiben, hát békében hagyták.
III.
Bobák nyilván sokat vesződött a patkányokkal, amíg megengedték neki, hogy fölmászhasson esténkint az emeletre azon a keskeny lépcsőn. A toronyba is beült ilyenkor és fehér vászonköpenyegében innen nézegette a világot. Úgy szomorkodott itten, mint a csókák, ha megülnek a tornyon. A kutyákat az embere fürösztgette ezalatt a Morotva vizében az udvaron. Ez az embere is épp olyanféle ember volt, aki a Paraszkiva-malmon kívül sehol sem talált magának való helyet e világon. Prokopnak hívták a görbe kis oroszt és hebegett. A kalugyerek szedték föl egykor maguk mellé inasnak, mikor ide költöztek.
Prokop akkoriban nagy kosarakkal járogatott be a városba és hegyesen fütyölt az utcákon, a szürke szakállát simogatva. Igen büszke volt és a piarcon a kofáknak és a mészárosnak szép, ájtatos meséket mondott el, amiket a barátoktól tanult; – gonosz Vazulról tudott különösen sok történetet, aki sohasem gyujtott gyertyát a Szűz tiszteletére, hanem káromkodó és pálinkaivó volt. – Gonosz Vazult aztán egyszer agyonsujtotta egy fenyőfa a hegyben. A kalugyereknek, amidőn nyomuk veszett, Prokop állomás nélkül maradott és engedett hetykeségéből. Hegyesen fütyölni hallani nem lehetett őt. És a nagy kosarak – szent Baziliszk – a nagy elemózsiás kosarak, a szép, fehér, gyengefűzfa májusi hajtásából összefonott kosarak hová lettek?! A hebegő kis Prokop keserű könnyeket ejtett szakállába és a templom körül sündörgött-fondorgott, hol apró segítsége vala a sekrestyésnek. Senki sem tudott oly buzgón és nagyszerüen imádkozni, mint Prokop és a szentek litániáját sem tudta senki oly szívrehatóan elsorolni. Tehát jó hasznát lehetett venni a gyertyagyujtásnál.
Amíg ama vöröses indzsellér-féle Bobák előjött.
Prokop természetesen élete legszebb napjait a Paraszkiva-malomban töltötte, szolgálván a szentéletü atyákat. Szíve tehát visszavitte őt a Paraszkiva-malomhoz, amint az gazdát kapott. Prokop hivatalt keresett és midőn megjelent Bobák előtt, sapkáját majdnem ronggyá tépte két kezében, amíg nagy sóhajtozások között elsorolta tudományát, a litániázást és imádkozást. A vöröskés Bobák álmosan nézegetett rá pápaszeme mögül és nyögve mondta, hogy: jó, jó. – Miután azonban néki a Prokop egyházi tudományára szüksége nem volt, fölfogadta őt ama koborló-kutyák felügyelőjének, akiket Prokop gondozott és mosogatott ezentúl. Bár ez a foglalkozás iszonyu volt. Prokop temérdeket átkozta magát ebben az időben és rosszul bánt a kutyákkal. A vízbe kellene magát fojtani, ha eszébe jutott, hogy ő ezen a helyen egykor a szentéletü atyák mindenese volt és a nagy kapun ama szép terjedelmes kosarakkal karján lépett csak ki, – most meg a kutyákat őrzi és mosogatja. De az ő szíve ehhez a malomhoz fűződött, tehát csak maradt és szent Baziliszk és szent Prokop türelmét bizonyára igen próbára tette folytonos könyörgéseivel, amelyeket az iránt intézett e kegyes nagy urakhoz, hogy fojtanák bele egy éjszakán mind a hat kutyát a Morotva setét vizébe.
IV.
Egy lágy, piros őszi estvén, amint Bobák a tornyában üldögélt, a világba merengve, egyszer csak azt látta, hogy a homokos, sík úton egy nagy, fekete ember jön hosszú lépésekkel a malom felé. Bobák álmosan nézte a nagycsizmás, szoknyás embert, amint széles szőrös kalapját a fejebúbjára tolva megállott a vasas kapu előtt és szeges botjával zörgetett. Majd a csizmasarkával is megérintette néhányszor az ajtódeszkát, amire a kapu kinyilt és a hebegő görbe kis Prokop – aki az udvaron a kutyákat mosogatta éppen – térdreomlott a küszöbön és két karját boldogan emelte az ég felé.
