A vörös daru

Hardenegg Rudolf gróf a nagynénjének zöld selyemfalú szobájában, a kis aranyozott íróasztal előtt ült és levelet írt Franciskának.

Amint elvégezte a császári megbizatást, rohant egyetlen rokonához, Jozefin nénihez, az apja testvéréhez, a régi világból ittfelejtett öreg kisasszonyhoz. Hardenegg árva fiú volt, Fini nénire bízta az apja a halálos ágyán és Fini tanti nagyon szerette a szép, fiatal Rudolf grófot.

Hardenegg Jozefina grófnő Mária Terézia udvarhölgye volt, az maradt haláláig és hűségesen őrzött egy rég letűnt világot, széles, abroncsos szoknyájával, hófehér fürtös fejével, öreg szobáiban, a Grabenen. Hatalmas kovácsolt vasrácsok domborodtak az egyemeletes palota ablakai előtt, erkélyét meggörbült hátú Atlaszok tartották vállaikon és kődíszes kapuja felett egy kopott címer szomorkodott.

Hidegen, gőgösen húzódott meg a régi főúri ház új szomszédai között, azok éltek, beszéltek, ő hallgatott és emlékezett. Itt felejtette az élet, a magas, szimmetrikus, dísztelen, fiatal épületek között, melyeket hirtelen rótt össze könnyű anyagból a nyereségvágy. Alacsony, széles teteje alatt, nagy, szellős termekben lakott fehér wuklis úrnője, míg körülötte az új házakban, melyek két emelettel feje fölé nőttek, aprók voltak a szobák, egymáshoz ragasztva sűrűn, szűk folyosók között, hogy háromszoros bért hozzon minden terület a tulajdonosuknak. Változott a világ, szűkek lettek a lakások, kicsinyek az emberi szívek és a súlyos kődíszes, szürke palota épen úgy élt itt, elfeledve a zajos, épülő Bécs közepén, mint Jozefina kisasszony széles szoknyájában, fürtös fejével, a tapadó ruhás, magas kontyú, simára fésült asszonyok között.

Fini tante úgy tűzte fel haját ma is, mint régen fésülte imádott úrnőjét, ruhái az ő ruhájának szabása után készültek, ugyanazt a bogozó kézimunkát csinálta, mellyel Mária Terézia űzte el üres óráinak unalmát, íróasztala mellett az uralkodónő képe lógott, álma felett az ő mosolya őrködött és mindig előtte volt, üvegtetejű, aranyzáras dobozban, a császárnétól kapott, fehér elefántcsontdíszes legyező. Néha kivette halaványkék bársony ágyából a könnyű kis jószágot, és mialatt öreg kezével ide-oda mozgatta a selyemre festett pásztorleánykákat, a gitározó udvaroncot, a libbenő ámorkákat, mosolyok szálltak feléje, rég hallott szavak, egy hamvadó uralkodónő mindent megaranyozó jósága és Hardenegg Jozefin öreg arca a boldogságtól sugárzott, míg emlékeivel legyezte magát, sárga selymes, puha karszékében, a rácsos ablakok mögött.

Sokszor találta őt így Rudolf gróf, olyankor aztán csendesen ült le melléje és az öreg hölgy mesélni kezdett az ő világáról, arról a harmincnégy év óta meghalt és számára még ma is egyedül élő világról. Mária Terézia felkelt sírjából, ő újra öltöztette, újra felolvasott neki, újra hallgatta bölcs és kedélyes mondásait, újra megcsókolhatta hálás szeretettel azt az önző fejedelmi kezet, amely távoltartotta őt az élet boldogságától.

Mária Terézia miatt nem ment férjhez, nem akart megválni tőle, amíg élt, és nem tudott megválni, mikor már meghalt. Alig mult el akkor még harminc éves, és ha az ember olyan gazdag és előkelő, mint ő volt, talál még imádót, nem egyet, hervadó szépsége számára, de Jozefinának senki sem kellett. Visszavonult öreg palotájának szürke falai közé és bezárkózott emlékeivel a vasrácsos ablakok mögött.

A fiatal Rudolf gróf nagyon szerette hallgatni a Fini tante meséit, de Fini néni nem volt vele megelégedve, mert ő cserében szép, szerelmes történeteket várt unokaöccsétől.

Kalandokat, csókos találkákat, mindazt, amit neki nem adott az élet, de Rudija sorsában sem akart semmi ilyesmi előfordulni és Fini néni nagyon csalódottnak érezte magát.

Végre ezen az októberi napon azzal toppant be váratlanul szőke kedvence:

– Fini néni, szerelmes vagyok.

Az öreg hölgy lehúnyta szemét, mintha első imádója vallomását várná és halkan suttogta:

– Kibe? – nem volt türelmetlenség a hangjában, sem kíváncsiság, csak boldogság, fiatal odaadás, szelid lágyság.

Rudolf gróf pedig mesélni kezdett, ajándékba adva öreg, kedves Fini nénjének hirtelen ébredt, végtelen szerelmének minden szépségét. Az öreg hölgy hitt neki, elhitte, hogy a vörös daru a sors küldötte volt, a csudamadár, mely egy leány felé vezette, babonás dícsfényt vonva feje körül rozsdásan égő tollaival, elhitte, hogy Franciska szebb, különösebb, mint a többi nők, mosolya édesebb, tekintete mélyebb és mikor Hardenegg arra kérte, hogy fogadja be házába a leányt, mert Bécsbe vágyik, mert itt szeretne élni, Fini néni megsimogatta fejét és egyszerűen mondta:

– Örvendek fiam, ha eljön hozzám, mert a te szerelmed az én szerelmem és akit te szeretsz, azt szeretem én is.

Remegett a hangja, könnyes lett a szeme, de bizalommal volt tele a lelke, mert akit a Rudija szeret, az megérdemli, hogy feléje tárja remegő két karját ő is, itt nincs ok több kérdésre, kutatásra, szégyen volna a kételkedés.

Az új házakban kicsinyek a szobák, szűk falak között alszanak az emberi szívek és nehezen nyílnak meg egy új lakó számára, de a Fini néni szíve nyilt volt és világos, mint szürke palotájában a fehér mennyezetes, tágas termek.

Rudolf gróf megcsókolta az öreg hölgyet:

– Köszönöm, Fini tante. Érte küldök még ma. Lovas hírnök viszi levelemet és kíséri őt hozzánk. Ha váltott lovakkal jön, egy hét mulva már itt lehet, – és leült a kis íróasztal mellé, hogy megírja levelét Franciskának.

Fini néni nézte őt, tekintetével simogatta szép, fiatal fejét, magas homlokát, dacos sűrű szemöldökét, puha vágású száját, amely körül majdnem leányos mosoly játszott és ő mégis tudta, hogyha megmozdulnak ezek a lágyan ívelt ajkak, hogy kimondják: most örökre szeretek, mindenkinek hinni kell, hogy igazat szólnak.

Az öreg hölgy sóhajtva vette elő selyem legyezőjét és az enyhe szellő, mely most nyomában támadt, mint fiatal, boldog szerelem simogatta ráncos arcát.

– Tisztelt Franciska kisasszony, – írta Hardenegg. – Megigértem, hogy kiszabadítom és megtartom szavamat. Semmit sem kérek cserébe érte, ne féljen szép kisasszony. Egy nagynéném él itt Bécsben, a kedves Fini tante szívesen látja házában és szeretni fogja, mert megkértem rá, hogy nagyon jó legyen kegyedhez. Jöjjön hát hamar, induljon minél előbb, a hírnök, ki levelemet viszi, elintéz mndent, megbízhatik benne, jó emberem. Semmitől se tartson, bátran útra kelhet, szívem egész melegségével fogok őrködni élete felett. Várom kegyedet, gyönyörű Franciska, és várja Fini néni nagy szeretetével, sok meséjével, öreg házában, a Grabenen. Majd meglátja a kedves, szürke palotát, a nagy szobákat, a sok fehér függönyt, meglátja Bécset, az ünneplő utcákat, és én igérem, nem zavarom soha, csak akkor, ha hív, ha egy jó barátra szüksége van.

Bámulója és tisztelő szolgája,
Hardenegg Rudolf gróf.

Fini néni is elolvasta a levelet, elolvasta kétszer is, és kedvetlenül rázta fehér fejét.

– Mi az Fini tante, nem jól írtam, nem vagy megelégedve?

– Nem fiam. Nagyon hideg ez a levél, az ember máskép beszél a szerelmével.

– Ő nem szeret engem – mondta szomorúan Hardenegg.

– Nem szeret? Eredj fiam, hát lehet téged nem szeretni?

Rudolf gróf szemében fény gyúlt:

– Talán majd fog.

Az öreg hölgy összehajtotta a levelet, aztán két kezébe fogva kedves legyezőjét, fáradt szívéhez szorította, és gyengédséggel teli hangon, mint szent fogadást rebegte:

– Ha szeretni fog és boldoggá tesz téged, neki adom a legyezőmet.

Hardenegg megfogta a ráncos, öreg kezet és megcsókolta sokszor az elefántcsont kincs köré fonódó ujjakat.

– Fini néni, drága édes Fini néni.

– Melyik szobát adjuk neki, jó fiam? – kérdezte meleg hangján az öreg hölgy.

– Melyiket? Talán az erkélyest? Vagy talán amelynek ablakára az udvarról nyáron ráfonódik a virágzó futórózsa? Vagy talán a kék selyem szobát, melyben a kis Mozart aludt egy éjszakán és ugyanaz a párna még az ágyban, melyen dalokkal telt copfos gyermek feje pihent valaha régen? Melyiket?

Franciska, Franciska, elvakult, bolondos Franciska, nem hallod a tanácskozást, nem érzi meg szíved egy meleg dobbanásban a rád váró, érted aggódó szeretetet? Miért nem látod a fehérhajú, letűnt idők királynéjának öltözött, finom, öreg hölgyet, amint szép kedvence karjába fűzve karját, szobát keresnek számodra? Hol jársz Franciska nyugtalan, dobogó szívű, remegő leány, te? Miért nem jössz ide, miért nem teszed kezed annak a férfinak erős kezébe, aki meghatva lépi át a neked szánt szoba öreg küszöbét?…

– Igen, igen, ez lesz a legszebb a sárga szalon mellett, a kékfalú hálószoba, – határozta el Fini néni. – Hát te mit gondolsz édes fiam?

Hardenegg nem felelt, csak némán bólintott, aztán megindultan tárta ki az aranydíszes, nehéz, fehér ajtót és beléptek a Mozart-szobába.

Égszínű falak között, ezüst szálakkal átszőtt, fehér selyemmel bevont, rokokó bútorok álltak és a mennyezetes, széles ágy fölött szárnyas ámorok tartották a fehér csipkés, kék függönyöket.

– Tetszik? – kérdezte Fini néni.

– Nagyon – felelte Hardenegg.

– Ilyen volt a Mária Antoinette szobája a Burgban – magyarázta az öreg grófnő. – Nagyon szerette a kék színt a szegény Tonerl.

Aranyos hárfa állt a szoba sarkában, a fiatal ember közelebb ment a régi hangszerhez, megpendített egy húrt óvatosan, és a mély hangra megrezdült a néma levegő. Aztán az ablakhoz lépett, kitárta egészen és fényre, világosságra ébredtek az emlékek között álmodó, fehér bútorok.

– Majd meglátod milyen szép lesz, ha virágokat rakunk az ablakra, apróságot az asztalokra, – szólelt meg Fini néni.

Milyen szép lesz, ha itt fog lakni ő, ha fehér keze megpihen a bútorokon és aranyos fejét lehajtja a virágok közé, gondolta Hardenegg.

Szép lesz, nagyon szép. Minden percüknek ez volt a gondja. Fini néni ezer, apró, leányoknak tetsző, holmival rakott meg minden sarkot. Gitárt kötött a falra, kézimunkát tett a kis asztalra, sok-sok vázát a polcokra, könyvet és ezer csecse-becsét.

Csak már jönne! Hardenegg számolta az órákat. Most Hainburgba ért a hírnök, Pozsonyba, már elhagyta a Csallóközt, másnap már a Bécsi úton lovagol, két nap alatt Óbudán lehet és ha Franciska igyekszik, már négy, öt nap mulva megjöhet. El kell hát készülni mindennel, a cserepeket fel kell ékesíteni, a díszes kalitkába kis kanárit kell szerezni, hogy öröme, társa legyen az idegenben.

Gondoskodó jósággal beszéltek csak róla az öreg házban, megteltek nevével a régi szobák és hogy sejthette volna Hardenegg, hogy mikor az első őszirózsákal rakta tele a fiókos szekrénykén álló hatalmas vázát, szívének szerelme fáradtan és az ő személyétől messzeszakadt reményekkel közeledik Bécs felé.