Nyári nap.
I.
Volt idő, amikor mindnyájan jó és engedelmes gyermekek voltunk és nagyon szerettük az édesanyánkat. Otthon ültünk és tanulgattunk és igen csúfaknak és rosszaknak láttuk azokat a fiúkat, akik engedetlenek az édesanyjukhoz. Amely időből és Miskára emlékezem, a szomszéd fiára.
Jövel meleg, szerelmes nyári nap! Lágy, édes sugaraid bejönnek az ablakomon és ezek a sugarak bekóborolják körülöttem a szobát. Az akác virágot bont és a félig fölnyitott zsalugátereken át a délutáni szél a szobámba sodorja az akácvirág illatát. Minden úgy van, mint egykor volt. A régi május ez: kis gyermek vagyok-e újra és az édesanyám ölébe hajtom a fejem, a szomszédban pedig Miska nótázik a nagy hársfa alatt?… Az óraütés is úgy hangzik a toronyból, mint akkor hangzott és a délutáni utcán a szél jár, ami a fehér lombokat lengeti az akácon.
Miska igen hamar nagy fiú lett. Még alig, hogy serkedt a bajsza, már lányok után járkált és a kabátján virágot hordozott. Az öreg Tószögi bácsi – a mi jó, pápaszemes doktor bácsink – nem igen bírt Miskával és Miska a kis tiszta, nyárfás házból elszökdösött, ha a doktor bácsi rá is zárta az ajtót, tanulás céljából. Szeretett a ligetben csavarogni, mindig magánosan és apró fiúkkal nem barátkozott. Serkedő bajszát kis tükrében nézegette és kalapjához tollakat tűzött. Közben persze nem igen tanult és a doktor bácsinak szomorúságot szerzett. Az édesanyácskám mondta is mindig: „Látod, ilyenek azok a fiúk, akiknek nincsen édesanyjuk, aki szeresse, kérlelje őket. Mert vajjon ha Tószögi Miskának azt mondaná az édesmamája, amint én neked mondom: kisfiam, tanuld meg Horatiusból a föladott ódákat. – Miska nem tanulná-e meg? – Hát csak menj, kisfiam és tanulj.“ Igy az anyácskám. És én valóban jó gyermek voltam.
Miska ezalatt legényesen felnőtt. Nagy, erős, barna fiú volt; egyszer az iskolából is kicsapták aztán, mert korcsmázott. A doktor bácsi fehér fogantyús botjával topogott a betegeihez és mindenütt Miskára panaszkodott, akiből immár nem lesz semmi sem. A nyárfás, tiszta udvaron a fehér agarával játszott Miska és nem igen törődött azzal, hogy mi jó gyermekek borzalommal tekintünk rá. Sőt néha goromba is volt és néhány diákot megvert az utcasarkon. Estvénkint a lányokat kísérgette. Amennyi varrókisasszony csak volt az utcában, azoknak Miska nagyokat szokott köszönni és fütyörészve leste meg őket a toronynál, amikor alkonyattal az üzletekből hazafelé tartottak.
Mennyi idő mult el, nem tudni. Mintha örökké csak az a mosolygó, meleg, szép nyári nap járt volna az égen és az akác virágait bontaná. A doktor bácsi kis házának tiszta udvarán pedig a vén nyárfák zizegnének nyughatatlanul, beszédesen mindig.
Miska akkor már nem lakott a nyárfák alatt. A tekergő élet sehogy sem tetszett az apjának és mindig is pörölt Miskával emiatt. „Te lump, te csavargó, te betyár!“ Igy a jó doktor bácsi mindig, akitől pedig kemény szót nem igen hallott még eddig senki. Kék szeme mosolygott a szemüveg alatt és zsebében cukrot hordozott, mert az iskolás, apró fiúk, ha az utcán előkapták, megrohanták, körülfogták. Az öreg úr ekkor katonás rendbe állította a fiúkat és botjával dirigált, kemény kommandókat mondogatva; mert a doktor bácsi addig katonaorvos volt és mikor megöregedett már nagyon, csak akkor tette le az uniformist.
No igen, hát Miska elköltözött otthonról. (A jó gyermekek hogy szörnyűködtek ekkor. Sőt az asszonyok is mind és mindenki előre tudta, hogy Miskának, ennek a tekergőnek nem jó vége lesz.) Miska legénylakást fogadott a külső soron s vígan élt. A cigányokkal csókolódzott és a varrókisasszonyok az utcánkban annyi szerenádot még sohasem kaptak, mint abban az időben. A jó gyermekek akkor az érettségi vizsgálatra készültek és hajnalonkint, amikor könyveikkel a liget felé mentek tanulni, néha látták Miskát, kibomlott nyakkendővel és homlokára hulló hajjal, amint a cigányokkal ballagott a házak mellett. Némely kis ablak előtt megállott a banda és nótára gyújtottak.