– Ó, uram! Nicefor úr! Csakhogy visszajöttél!
A jövevény a szépfürtü Nicefor volt, aki hat esztendők után im előjött valahonnan.
Nicefor dörmögött és hátbavágta Prokopot a botjával.
– Jó, jó, Prokop fiam, hamar valami vacsorát, mert éhes vagyok.
Prokop boldogan hebegte:
– Szent Prokop! – Nicefor úr, az én jó uram éhes!
Görbe kis lábaival futni kezdett az udvaron, Nicefor, a szépfürtü a nyomában ballagott. Benyitott egy ajtón és leült a székre, hogy jól kifujja magát. Prokop, mint egy őrült futkosott körülötte és szürke szakálla a boldogság könnyeitől lőn nedves.
Bobák, aki hamar megijedt az udvaron történtektől, félénken húzta le félszeg testét a kanyargós grádicson. Topogott, hogy a vendég észrevegye jövetelét és zavartan nyitott be az ajtón.
(Nicefor keményen szalonnázott az asztal mellett, úgy vagdosva a kenyeret, mintha az valami nagy ellensége volna.)
– Jó estét, – mondta Bobák és megállott a küszöbön.
Prokop, aki egészen elmerült Nicefor atya csudálásába, mérgesen nézett a gazdájára. Nyilván föllázította az ő alázatos szívét is az a vakmerőség, hogy Bobák ide mer jönni akkor, amidőn Nicefor úr eszik.
A lompos, puffadt képü Nicefor, akinek gubancos, hosszu haja, elvadult szakálla volt, fölnézett. Majd egy nagy szalonnadarabot tömött szájába és torkára mutatott, Prokop felé kacsintva.
A jó Prokop pedig elérzékenyülve ugrott föl:
– Nicefor úr szomjas. – Majd hidegen fordult a gazdájához. – Hallja? Nicefor úr szomjas. Adja ide a verem kulcsát.
Bobák, aki csudálkozva nézegetett csak, megijedt és sebesen nyúlt a zsebébe a kulcsért. Prokop elvágtatott.
Majd torkát megköszörülve Bobák, szerényen ismételte:
Nicefor atya azonban éppen kenyeret dugott nagy fogai közé, hát csak elfulladva mondta:
– Hm?
Bobák barátságosan mosolygott. Közelebb húzódott és kissé meghajolva, leült a hosszu pad másik végére.
– Hogy tetszik lenni? – kérdezte elpirosodva, rövid habozás után.
Nicefor atya reágurította nagy harcsaszemeit. Miután ismét nem szólhatott, hát csak hümmögött.
Csend volt. A csendben az atya fogai hatalmasan dolgoztak.
Prokop nyargalt be szélvészként az ajtón, egy nagy kulacsot emelve kezével. Nicefor atya szeme fölcsillant és kinyújtotta a karját. Ajkához emelte a kulacsot és a padon hátravetvén magát, percekig oltotta nagy szomjúságát.
Bobák, aki a legnagyobb érdeklődéssel függesztette szemét az atyára, szerényen, de barátságosan jegyezte meg:
– Jól megtetszett kotyogtatni.
Nicefor atya ismét csudálkozva gurította rá nagy harcsaszemeit, majd rákiáltott Prokopra:
– Hé, Prokop, hol van Hipác, meg Cyrill? Mondd meg nekik, hogy hazajöttem.
Prokop szomoruan lógatta deres szakállát és énekelve szólt:
– A szent atyák nincsenek – és ekkor fölemelt karjait leejtette. – Elmentek ők is.
Nicefor atya mérgesen adott kifejezést fölháborodásának.
