Mariska, a kis regényhősnő.
I.
Szegény és szép lányok imádsága jutott ma eszembe, amit régen egy kis hegyekbe ékelt falucska templomában hallottam. Amint Mariska imádkozott a Szűz oltára előtt, kezeit összekulcsolva, szívében mély áhitattal és ajkai önfeledten, hangosan mormogták a szegény és szép lányok imádságát:
– Ó, Boldogságos, könyörülj meg rajtam. Én csak kislyány vagyok, de éppen annyit szenvedek, mintha valami kemény férfi volnék. Mert lyánynak születtem Boldogságos. A gazdag lyányok tán boldogabbak; de én szegény lyány vagyok és mindenáron férjhez kell mennem. És hamar, Boldogságos Szűzanyám. A papát megint licitálják julius 4-én, a mama folyton sír, mert én még mindig otthon ülök a nyakukon. – Vagy engedj meghalni, Boldogságos. Te jó, te fehér, imádott Asszonyunk!
Igy Mariska, és szeme könnyel telt meg. Aztán az arca is. Végre leborult az oltár lépcsőjére és sokáig maradt mozdulatlanul, miközben melle hullámzott a zokogástól. A napsugár azonközben bejött az ablakon és fényességével megragyogta a haját. De a Szűz arca is mosolyra derült.
Én, mondom, kisfiu voltam csak, és Mariska szabadon imádkozhatott előttem. És ottan térdepeltem én is mellette és imádkozgattam, ahogy tudtam. Hogy Mariska férjhez menjen.
Mindez egy kis hegyek közé ékelt falucska templomában történt. A toronyban madarak fészkeltek és néma, ijedt fecskék nyilaztak keresztül a kis templom hajóján.
II.
Koválszky urat valóban igen kezdték licitálgatni ebben az időben. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, hogyan ingott meg egyszerre a falusi oszlopos uriház, ahonnan macska lovacskák – de négyen – szokták kirepíteni a tekintetes urékat. A tótok levették nagy kalapjaikat, és a kis falu alázatosan térdepelt Koválszky Miska úr előtt.
Amolyan gavalléros természetü fiatalöreg úr volt Miskánk; megöregedni sehogy sem akart, bár Mariska egyre nőtt. Már hosszu szoknyákat is viselt, Miskánk még mindig rendezgette a kádrillt a majálisokon és egyéb bálokon. Deres haját jóféle pomádékkal kenegette ilyenkor, bajszát felsütötte és kecsege-orru lakktopánkáiban nagyszerüen táncolt. Ilyenkor raccsolt is kissé és világos nyakkendői feltüntek, nemkülönben kabátja is. A bálokon.
Ám otthon ez másként volt. Miskánk otthon nem igen sütötte föl bajszát, a lábszárai is remegtek, ha nem vigyázott; és pipázott, káromkodott, ülvén oszlopos uriházának tűzhelyénél. Az irigylésre méltó kabátok és nyakkendők a szekrényben rejtőztek. Általán ilyenkor igen megöregedett a tekintetes úr és a nagyszerüen sikerült kotiliont a világért sem merte volna emlegetni a tekintetes asszony előtt, aki lompos slafrokkjában boldogtalanul mosolygott csak és kövér tokáját bánattal simogatta. Közben sóhajtott:
– Miska, Miska, már megint megcsaltál. Mindig megcsaltál, amióta ismerlek. Bizonyosan az után a keszeg Váradiné után bomlottál ismét. Pedig, ha közelebbről megnéznéd, láthatnád, hogy olyan vastagon van orcáján a smink, hogy rossz ránézni. Te meg, Miska, megcsalod érte a te becsületes, szép hitvesedet. Avagy mered tagadni, hogy érek többet annál a rút nőszemélynél?
(Miskáné az ilyen rút nőszemélyek miatt húzódott vissza egészen a társaságtól. Rettenetesen féltékeny volt, a gavalléroskodó Miskán pedig változtatni mégsem lehetett. Hát inkább otthon ült a derék asszonyság és Miskát táncoltatta, ha Miska elmaradt a tűzhelytől.)
Miska, aki az ablakban pipázott, fölborzolta deres üstökét és méltatlankodva, elkeseredve kiáltott:
– Linka, Linka, hát nem imádlak én téged? A tenyeremen hordozlak és úgy simogatlak, mint egy virágocskát. No jőjj közelebb, tubicám, hadd leheljek szerelmes csókot homlokodra.
