A vörös daru

Hainburgban, az osztrák határon, Franciska elvált kísérőjétől, a cár ordonánc tisztje visszatért Pozsonyba, hogy ott várja meg felséges urát és Franciska egyedül folytatta útját a tőle kapott egyenruhában, az ő útlevelével, az ő neve alatt, mint Samarin Péter, az orosz cár személyes küldönce.

Alkonyodott már, mikor Bécs felé közeledett. Külön postán utazott, váltott lovakkal, de az út mégis tovább tartott, mint a cár gondolta volna.

Hét órát ütöttek már Bécs toronyórái és az esti szél lágyan ringatva hozta feléjük a biztató hangokat, mikor végre a Dunához értek.

A postakocsis kürtjébe fujt, a lovak új kedvre kaptak és a nehéz jármű egy végtelenül hosszú fahídra döcögött. A hídon túl már házak várták őket a szürkületben, a lovak megálltak, a város határában voltak. Egy hatalmas termetű, nagy kabátos ember lépett a kocsihoz és háromszögletű kalapos fejét, nagy orrát bedugva az ablakon, udvarias hangon a passzust kérte.

Franciska kicsit ijedten nyújtotta át Samarin Péter útlevelét, de a császárváros külső őre nem igen vizsgálta meg az írást alaposabban és csak az iránt érdeklődött, hogy hol szándékozik a tiszt úr lakni? Persze ez volt az, amit a tiszt úr legkevésbé tudott, de a kocsiablakon bebólogató nagy kalap ez irányban is megnyugtatta. Nem baj, ha még nem döntött, majd kisül holnap, úgyis jelentkeznie kell a rendőrségen és egy nyomtatott lapot adott át Franciskának, mely német, francia és olasz nyelven figyelmeztette erre a kötelességére, aztán a kalap és a hatalmas orr visszavonultak és ő folytathatta útját.

A postakocsis is büszkébben, egyenesebben ült már a bakon, fekete hajtókás, ezüst zsinóros, fehér gombos, vörös kabátjában. Hetykén hátra csapta magastetejű, kerek kalapját, melyen vídáman lengett a sárgafekete tollbokréta és szüntelenül fujta postakürtjét, míg végighajtott a már kivilágított külvároson.

A házak előtt lámpák égtek, a kapuk előtt, a padokon polgárok beszélték meg a kongresszus újabb eseményeit, az érdekes híreket, melyek hozzájuk is eljutottak.

Szemben már látszott a Szent István templom tornya, Bécs legnagyobb nevezetessége, minden igazi bécsi ember büszkesége, életének centruma. A császárváros lakói ehhez a karcsú toronyhoz ragaszkodnak legjobban a világon, hozzáfűzik hasonlataikat, példabeszédeiket, gondolataikat s úgy vágynak utána haza az idegenből, mint a svájci ember az Alpesek után.

A Wien folyó hídján is átrobogott a postakocsi. Feljött a hold s a zöld gyepes Glacin túl, a belvárost körülvevő sáncok hídja világított feléjük.

A híd két végén és a Stubentor bejáratánál, fehér egyenruhás hatalmas gránátosok álltak őrt. Régi várfalba vágott, tizenkét kapu vezetett Bécs belvárosába, melyek egyikén át, a szürke boltívek alatt, Franciska berobogott egy zajos utcába, a Wollzeilera.

Az utcán élénk volt a forgalom, az esti órában is, különösen a Szent István-tér felé, ott már alig tudott a kocsi továbbhaladni, a Kärtnerstrasséból széles hullámokban özönlött az emberi áradat és bábeli zűrzavarban, Európa minden nemzetének nyelve felhangzott a tömegből.

A régi pátriarkális Bécs képét teljesen megváltoztatta a kongresszus. Nemrégiben még úgy öltözködtek ott az asszonyok, mint Franciaországban a forradalom előtt, az udvarnál úgy ünnepeltek, amint a szigorú spanyol etikett jogara alatt Mária Terézia, a jó Grosi, egyszerű szigorral örökben hagyta gyermekeinek, Haydn- és Mozart-melódiákkal voltak tele a szívek, mikor egyszerre elöntötte a város régi utcáit, császárok, királyok, hercegek és több mint százezer idegen képében, az új eszmék, új divat, új dallamok nagyvilági áradata.

Az öreg Bécs hamar beleszokott szerepébe, a világ centruma lett és mint egy szerény, eddig meg nem látott egyszerű nő, boldogan hagyta, hogy egy nem várt csoda királynévá öltöztesse.

