A világegyetem élete és megismerésének története a legrégibb időtől napjainkig

Általában véve sok művelt nép megmaradt az előbbiekben vázolt állásponton. Dacára annak, hogy Róma Krisztus előtt a műveltség magas fokát érte el, Ovidiusz a világ keletkezéséről mégis csaknem úgy írt akkor, mint Heziodusz 700 év előtt. Szinte azt hihetnők, hogy e hosszú időn át mit sem haladt a természetkutatás. Mindamellett ez időben sok gondolkodónak és kutatónak a világproblemát illető felfogása a fejlődés oly fokát érte el, hogy ma is bámuljuk. Úgy látszik azonban, hogy ezen munka gyümölcse csak a beavatottak számára volt fenntartva. Ha valaki nyilvánosság előtt beszélt, akkor kötelességének tartotta, hogy azon eszméket hirdesse, amelyek évszázadokra nyultak vissza; ezeket az szentesítette, hogy a vallásba voltak bekebelezve. Lehet, hogy a legtöbben, Lukréciusz kivételével, a természetkutatás eredményeit nem tartották elég alkalmasnak költői alakításra. Valószínű, hogy a barbárok azért pusztíthatták el oly hamar az antik kulturát, mert a tudomány nem hatotta át a néptömegeket.

Igen valószínű az is, hogy az egyiptomi papok között voltak gondolkozók, akik túl voltak már azon a primitiv állásponton, amely az egyiptomi teremtési mondában nyilvánul. Tudásukat azonban saját osztályuk számára tartották fenn, amely az által nagy hatalmat gyakorolt a szolgalelkű nép felett.

Azonban Kr. e. 1400 körül egy felvilágosodott uralkodó, IV. Amenhotep reformálni akarta az egyiptomi vallást, még pedig oly módon, hogy jobban alkalmazkodjék az előrehaladt kulturához. Igen erélyesen fogott hozzá. Kijelentette, hogy a nagyszámú istenek letüntek és csak egy istent ismer el, Atent, a napot. Lerombolta a régi templomokat és elköltözött Tébéből, amely tömve volt gyűlölt bálványokkal. Azonban az uralomvágyó papság ellene zúdult és a tömeg vakon követte szellemi vezetőit. Így történhetett az, hogy a bölcs király halála után az igazság ezen erélyes kitörése nyomtalanul eltünt, úgy hogy veje és utódja Ai azt mondta: «Kénytelen vagyok térdet hajtani oly istenek előtt, akiket megvetek.»

Amenhotep vallását az tette nagyszerűvé, hogy ő a napot helyezte minden fölé, mint ami legkiválóbb a természetben. Ez csaknem megegyezik a mi felfogásunkkal. A nap adja az energiát minden mozgásnak a földön, csak a jelentéktelen árapály képez ez alól kivételt. Laplace feltevése értelmében a föld anyaga is a napból ered, kivéve azon aránylag kis tömegeket, amelyek mint meteorok hullnak le rá. Mondhatjuk tehát, hogy «a nap minden dolog eredete», akár a földi dolgokat gondoljuk, mint a primitiv népek, akár pedig a naprendszert értjük. Két szép himnusz maradt ránk a napistenhez, akiket Re-nek és Atum-nak neveztek.

A Laplace-féle hipotézis alapján is a nap tekinthető az egyiptomiak szerint legfontosabb csillagok, a bolygók alkotójául. Mivel a bolygókat isteni lényeknek hitték, joggal mondhatták, hogy csak a nap volt kezdettől fogva isten.

Amenhotep felfogására emlékeztet Zaratusztráé egy-két századdal később. Szerinte végtelen idő óta áll fönn, a kaosznak megfelelő végtelen űr, valamint a világosság és sötétség hatalma. Ormuzd, a világosság istene a meglévő anyagból alakította ki a dolgokat. A teremtés sorrendje a következő; összehasonlítás céljából közöljük a babiloni és zsidó felfogást is:

Ormuzd teremtette:

• 1. A főisteneket,
• 2. az eget,
• 3. a napot, holdat, csillagokat,
• 4. a tüzet,
• 5. a vizet.
• 6. a földet és az élőlényeket.

Marduk teremtette:

• 1. Az eget,
• 2. az égitesteket,
• 3. a földet,
• 4. a növényeket,
• 5. az állatokat,
• 6. az embert.