Miska kitárta karjait, ellenben a csibuk szopókáját keményen tartotta fogai között.
– Nem kell a csókod, – mondta búsan a tekintetes asszony, – én már öreg vagyok és igazad van, ha más, fiatalabb nők után szaladgálsz.
Miska intett a kezével:
– Esküszöm… De hisz te vagy maga a tavasz, Linkám.
– Az ősz, szegény barátom; mondd inkább: az ősz – mormogta kacéran lehúnyt szemmel Linka.
– Esküszöm, hogy te vagy a legszebb nő.
– Hadd el, Miska! De mégis, ha mindig csak engem ölelsz, megunsz. A férfi már ilyen.
– A gonosz férfiak, igenis – tüzeskedett a tekintetes úr.
Linka asszony jóleső szomorusággal ismételte:
– Te is gonosz vagy.
És, ó, mi boldog volt, amikor Miska ünnepélyes állásban szavalta:
– Én? Én? Aki a tenyeremen hordozlak? Aki oly jó vagyok, mint egy falat kenyerecske! A Miskád? A Misid? A te Misukád gonosz, filemilém?
– De mégis, ha meggondoljuk, – erősködött végtelen boldogsággal a tekintetes asszony – hogy már negyvenéves vagyok…
– Negyvenkettő, lelkem; de azért…
A tekintetes asszony megremegett egyszerre.
– Mit mondtál? Negyvenkettő? – kiabált hirtelen fölpattanva.
– Semmit sem mondtam. Semmit, ezen a kerek világon nem mondtam…
De már késő volt minden. A tekintetes asszonyt Miskánk csak félig csendesítette le, mert a vihar újból kitört:
– Persze, negyvenkettő, tehát már vén vagyok? Vén neked, himpellér, aki az ötvent taposod, de vén kecske módjára szeretnél nyalakodni. – A tekintetes asszony kövér csipejére tette a két kezét. Miska szeretett volna eltünni valamerre, de nem lehetett. – Hát negyvenkettő vagyok, te gézengúz, – folytatta rikácsolva a tekintetes asszony. – És azért járkálsz te el a háztól nőszemélyek után, mert én negyvenkettő vagyok. Ó, mindig ismertelek, te útonálló, mindig tudtam, hogy megcsalsz; persze mostan is, hiába tagadod, a majálison az után a keszeg, sárgacsőrü Váradiné után járkáltál… Valld be ember, jobb, ha bevallod… Valld be, mert agyonütlek!
Miska mit sem szólhatott, mert Linka a tíz körmével nekirohant. A tekintetes úr futott, mint a nyúl és estig a kertek alatt sétálgatott. Fiatal fűzfából sípot faragott és azon szomoru nótákat fújt. Nézte a patakot és folyton arra a régi-régi majálisra gondolt, amelyikre az az ostoba Berti bá’ csalta el, ahol Linka, mint tündér táncolt…
És amíg a tekintetes úr és tekintetes asszony veszekedtek, Mariska – észrevétlen felnőtt és a ház körül a dob kezdett szólni. Eleinte csak úgy csöndesen, később hangosabban. Tulajdonképpen nem is lehet tudni, miként történt ez a dolog.
III.
Mariska nem regényhősnőnek született; és nem is igen születnek általán a regényhősnők. Igen egyszerü, szelíd, jó leány volt, amilyen a neve is. Ellenben, miután otthon oly sokat pöröltek a papa és mama – és a mama különösen még éjjel, álmában is tárgyalt Krovácsekkel, a kis vöröskés végrehajtóval, aki oly szomorú és oly ünnepélyes vala, mint egy temetésrendező; azonban a bútorokat, a szép ajtós kaszteneket, atyus pipatóriumát, a zongorát szépen elhordta mégis, hogy már lakni is kellemetlen volt a régente oly meleg, barátságos fészekben.
A mama és papa pedig, ha tárgyaltak Krovácsek úrról és a véle összefüggő dolgokról, legvégén a keszeg Váradinéra tértek vissza – és papa ismét elbujdosott a kertek alá.
Mariska így sokat szomorkodott és rendesen sokat sírt, míg a papa előkerült. Sőt gyakran elment és fölkereste őtet a patak partján. Miska úr mélabús mosollyal fogadta Mariskát:
– Tán te is veszekedni jöttél, lyányom? – kérdezte oly búsan, hogy Mariskának a szíve összefacsarodott.