– Ó, a szamarak; ó, a tulkok; ó, a bolondok! Persze, megházasodni akartak ők is, és itthagyták a teli kamarát, a hordókat, a pipákat. (Prokop, a pipámat!) És elmentek. Ó, a szamarak! Én is elmentem, de visszajöttem, és nem is megyek el innen sohasem többet. Gyákonnak lenni falun, Prokop, tudod mi az? Te tudod? Pokol, Prokop. Betegség, Prokop. Szent Nicefor, csakhogy itt vagyok megint!
Bobák ekkor, hatalmas bátorsággal szívében, halkan fölemelkedett és mondta:
– Nevem Bobák.
Nicefor atya nyugtalankodva nézett rá. Majd Prokopra függesztette a tekintetét kérdőn. A kis boldog Prokop mérges lett és száját csúnyán huzogatta és vállát rángatta. Igen megvető fintorításokat csinált, amiből Nicefor atya nyílván megtudta, hogy e félszeg, vöröskés ember most a malom gazdája. Igen megijedt és fölfohászkodott keservesen:
– Ó, szent Nicefor! Hát azért hoztál engem ide a pokolból, Máramarosból ide? Azért, hogy innen is elmenjek?!
Bobák, akinek jó szíve volt, szerény és vigasztaló hangon szólt közbe:
– Ne tessék, ne tessék… Szolgámtól tudom, hogy görög keleti szerzetesek lakták egykor e házat… Mindent tudok. És mindent, – mondta Bobák erősítőleg és pápaszeme mögül barátságosan pislogott a gubancos, ijesztően elhanyagolt külsejü Nicefor úrra.
Nicefor úr nyugtalankodva mondta:
– Nem, nem tetszik… De én itt akarnék ám maradni mindig!
– Csak tessék, csak tessék, – mondta Bobák jószívüleg és ferde vállait úgy mozgatta, mintha azt mondta volna, hogy ő nem bánja, hogy csöppet sem bánja.
Nicefor úr erre parolázott vele és ismét megtetszett neki kotyogtatni a kulacsot.
V.
A Paraszkiva-malomban semmi sem változott külsőleg, csak éppen a kutyák züllöttek széjjel a Bobák nagy szomoruságára. Prokopnak ugyanis többé semmi hasznát nem lehetett venni. Nicefor atya körül lebzselt mindig, és hosszan, éneklőn mondta el napjában sokszor, hogy Cyrill és Hipác urak milyen szomoruan várták vissza Nicefor urat, amikor egy délutánon elhagyta a malmot. Este a bor sem izlett úgy, és mindig mondogatták, hogy azt nem tették föl Nicefor atyáról.
A kis vöröskés Bobák most már nemcsak esténkint üldögélt vászonköpönyegében a toronyban, hanem néha egész hosszu napon. Attól félt ugyanis, hogy visszajön a másik két kalugyer is egy szép napon. Mit csinál ő akkor. A kaput bezárni nem lehet. Prokop tökéletesen megbolondult máris. És ő pedig csak a csendes szót szereti. Nem igen szeret gorombáskodni. Üldögélt a toronyban, búsan figyelve az országútat, amíg Nicefor atya imádkozgatott és aludgatott, így töltvén napjait. És néha sóhajtozgatván az elveszett két kalugyerek után. Vajjon hová lehetett Cyrill, az ölestermetü és a nagytalpu Hipác, aki kezét úgy belecsavargatta mindig szakállába, hogy onnan kibontakozni csak nagy nehézségekkel tudott? Vajjon hová lehettek? Prokop hetykén járt-kelt az udvaron és hegyesen fütyölgetett. Közben sokat elmélkedett gonosz Vazulon és egyebeken. Vasárnaponkint hangosan és gyönyörüen litániázott az udvaron, amíg Nicefor atya dörmögve önté a szót, előénekelvén.
A kis vörös Bobák, akiről mondom, csak annyit tudok, hogy valami indzsellér-féle volt, szerette a kóbor kutyákat és némileg bolond vala, búsan és aggodalmasan gubbasztott a tető felett, elnézvén a szürke messziségbe, amerről a másik két éhes kalugyernek jönni kellene. Fehér vászonköpenyege leffentyüit libegtette a síkság felett kóborló nedves szél.