Elohim teremtette:

• 1. Az eget,
• 2. a földet,
• 3. a növényeket,
• 4. az égitesteket,
• 5. az állatokat,
• 6. az embert.

Zaratusztra hívei is a napot tisztelték, mint a legfőbb világosságot, ép úgy, mint a babiloniak Marduk napistent. Sok nép ösztönszerűen tért át a sok isten imádásáról a napimádásra, így például a japánok is.

Idők folyamán mindjobban megváltozott Perzsiában Zaratusztra tana és számos szekta támadt. Leghatalmasabb volt ezek között a zervaniták felekezete, ezeknek legfőbb tétele az idő végtelenségének elve volt, ebből támadt a jó principiuma (Ormuzd) és a rosszé is (Arimán).

Zaratusztra tanaitól, mohamedán és gnosztikus elemek segítségével keletkezett a filozófiai, misztikus árnyalatú izmaelita vallás.

A világ mögött eszerint egy megfoghatatlan, megnevezhetlen lény van: a végtelenség megszemélyesítése. Semmit sem lehet róla mondani és azért nem is lehet imádni. Ebből a lényből szükségképen az emanációk egész sora indul ki: 1. az összértelem, 2. az összlélek, 3. az alárendelt ősanyag, 4. a tér, 5. az idő és 6. a rendezett anyagi világ, amelyben az ember a legfőbb lény. Ez a vallás az anyagot, a tért és az időt magasabb fokra helyezi, mint a tapasztalati világot. Ez megfelel a modern felfogásnak, amely szerint az anyag, a tér és az idő végtelen. Az összlelket szintén magasabbra tartja; ennek az élet örökkévalósága felelhetne meg.

Zaratusztra tana szerint Astvad-ereta föl fogja támasztani a holtakat és újra boldog idő köszönt be. Az izmaeliták azt vallották, hogy a zoroasztrikus eredetű, a föltámadásra és utolsó itéletre vonatkozó tanok csak képek, amelyek a világrendszer periodikus változásait ábrázolják. Lehetséges, hogy az indus filozófia befolyása alatt magyarázták ezt így.

A régi indus papi osztály idők folyamán kifejlesztette az örökkévalóság elméletét. Ennek mély filozófiai értelme van, mert benne van az anyag és energia megmaradása tanának csírája. A végtelenség fogalma lényeges alkateleme a mai világmagyarázatnak. Mivel a világegyetemben szemmellátható a fejlődés, az örökkévalóságot csak úgy érthetjük meg, ha fölvesszük, hogy a fejlődés mindig visszatérő periodusokban történik. A következő elbeszélés mutatja, hogyan magyarázták az indiai bölcselkedők ezt a folyamatot: Manu elgondolkozva ült. (A Védák himnuszaiban Manu Noah-hoz hasonlóan az emberek ősatyja.) Ekkor a maharisik közeledtek feléje, tiszteletteljesen köszöntötték, azt mondván: Urunk, kegyeskedj rendben és gondosan megmagyarázni mindazon törvényeket, amelyek a dolgok őseredetére és a keveredés által létrejött valóságokra vonatkoznak. Csak te ismered, Mester, ezen egyetemes törvények eredetét, jelentőségét és következményét. Ezen törvények alapvetők és megfoghatatlanok és közönséges halandó számára érthetetlenek, mert ezek a Veda.» (Bölcseség.) Erre a mindenható bölcsen így válaszolt: «Figyeljetek; e világ sötét volt, megfoghatlan és határozott tulajdonságok híján való. Ész nem foghatta fel, se nem nyilvánulhatott előtte, mély álomba merültnek látszott. Midőn a feloldás teljessé vált (a világot teljesen homogén oldatnak képzelték), akkor az úr (Brahma), aki számunkra megfoghatlan és önmagának alkotója, az öt elemmel és más ősanyagokkal észrevehetővé tette a világot. Elosztotta a sötétséget, a legszebb fénnyel világította meg a világot és megindította a természet fejlődését. Vágya támadt, hogy önmagából alkosson dolgokat, e célból vizet teremtett és magot hintett beléje. Ezen magból ragyogó arany tojás fejlődött ki, viszont e tojásból származott a férfialakú Brahma, aki minden dolog eredete. Miután egy istenéven át (amely kevéssel több 3 billió emberi évnél) nyugodott a tojásban, a dicső isten a tojást gondolatával kettévágta és kialakította belőle az eget és a földet. A kettő között elhelyezte a levegő-réteget, az ég nyolc szféráját, valamint végtelen teret a víz számára. Ezután hozta létre a mulandó világot, amely az örök világból kisugárzik.» Ezen kívül számos istent, szellemet és kort teremtett. Az örök isten és vele minden élőlény a pihenés és az ébrenlét váltakozó periodusait élik át. Az emberi év egyenlő egy szellem-nappal. Tizenkétezer szellem-év, amelyek mindegyike 360 földi év, egyenlő egy isteni periódussal; kétezer isteni periódus ad egy Brahma-napot. Ilyen nap – 8640 millió földi év – második felében szunnyad Brahma és vele pihen minden élet; midőn fölébred, kielégíti alkotási vágyát. A teremtés és megsemmisülés folyamatai végtelen nagyszámúak, és az örökkévaló lény mintegy játékból ismétli meg ezeket.