– Jőjjön haza, papa, már nincsen semmi baj…
Miska úr ingatta a fejét:
– Baj? Azt mondtad: baj? Hiszen baj tulajdonképpen, soha sincs és sohasem is volt, – mondta Miska úr nagy hangsúllyal. – Én mondom neked, lyányom, hogy mindig az anyád csinálja a bajt, aki nagy sárkány… – Elmélázva tette hozzá Miska: Igen nagy sárkány, hétfejü.
Majd elővette frissen faragott sípját Miska és egyszerü nótákat fujt el Mariskának; közben magyarázta:
– Gyermekkoromban tanultam a tótoktól. A tót mind muzsikális és ha te ismerted volna az öreg Pehátka Misót, akkor te is azt mondanád; pedig téged öt esztendeig tanított a komor és mérges mamzell, aki miatt öt esztendeig veszekedett velem az anyád, aki nagy sárkány…
Miska úr búsan fujta sípját, és mikor Mariska már sokáig könyörgött, nagy kegyesen kilátásba helyezte, hogy akkor esetleg hazakerül, ha Mariska előre megy és becsalja az anyját a kamrába, amíg ő az udvaron keresztül surran.
Mondom, Mariska fölnőtt. És Jobunka Jankó, aki gimnáziumot végzett, az egyetemre is járt, végül idekerült tanítónak, – szép verseket irogatott nagy titokban a falucska tündéréhez. Ez a Jobunka bolondos firma volt; tán hiányzott egy kereke, tán kettő is. De mert néha rendesen is tudta magát viselni: olykor szabad volt neki eljönni az oszlopos úri házba (ahol a falucska tündére lakott) és szabad volt kezet csókolni a tekintetes asszonynak. Egyébként a tornácon üldögélt és szöszke haját borzolgatta; kék, apró szemeivel pedig csak akkor merészkedett ábrándosan nézegetni, ha a tekintetes asszony nem volt a látóhatáron. Mariska nem igen törődött vele. Jobunka János fájlalta is ezt és otthon, a tanítói lakban az asztalra borulva sokat gondolkozott az ő nagy-nagy szerencsétlenségén.
IV.
Szegény kis ábrándos, szőke Mariska, aki a Boldogságoshoz imádkozgatott férjért, avagy a halálért.
Azonban egyik sem akart jönni. Ó, nem. Mindkettő nagyon messze járt ettől a falucskától. Itt csak a végrehajtó jelentkezett, az ünnepélyes és bús Krovácsek Márton, aki lassan elvitt mindent.
Már a fecske is búcsúzott az eresztől. Innen korábban költözik a madár, mert itt hidegebb és szomorúbb minden. Ám a hegyeken még zöld volt a világ és tarka virágoktól vala ékes a rét. A tótok, hazaérkezve a messzi alföldi tájakról, aratásba fogtak. A zabocska beütött az idén és a krumplicska is nagyranőtt sok-sok szegény, éhes tótocskák boldogságára. A Szűz a templomban friss virágokból fonott koszorút látott az oltáron mindig, mert az asszonyok és lányok hálásak ám a Jó Asszonynak. Szép lesz az idén az aratás és sok aratás után a lakzi.
Csak a tekintetes úrék nem arattak az idén. És már nem is fognak soha. Ó, Mariska, te szegényke, hiába várod szőke fejedre a vadvirágkoszorút az idén; vidám tótocskák, dalos lányok nem állítanak be az udvarra hangos énekszóval. Aratnak mindenfelé. Mi gyönyörü a rét ezer virágaival és a virágokból egyik sem kerül a te fejedre, kis Mariska, ha csak valamelyik jószívü tótlánynak meg nem esik rajtad a szíve…
Ah, nem is tudom, hogyan történt.
V.
Szép, csillagsugáros szeptemberi éjjelen a tekintetes úr és tekintetes asszony nem aludtak. Összepakkoltak mindent, ami szegénységük még maradt. Reggel jön Bocskár bácsi, a hosszú, vén fuvaros, akinek kenetlen szekere végigsírja az öt vármegyét és szekérre rakják a holmikat. Fölülnek maguk is, aztán elmennek innen. Mert ezentúl már semmi sem az övék itten.
Az asztalon égett két gyertyaszál. A papa és mama nem igen szóltak egymáshoz. A gondolataik vitték őket messze, messze, miközben csomagokba kötözték mindazt, amit Krovácsek úr meghagyott. A papa bizonnyal arra gondolt, hogy most, a városon lakva, több bálokba és mulatságokba mehet el; a mama pedig arra, hogy majd jobban ellenőrzi a papát ezután, mert mellette lesz mindig.
Mariska is összepakkolta az ő kis holmiját. Micsoda holmija lehet egy falusi kislánynak, akinek még csak a szíve sem nyilt ki? Imakönyv, néhány fonnyadt levél és virág, egy csomó ujságdarab, amikben egykor szép dolgokat olvasott. És egyéb apró semmiségek. Butyorba kötve alig volt akkora az egész, mint egy nagyon kis gyermek nagyon kis koporsója.
Aztán egyszerre gondolt valamit Mariska.
Magára kanyarította a kendőjét. És kisurrant a házból. A falu aludt csöndesen, csak a csillagok nézegettek le a nagy magosságból, ahol a jó Isten lakik angyalaival. Nagyon messzire innen.
Mariska sietni kezdett a kavicsos úton. Az utat nagy platánok szegélyezték innen a templomig. A fák is aludtak – és sehol semmi hang.
A templomhoz futott, de az be volt zárva.
Hát letérdepelt kívül a küszöbön, ahogy azt szegény asszonyoktól látta. A Szűz tán így is meghallja imádságát. Ó, boldogságos Jóasszony, meghallod-e egy halnivágyó szegény kislány imádságát?…
VI.
Jobunka János, a kékszemü tanító, ezen az éjjelen szintén nem aludt.
Ottan leskelődött szíve nehéz terhével az oszloposház körül, amelyikből holnapra „kirepül a tündér“.
Jánosnak a szíve verése is megállott, amikor éjnek-éjcakáján Mariskát látta egyedül kilépni a házból. Nyomon követte és meghúzódott a hársak alatt a kékszemü János, amikor Mariskát a templomocska küszöbére roskadni látta.
Ottan állt sokáig és szemeit belemeresztette az éjbe. Nagyokat sóhajtott és szeretett volna sírni, avagy imádkozni. És mert az imádság könnyebb volt, hát szépen letérdepelt egy fa alatt és nagyot fohászkodott, hogy a falucska tündére ne repüljön el innen.
Mire fölnézett, abbanhagyva az imádkozást, a templomajtó előtt már nem volt senki. A hold éppen akkor bujt ki a hegyek közül és megvilágította a templomot. A reszkető, halovány, szomoru fényben nem látszott Mariska alakja.
A kékszemü tanítónak verni kezdett a szíve. Mariskának hazafelé erre kellett volna mennie. Futni kezdett az úton és rémes gondolatok gyötörték bolondos fejét. Halkan kiáltott is:
– Mariska kisasszony! Mariska kisasszony!
Vajjon hová lehetett az a leány?
– Mariska kisasszony! – kiáltott a kékszemü János.
Megkerülte a templomot. Futott János, mintha rémek üldöznék. A szeptemberi éjcaka néma volt és langyos. A hold szinte mosolygott a hegyek felől, mintha idelenn egy békés, boldog, szép világ volna.
János most a homlokára csapott. Hirtelen irányt változtatott és visszafelé futott, a hársak alatt. Az oszlopos úriház ablakain kiderengett szomoru, pislogó fényével az a két, asztalra állított gyertya fénye, amelyik mellett a ház lakói temetik az otthont. A tanító megkocogtatta az ablakot. Az ablakszárny kinyilt és a tekintetes asszony dugta ki borzas fejét. János lihegett:
– Itthon van Mariska kisasszony? Mert ha nincs itthon, nagy baj van, – mondta a kékszemü tanító.
A tekintetes asszony nagyot sikoltott. Aztán keresni kezdte a lányát. Fölkapta az egyik gyertyatartót és végigfutott vele az üres házon.
A kis tanító gyöngyöző homlokát törölgette és babogott magában boldogtalanul:
– Ó, istenkém, istenkém, az a Vág miért is folyik itt a falu alatt. Ó, istenkém, istenkém…
Az ő bolondos, kicsinykés, ostobácska szive, amilyen csak egy kékszemü tanítónak lehet, megsúgta neki, hogy a kis Mariska innen nagyon messzire van máris.