Bella menyasszony.
I.
Még énekelt a fecske az ereszen, búcsúra sem készült és a sok madár a patakparti bokrokban csipogott, repdesett; csak az erdőn borongott valami névtelen bánat, amint zörgő ördögszekereken futott befelé az ősz. Naphosszat elültem a tuskón, görnyedten, szomorúan az udvar fenekén. És csak néztem, néztem a nagy eperfára, a csúcsos tetőre, még Gerzsonnal is megbékültem, a nagy ellenséggel, a csíkos kandurral. Szóltam hozzá: „Pá, Gerzson, pá. Soká nem látjuk egymást, Gerzson.“
A néni kiadta a parancsolatot:
– Gyermek. Nézz meg mindent jól. Búcsuzz, fiú. Holnap már mentek.
Holnap?! Estve még ott ültünk a tornácon. Lajos is. De ő a verandaszegletben. Összefonta a mellén a két karját, előre nézett mozdulatlanul. Nagy és szép fiú volt; talán a legerősebb és legszebb, akit valaha ismertem: az én bátyám.
– Gyermek. Lássam, mit tudsz? Nem vallsz-e szégyent majd idegenben.
A néni mellett kicsi zsámolyon ültem. A fejemre tette csontos, erős kezét:
– Tehát. A történelemből. Lássam.
A néninek mindig parancs volt a szava.
– Még akkor régen, – kezdtem, – mikor a magyarokat a németek megverték a vezérek korában, hát akkor hazajöttek és megfogadták, hogy soha, soha többé nem kalandoznak Németországba. Ez… Taksony alatt volt… – tettem hozzá habozva.
A néni felém fordította a fejét, a kezével pedig fölemelte az állam. Szürke szemével merev szigorúsággal nézett rám:
– Hol olvastad ezt, gyermek?
Gerzson ott dorombolt az ölében. Ő is szigorúan nézett rám, mérgesen dorombolva. Mintha ő is kérdezné: hol olvastad ezt, gyermek?
– Az olvasókönyvben van, néni.
Gerzsonra pedig visszautasítólag pillantottam. Mi jogon szól bele ez a vén macska a történelembe?
A néni kemény ujjaival megszorította a fejem:
– Az olvasókönyvedben? Nem hazudsz? Nézz a szemembe.
– Nem, néni. Nem hazudok.
A néni legyintett a kezével:
– Valami sváb írta bizonyosan. A magyart sohasem verte meg a német.
Gerzson is szigorúan dorombolta ezt.
Lajos mozdulatlanul ült helyén, pedig a néni kérdőleg nézett feléje is. De már egészen sötét volt, a csillagok a nagy udvar fölött számosan ragyogtak. Úgy, de úgy! Fölnéztem hozzájuk. Mennyi csillag! Mintha mind előbujtak volna meleg fészkükből, hogy utóljára megnézzük őket. A nagy eperfa levelein átal is hozzánk ragyogtak. Messzi a hegyek közül egyszer csak előbujt jó égi pásztoruk is, a hold és fényes sávot vont a hangtalan erdő koronája fölött. Lajos felé tekintettem, vajjon úgy búcsúzik-e ő is innen mindentől, mint én. A hold sugarai egyenesen odajöttek a bátyám arcába. Oly nagyon fehér volt és vizes cseppek ragyogtak rajta. Sírt. Miért? A nénire emeltem a pillantásom. A néni is Lajost nézte hosszú, merev tekintettel, kemény keze pedig lágyan simogatta a Gerzson hátát. Hallgattunk mind. Gerzson is. Lajos lassan eltakarta a homlokát a tenyerével és a földre nézett.
Reggel eljött Kurta Pál uram.
Fölrakták a holminkat a szekérre. Elindultunk. Én vissza-visszanéztem a hegyes, zsindelyfödeles ház felé, az eperfák felé, fecskéket is láttam apró pontok alakjában repülni az udvar fölött. Talán a mi fecskéink voltak. A néni a kendőjét lobogtatta a rácsos kapuból. A levegőben sokáig lengett babos kis kendője. Egyszer aztán nem lengett, odaszorította azt szigorú két szemére. Lajos nem fordult hátra. Mereven nézte a Kurta Pál uram fejét. Figyelmesen, hosszan, vajjon lehetne-e szólni ez emberrel valami irányban.
II.
Az özvegynél szép nagy szobánk volt. Meg egy kicsi benyíló is vala még itt. Aprócska. Lajos figyelmesen megnézegetett mindent, míg Kurta Pál uram behurcolkodott. Az özvegy bedugta a fejét:
– Hogy vagytok, gyermekeim? – Te kölyök ne üsd le a falat, vigyázz!
De már le is ütöttem, ahogy a nagy ládát huzigáltam a sarok felé. Az özvegy beugrott és fölemelte a kezét:
– Ó, kutya…
Lajos azonban elébe állt. Nyugodtan nézett rá.
– Hallja, asszonyság, mi ez?
Az özvegy elképedve állt meg. Lihegett és a körmeivel markolászott a levegőbe. Egyszerre sírni kezdett:
– Hát tönkre akarják tenni a lakásomat?… a lakásomat?… a lakásomat?…
Ezt az özvegy még sokszor mondta. S csöndesen elment.
Kurta Pál hegyesen nevetett, a ládát jól a sarokhoz taszítva:
– Hehe. A vén hárpia. Verekedni szeretett volna mindjárt a küszöbön. Hehe.
Lajos szívesen mosolygott. És a hátára veregetett Kurta Pálnak.
– Jól van, öreg, jól van. Gyujtsunk rá.
Szivart vett ki a zsebéből. Gyufaskatulyát is nyujtott. Lajos ezt nem igen tette meg aféle emberekkel, mint Kurta Pál.
– No, öreg, ha rendben leszünk, elmegyünk egy kissé borozni, – mondta aztán még Lajos.
– Hehe, – mondta megint Kurta Pál és aprókat nyelt.
Elmentek.
Otthon maradtam és körülnéztem a házban. Az özvegynek különös szokásai voltak. Úgy járkált csak lomposan, mindig-mindig sóhajtva. Ha a kanalat a kezébe vette, már sóhajtott. A tűz pedig sehogy sem akart lángra kapni a konyhában. Pedig oly nehezen nyögött az özvegy. A néni otthon, ilyenkor délelőtt tájt, oly kemény lépésekkel járt a konyhában, mint egy huszár. Parancsolt, és fölgyűrte a karjain a ruhát. Sohasem sóhajtozott a néni.
De az özvegy sem sokáig.
Egyszer villogó nagy szemmel fölállt a tűz mellől. A köténye alá rejtette a kezét és odalépkedett a nagy barna ajtóhoz, amelyik a szobájába vezetett. Egy darab krétát vett elő a köténye alól és girbe-gurba vonalakkal húzogatta össze-vissza nagy sebesen az ajtót. Aztán hátralépett és az udvar felé kiáltott:
– Jancsika! Kereszt Jancsika. Péterke. Vér Péterke. Gyertek csak, gyermekeim, – kiáltá szivesen.
Az udvar végéről két apró fiucska jött elő. Apróbbak nálam is. Mindjárt azt gondoltam, hogy úgy fogom őket szólítani, ha megismerkedünk: kis öcsém. Ahogy a fiúk az özvegy közelébe értek, hirtelen megragadta őket. Egyiket jobbról, a másikat balról. Már nem volt szives a hangja:
– Melyik tette ezt? Melyik kölyök? – szólt mérgesen, a bekrétázott ajtóra mutatva.
A fiucskák csudálkozva néztek az ajtóra. Péterke mondta:
– Én nem, kedves néni.
Jancsika is mondta:
– Én sem, kedves néni.
Az özvegy jól megrázta őket:
– Ne-e-em? Még hazudtok? He? Nem kaptok ma ebédet! – lihegte mérgesen az özvegy és kávét öntött magának a pohárba egy zöld üvegből.
A fiucskák szomoruan mentek vissza az udvarra játszani. Utánuk futottam és elmondtam az özvegy titkát. De a fiucskák oly szomoruak maradtak továbbra is, hogy megsajnáltam őket és nem is szólítottam ezentúl őket kis öcsikéimnek, de Jancsinak és Petinek. Ők az özvegy nevelésére voltak bízva és már ismerték a krétás ajtót.
Délfelé hazajött Lajos. Ki volt pirulva az arca. Fütyülgetett halkan és engem sokszor megcsókolt. Halkan nevetett, majd elgondolkozva nézett maga elé.
Másnapra, estefelé, beállított Kurta Pál uram a kapu elé a szekerével. A szekérről egy kis feketeruhás, feketeszemü, ijedt leánykát emelt le a bátyám. Míg átölelve karjaival, behozta a házba, az özvegy sikoltozva csudálkozott, amint kilesett a szobájából.
Igy szólt Lajos, amint ott volt nálunk a feketeszemü leányka.
– Bellus. Édes kis Bellus…
Megölelt és magához szorított.
– Kis Elek, fogsz-e szeretni? – kérdezte könnyel teli szemmel Bellus.
Én csak az arcát és fekete haját csókoltam.
Lajos az ajtó mellett állva, mosolyogva nézett rám. Ő volt Bella, árva Bella. S im utánunk hozta őt Kurta Pál uram, a jó Kurta Pál uram, mert árva Bella szerette Lajost.
Én beköltöztem a kis benyilóba és ott könyveim közül hallgattam, hogy nevezi őt Lajos mindig-mindig: Édes-nek. És Bella is így szólt dallos hangján Lajoshoz.
– Édes!
Bellus is így felelt:
– Édes!
Az özvegy csudálkozó képpel járt föl-alá a házban, és Jancsi és Peti másnap ismét a krétás ajtó előtt állottak.
III.
A néni.
A néni hangja szigoru és parancsoló volt mindig. De sohasem féltünk annyira tőle, mint mostanában. Mindig a néniről beszéltünk. A néni így, a néni úgy… ha ő ezt tudná. Tudniillik azt, hogy Bellus is itt tanul velünk. Azaz csak velem. A betűket már igen jól ismertem, de mégis volt egy. Ez az X volt. Örökké kiment a fejemből a formája. És mikor előjött, oly csudálkozva néztem rá, mintha sohasem láttam volna. De ott volt Bellus, ki nyomra vezetett.
Lajos ekkor már nem járt az iskolába. Különben ő már jogász vala, de oda sem igen járt. Egy ügyvédnél írt az irodában. Sokat, és el is fáradt bele. De mindig mosolyogva jött haza és ha Bellust meglátta, már messziről sóhajtották az ajkai:
– Édes!
Az özvegy két hétig nem tudott hová lenni a csudálkozástól. Végre egyszer aztán megmondta, hogy ő ezt nem tűri tovább.
Lajos komolyan és nyugodtan nézett az özvegyre.
– Miért, asszonyság?
Az özvegy lihegett és kezeit emelgette. Bellus sápadtan húzódott meg egy sarokban, én is kijöttem a kicsi szobámból és csudálkozva figyeltem, hogy liheg az özvegy. Végre szólni tudott:
– Miért, miért kérdi ön, tisztelt úr? Igen? Igen? Majd megmutatom én, miért? – fulladozta mérgesen.
Lajos összevonta a szemöldökét.
– Elég legyen! – mondta és elfordult.
Az özvegy azonban már sírt. Remegő karral mutatott felém:
– Tekintsék legalább azt a kis fiút, azt az ártatlant…
Lajos sápadtan fordult meg. Az özvegy azonban már odaát sírt a szobájában.