Miska szomoruan támaszkodott az akácfa derekának és a földre bámult.
II.
Hogy ezek a dolgok mind eszembe jutnak: tette a nyári nap, ami szerelmes csábjaival eláraszt és az elmult évekből, elmult majálisokból szép történeteket világít meg. Amikor egyszer is híre jött, hogy Miska megházasodni készül.
A doktor bácsi, a mi jó, öreg, pápaszemes doktor bácsink, kiviaszkolt deres bajuszával és kopott katonaköpönyegével a városban járkált és mocskolta Miskát. Megállította az embereket és mindenkinek elmondta, hogy megöli, lelövi, lebombázza azt a kölyköt, aki vén fejére szégyent hoz. A polgárok fejüket csóválták és Miskára mindenki rosszakat mondott. Miska ekkor már fölhagyott a cigányozással; sőt meg is komolyodott, mert egy ügyvédi irodában állást kapott. Sápadt, szomorkás orcájával szinte bujkálva járkált a házak fala mellett. Némileg meg is soványodott. („Persze, kutyának való a kosztja“, mondta a doktor bácsi, amikor Miska megfogyatkozását hírül hozták neki.) Hanem esténkint egy kis feketeszemü, gyenge leánnyal látták Miskát sétálgatni, akinek karjába szerelmesen fogódzott és semerre nem tekintett, csak annak a kis leánynak a szemébe. A kisebbik Néhár-leány volt, a Miska mátkája, Lidike. A kis szomoru, gyenge violához hasonló Lidi, aki gyengeségével és kicsinységével fékezte a szilaj fiút.
Nem is tudni, hogy történik az ilyesmi. A szegény Néhár-lányok, az árvák, varrogattak, amikor egyedül maradtak. A kemény Márta vezette a házat és kis boltot rendezett be itt az utca végén. Hát Miska idetalált. Lidi – ez a kis fekete bogárka – került az útjába a rossz fiúnak, akibe Miska beleszeretett és ő is Miskába. Mert szegény Miskát senki sem szerette és a polgárok, ha róla beszéltek, csak szidalmazni tudták.
Miska kérvényt nyújtott be a város árvaszékéhez, amelyben engedélyt kért a nősüléshez, miután Miska még nem volt teljes koru.
III.
Homályosan emlékszem ezekre a dolgokra. Mindig csak Lidit látom most, a kis komoly, vékonyka, feketeszemü Lidit, aki a rossz fiút szerette. És Márta is, a szigorú, elém jön keményre vasalt kék szoknyájában és szöszke, magasra emelt fejével, amint katonásan dirigált mindent és mindenkit. Még a doktor bácsit is, ha tudta volna.
Mert ő volt az, aki egy reggelen beállított a nyárfás, tiszta, kis udvarra. Fejét ó-divatu selyemkendőbe takarta és karján cekker zörgött. A doktor bácsi az ámbituson üldögélt pirosvirágu kabátjában és a legyek mászkálását nézte öreg szemével. Márta megállt a grádicson és a kezét a mellére tette.
– Én Néhár Márta vagyok, – mondta. – A doktor urat keresem.
Az öreg doktor bácsi mogorván tolta föl a pápaszemét.
– Beteg tán valaki?… Tessék közelebb jönni.
Márta közeledett és egy asztalra támaszkodott két kezével:
– Nem. Nem beteg senki.
– Hát?
– Hát? – Márta keményen beszélt. – Én annak az édesapjához jöttem, aki az én kis hugomat feleségül akarja venni.
A doktor bácsi erre fölállott és kezét leeresztette. Hátralépett és mély hangon szólt:
– Akarja! Hát akarja csak. Én apja nem vagyok annak a gézengúznak! Semmi közöm hozzá.
Márta összehúzta szürke szemét. A doktor felé lépett:
– Tán a familia ellen van kifogása? – kérdezte fenyegetőleg.
– Semmi közöm hozzá.
– De szeretik egymást! Nem érti, doktor úr, szeretik egymást a gyerekek, – kiáltott a vén Márta nagy fölindulással és karjait fölemelte: Szeretik egymást, hát szeressék egymást.
A doktor bácsi mereven állt és egy szót sem felelt. Mártának csendesen megeredtek a könnyei és fejét lehajtotta.