Mennyi minden is nem történt az utolsó év alatt. A szövetkezett Európa megnyerte Lipcsénél Napoleon ellen a népek csatáját és Párisig vonultak a győztes csapatok. Napoleon lemondott és Elba szigetén harcolt multjának emlékeivel, nyugtalan szívében ébredő új tervekkel, új reményekkel. XVIII. Lajos elfoglalta helyét a Tuileriákban és megint divatba jött régi emberektől körülvéve, bársonycsizmáival taposott az elvérző Franciaországon. A híres vieille-garde, a győzhetetlen császár vitézei, csendes, makacs meggyőződéssel várták vissza Napoleont és egy szőkefürtű kis fiúról álmodoztak, akit a hűtlen Mária Lujza ellopott, hogy messze vigye tőlük Schönbrunnba.

Bécsben összeült a kongresszus és mialatt lakomázott, táncolt, szánkázott, szeretett, minden fényes gomblyukban ott díszlett az ágyú-kereszt, a nagyszerű felírással: „Europa libertate asserta grati Princeps te Patria“.

A fiatal béke ujjongó boldogsága magasztos jelszavakkal ékesítette fel a mulatságok eldorádóját, glóriát fonva a tanácskozó fejedelmek homloka köré. Európa társadalmi rendjének helyreállítása, megoldatlan politikai kérdések elintézése, a béke állandósítása: ezek voltak a nagyszerű jelszavak, melyek alatt a győzők marakodva osztozkodtak a legyőzött Napoleontól elragadott területeken.

Sándor cár a Napoleon teremtette varsói hercegséget akarta, mint fennhatósága alá tartozó lengyel királyságot, a poroszok Szászországot szerették volna, melynek uralkodója, mint Napoleon szövetségese, hadifogolyként került Berlinbe, a lipcsei csata után.

Két szomszédjának ilyen elhatalmasodását Ausztria nem engedhette meg, makacs ellenállását Metternich Kelemen herceg képviselte a tárgyalásokon, hónapokig tartó viszálykodások közepette, mikor az ünnepélyeken mulató jóbarátok egyszerre titkos ellenségekké lettek.

Mindebből a haragból, gyűlölködésből semmi sem látszott a városon, lappangva bujkált csak fényes álarcok alatt, asszonyi mosolyok mögé rejtve. De azért ott volt mindig mindenütt, társaságban, színházban, az utcákon és most orosz tiszti egyenruhában, egy postakocsi mélyén húzódott meg, lépésben törve utat magának az örvendő tömegen keresztül. Mindúntalan meg kellett állnia a nehéz járműnek, a kocsis beszédbe is elegyedett és Franciska hallhatta, hogy Ferenc császár már Bécsbe ért, Bruckon és Parndorfon át, a porosz király is megjött, Sándor cárt pedig minden percben várják. Franciska kihajolt a kocsiablakon:

– Siessünk, siessünk, gyorsan a Metternich herceg palotájához! – mondta izgatottan könyörögve.

Megijedt a gondolattól, hogy a cár nyomában jár, utóléri, pedig ő nem akart találkozni vele. Nagy elhatározás ébredt a Franciska szívében. Akkor kezdett benne érlelődni, mikor az úton eszébe jutottak a cár habozó szavai: Metternichet gyűlölöm… de a császárt nem…

Ezek a szavak, mikor először ütötték meg fülét, zavarba hozták, majd megnyugtatták. De mikor az úton újra felcsendültek emlékezetében, egy kérdés tolakodott elő mögülök: Mért tartotta a cár szükségesnek annak hangsúlyozását, hogy nem a császár ellen irányulnak tervei? Talán önmaga előtt akarta leplezni a teljes igazságot, talán csak ő előtte. Hogy megnyugtassa, kedvét ne szegje… Hát legyőzheti-e Metternichet anélkül, hogy Ferenc császárt is ne érje vereség? Nem a császár politikáját képviseli-e a hatalmas külügyminiszter? Ha ő, Franciska, Metternich politikájának megbuktatására nyújt segédkezet, Ferenc ellen is vétkezik. És egyszerre maga előtt látta a szürkeköpenyeges, jóságos császárt. Egészen ellágyult… Nem, nem… nem szabad neki fájdalmat okozni…