Az indus filozófiát az teszi naggyá, hogy helyesen fogták fel a végtelenség fogalmát, amely szerint a természetben szükséges a periódikus változás. E felfogás azonban pesszimisztikus, mert a fejlődés minden periódusában állandó hanyatlást vesznek fel, különösen erkölcsi tekintetben.

E pesszimisztikus felfogással, amelyet már az egyiptomiak mondáiban, a klasszikus ókor népeinél megtalálunk, akik az emberiség ősi aranykoráról regélnek, s amely továbbá a kaldeusoknál is megnyilatkozik, akik mondáikban a paradicsomról és a bűnbeesésről szólnak, ezzel élénk ellentétben áll a természettudományi alapon nyugvó evolució modern tana. Ezen utóbbi szerint, amelynek már az egyiptomi mondában és Homerosznál is volt előkészítője, az emberek mindinkább javulnak. A létért való küzdelmet az evolució tana szerint csak a legerősebbek és legalkalmasabbak bírják ki, úgy hogy az egymást követő nemzedékek mindig életrevalóbbak.

Fenti elbeszélésben találkozunk először azzal a határozottan kifejezett véleménnyel, hogy a gondolat, vagy pedig az akarat aktusa oka lehet bizonyos változásnak, az anyag már meglévő energiájának, vagy magának az anyagnak felhasználása nélkül. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy lehetségesnek tartják a semmiből való teremtést. Ezen hit számos követőre talált; ezt előnyben részesítették azon felfogással szemben, amelyet eredetileg minden faj egyaránt vallott, t. i., hogy átalakítás volt a teremtés. Természettudományi és filozófiai szempontból tarthatlan álláspont az, hogy semmiből lehet valami. Elegendő erre nézve, ha Spinoza és Herbert Spencer minden kétséget kizáró nyilatkozatait közöljük. Spinoza Etikája harmadik részében azt mondja: «A természet törvényei, amelyek szerint minden átalakulás történik, mindig és mindenütt ugyanazok.» Herbert Spencer «A biológia principiumai» című munkájában a következőket mondja: «Föltételezzük-e, hogy egy új szervezet semmiből teremtetett, hogyha már teremtetett? Ha igen, akkor föltesszük azt, hogy anyagot alkottak, ez pedig megfoghatatlan; ez t. i. föltételezné, hogy viszonyt állítunk föl valami és semmi között, vagyis, hogy viszonyt létesítünk két tag között, holott a másik hiányzik, ez pedig lehetetlen. Az energia teremtése ép annyira lehetetlen, mint az anyag létrehozása. Az a vélemény, hogy élőlényeket teremtettek, csak oly korban támadt, midőn a legmélyebb sötétség uralkodott.» Ezt az utolsó állítást ugyan kissé módosíthatjuk, mivel az a hit, hogy semmiből lehet teremteni, csak igen előrehaladt fejlődési stádiumban lép föl.