– Az én életemnek már úgy is vége, – rebegte, – legalább a kis hugom legyen boldog. Oh, bár hallgattam volna egykor én is a szívemre, nem pedig az emberekre…
– A szívére, kisasszony? – mormogta rosszkedvüen a doktor. – Hát jó. Hallgatott volna rá. De mit akarnak azzal a tacskóval, aki meg akar házasodni, aki rossz, gonosz, elhagyta a családi tűzhelyt, az öreg apját és most semmi, csak tekergő. Mit akarnak azzal? Hagyják futni. Bizony jobb lesz a kisasszonynak is.
A doktor mereven állt és fejét elfordította. Ő semmit sem akart tudni Miskáról.
Márta kisasszony erre heves lett és az asztalt megcsapkodta:
– Maga egy kőszívü vén ember! Nem érti, ha mondom: szeretik egymást?
A doktor a fejét rázta. Azt mormogta: Jó napot és bement a szobába.
Márta kisasszony habozott egy pillanatig: tán utána rohan és jól megtépázza. De aztán csak megfordult és katonás, kemény lépésekkel elment.
Az ajtót bevágta maga után.
IV.
Mondom, mindig őtet látom, a kis feketeszemü leányt, aki a rossz Miskát megjavította. Éppen akkora volt, hogy annak a rossz fiúnak a szívéig fölért. De ez éppen elég volt. Az ér alatt laktak egy kis bogárhátu házikóban, – mert egybekeltek. – A polgárok fejüket csóválták és nevettek. A jó gyermekek néma borzalommal tekintgettek Miskára, aki ilyen csudás dolgot mívelt.
Akkor történt, hogy egy hives estvén valaki kopogtatott az ablakon, amelyik mögött Lidike és Miska boldogan éltek. A halál jött fekete paripáján és Lidikét hívta. Aki gyönge volt még a szerelemre. Szerelmes ifjú urának forró öleléséből kiszakította őt, elvitte innen messzire; Miskánk hiába tépte föl az ablakot, hiába kiáltozott az éjbe Lidike után: a halál elvágtatott véle. A fák között hideg szél süvöltözött és az eső kopogott a feketeségben.
A kis Lidi elment.
Két hónapig mosolygott, két hónapig hallatszott zengő hangja, aztán elröpült.
A temetést Márta rendezte. E kemény hölgy is megtörött a súlyos csapás terhe alatt. Katonásan járni nem tudott… A hangja pedig alig hallatszott. Elvitték Lidikét fehér ruhájában, virágbokrétával két összekulcsolt keze között.
Miska ordított, mint egy vadállat; Lidikét elvitték. Aztán egyedül maradt.
A nagy némaságban, magánosságban, ahogy itten minden maradott.
Eleinte a szobákat járta. Az első estve is egyedül volt, mert hozzá nem jött senki; a polgárok most már azért haragudtak rája, mert Lidike meghalt. Minden úgy volt, mintha még mindig itt volna az, aki innen elment. A székek helyükön állnak, az egyik ágy megvetve. Vajjon mért nem vetik meg a másikat is? Miska megvetette a másik ágyat is. Aztán leült a szoba közepére, aztán várta haza az ő kis madarát. Közben beszélgetett is:
– Kis lányom, gyere haza! Már nagyon várlak. Nélküled meglenni nem tudok. Gyere már haza kis lányom.
Majd a magános, üres szobákban hangosan ejté ki az elment nevét:
– Lidike, Lidike…
Senki sem felelt, mert egyedül volt a rossz fiú. Mindenki elhagyta, még Lidi is.
A rossz fiú aztán járkált a szobában.
– Itten szeretett ülni – mondta hangosan, megállva egy sarok előtt. Kinyújtotta a kezét a szék felé, hogy tán eléri Lidit, aki mostan is ott ül, csak ő nem látja.
Ez nagyon szomoru estve volt. A nyár is elmult már akkor, hideg őszbe fordult az idő. A szél járkált a kis ér alatti ház körül, az eső verte az ablakot.
Miska egyszerre a kalapját vette és fejébe nyomta. Még egyszer körüljárkálta a szobákat a rossz fiú.
– Lidike, Lidike – kiáltotta.
Senki sem felelt, hát a rossz fiú szorongó szívvel várta, hogy tán mégis szólni fog valaki, ha csak egy idegen hang is.
– Már látom, hogy nincs itthon – rebegte búsan. – Elmegyek és megkeresem őt.
A rossz fiú csendesen kiment a házból. A fekete éjben, a kapu körül mintha árnyékot látott volna leselkedni. Tán az apja kopott katonaköpönyege volt?… Tovább ment a házak alatt; fejét lehajtotta és botorkázott a sáros gyalogösvényen. Kutató szemével a rossz fiú mindenütt kereste Lidikét, de nem tudta meglátni sehol.
– Megyek, míg meg nem találom – mormogta magában.