Nyíri pajkosok.
Nálunk, a Nyírben valamikor az asszonyok is éppen úgy mulattak, mint a férfiak, kártyáztak és a cigánnyal huzatták. Nemcsak a férfiaknak volt meg a nótájuk, de az asszonyoknak is. Talán még több nótájuk volt az asszonyoknak. Az öreg Benczi Gyula nem kevésbé tartotta számon az urak névnapját, születésnapját, mint az úriasszonyokét…
Egy öreg cigányprimás azt panaszolta a minapában, hogy manapság már senkinek nincs névnapja. Persze, persze, változnak az idők. Régente abból is megélt egy tucatnyi malacbanda, hogy csak a kalendáriumot nézte mindennap. A sors és a keresztelő papok mintha csak a cigány szolgálatában állottak volna, úgy osztották el az emberek neveit, hogy mindennapra esett egy-két névnap. Igaz, ami igaz, ma is van névnapjuk az embereknek, de mégsem a régi névnap az. Hová lettek a híres Lőrincek, Miklósok, Andrások? Tán már nem is a régi szentek ülnek odabenn a kalendáriumban. Valami más Lőrincek, Miklósok jöttek, akiknek nem kell a cigány muzsikája.
De meg az asszonyok egészen leszoktak a muzsikáltatásról. A híres Kállay Emma, aki három nap, három éjjel huzatta ugyanazt az egy nótát a sóstói fürdő öreg tölgyfái alatt, hogy: Tejben fürdik az én rózsám, ha felkel, Törülközik piros rózsalevéllel… – ma már csak a legendában él: öreg nagybőgősök mesélnek róla a kölyökcigánynak. De, mondom, még nem is olyan régen az asszonyok éppen úgy mulattak, mint a férfiak, de még a kártyát is becsületesen keverték.
Régi nóta, hogy vén smucián férjétől a szép Gaálné ferblin nyerte ki a konyhapénzt. Igaz, hogy néha Gaál uram nyerte el a felesége pénzét, de az asszony akkor sem panaszkodott, csak a vesztő elkeseredésével fölkiáltott:
– Majd visszaadod még ezt kamatostól!
Amire Gaál ingerkedve vállat vont:
– Aki nem tud kártyázni, ne kártyázzon.
De mégis csak az lett a vége, hogy a menyecske a paklizásra adta magát. Az ura rajtakapta és annyira megharagudott, hogy többé sohasem játszott vele. Igaz, hogy nemsokára ott is hagyta a kártyás asszony az öreg smuciánt. Férj nélkül még csak megélhetett valahogy, de kártya nélkül nem.
Hát így kártyáztak, mulattak az asszonyok és a legnevezetesebb, hogy mégis jobb világ volt az, mint a későbbi. Házasságtörés, cédaság, mintha száműzve lett volna abban az időben az asszonyok közül. A sánta Muhorai, aki még amolyan régimódi gavallér volt, se nem ivott, se nem kártyázott, elkeseredve gibicelt a sóstói pártiknál:
– Be megváltozott hirtelen a világ, – duhogta. – Azelőtt a menyecskék majd kibujtak a bőrükből a szerelem miatt, most meg a makkalsót teszik a párnájuk alá.
Bolondság! Odatették-e a makkalsót, nem-e, – ki tudná? Hisz az asszonyok párnája alá még Muhorai se igen nézhetett. De az is meglehet, hogy csak Muhorai uram vénült el a menyecskéktől, lányoktól. Előresietett és azok a menyecskék, akiket hajdanában veszedelmekkel környékezett, nem akartak utána menni. Ugyan kinek volna kedve megvénülni? Pláne asszonyfélének. A férfiember is próbálgatja egy darabig festékkel, borbélykézzel eltolni az időt magától. De az asszonyra kész ijedelem minden elmúlt esztendő.
