A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig

«A világok keletkezése» című munkámat oly nagy jóakarattal fogadták, hogy azt eléggé meg nem köszönhetem. Ennek egyik következménye volt az is, hogy úgy ismerősök, mint ismeretlenek a legkülönbözőbb kérdésekkel fordultak hozzám. E kérdések gyakran azon különböző nézetek helyességére vonatkoztak, amelyek a világegyetem szerkezetéről régebben általánosabbak voltak, mint ma. Ez a dolog és más körülmények arra késztettek, hogy a kozmogóniai eszmék történeti fejlődését az ókortól Newton idejéig tanulmányozzam. E tanulmány számomra oly érdekes volt, hogy azt hiszem, a közönség is szívesen fog arról tudomást szerezni, hogy az e kérdésre vonatkozó nézetek hogy fejlődtek ki a természeti népek naiv és összefüggéstelen képzelődéseiből napjaink nagyszerű gondolatrendszerévé. «Csak fejlődésükben ismerhetők meg a dolgok», mondja Haeckel. És ha e mondásban bizonyos túlzás is van, – nem szükséges pl. a modern kémia megértéséhez az alkimisták összes fantáziáinak ismerete – mégsem cáfolható meg, hogy az elmult idők gondolkodásmódjának tanulmányozása nagy mértékben hozzájárul saját időnk nézeteinek megértéséhez.

A legérdekesebb bizonyára az a tény, hogy mai felfogásunk csírája már a legrégibb és a legtökéletlenebb nézetekben kimutatható.

E tanulmány nagy megelégedésünkre is szolgál, amennyiben azt látjuk, hogy napjainkban a fejlődés hallatlanul rohamos. Mintegy százezer éven át az emberiség szellemileg téli álomba merülten élt és egy téren sem ért el többet, mint ma a legkevésbbé fejlett természeti nép. Azon nem egészen tízezer év alatt, ameddig tartott az úgynevezett kultur-népek kifejlődése, a haladás kétségtelenül sokkal nagyobb volt, mint az emberiség történelem előtti korában. Azon nagy kulturális visszaesés dacára, ami a középkort jellemzi, mégis bizonyossággal állíthatjuk, hogy az utolsó ezer év jelentékenyen messzebbre vitt bennünket, mint az egész megelőző történeti idő. És végül Laplace és Herschel Vilmosnak a világkeletkezésre vonatkozó nagyjelentőségű munkái mellett is, amelyeket több mint száz év előtt alkottak meg, állíthatjuk, hogy az utolsó száz év többet adott nékünk e téren, mint a közvetlenül megelőző kilencszáz. Már csak a mechanikai hőelmélet alkalmazása legalább annyi fényt derített a problemánkra, mint a megelőző kutatások és ha még hozzászámítjuk a tudásnak azon nagyszerű területét, amelyet a szpektroszkop használata nyitott meg számunkra és végül a melegsugárzás törvényeinek, a fénynyomás és a gazdag energiájú radioaktiv testek tanának felhasználása, úgy a mérleg kétségtelenül mélyen az utolsó évszázad javára billen. Összehasonlításunkban persze most oly időhöz érünk, amely sokkal közelebb van, mintsem, hogy teljes bizonyossággal összemérhetnők a megelőzővel, de én mégis azt hiszem, hogy egy természettudós sem fogja kétségbevonni, hogy a természet megismerésében soha azelőtt oly gyorsan nem haladtunk előre, mint épen napjainkban.

Ha azonban azt kérdezzük, hogy volt lehetséges a természettudomány haladásának ily nagyszerű fokozása (különösen a világprobléma megoldására való felhasználás terén), úgy a felelet erre körülbelül a következő: A kultura hajnalodása idején az emberek kis törzsekben éltek, amelyek a családból fejlődtek ki. A nagy külvilágra vonatkozó egész tapasztalat, amelyre egy-egy elkülönített törzs önmagában szert tehetett, nem ölthetett nagyobb terjedelmet. A törzs legintelligensebb embere felhasználta azt, hogy a többiek vezetését átvegye. Csak a legközelebbi barátok és rokonoknak volt szabad betekintést nyerni azon tudományba, amelyen alapult az ő felsőbbsége. E kincsnek nemzedékről nemzedékre való növelése csak rendkívül lassan történhetett. A viszonyok nagyban javultak, amidőn a törzsek előnyösebbnek találták, hogy államokká egyesüljenek. A tudományban jártasok aránylag nagy papi szervezetbe tömörültek, amely kétségtelenül valóságos iskolákban nevelte fel és az őskor bölcsességébe bevezette azokat, akik körükbe léptek. Eközben a kultura is annyira előrehaladt, hogy a tapasztalat eredményeinek írásba foglalása vált lehetségessé. De az írás igen fáradságos volt, tehát csak kevés írásbeli feljegyzést eszközöltek, amelyet gondosan őriztek a templomokban. A papok tudáskincse ily módon aránylag gyorsan növekedett, de csak elenyésző kis része szivárgott a nép közé, amely különben is a tudásban valami természetfölöttit látott. Ez alatt azonban nagyszerű haladás történt. Valószínűleg az egyiptomi papok vitték a legmesszebbre, akik bölcseségük jórészét kétségtelenül tovább adták a görög természetbölcselőknek. A virágzás nagyszerű kora állt be, amelyet annál inkább kell csodálnunk, mivel utána mély hanyatlás következett. Az iratok nem maradtak tovább a templom papjai alkotta hatalmas kaszt kizárólagos szellemi tulajdonában, hanem a laikusok közt is terjesztették azokat, habár csakis a leggazdagabb osztályban. A rabszolgáknak nem volt szabad a kultura szellemi haladását élvezniök, ha néhány tanult rabszolgatól eltekintünk, pl. a könyvmásolóktól, holott a görög és római államban virágzásuk ideje alatt rabszolgák alkották a túlnyomó többséget. Különösen károsan hatott az a nézet, hogy a kézimunka és ennek következtében a kisérletező munka is a szabad emberhez nem méltó és csak rabszolgához illő. A természetkutatás súlyos kárt szenvedett azután az egyik aténi bölcsészeti iskolának a természet tanulmányozásától elforduló irányzata folytán, amely iskolának tanait még azonfelül a keresztény egyház gondozói átvették és csaknem napjainkig a kulturát megakasztó befolyást fejtettek ki. A szomorú hanyatlás ideje az újkor elejéig, az emberiség ujjáébredéséig tartott. E kor a könyvnyomtatást állította a tudomány szolgálatába és a kisérleti munka megvetése eltünt a művelt ember felfogásából. De lassan ment a dolog eleinte, a régi előítéletek ellenállása folytán és a különböző kutatók együttműködésének hiánya folytán. Ezen akadályok azóta eltüntek és egyúttal gyorsan növekedett a természettudomány munkásainak száma és segédeszközeik tömege. Innen van a legutóbbi idő nagyszerű haladása.

Némelyek azt mondják, hogy mi a «legjobb világban» élünk, efelől aligha mondhatunk valami alapos véleményt, de – legalább mi természetbúvárok – egész biztosan állíthatjuk, hogy a legjobb időben élünk. Azon biztos reményben, hogy a jövő csak jobb lehet, elmondhatjuk a nagy természet- és emberismerővel, Goethe-vel: