Az ágyúgolyó.
Az utolsó „nemesi fölkelés“ történetét csupán már a levéltáras ládák őrzik, – élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő – éppen száz esztendeje az utolsó nemesi fölkelésnek, – annyi az idő végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában. Igy beszélnek a bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az időszámításban: az órákat, – a letünteket – a lepörgött napokat és ó, a gyorsan muló éveket számontartjuk és dehogy engednénk el egyet is belőlük. Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajjon hányan érjük meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk, mint az öreg Bodó Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész familia, pedig a rossz nyelvek szerint kilencven esztendős se volt még az öreg. De hát az öreg emberekből se költözött ki még végleg valamennyi ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a százesztendőt jelentő C-t ők is a nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi prédikátumot, persze előre.) Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják, hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden familiában Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az inzurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. „Hogy is volt csak?…“ hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból. Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek és hőstetteiket emlegetik, de majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégis csak legjobb odalenn a puha homokban, – s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva csóválják majd a fejüket a „legendákon“, amelyeket mi igazabbnak hiszünk a bibliánál. A „nemesi fölkelés“ se volt ám olyan tréfás operett, ahogy mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekorátor, eltakarta ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse, hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy meghasad imitt-amott a kárpit és alóla ismeretlen képek bukkannak ki, mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás-háború, mint táblabíró-őseink hirdették. Persze, ők még ismerték a vitéz fölkelőket és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A vértszomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaskus aranyából verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni… No de hát mindegy. Táblabíró-apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdota-kör fűződött. De azért mégis csak ott voltak az inzurgensek Győr alatt és bizony nem rajtuk múlott, hogy Napoleon gránátosaival meg nem ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut gránátosok… Mintha bizony az inzurgensek tehetnének erről! A francia császár elhordta irháját Szent István országának határairól és erre vége lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki. Utóvégre az asszonyok se maradhatnak évszámra egyedül otthon. Hisz Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az egész inzurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízüen, ha odahaza, a szállásán, asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat – híres muzsikusok voltak – a dunántuli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót, pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnek akkor még eszeágában se volt C betűt kanyarítani a neve mellé.
Bodó Sámuel abban az időben – még a vármegyei levéltár is tud róla – Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.
A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jóbarát: soha el nem hagyja, búban, bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta ember búsulni se tud, örülni se tud; se nem jó, se nem rossz; ha gazdag, se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság nem is szenvedély: az maga már az ember.
Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már, mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig járt jó idő a szónokokra és a harcosokra: mit csináltunk akkor? Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok cselekedetei vannak följegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak közemberek, akikről mitse olvasunk az egykori följegyzésekben. Az új idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon, hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai? A felelet egyszerü rá: semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőkön át házi istensége volt minden magyar familiának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól, elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára: a nemzet megtartotta erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel és az anyák erős, szívós magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára a nemzetnek.
Persze, a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy sincsen. A lusták úgy elmultak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük, csak szóval győzzük, – tán mert az a legkönnyebb.
A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos király passziv rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt a nekünk való forradalom! Senki se ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis dolog, négy vármegyének leglustább emberének lenni. Annak a négy vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel.
A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagy-Kállón iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Még pedig azért, mert egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan harapódzott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr csendesen húzódott meg az égő mentében, – kemény téli idő járt odakünn, a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres lusta ember.
A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron. Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből és akkor tüzet fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőrbundája is. Bodó Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát is csiklandozta a láng.
Horváth Ákos gróf, – híres ünnepélyes ember volt, – erre már kijött a sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdujával sem kellett diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a flegmáját:
– Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! – kiáltott rá.
– Maradjunk a tanácskozásnál! – recsegett vissza Bodó Sámuel ékes deáknyelven.
A szomszédok akkorára fölugráltak, életveszedelemben forgott ott mindenki, az elősiető hajduk pedig egy veder vízzel leöntötték a tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott föl először életében:
– Injuria! – dörögte az asztalra csapva. – A vármegye cselédei inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni.
No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó uramnak.
Mondják, hogy akkor már deresfejü, deresszakállu ember volt Bodó Sámuel, amikor a lustaság pálmáját elnyerte, – de ne tekintsünk a deres, kerek tatárfőre, ilyen volt ő fiatal korában is, amikor még nem volt több nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura és birtokosa.
A mult század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda, mint sok minden a mult századból. Ha volt: volt, ha nem volt: az se baj. Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét alkotta, ma már rég eltűnt. A víz nem nyelte el, mégis eltünt. Tűz föl nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké, akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden familia milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit Aradvárosán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb levéltárosok sem tudják tán. Igy veszett el az egész régi Magyarország. A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven esztendeig, – aztán örökbe hagyta a pört a fiának, vagy a kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.
Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a vidéken, a váradi püspöké. No, meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk. Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt, amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácu házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban csak ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy kitünő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is és innen kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve. Ide temették a Bodókat, – az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajjon minek mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komposszesszorátusban száz esztendeig lehet éldegélni: a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld minden esztendőben meghozza a gyümölcseit. Vajjon van-e szebb élet a régi magyar életnél?
Még felesége is volt Bodó Sámuelnek. Milyen felesége? Olyan, mint abban az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte és szívesen vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta fogát az a csontkoponya ott öt lábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz dicsekvését.)
No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb emberek: a Bodók-e, vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe, Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnél, mert ő vadonatúj fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták. Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók. Igaz, hogy a háborúk elmultával disznóöléshez használták a becses acélt. De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!
*
Tehát jön a frankus…
Kállóban gyülekeztek a nemes urak. Ha azt mondanám, hogy a világ fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi inzurgensek serege: éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.
Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a fegyverek! Délelőttönkint vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a skót-legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyuk, amire az asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az összefüggés az asszonyszemek ragyogása és a sarkantyúk pengése között! Esténkint a nagyfogadóban húzta a cigány, a nemes urak pedig járták a toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.
De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már összegyült mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a frankus ellen. Még egy hosszu éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel lóra kaptak a fölkelők és táncoló paripáikat kifelé irányították a városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak és az öreg toronyban kongott egy vén harang. Mentek a nemesek: vajjon hány tér vissza a hadjáratból? Kongott-kongott a harang és a fölszálló por elfödte a csapatot.
Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvü, zajgó inzurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak. Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt és csak a csendbiztos nyargalt végig a piacon kesely lován.
De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajjon ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza, darutollas süvege: szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel…
Egy vén hajdu pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:
– Hol vannak a fölkelők, atyafi?
A hajdu kiveszi a pipát a szájából, hegyeset köppint és a távolba mutat:
– Ott mennek!…
Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadtság fekete üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.
A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:
– Sose éri őket utól, Bodó uram!
*
Persze, hogy nem érte utól. De hát bánta is azt Bodó uram. Ment-mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyü volt tudni, merre jártak az inzurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inzurgensek arra jártak. Végig a magyar hazán vonult a hős csapat és semmitől nem ijedt meg útközben.
Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről és az üres asztalok mellett a fogát szívta:
– Kutya-kutyánszki, – kiáltott föl Szolnok táján. – Még a kakasokat is megették.
De szorította kancáját és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket úton-útfélen el kellett szenvednie.
– Az úr is a szabolcsi kompániából való? – kérdezte egy kátai komposszesszor.
– Oda én! – felelte nagy büszkén Bodónk.
– Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak a hősök, megettek, megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a leányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.
Szegény Bodó Sámuel így bújdosott úttalan-útakon a kompánia után.
– Oh, a gazemberek! – csikorgatta a fogát. – Valóságos tatárjárás az útjuk.
De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltünt a Duna a láthatáron. A pilisi hegyek szelid koszorúban ölelték át a tájat, hol Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája, útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent, – napokig pihent itt. Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a kecskelábu asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem verekedni jöttek ide.
– Akkor nincs baj! – kiáltott föl Bodó Sámuel és visszadugta a kardját hüvelyébe.
A csárdában jó dolga volt Bodónknak. A csárdás, bizonyos becsületes Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem sokat törődött a hányi-veti inzurgenssel.
– Nálam holtanapjáig ellehet a nemzetes úr, – mondogatta, ha Bodó Sámuel már nagyon hánykódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus ellen.