Tehát abban az időben a svájci szabadsághősök uralkodtak környékünkön és Reding Itel mogorva szakállával zavarta azokat a kis színes lepkéket, amelyek ábrándok, álmok alakjában ott szállingóznak az asszonyok kontya körül. Hess, ti csúnya lepkék! Kinek volna ideje a fülemile furulyáját hallgatni a tópart bokrai között, mikor a zöldasztalt már fölterítették. A fürge pincérsereg már jégre tette a könnyű vinkót a megfelelő szolyvai vízzel és az öreg Benczi Gyula is mindig annak húzta legszebben, aki mellé a szerencse szegődött. Ez a szerencse pedig senki más nem volt, mint egy rézvörös arcu, mormogó, penzionált kapitány, bizonyos Rittmeister Dömmel, aki a földkerekség legköszvényesebb öreg katonája volt. Valami babonás rögeszme fűződött az öreg kapitányhoz. Aki mellé ő letelepedett, annak nyernie kellett. Babona, babona, – dehát nem minden babona a játéknál? A fiatalabbik Zathureczky akkor veszítette el az egész vagyonát, mikor sárga mellénye volt a gibicének aranygombokkal. A hold hiába jött föl a százados tölgyek mögött; a szél hiába sóhajtott átal az erdőn, mintha hivogatna valakit; a szép Csebiné legédesebb mosolyát a vén kapitány felé küldötte; a kívánatos Szalontainé hízelkedve simogatta meg bársonypuhaságu kezével, amely simogatásra még a holt ember is fölébredt volna. Dömmel kapitánynak lilaszínü lett az arca és gyakran elkeseredve csapkodott botjával egy képzeletbeli lábra.
– Te kutya, te kutya, – dünnyögte. – Ha te nem volnál!
Mert leginkább a lábát hasogatta a köszvény. Különben igen jóravaló csendes ember volt és a férfiak, akik mégis csak inkább szerettek egymás között játszani, nyugodtan gusztálhattak. Amennyi udvarlás, bók és lovagias szolgálat szükséges volt a kártyázó asszonyoknál, azt Dömmel kapitány hűségesen ellátta. Az öreg gavallérok régimódi manierjaival búzgón kísérgette haza az asszonyokat a villákba, sőt olykor bizalmas küldetéseket is elvégzett.
A szép Csebiné – hiába, olyan nagyon gyönyörü asszonynak mégis csak másfelé kell keresni a szerencsét, nem a rideg svájciaknál – gyakran elveszítette az aprópénzét és ilyenkor titkolózva nyomta a kezébe Dömmel kapitánynak a kis kulcsait:
– Menjen, édes kapitány úr, hozzon pénzt. A ruhásszekrényben, az ingeim közé van bedugva pár százas, hozza el. De az uramnak ne szóljon róla. Aztán lábujjhegyen járjon, nehogy fölkeltse a gyerekeket.
A kapitány suttogva felelt, amennyire már ő suttogni tudott:
– Rendben van!
És gummitalpas botjával sietve kocogott el a fák alatt. Izgatottan jött vissza és halkan mondta:
– Az ingek között nem találtam meg, de a következő fiókban.
A szép Csebiné hálásan rámosolygott a kapitányra:
– Tudtam, hogy ön ügyes ember!
A köszvényes kapitány elmerengve ült az ilyen estéken, fejét úgy forgatta, mintha valami képzeletbeli illatot szimatolna a levegőben és sokszor csapott mankójával egy képzeletbeli lábra.
De hát a ruhásszekrény, akármennyi kincs is volt benne elrejtve, néha fölmondta a szolgálatot. A kapitány kétségbeesett arccal jöt vissza és megdöbbenve suttogta:
– Még a harisnyákat is átkutattam. Nincs semmi, semmi.
Csebiné szomoruan bólintott. Olyan szomoru volt ilyenkor, hogy az öreg kapitány nem nézhetett rá megindulás nélkül.
– Talán Gyurka barátomnak szólok, kedves férjének… Odabenn makaózik a kisteremben.
Az asszony ijedten intett:
– A világért se. Nem szabad neki tudni, hogy veszítettem. Kísérjen haza, kedves barátom.
Elindultak, az ottmaradt partnerek utánuk kiáltottak:
– Mi is megyünk mindjárt!
A cigánybanda a fasorvégig elkísérte őket. Később, midőn a holdfényes virágágyak között ballagott Dömmel kapitány Csebiné oldalán, az asszony rendesen görcsösen zokogni kezdett:
– Alávaló nyomorult teremtés vagyok! – kiáltotta.
Az öreg kapitány, bár sűrűn ismétlődött ez az éjszakai jelenet, most sem tudott egyebet mondani, mint amit legelőször mondott:
– Nono… Csak kitartani. A lovaglás is nehéz, mégis meg lehet tanulni.
Az asszony ilyenkor elnevette magát és dühösen kérdezte:
– Kártyázott valamikor, kapitány úr?
– Sohasem… Gyermekkoromban egyszer karácsony este huszonegyet és egy kalap diót nyertem.
