A víg ember bús meséi: Elbeszélések

Most húsz éves vagyok. Sokszor vannak pillanataim, amikor igen komoly és nagy férfiúnak képzelem magam és igen haragszom, ha a cseléd úrfinak szólít. Elvégre, férfi vagyok, gondolom ilyenkor – és elpirulván – eszembe jutnak nőismerőseim, akik már mostan is úgy tekintenek rám, mint akiből maholnap házasságképes úr lészen, aki bajuszát megpödörvén, a mama elé lép és összeütvén bokáját, komoly hangon kér meg egy bizonyos kis kezecskét, mint a barátaim mind. Megnősülünk, megnősülünk…

Egyelőre azonban csak azt mondom, hogy vannak pillanataim, amikor a világon a legnagyobb sértésnek azt képzelem, hogy engem a cseléd urfinak szólit.

*

Most mégis… nem szabad hazudni. Hiszen csak magam vagyok. Ma délután ugyanis kutatván a könyvesszekrény lim-lomjai között, egy zöldkötéses, vékony könyvecske akadt a kezembe. Megnéztem és eleinte hinni sem akartam szememnek. A könyv első oldalára ez volt írva: Szentirmay Kálmán naplója. (Ez a szegény apám neve volt.) Majd lejebb, valószínüleg később, évek multán íródván, ezek a sorok: „Kedves kis fiam, húsz év mult el és azóta nem volt a kezemben ez a könyv. Ma vettem újra elő, amikor a te bölcsőd felé hajolok és a te gügyögő gyermeki ajkadról lesem a hangot. Behunyom a szemem és eltűnik előlem a bölcső, a te kis pólyás alakod, egy megtermett, sugár ifjú embert látok magam mellett, aki szeretettel tekint rám. Ez te vagy, fiam, húszéves korodban. Te, az én első fiam. Fájdalom, a végzet úgy akarta, hogy az én első fiam amolyan őszi virág legyen. Apád most negyven éves. De telnek az évek és vajjon melletted állhatok-e majd akkor is, ha te húsz éves lész, – olyan, amilyen én voltam, midőn ezeket a lapokat tele írtam? Én tán már nem leszek – és tán – meglehet az is, nem fogsz rám emlékezni te sem, elveszek előled. Ezt nem akarom. Ha az élet nehéz gondjai nem vennék annyira igénybe minden órámat, most írnék naplót – neked, akkorra, amikor te már nagy fiú lész és a sors úgy hozná, hogy nem ismernéd atyádat. Félek azonban, hogy nem tudnám ma megtalálni a kulcsot a te ifjú lelkedhez és nem tudnék csak szomoruan, gondteljesen írni a mai napokról, ami téged is elszomorítana egykor. Én pedig azt akarom, hogy te vidámnak, derűsnek lásd az életet húszéves korodban, olyannak, amilyennek én láttam, amikor ezt a naplót írtam.

Kedves kis fiam, ahogy lapozgatol majd ebben a könyvben, ráakadsz a te édesapád ifjúságára és akarom, hogy te megtaláld az én ifjúságomban a te ifjúságodat, mert akkor – akkor nagyon-nagyon boldog volt a te – édesapád“… Úgy sírtam, mint egy gyerek. Ameddig vissza tudok emlékezni, ez volt az első igazi sírásom. Százszor megcsókoltam azt a lapot és százezerszer megcsókolnám azt a kezet, amelyik ezt írta, ha ma lehetne. Lám, milyen bölcs, jó ember volt az édesapám! Akárhogy erőltettem az elmémet, nem tudtam rája emlékezni. Csak a barna, jó szemére.

Első gyermekálmaimon az a két hűségesen szelíd, szomoru, dióbarna szempár csillog keresztül, amelyikkel ő engem nézett akkor, amikor a bölcsőben ringatott. (Édesanyám akkor halt meg, amidőn nekem életet adott.) Istenem, édes jó Istenem, ha valaha nagyon éreztem az árvaságot, akkor mostan éreztem először. Miért nincs nekem már édesapám, avagy édesanyám?… Sírtam, csak sírtam. – Aztán gyorsan, szinte lázasan olvasni kezdtem az apám naplóját. És ezalatt könnyes volt a szemem mindig.

*

Most késő este van.

Mili tante már kétszer is benyitott az én kis szobámba.

– Még mindig nem alszik, Kálmán? – kérdezte. És valahányszor az ő szelíd hangját hallottam, mindig csak keserűséggel telt meg a szívem, mert hisz az édesapám, vagy az anyám bizonyosan tegezne engem most és milyen másképp szólnának!

