Régi nótákból.
I.
A nagyszoba korszakot jelent. Jobb tanyát nem ismertem sem előtte, sem utána. Mi itt laktunk; néha fűtöttünk, mert tél volt, sokszor azonban az ágyterítőbe burkolózva ültünk a kályha körül, amely estéken szünpóciont tartottunk, mert emez esték, csodálatos módon, vacsora nélkül teltek-multak el. És sok dohányt elszívtunk. – A fészek hideg vala, de barátságos a nagy kongó szoba. A falról a kanapé felől csodálkozva vigyázta az eseményeket Hollandia partvidéke. És most, hogy már egyedül vagyok, emlékszem a nagyszobára. Persze, vágyakozás és nagy szeretettel gondolva mindarra, ami már elmult. Kelencére is, és a dugaszokra, amelyeket kihúzott ő. A szájával adott oly pattanó hangokat, amik leginkább a kiröpülő dugasz pukkanásához hasonlítottak. Hideg volt és Kelence csak olykor húzott ki egy-egy nagyon keserves dugaszt.
II.
Kelencének voltaképpen más neve volt. Valami szépen csengő, amit 10.97-el jegyeztek az irodalmi kávéházakban. És ő leginkább a kanapén szeretett lakni. Csodálatosan vonzódott e vén helyre, amely felől Hollandia partvidéke némán szemlélte az ügyeket.
Itt állott nem messze az íróasztal, rajta papirosok és elhányt gallérok. Gutta Perka is itt ketyegett szorgalmasan, ez az öreges hangu, csengős óra, aki bánatosan hevert románcok és félbemaradt novellák rakására dobva. A titkosan epedő bánat okát Kelence fürkészte ki. (Bozontos szakállát harapdálva és borzas fejét tudósan forgatva.) Gutta Perka még senkit sem költött föl az életben. És ha reggelenkint nagyzolón megperdült az éjjeli szekrényen, oly viharosan dobogott a szíve, úgy erőlködött, hogy néha-néha elfogyott a szussza, erőt veszítetten pihegett egy pillanatig, hogy aztán újultan és kétségbeesetten ismét beléfogjon a harangozásba. Kelence, ki a kanapén lakott, gúnyolódva húzott ki néhány dugaszt, aztán nyugodtan fordult Hollandia partvidéke felé.
Január vala. Kemény napok. Temérdek dohányt elszívtunk és a befagyott ablakokon átal homályosan láttuk, hogy odakivül nappal van és az emberek dolguk után futkostak. Természetesen sietve és dideregve tevék ezt. A nagyszoba pusztaságából azonban ki volt zárva az élet láza. Csak sok dohányt szívtunk el. Zivataros napok voltak ezek. Svarcz L. Sal. közvetítő-üzlete elnyelte összes ingóságainkat. A zöldfüggönyü zálogüzletbeli ajtó kegyetlenül csukódott be a levélnyomó sün megett. Mert a sün: ezüstből volt. Kelence rozsdaszín köpenyege, a kanapé e kiegészítő része, ami takarói hivatást töltött be – szintén Svarcz L. Sal. szigetére számüzetett. Vöröske Máté barátunk, – ő a mecénás hírében állott, ami csak annyiban felelt meg a valóságnak, hogy eljárt a nagyszobába és leülve Hollandia partvidéke közelébe, segített rejtelmes dolgokat kihámozni titokzatosságukból, és apró megbizatásokat intézett el, – átkutatta az egész szobát, de egy szomoru tekintetü gyorsforralón kívül semmit sem talált. Gutta Perka kihívólag ketyegett a románcok és egyéb eltévesztett célu irományok között, olyan hangosan, bizonyos dacos makacssággal petyegte el a sebesen szálló perceket, mint még eddig soha. Mert nyilvánvaló volt, hogy Vöröske Máté barátunk, aki mecénás hírében állott és közlekedett Svarcz L. Sal. és a nagyszoba között, hiába csapná a hóna alá Gutta Perkát. Gutta Perka értéktelen semmisége tudatában izgatottan és kihivólag ketyegett tovább.
III.
A január a fekete retek jegyében indult meg. És úgy is folytatódott. A nagyszoba e napokban tőle telhetőleg hideg volt és kongó, de annál barátságosabb. Már reggelenkint világos vala a napi programm. Szellemesen csevegünk egész nap az ágyterítőbe burkolódzva, közben nagy sikerekről és szerelemről ábrándozván. Eme szerelmek szépen ki voltak gondolva, és nem vala bennök semmi hétköznapi, sem közönséges, sőt szemtelenül – igen, így kell ezt mondani – felségesek is valának. Leányokról volt itt szó e szegényes, mondhatni sanyaru nagyszobában, kik ragyogók, édesek, ártatlanok és magasztosak, nagy fény és sok pompa közt élnek, de idegenül és búsan, álmatlan éjjeken a nagyszoba lakóira várnak. Egykor, évek mulva talán, avagy holnapután esetleg, a várást megunván, valamiképpen leszállnak a magasból, és ekkor beteljesül a végzet, mert mindenki párjára talál valahogy és ettől fogva boldogság lesz a földön.
Hollandia partvidéke mélázva hallgatta ezt, azonban idegesen rezzent össze Kelence minden dugaszhuzási kisérletére. Mert Kelence ilyenkor néha megbicsaklott és a zendülők közé csapott föl.