Sajátságos, hogy a régi skandináv népnek volt a legfejlettebb teremtési mondája. Ne feledjük azonban azt, hogy az északi nép ősei már a kőkorszak alatt is Skandináviában laktak, tehát valószínűleg több ezer éven át volt ott a lakóhelyük és hogy a bronz-korbeli leletek már igen magas kulturáról tesznek tanubizonyságot Skandináviában. Kétségtelen, hogy átvettek némely gondolatot az ókor művelt népeitől és hogy azokat önállóan feldolgozták. Míg a régi kaldeusoknál és egyiptomiaknál, mint más primitiv fajnál a víz volt a főelem, a kemény földdel szemben, addig a skandinávoknál a meleg volt a legfontosabb és annak ellentéte, a hideg. Tényleg a hőnek van a legfontosabb szerepe a fizikai világban és azért tudományos igazság szempontjából a skandináv teremtési monda minden eddig említett fölött áll. Igazán csodálatos, mily szépen alkalmazkodik a legenda a mi mai felfogásunkhoz. Némely része keleti eredetre vall, avagy a klasszikus ókor eszméit vette föl; azonban a természet szellemes magyarázata jellemző a skandináv kozmogóniára. Eszerint a világ, amelyben élünk, nem tart örökké. Kezdete volt és vége lesz. Midőn az idő reggele volt még:

Feneketlen űr volt csupán, ennek északi részén fakadt a hideg forrása, amely környezetét fagyos ködbe burkolta, amiért is e vidéket Nifelheimnak (ködvilág) nevezték. Az űr déli oldalán fakadt Urd, a meleg forrása, a kettő között eredt pedig a bölcseség forrása, Mime kútja. Nifelheim ködös, szürke hullámai találkoztak az űrben Urd meleg áramlataival, ezek keveredéséből keletkezett a világ, később pedig istenek és óriások származtak belőle. Azon üres térben, amelyben Mime kútja volt, keletkezett az emberi szemnek láthatatlan világfája, amelynek gyökerei a három forrásig értek.

Ezen mondát az teszi nagyszerűvé, hogy a lakott világot – a napnak és a kozmikus ködnek megfelelően – hő- és hidegforrásoktól teszi függővé. Az emberlakta világ a két forrás között van és létezése, modern módon kifejezve attól függ, mennyi hővel látja el a nap és hogy mennyi áramlik el belőle a hideg ködfoltok felé.

Az északi monda ezután azon általános felfogásra tér át, amely a világ teremtését élettelen testrészekhez köti. Odin isten (a kaldeus Marduk) megöli Ymert (Tiamat), az óriást, ennek a testéből teremtette az eget és földet, véréből pedig a tengert. Itt azonban érdekes módosítás történik. Ymer tagjait előbb porrá kellett zúzni, mielőtt élőlények hordozóivá válhattak volna. Ezen célból az óriás-malmot kellett megépíteni, ezt a hideg-forrás vize hajtotta, amely aztán vezetéken át lefolyt a tengerbe. Ez költői leírása a kőzetek elmállási folyamatának, amelyet fagy és víz hoznak létre. Az óriásmalom egyúttal az eget állócsillagaival együtt forgatta.

A babiloni mondában Oannesz tengeri szörny, akinek hal-teste és emberalakú feje, keze és lába van, kilépett a tengerből, hogy az embereket mindenféle tudományra és művészetre tanítsa meg, azután újra eltünt a mélységben. Ezt a szörnyeteget a skandináv monda Heimdal-lal a tűzistennel helyettesíti, kit az óriásmalom köveinek szikrái szültek. Gyönyörű, világos hajú, gyöngéd ifjúként jön csónakán, hogy a műveltség áldását terjessze az emberek között. Csónakjában mindenféle szerszámot, fegyvert és gabonakévét hoz. A tűz-isten megnőtt, az emberek vezetője lett, odaadta az embereknek a tűzfúrót, megtanította őket a rúnák ismeretére, mesterségekre, állattenyésztés-, kovácsmesterség-, kenyérsütés, építés és más ügyességre, valamint vadászatra és önvédelemre. Ő alapította meg a házasság intézményét, az államot és a vallási szertartásokat. Mikor Heimdall hosszú és bölcs uralom után örök nyugalomra tért, ugyanazt a csónakot találták a tengerparton, amelyen egykor eljött. A hálás emberek Heimdall testét jégvirágos csónakba helyezték, amelyet értékes kovácsmunkákkal és ékszerekkel töltöttek meg. A csónakot, miként Heimdall érkezésekor, láthatatlan evezők kiröpítették a tengerre, ahol eltünt a láthatárról. Heimdall az istenek országába jutott, ahol ragyogó ifjúságban új életre ébredt. Földi uralmát fia Sköld-Borgar vette át.

Sköld-Borgar alatt a világ rosszabbodott és uralma vége felé meghalt Balder, a világosság istene. Erre azután rettentő tél következett, glecserek és jégmezők borították az emberlakta földet, a jégmentes területen is mind silányabb lett a termés. Éhinség tört ki, amely borzasztó bűntényekre ragadta az embereket. A vihar ideje volt ez és az erőszaké, az északi népek karddal kezükben kiszorították törzsrokonaikat lakhelyeikről, úgy hogy azok délfelé kerestek új hazát. Bizonyos idő mulva eltünt az örök tél és vele a jég is.

Láthatjuk, hogy a monda az éghajlat rosszabbodását és a jégkorszakot, amely az emberek kivándorlását vonta maga után, szemléletesen jellemzi. Nem csoda tehát, ha azt hitték, hogy egy új örök tél a világ végét okozza majd, a Ragnarök-öt. Közeledtére újra bekövetkezik majd a borzasztó, törvénytelen állapot. A jég-ország óriásai megtámadják az istenek tanyáját; az emberek a hidegtől, éhségtől és betegségektől megtizedelve harcok közben fognak elpusztulni. A nap továbbra is megteszi napi útját, fénye azonban egyre gyöngülni fog. Az óriásokkal való küzdelemben sok isten meghal, még Heimdall is halálos sebet kap. A nap is kialszik majd, az égbolt meghasad, a hegyek megrepednek és az általuk lekötött tűz előtör, lángba borítva a csatateret. A nagy tűz után azonban friss zölddel borított új világ fog keletkezni. Hoddminne ligetéig azonban, ahol Mime kútja van, nem ér a tűz és több isten, továbbá Leifthraser és Lif emberpár ennek oltalmában megmenekül. Ezek az emberek visszatérnek a földre. Új, gondtalan kor következik és a műveletlen föld újra dús termést hoz.

Erre a nevezetes mondára a klasszikus ókor és a kereszténység is hatással volt. Ami bennünket különösen érdekel, az a nap kihülésének, hőhatása csökkenésének gondolata, amelynek következménye minden földi élet megszünése. Az után a nap összeütközik a hidegség világával (az óriásokkal), a kozmikus ködfoltokkal és a bennük rejlő kihült napokkal. A föld kemény kérge megreped az összeütközés következtében és a belső tűzár, aminő Izland vulkánjaiból ismeretes, elpusztítja a földet. Idővel azonban új föld keletkezik és az élet a halhatatlanság fájáról újra leszáll a földre.

Az Edda e mondája szépség és igazság tekintetében messze fölülmulja mindazt, amit más primitiv nép alkotott. Kétségtelen, hogy e műveltség elemei és ezekkel együtt e teremtési mitosz alapelemei is idegen országból eredtek, valószínűleg a tengeren túlról, keletről. Azonban semmiféle teremtési monda sem közelíti meg a skandinávét a természet hű felfogásában.

Fentebbiekben oly korok felfogását igyekeztem vázolni, amelyekben még nem ismerték a közvetlen megfigyelést. A természettudomány ily körülmények között mitoszokba öltözik, magasabb fokon pedig a bölcselkedés bő mezébe. Máskép áll a dolog, amikor kezdetét veszi a megfigyelés és a kísérletezés. Az adatok nehézkes és áttekinthetetlen tömegét általános törvények alá foglalják, amelyek segítségével azokat gyorsabban tudjuk visszaadni; más szóval, hogy a tapasztalat hasznunkra váljék, szükségünk van a teoretikus rendező munkájára. Amint az első törvényeket megtaláltuk, még ha nem is egészen pontosak, megjósolhatjuk az események menetét. Ezen jóslatokat aztán javíthatjuk, ily módon pontosabbá tesszük a törvényeket, és megerősítjük ismereteinket.

Eleinte az idő ismerete volt különösen fontos az emberekre és ezért gondosan megfigyelték; ennek következtében felismerték az égitestek tulajdonságait, amelyeket valószínűleg összehasonlítottak földi tárgyakkal. Így fejlődtek ki fokozatosan a csillagászat, fizika, és kémia elemi fogalmai. Most az előbbi korokkal ellentétben a különböző nézetek legkíválóbb képviselőiről lesz szó és ily módon történeti áttekintést nyerünk a fogalmak fejlődéséről.

A következő fejezetben a történeti idő kozmogóniáival foglalkozunk, míg az előbbiekben a mondák korának világmagyarázatairól volt szó. Éles határ a kettő között, természetesen, nincs.