Az orosz írókat szerettem mindig és ők jutottak eszembe, amikor az apám naplóját letettem. Turgenjev atyus (így mondja Bobka úr, aki ügyvédi irnok a szomszédban és az apja orosz volt) írhatná meg csak ilyen gyönyörüen egy húszéves fiú történetét. Pedig nincsen benne semmi különös. Ami az én apámmal történt abban az időben, velem is megtörténhetne mind. Avagy tán részben már meg is történt. De mégis milyen másképp történt az az én édesapámmal. És milyen nemes, ideális szempontból látja ő a világot. Például egy helyen sem olvastam, hogy ő haragudott volna azért, hogy urfinak szólították. Meglehet különben, hogy őt nem is szólították úgy. A naplóból különben megtudtam, hogy a nagyapám igen szigoru, határozott ember volt, aki diákul beszélt és nagyanyám szerette a német regényeket, de Petőfi Sándor munkáira tíz példányt prenumerált. És volt a háznál akkor egy kis öreg: der Herr Pepp Náci. Azt hiszem, ez a Herr Pepp Náci valami távoli rokon volt, aki ott élősködött a nagyapóékon. Itt járt, ezekben a szobában, itten csinálta csodálatos élceit és bizonyosan itten szavalta el az Erlkönig-et is, amiről azt írja az édesapám, hogy valami óriási mulatság volt. Azonkívül Herr Pepp Náci mátyásmadarat fogott az erdőn és fölvágván nyelvét, beszédre tanította és rövid lábszárain szűk katonanadrág feszült.

Szerette, ha elhitték neki, hogy ő parolázott Napoleon császárral Győrött és csókot kapott egy szép-szép francia hercegnőtől, hogy legyen a franciák ügyének védelmére. Ő azonban – megköszönvén a csókot – kijelentette, hogy hazáját el nem hagyja. Der Herr Pepp Náci: itt járt. Tán ebben a szobában is elmondott vagy egy-kettőt csodálatos élceiből, tán itt is beszélt a császárról és a szép hercegnőről!? Nagyon nézegettem a padlót. Igen-igen szerettem volna ismerni a jó kis öreget.

Ezen az éjszakán folyvást róla álmodtam és álmomban legalább is tízszer elmondta, hogyan parolázott a nagy császárral. Kis szürke szeme ilyenkor harciasan villogott és szűk katonanadrágba bujtatott rövid lábszárait emelgette.

*

Igen, tegnap azt akartam megírni, hogy én mégis csak gyerek vagyok még mindig. A lelkem az. Ezt bevallom önmagam előtt. Azonban mégis jobb szeretném, ha a cseléd nem szólítana többet Kálmánka urfinak. Ha nem volna Magda olyan fehérhaju, ezt megmondanám neki. Megvallva őszintén, tartok attól, hogy ez az erőszakos öregasszony képes volna gorombáskodni velem, ha ilyesmit mondanék.

*

Két hosszú nap.

Nem történt velem semmi. Igazán semmi. Tanulni kellett volna, mert nemsokára vizsgáznom kellene Pesten az egyetemen. (Joghallgató vagyok ugyanis, de itthon vagyok, és csak beiratkozni mentem föl az egyetemre Mili tanteval.)

De mégis történt valami. A könyvtárban ültem reggeltől estig és hallgattam az eső suhogását. Mennyi minden jut ilyenkor az ember eszébe, amikor a novemberi eső a kopaszodó fák gallyai között neszelve hull. Tán erre a szép versre is azért akadtam, ami most két nap óta dong a fejemben, mint egy szomorú légy. A vers szerzője Ridolpin és a címe Szeptember. Ah, be bájos! Például az első strófája:

Azt hiszem, hogy még mindig igen nagy gyerek vagyok. Ez a vers ugyanis belevette magát a lelkembe. És két nap óta folyton elmondom magamba. Ha Irma kisasszony erre megy az ablak alatt, mindjárt szomoru leszek és magamban szavalom ezt a verset.

*

Irma kisasszony.

Ej, hogy róla még nem is írtam! Csodálatos. Az ember a kicsiny dolgokat hamarabb meglátja, mint nagyobbakat. Hogy én Irma kisasszonyt csak most veszem tollamra!

Irma kisasszony a szomszédban lakik. Nagyszerű leány, azt előre is mondhatom. És leginkább egy kis, víg, csicsergő fecskéhez szeretem hasonlítani, aki nevetve röpül haza a fészekbe. A fészekben pedig várja őt négy kis fióka. Négy apró gyerek, akik egyszerre a nyakába ugranak, amint belép az ajtón és majd megfojtják az ölelésükkel. A legkisebb – Fifinek hívja őt Irma kisasszony, – alighogy döcögni tud még. Olyan apróak a lábai, mint a pillangószárny. Csak nevet mindig és olyan furcsa hangon kiabál, hogy az ember elálmélkodik. Ez az elálmélkodó ember én vagyok, aki föllopózkodván a padlásra, a szelelőlyukból beláthatok a szomszéd udvarra. És innen szoktam nézni Irma kisasszony cselekedeteit. Előre is mondhatom, hogy soha semmi rosszat nem tett még Irma kisasszony. Ha meglátom őt jönni az utcán – aló – föl a padlásra gyors futással. Bámulatos, hogy eddig még nem szegtem nyakam a homályos, zegzúgos lépcsőkön. A szomszéd udvarban nyílik a kis kapu. Irma kisasszony lép be a téglával kirakott udvarra. Olyan tiszta és olyan kicsi itten minden, mintha legalább is játékbabák élnének itt. Az esőcsatorna sárkányfeje sem olyan ijesztő, mint nálunk, amitől kis fiúkoromban tartottam. És zöld repkény futja be a léceket Irma kisasszonyéknál. Színes virágcserepek mosolyognak ki a tornácról, ahol üvegfal mögött ül az özvegy és a négy kis fecske kiröpül Irma elé. Az özvegy lompos, sóhajtozó nő, karosszékében fiókok vannak, amikből cukorkákat, apró üvegecskéket szed elő napközben, gyógyítgatván magát. Tulajdonképpen nem tudni, mi a baja. Mondják, már akkor is ilyen volt, amikor még élt a kis szürke pápaszemes Porkpács tanár úr, akivel sokat bolondoztak a pajkos diákfiúk. Sokszor láttam őt én is, amint akkora gyerekszalmakalapokban ment haza, amilyent garasával árulnak a tótok a piacon. A szórakozott tanár úr rendes jó kalapját ugyanis a pajkos diákfiúk ilyen kalapokkal cserélték ki a szögön. A tanár természetesen nem vett magának annyi fáradságot, hogy csak egy pillantást vessen is kalapjára, mielőtt fejébe tenné. Az özvegy ilyenkor sóhajtott csak és pár korholó szót ejtett:

– Porkpács, Porkpács, maga is inkább született volna polgármesternek.

Ez volt az özvegy összes megjegyezni valója, miután az ő apja egykor polgármester volt egy kis felvidéki városban. Aztán elmerült cukorkái és apró üvegecskéi társaságába, amiket karosszéke fiókjából szedegetett elő. Igy tehát nem sok változás állott be, mikor a szürke kis tanár úr egy reggelen nem tette tűvé a házat pápaszeme után, hanem mozdulatlanul maradt a kék selyemhuzatos párnák között kopasz, sárga kis feje. Mindössze Irma – a legnagyobb leány – hivatal után nézett. A kis csúnya, pocakos doktor bácsink – akit a halott tanárhoz hívtak – szerzett néki hivatalt a banknál, ahol Irma kisasszonyt a levelező-osztályban a bicegő, öreg Sikétanc mellé osztották. Az öreg Sikétanc a nagy könyvek fölé hajolva oktatta Irma kisasszonyt és vasárnaponkint finom cukerlit csempészett az asztalfiába. És ha Irma kisasszony megtalálván a selyempapírosba takart édességet, csodálkozva nézett körül, az öreg Sikétánc föltette pápaszemét és szörnyűködve csapta össze a kezét:

– Ej, ej, még itt a hivatalban is! Még itt a hivatalban is! A fiatal szaldokontisták nagy nőimádók ebben a bankban, úgy látom.

Igy dörmögött, majd kilopódzván a folyosóra, ott úgy nevetett, hogy nagy tenyerével csapkodta lábszárait. Majd hirtelen ijedten nézett körül. (Mintha neszt hallott volna.) Aztán ujra csapkodta lábszárait addig, amíg ismét ijedten nem nézett körül. Később dörmögve ment vissza a szobájába és Irma kisasszony asztalára mérgesen tett le néhány elintézendő levelet.

Irma kisasszony pedig futott haza a bankból és magához ölelte négy kis fecskéjét, akik elébe röpültek. És csicsergett a fészek.