Eme zendülők között különben Gutta Perkát lehet elsősorban megemlíteni, ki is egy hajnalon így beszélgetett magában:
– Ej, ide köteles tisztelet, oda köteles tisztelet, én felköltöm Kelence urat.
Nyilván nem gondolta meg a könnyelmű teremtés, hogy még hajnal van. Berregni kezdett állomáshelyén a románcok és egyéb irományok fölött, melyek, mint ezt némileg sejteni lehet, a felsorolt szerelmekkel bizonyos összefüggésben állottak. A ripszfüggönyökön rózsásan szürődött be a téli hajnal világossága. Kelence nyugtalankodva húzott ki néhány dugaszt, – ezek voltak az utolsók. Aztán mereven figyelte a diadalmas csengetéssel szereplő Gutta Perkát, a stréberség megtestesítőjét.
Az óra, miután jól kicsengette magát, nyugodtan maradt a románcok felett állomáshelyén. Szemtelenül ketyegett tovább, mintha nem is ő lett volna az az óra, amelyik közelében az északi sarknak, a nagyszobában a tengerszine fölött számos méterrel a szüremlő téli hajnalon oly kínos feltünést keltett.
Kelence mereven nézett rá egy pillanatig, aztán leemelte magáról a rajztáblát, ami elmésen helyettesítette a takarók tömkelegét, nyugodtan közeledett Gutta Perkához, felvette és kinyitván az ajtót, az előszobába dobta a zendülőt.
IV.
Kelence bozontos volt, igen elhanyagolt és az életről csak annyit tudott, hogy kötelességekkel teljes. Így természetesen óvakodott megismerkedni az élettel. De ő ezt sohasem mondta, mert mondani nem mondott soha semmit. Legfeljebb szólt olykor:
– Nevetni fogsz!
Erre szokott tréfái következtek, aztán megfordult és bedugta a száját cigarettával.
De most a nyomor e zivataros idején többnyire beszélgettünk. Vöröske Máté is hallgatta e beszélgetéseket. Ő üzlettulajdonos volt egykor, most azonban már felhagyott ezzel. Leginkább címszalagokat írt ujságoknál, meg árjegyzékek borítékait címezte. Ilyenkor természetesen a nagyszoba lakói is kaptak az árjegyzékekből, amelyek néha rizskeményítőt ajánlottak, máskor a gőzfűtés előnyeit fejtegették.
Munkaközben aztán Vöröske néha így beszélt:
– Óh, ha mindenki ilyen volna… Értem, mint én! Csak mint a szerény körülmények között éldegélő, Vöröske Máté, aki becsülettel volt üzlettulajdonos és most úgy érzi magát, mint a falusi kuvasz a flaszteron… Én! – suttogott és nagy fejét bókolva lógatta ide meg amoda, vastag bajuszos száját összecsucsorította. – Mert én, kérem, én, ha nem volnék ama volt üzlettulajdonos, ha nem én, akkor…
Kelence bár munkaközben vala, hirtelen néhány savanyúvizes dugaszt húzott ki.
Vöröske Máté lesütötte a szemét és nem tudta folytatni. Szégyenkezett és piruló mosollyal suttogta:
– Kelence úr ismét pajkos…
Igy soha se tudta megmondani, hogy mi történne akkor, ha nem ő volna ama volt üzlettulajdonos. És titka maradt végkép.
V.
Vöröske reggel izgatottan érkezett. A kezét dörzsölte. Rövid lábszárait is hegyesen illegette. Igyekezett minél feltünőbben megjönni és valószinüleg már az utcán odalépett az emberekhez és a fülükbe dörögte, hogy csak úgy ugrált a szeme:
– A nagyszobának pénz néz!! Pénz néz a nagyszobának!!!…
– Felkellni, felkellnnni…
Harsogott. Annyira megfeledkezett arról, hogy ő csak szerény körülmények között élő volt üzlettulajdonos, hogy Kelence megkísérlett néhány dugaszt kihúzni. Ez azonban nem sikerült. Vöröske, apró, vastag kezeivel hadonázott és odahurcolta ruhánkat az ágyhoz. (E ruhák is a zendülők közzé csaptak föl. Különösen könyökben és térdben.)
– Fölkelni, emberek!
Igy Vöröske.
Később állásba csapta magát a szoba közepén, gesztusokat írt le és szavalt:
– Mint mondám, a nagyszobának pénz néz! Pénz!
Elhallgatott és körülnézett. Igyekezett szerfölött higgadt és komoly maradni:
– A dolog így áll: – Van egy férfiú. Igazi férfiú, mondhatom. Állásra előkelő, jellemre kiváló, bátor és nyugodt! Hős ő… – Pihegett Vöröske. Egészen ellágyult. Alig birta kimondani:
– Igen; hajlandó Hollandiát megvenni. Hatvan forintért!
Értvén Hollandia parti vidékét, amivel Vöröske az utóbbi időben műkereskedőtől műkereskedőhöz házalt.
Kelence olyan dugaszt húzott ki, amilyent még soha az életben. Vöröske, a nagyfejü, szinte zokogott. Mások a dicsőségre és a szerelmekre gondoltak, melyek most már szintén nem váratnak soká magukra.
Gutta Perka, ki az előszobában hallgatta a nagy hírt, szeretett volna bejönni, de az ajtó be volt zárva.