– Akkor jó éjszakát! – szólt Csebiné és sietve lépett be a villa kapuján. Az öreg kapitány lehorgasztott fővel állt egy darabig a virágágyak között és sehogy sem tudta megérteni, miért haragudott meg egyszerre az asszony. Szomoruan körüljárta a villát és nagyokat ütött pálcájával a tulipánokra. Majd elkeseredve kiáltott föl:
– De hát miért nem is tud kártyázni, szegény asszony!
Nyár vége felé, mikor már oszladozóban volt a fürdői társaság, új vendég érkezett. Bizonyos Molnár György, aki az első napokban végtelenül unatkozott. Kiéltarcu, sokat tapasztalt, kopaszodó férfi volt, aki folytonosan barangolt a világban. Olyan tekintete volt, mint a vércsének és egy unatkozó fenevad módjára ásítozott a kártyaasztalok körül.
– Nem értem, hogy tudtok egész nap játszani! – kiáltott föl néha.
Dömmel kapitány ebben igazat adott neki, de szokott közlékenységével elmondta mindenkinek, hogy neki nem tetszik ez a sápadtarcu, hiuzszemü ember. Molnár is hírét vette a dolognak és azóta különös elnézéssel bánt az öreg kapitánnyal.
Ha az ember kártyások közé keveredik, maga is kártyássá lészen. Molnár egy hét mulva már ott ült a kártyaasztalnál, – de nem odabenn a férfiak között, hanem az asszonyoknál.
– Ti mind nyerni akartok, ha játsztok, – mondta nevetve – én pedig nem akarok veszteni.
Dömmel kapitány sokáig tünődött a rejtélyes megjegyzésen, aztán csakhamar egész gyülöletével fordult Molnár felé. Az asszonyok asztalánál, ahol eddig ő képviselte a lovagias férfinemet, új csillag tünt föl. Még pedig egy ragyogóbb, mindent elhomályosító csillag: egy játékos, aki udvarolva, finoman bókolva nyert.
Csak a nyerő játékosnak van tekintélye. A vesztővel senki sem törődik. Molnár pedig kitartóan nyert az asszonyoktól. Az öreg kapitány néha rémes mesékkel állított be a kártyázó férfiakhoz; a híres Csebi ilyenkor lustán vállat vont:
– Jól teszi, ha elnyeri a pénzüket. Legalább nem játszanak azután.
Szólt és nyugodtan keverte a kártyát. Mit törődtek itt a garasos játékkal, asszonyok mulatságával, hol ezrekben folyt a játék.
A vén kapitány utóbb formálisan gorombáskodott a férfiakkal, de azzal sem törődtek. Később az öreg maga is megnyugodott: hisz sohasem kellett most már hazamenni a ruhásszekrényhez. Csebiné mozdulatlanul ült éjszakánként a kártyaasztal mellett és fáradt mosollyal hallgatta a bókokat, amelyekkel Molnár és Dömmel kapitány mindig készen állottak. Sőt hajnalonként, midőn a vén tölgyek között a hajnal fehér leányai keltek táncra, az asszony nyugodtan ballagott a kapitány oldalán. A dühös zokogásnak híre-hamva sem volt és Dömmel kapitány, aki szokás szerint körüljárta a villát, boldog megelégedettséggel susogta magában:
– Úgy látszik, megtanult már lovagolni!
A tulipánokat kedélyesen megfenyegette bunkójával és vígan indult hazafelé.
De egyszer, egy hajnalon… A szép Csebinének a tóparton volt kedve még sétálni és némán burkolózott indiai kendőjébe. Az öreg Dömmel szokás szerint locsogott mellette. Akkor az asszony megállt egyszerre és fájdalmas pillantást vetett a kapitányra:
– Elbúcsúzom öntől, kedves barátom. Mi többé sohasem látjuk egymást.
A kapitánynak torkán akadt a szó. Még csak annyit sem birt mondani, mint máskor. Az asszony pedig halkan folytatta:
– Valami igen kellemetlen adatot kell önnek elmondanom… Vesztettem és négyezer forinttal tartozom Molnár Györgynek. Ezt a pénzt én nem tudom megfizetni, mert már mindenemet elvesztettem. Az uramnak nem szólhatok, mert agyonüt, vagy kinevet. Egyiket sem akarom. Tehát meg kell halnom.
Dömmel keservesen kacagott, mintha régi kapuzárak csikorognának.