*

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért gondolok én annyit Irma kisasszonyra. Szomszéd, elvégre szomszéd, de más semmi. Ha találkozom véle az utcán, – mindig siet – köszöntöm. Ő alig észrevehetőleg biccent a fejével. És mindig siet. Sohasem állna meg egy szóra. Pedig nagyon szeliden megkérdezném, hogy mit csinál a kis Fifi – vagy ilyesmit. Mert most hideg eső csurog a felhőkből, ezekben a szomoru, ködös őszi napokban és a padláslyuk hasznavehetetlen. Tudniillik, hiába vágtatok föl a lépcsőkön, ha Irma kisasszony közeledik az utcán, semmit sem látok. Belép a kapun. Majd a tornác üvegajtaján, aztán csendesség lesz. Pedig odabenn a szobákban bizonnyal jól mulatnak. A kis Fifi pompásan döcöghet piskótáin. Én mindezt nem látom. Csak gondolom, hogy még mindig úgy van, mint volt eddig.

*

Két hét. Ha nagyon gondolkoznék, sem tudnám megmondani, hogy mi történt ezalatt az idő alatt. Bizonyára kisebb jelentőségü dolgok a mainál. Valami rettenetes az, amit végignéztem.

Délfelé két hivatalos ember jelent meg Irma kisasszonyéknál. Majd néhány piszkoskabátu zsidó jött, akik megálltak az udvar közepén, lármáztak, köpdöstek, kiabáltak. A bútorokat egyenkint kihordták a házból. A négy kis fecske kidugta a fejecskéjét az üvegajtó mögül, amikor először a nagy almáriumot cipelte el két ember és fölrakták egy szekérre, ami a ház előtt állott. A négy kis fecske csodálkozva nézte a jó öreg almáriumot, amibe annyi körtve és alma vala mindig – és az öreg almárium nem tiltakozott, amikor elvitték őt innen. Majd a kihúzós asztalt rakták szekérre. Továbbá a székeket, ágyakat – mindent. Csak az özvegy karosszékét nem láttam elvinni. Azt hiszem, egyéb nem maradt odabenn. A négy kis fecske megrettenve nézett a nagy vasas szekér után, ami döcögve indult el az utcában. Az özvegyet az egész idő alatt nem láttam, nyilván nagyon el volt foglalva cukorkáival és üvegecskéivel.

Akkor jött Irma kisasszony.

Bizonyára – jövén a Jakab-templom mellett, kifordult a sarkon – már onnan látta a szekeret, ami az ő szegénységüket elviszi innen. A szegény leány futva jött. A kapu tárva volt még, ahol a bútorokat szállították ki, ott jött be. Halálsápadt volt és remegett egész testében. Egy percig mozdulatlanul állt meg az udvar közepén, ahonnan akkorára eltisztultak az emberek. A négy fecske, amint meglátták nénjüket, kifutottak elébe a szobából. Ó, máskor milyen patália lett volna ebből. Hogyne! Igy felöltözetlenül jönnek ki a négy kis fecskék a hideg levegőre a meleg fészekből. De most, amikor üres lett a fészek!

Irma kisasszony, ahogy meglátta a négy kis árvát, hát csak összeroskadt a hideg kőre és nagyot sikoltott:

– Most már mehetünk az édesapánk után…

Ezt a dolgot nem állhattam már. Elfelejtkeztem mindenről és onnan a padláslyukból rémülten elkiáltottam magam:

– Irma kisasszony, az istenért!…

Irma kisasszony összerázkódott és fölugrott a földről. Körülnézett a hang felé. Én – a könnyeim elborították arcomat – elrejtőztem.

Az özvegy jött ki az udvarra. Ő is megrendült és szomorú volt, de igen lompos. Fölsóhajtott és halkan makogta:

– Ha polgármester lett volna, istenem, ha polgármester…

*

Délután. Csöndesség volt odaát.

Nagyon szomorú és nyugtalan voltam. Istenem, hogy szerettem én azt a leányt! – Egészen kétségbe voltam esve tehetetlenségemen. Odaát pedig csend volt, pedig többször föllopództam „őrhelyemre“, amint a padláslyukat utolsó órákban elneveztem.

Semmi, semmi… Bezárt ajtók, bezárt ablakok alatt süvöltözött másnap az őszi szél. A nagy eperfán egy vén csóka ült és közönyösen nézett a világba. A fészek üres lett.

Azt hiszem, hogy tovább nem írom a naplómat. Minek? Történhetik vélem valami még? Mikor odaát csak egy vén fekete csóka bámul közönyösen az üres udvarra!

És azután?…