De bizony nem indult el soha.
Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inzurgens meg ne húzta volna magát. Hazamenni röstelt, a frankussal verekedni nem volt kedve, – elbújdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát. Higyjük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet, ha az országútra állítottak volna, az egész országútat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.
Innen szálltak néha haza a gondolatai… Szálltak-szálltak, aztán erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.
Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az országútat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám lovasok az úton: a szabolcsi inzurgens lovasok. Legelől mindjárt a híres Komoróczy Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos, Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek pedig valami dalt énekeltek…
Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a legyet nem szívesen kergette el orráról, ám ekkor az egér fürgeségével menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénába. A padlásról hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon, nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó pallóján.
Tele voltak szóval, beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb szó fölhatolt a padlásra.
– Kivertük a franciákat! – kiáltotta egy érces, klárinét-hang. – Vivát Komoróczy Gyuri!
A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas, vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az inzurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat és tovább mentek. A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakjuk. Akkor lemászott Bodó Sámuel a padlásról.
– Nem addig van az! – dörmögte, – Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség.
Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt még a hűvös tavaszi estén.
*
Történt, történt… Az inzurgensek mind haza értek. Egy se hiányzott közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most, amikor itt voltak a hősök, a frank-verő vitézek. Tele volt dicsőséggel, mámorral az egész vármegye. A nagyfogadóban húzta a cigány szakadásig. Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sirdogált valahol egymagában, a bisztrai udvarházban: ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az inzurgensek tiszteletére.
– Hát mit üzen Bonaparte? – kérdezgették az otthonmaradottak.
– Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha életében.
– No, hát akkor vivát Bonaparte! – feleltek rá és a cigány hurja szakadozott.
Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellel! Bodó Sámuel? Olyan nevü ember is van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már nincs is meg.
Dehogyis nem volt meg.
Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol egymagában a fehérasztal mellett a híres toasztozó Sári Emánuel, aki arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a fehérasztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt, felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat, meg még az ezután jövendő nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült. Igy aztán úgy segítettek magukon, hogy kocintgattak derüre-borura, vivátoztak, énekeltek – hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett még:
– Szállok az Urhoz!…
Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel és emelte poharát a hazatért inzurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?
Senki más, mint Bodó Sámuel.
Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekivánkozott a sarkanytyúja a csizmájáról: de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.
Bodó uram pedig ment föl egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.
– Itt volnék! – kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. – Bonaparte Napoleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! – Benyúlt a tarsolyába és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki s letette a vicispán asztalára.
Kállay Ferenc megrőkönyödve nézett Bodó uramra:
– Honnan hozta ezt, tekintetes úr?
– Nem a boltostól! – felelt foghegyről Bodó uram. – Onnan, ahol az ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam röptiben és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a vicispán uram gyerekeinek.
Tyű, ez már nem volt tréfa dolog.
Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.
– A többiek nem hoztak ágyúgolyót, – dörmögte a vicispán.
– A többiek? Miféle többiek? – meresztette a szemét Bodó uram. – Hát olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.
A vicispán fölszisszent:
– Csak nem akarja kétségbevonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?
Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét:
– Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem semmire.
Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a vármegyeházára.
– Honnan vehette? – tünődtek a kishitüek.
– Ez ugyan kivágta a rezet! – mondogatták azok, akik szeretik elhinni a csodálatos dolgokat.
De legjobban mérgelődtek a volt inzurgensek:
– Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! – kiabálták. – A színét se láttuk.
No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót? Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.
Nőtt, nőtt az ágyúlyogó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla, mint aki látta.
– A korzikai neve van vésve az oldalára. Itt járt Bonaparte! Mint hajdanában Mátyás király írta föl a fadarabra. Mégis csak vitéz gyerek ez a Bodó. A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő mindjárt egy ágyúgolyót hoz.
Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is fölment egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg intett:
– Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam volna egy egész szekérderékkal.
Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett, mindenütt ragyogó szempárokat látott… Szerencséje, hogy olyan lusta ember volt: különben még nagyon elbízta volna magát. Igy azonban szépen megöregedett a dicsőség közepette.
Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán papirosszeleten a fölírás: Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből. Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.