– Bolondság! Hiszen ön… hogy is mondjam, önre nem kötelezők a kaszinói szabályok… ön asszony…
A Csebiné sápadt arca kitüzesedett:
– Éppen azért, mert asszony vagyok… Azért tette az éjjel Molnár azt a becstelen ajánlatot, hogy elengedi az adósságom, ha… És ha három nap alatt nem fizetek, levelet ír az uramnak…
A kapitány sóbálvánnyá merevedve állott egy darabig, aztán bunkóját fölemelve, felhördült:
– Agyonütöm azt a gazembert!
Az asszony szeliden kapaszkodott a karjába:
– Azt nem fogja tenni… még ha meghalok, akkor sem akarom, hogy botrány történjen miattam. Gyermekeim vannak.
Dömmel kapitány csak a fejét rázta, egyetlen szónak sem volt ura. Az asszony lassan elindult a virágos ágyak között. A kapitány a fejéhez kapott és utána rohant:
– Milyen bolond vagyok én! – kiáltotta nevetve. – Hisz én kölcsön adhatom önnek a szükséges összeget. Három nap alatt itt lesz a pénz…
Az asszony hitetlenül csóválta a fejét.
– Úgy tudom, ön nem gazdag.
– Hm. Ahogy vesszük, – szólt vidoran a kapitány, – van annyi vagyonkám, hogy négyezer forintot mindig nélkülözhetek. Három nap alatt rendbehozzuk a dolgot. Ön majd részletekben visszafizeti. Csak egyre kérem… Igérje meg, hogy nem játszik többé sohasem.
Az asszony sírva ragadta meg a jóságos kapitány kezét.
– Soha. Igérem…
A könnyek benedvesítették az arcát és a kapitány folyton igen hangosan, föltünő vídámsággal nevetett:
– Nono… Nem tanult meg lovagolni. Annyi az egész.
Karonfogva vezette hazáig az asszonyt. A kapunál még kedélyesen intette:
– De aztán pontos legyen a részletek megfizetésében. Kegyetlen hitelező leszek.
Az asszony, mint aki valami igen nagy tehertől szabadult meg, boldogan mosolygott vissza.
– Pontos leszek. Jó éjszakát.
A kapitány nem feledkezett meg régi szokásáról és most is körüljárta a villát. De a léptei sokkal ruganyosabbak voltak, mint valaha. Csaknem táncolt a virágos ágyak között és szemét folyton vidoran szegezte a villa leeresztett zsalugátereire…
Aztán elindult és mikor már messze-messze járt a fasorban, akkor óvatosan hátranézett és miután senkit sem látott, leroskadt egy padra és fejét karjai közé szorította:
– No, Dömmel! – nyögte föl és nagy csöppekben gyöngyözött a verejték homlokáról.
Sokáig ült ott mozdulatlanul a padon. A mankójával a homokba írta a numerust: 4000. És azt nézte, mintha valami csodaszörnyet nézne, amit még álmában sem látott. Közben rázta a fejét és oly keserveseket kacagott, mintha százesztendős zárak nyikorognának. De hiába nyikorgott. Sehogy sem tudta kisütni, hogyan lehetne több esztendei nyugdíját egyszerre fölvenni…
A porond csikorgott mögötte. Siető léptekkel jött valaki. A kapitány megfordult. Molnár György közeledett felé, karján felöltő volt, vígan fütyörészve. Nyájasan szólt:
– Jó reggelt, kapitány úr! Örülök, hogy találkozunk. Legalább megtudják kedves barátaim, hogy hová lettem. Három napra hirtelen el kell utaznom…
A kapitánnyal keringett a világ. Rémítő dühhel emelkedett föl:
– Gazember! – ordította. – Addig nem utazol el, amíg velem le nem számoltál.
És botjával irtózatosat ütött a Molnár György arcába.
Molnár megtántorodott. A vér végigcsurgott arcán. A kapitány gőgösen lépkedett tova. Megelégedetten harsogott vissza:
– A Karolina-villában lakom…
*
Két napig ült otthon a kapitány kis szobácskájában, de Molnár Györgyöt sem látták azon idő alatt. Négy titkolódzó úr tudott csak felőlük, akiknek becsületszavát vette a kapitány, hogy a dologról senkinek sem szólnak. A harmadik nap hajnalán pedig, benn egy erdei tisztáson, Dömmel nyugalmazott lovaskapitány négy úr szemeláttára homlokon lőtte Molnár Györgyöt.