EGY BECSTELEN EMBER
Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan.
A lány felállott.
– Isten vele – mondta remegő hangon.
Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta.
– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen.
– Viszontlátásra – mondta halkan a lány.
Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen, kétségbeesetten, dadogva megszólalt:
– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza?
Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.
– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar.
A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt, sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy erőfeszítéssel még mosolygott is.
Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul, felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, – gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal, hogy elveszem? Mit csináljak vele?
A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz, elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján… anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad… nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és mind a ketten hallgatnak…
Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék, ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága, meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.
Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától, akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott, elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen elfelejtette.
Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan kezdte meg a nyaralását.
A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve.
– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas.
Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral emelte fel a fejét.
– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve.
– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó?
Kelemen boszankodott.
– Furcsa – mondta.
– Micsoda?
– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy vízben vannak veled.
Bencsik nevetett.
– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy.
Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod otthon a parasztokat? Nyúzod őket?
Bencsik vidáman hahotázott.
– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot csináltunk.
Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett. Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá csatlakozik.
Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben.
– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled.
– Tessék.
– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem?
– Házasodj meg.
– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak?
– Igen.
– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.
Kelemen meghökkenve nézett rá.
– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel.
– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány, igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret is.
Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.
– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember. Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.
Elfordult és komolyan mondta:
– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány.
– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda dereka van…
Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.
Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.
– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik.
– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar.
– De kevés a pénze.
– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz.
– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában…
Újra a részletekről rajongott.
– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen.
Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan hallgatta.
– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején.
– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány hozzád megy?
Bencsik harsogóan kacagott.
– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már. Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.
– Hát, sok szerencsét.
– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz? Ott kell lenned. Elgyere.
– Majd meglátom.
Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap, amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is rosszul érezte magát.
– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik nekem.
Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben újra eszébe jutott Bencsik.
– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta.
Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért.
– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá!
Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott, összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.
– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És mégis fáj, hogy más kapja.
Megpróbálkozott egy rút vígasztalással:
– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában.
Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha ajka lehet…
Egy hét mulva felrázta magát.
– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el. Nem szabad rágondolnom.
Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt. A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és Bencsik Gáspár jelentik…
Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre. Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.
– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos, szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…
Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik, eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig. Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van tizenkilencedike. Még három nap.
Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.
Berohant a szerkesztőségbe.
– Kérek egy napi szabadságot – mondta.
– Minek?
– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni.
Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe, egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.
– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is. Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…
Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt.
– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…
Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor meglátta.
– Pista, drága fiam…
Kelemen megölelte, megcsókolta anyját.
– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza.
– No, édes fiam.
– Házasodni akarok.
Az öreg asszony csodálkozva nézett rá.
– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz.
Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett.
– Minek, fiam? – kérdezte halkan.
– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal.
Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta:
– Édes fiam, elvitték már azt.
– El?
– El. Tegnap volt az esküvője.
Kelemen felordított.
– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó.
– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt már… az a Bencsik.
Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan, tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.