Ez este csönd volt. Az eső pityegve verte az ablakokat és a szél is jelentkezett, amint száraz, kemény leveleket dobált az ablakhoz. A lámpa szomoruan égett, a kályhában mormogva szólalt meg valami manó néha. Az asztal körül ültünk. Bellus remegő ajakkal hajolt a hímzése fölé. Kis fekete ruhájában oly félénknek és búsnak látszott, mint egy kis veréb, amelyiket ott áztat az őszi eső kívül a tetőn. Lajos hátradülve a székén, mereven nézett a lámpafénybe. Az eső meg csak folyton kip-koppolt az ablakon.
Bella egyszerre az ölébe ejtette a hímzést. Eltakarta az arcát két tenyerével, s kis keble hullámzott. Lajos sápadtan pillantott rá, előrehajolt és megsimogatta a haját Bellának:
– Mi baj, édes?
Bella, mintha csak sóhajtott volna. De egy fényes vízcsepp is átszivárgott az ujjai között.
– A néni…
Úgy sajnáltam szegény árva Bellust.
– A néni jó, és csak mutatja, hogy szigoru… – kiáltottam hevesen, hogy megvígasztaljam Bellust.
Lajos komolyan és neheztelőleg pillantott rám. Bellus meg magához ölelt az egyik karjával. Igy láttam, hogy könnytől ázott volt az egész arca.
– Légy nyugodt, édes, – mondotta Lajos határozott hangon. – Hisz itt vagyok én veled…
Ujra csend lett. Bella lassan újra a munkájához látott. A szél dúdolgatott a kéményen át.
Másnapra megjött a néni.
IV.
Az özvegy már korán reggeltől leskelődött rá a folyosón. S amint jött a néni, elfogta, sírni kezdett és vele akart bejönni a szobába. A néni azonban kérte, hagyná őt egyedül.
A néni nagyon-nagyon akart haragudni. De nem tudott mégsem annyira, amennyire szeretett volna. Lajos fölállott, előre lépett és kezet akart csókolni. A néni azonban fölemelte a karját:
– Csak menj, – kiáltotta. – Menj, menj, nem akarlak látni! Hát az ki ott? – csattant föl a néni Bellára mutatva. A néni úgy tett, mintha nem ismerte volna azelőtt a tanító árváját, a szorgalmas árva Bellát.
Lajos összeharapta sápadt ajkát. Bellus lehajtotta a fejét s lélegzeni is alig tudott. Én remegve húzódtam össze a divány sarkában. Lajos végre fulladt, tompa hangon mormogta:
– Néni, maga tud mindent bizonyára. Ne faggasson… Bella a menyasszonyom…
A néni oly izgatott volt, hogy alig tudott állni a lábán. De nem, nem akart leülni – itt. Ökölbe szorította kemény kezét. De nem jött ajkára szó. Végre kimerülten roskadt egy székre. És aztán csak egyszerre sírni kezdett. Babos kis kendőjével eltakarta az arcát és úgy sírt. A néni sír, a néni sír… Még nem láttam a nénit sírni soha. Odalopództam mellé és gyorsan átkaroltam a nyakát a szegény néninek.
A néni fölszisszent és eltaszított magától. Aztán megismert:
– Csak te vagy, kicsi gyerek…
Aztán megint sírt. De már megindult a szó ajkáról.
– Hát azért neveltelek én téged, azért szerettelek jobban az édesanyádnál… Te rossz, te gonosz fiú…
A babos kis kendő nem akart elválni a néni arcától. Ez a babos kis kendő lassan tele lett könnyel. És akkor fölszikkadtak a pergő csöppek. A néni kisírta magát, ismét parancsolt:
– Soha, sohasem bocsátom ezt meg. Soha, – mondta keményen. – Maga meg, Arabella, jőjjön ide. No jőjjön ide, gyermekem, ne féljen, – tette hozzá gyöngédebben a néni.
A néni nem tudott sokáig haragudni, ha babos kis kendőjével letörölte már fájdalma könnyeit.