Mikorára kocsija a dunai hídon robogott át, elhatározása teljesen megérett! Legalább így magyarázta meg sajátmagának és így hitte el a hosszú út alatt, míg jövőjének lehetőségén törte fejét. Alapjában véve nem volt más célja, mint menekülni a cár elől. Nem azért szökött meg hazulról, nem azért hagyta el apját, leküzdve minden lelkiismeretfurdalást és kínzó önvádat, hogy egy férfinak karjába dobja magát, akit nem szeret, még ha maga a minden oroszok uralkodója is az a férfi. Megalkudni, megalkudhatott volna az élettel Óbudán is és várhatott volna Hardenegg Rudolf grófra, hiszen hűséges igéretének zálogát, a vörös darut, ott viselte keblén az orosz uniformis alatt. Azonban minden szépséget igérő álmainak nem volt elég a remény, hogy Hardenegg grófné lehet belőle, vágyait nem töltötte be a cár szerelme sem. Mint a kettő üzlet, amelyért fizetni kell, de ő nem kívánt semmi pozitív értéket, nem volt nagyravágyó ábrándjaiban, ő valamit akart, maga sem tudta mit, úgy mint minden fiatal leány, csak nála százszorozva buján nőttek, fejlődtek az álmok, mert semmit sem tudott az élet korlátairól és nem fékezte vágyát élemény, vagy tapasztalás.

Eddig szenvedélyes ábrándjait a Napoleon nevén szólította, hitte, hogy fanatikus szolgasággal tudna ragaszkodni hozzá és kész volna meghalni is a császár egy szavára. Ez szent meggyőződésévé vált, nem kételkedett benne egyetlen percre sem, pedig mégis tévedett, mert ha okos és bátor is volt mint egy férfi, azért mégis nő maradt. Nagy eszmék nem lelkesítették, politikai meggyőződésre képtelen lett volna, és a világtörténeti események központjába magát állította. Ezt nem tudta Franciska, ő azt hitte, hogy komoly megfontolással intézi sorsát, miközben csupán asszonyi kívánsága, vágya vezette lépteit. Magas politikai magyarázatot keresett és talált utolsó tette számára is és épen ezért egy percig sem törte fejét azon, hogy tulajdonképen hűtlenül cserben hagyta Hardenegget, elszökött Jósika elől és megszegte a cárnak adott szavát.

Néhány napja még alig ismert férfiakat, ma már természetesnek találta, hogy játszva segítsék tovább. Mindenik egy-egy lépcsőfok, mely feljebb viszi, de megállnia nem szabad egyen sem, mert még nem jött el a megpihenés órája. Hardenegg, Jósika, a cár és most talán Metternich?! Mit hoz még a jövő?

Keskeny utcákon át, régi, finom kis paloták között a Burghoz ért a Franciska kocsija. Ott, a birodalmi kancellária első emeletén lakott Metternich Kelemen herceg.

Csak gyorsan, gyorsan, ez volt Franciska jelszava, de a mindenható kancellárhoz bejutni nem könnyű dolog.

– Ő hercegsége este senkit sem fogad – válaszolta Franciska kérdésére a komornyik, mikor végre eljutott a nagy úr lakosztályáig.

– Nekem okvetetlenül beszélnem kell vele – ismételte a leány.

– Lehetetlen, majd holnap délelőtt.

– Rendkívül fontos híreket hoztam a kegyelmes hercegnek – jelentette ki büszkén Franciska.

A komornyik elmosolyodott:

– Hadnagy úr, ilyen ürügy alatt mindennap legalább tizen igyekeznek bejutni a kegyelmes herceghez.

– Akkor kénytelen leszek a császárhoz menni.

Metternich finom szolgája gúnyosan mérte végig a kis orosz tisztet:

– Ezt a fenyegetést is ismerjük már, de Őfelségéhez sem olyan könnyű a bejárás.

– Őfelsége mindig fogadja azokat, akik fontos okból jönnek hozzá – felelte meggyőződéssel Franciska.

A komornyik vállat vont:

– Lehet, nem tudom. A herceg nem fogad, az bizonyos. A herceg öltözik ilyenkor, nem szabad zavarni, egész napunk az államügyeké, az este a miénk – jelentette ki önérzettel.

Egy pillanatig tanácstalanul állt Franciska, de aztán bátran kapta fel fejét. A cár rejtélyes kijelentései alapján, teljes joggal, fontosabbnak hitte Metternichre nézve a nála lévő levelet, mint amilyen valójában volt. Azért határozott, parancsoló hangon mondta:

– Nekem a herceg érdekében beszélnem kell vele azonnal. Becsületszavamra mondom, az ő személyéről van szó, veszélyben van és én megmenthetem.

A komornyik, a nagy emberismerő, úgy érezte, hogy igazat szól az orosz tiszt:

– Jól van, bejelentem a hadnagy úr felelősségére – felelte és indult az ajtó felé, de azt abban a pillanatban Metternich Kelemen herceg előtt tárta ki egy csattoscipős inas.

– A kegyelmes herceg!

Metternich indulásra készen állt a küszöbön. A nők híres kedvencét legszebb férfikorában látta Franciska, karcsú, majdnem száraz alakja megnyerő volt és tekintélyes. Göndör, akkor még sűrű, hullámos haját, mélyen befésülte homlokába és a könnyű fürtök játszva lepték el okos fejét, melyben egymást űzte a ravasz gondolatok tömege.

A herceg, aki Ferenc császárhoz sietett, hímzett udvari öltözetet viselt, egyenes, hosszú tőrt az oldalán, mellén a csillagok és keresztek tömegét és amint fehér tollakkal szegélyezett kalapját hóna alatt tartva, ott állt a vörös bársonyfüggönyös ajtóban, végtelen előkelőség ömlött el finom, síma lényén.

Franciska tágranyilt szemmel bámult rá, ijedten kísérelte meg a tisztelgést, de az annyira nem sikerült, hogy a herceg elmosolyodott, mire viszont a leány elpirult és egyszerre nagyon szégyelte magát a férfiruhában. Pedig jól illett nyúlánk termetére, csak épen a csizmája volt túlontúl nagy, a sapkájához emelt keze meg túlontúl kicsiny és épen azon a csizmán, meg azon a kezen pihent meg a herceg mélyrelátó tekintete. Szegény Franciska egy szót se tudott szólni, a komornyik megdöbbenve bámult rá, de miután az idegen beszédes határozottságának utolsó nyoma is tovatűnt, belátta, hogy neki kell helyette szólania és kicsit bizonytalan hangon kezdte magyarázni:

– A hadnagy úr fontos híreket hozott. Hercegséged személye, állítása szerint, veszélyben forog és ő megmentheti, azért bátorkodtam…

– Rendben van, – mondta Metternich, előbb intett a komornyiknak, hogy távozzék, aztán közelebb lépve Franciskához, halk nyomatékkal kérdezte: – Mit kíván tőlem, kisasszony?

Franciska összerezzent, ajkába harapott és nem felelt.

A herceg hozzáhajolt és mosolyogva folytatta:

– Orosz tiszti ruhában még sohasem igyekeztek bejutni hozzám a hölgyek, az eset valóban érdekes, de, sajnos, kalandok számára nincs időm.

Gúnyosan mondta, síma lénye csupa lenézés volt, udvariassága mosolygó megvetés és félig lehúnyt szeméből várakozón leste, hogyan semmisül meg teljesen a leány.

Franciskának arcát lángaborította a haragos szégyen, megértette a herceget és büszkén kapta fel fejét:

– Ismétlem, fontos híreket hoztam és ha meghallgat hercegséged, saját érdekében teszi. Legjobban szeretném, ha elfeledné, hogy nő vagyok.

A kancellár megdöbbent, két ujja közé fogta símára borotvált állát és csak annyit mondott:

– Ah úgy – aztán ajtót nyitva, bebocsájtotta Franciskát a dolgozószobájába.

– Foglaljon helyet, kisasszony.

Franciska riadtan nézett szét a nehéz függönyös szobában, most már legjobban szeretett volna elszaladni. Síma, fekete empire-bútorok között állt, milyeneket eddig még nem is látott, mert Franciaországból hozta őket a divat szeszélye nemrégiben. Arany veretek díszítették az íróasztalt és a székeket. Zöld bársonyüléses alacsony kerevetek álltak a fekete faoszlopos ablakok között és körül a szobában mindenfelé. A fal sötétzöld selyemmel volt bevonva és ebből a nehéz, mély, egységes színfelületből élesen vált ki a kancellár szép, kemény, arcéle.

– No üljön le, – bíztatta Metternich a leányt – ne féljen tőlem, igen kíváncsi vagyok a személyemet illető, fontos hírekre.

A herceg hangja még mindig gúnyos volt, de épen bántó kételkedése adta vissza Franciska teljes bátorságát.

– Budáról jöttem – kezdte magyarázni összevont szemöldökkel és most már nyugodt hangon. – Müller Franciskának hívnak, most mellékes, mi módon, eljutottam az országházba, a nagy bálra, ott őfelsége, az orosz cár soká táncolt és hosszan beszélgetett velem. Hercegségedről is szó volt.

– Nem sok jót hallhatott rólam – jegyezte meg Metternich.

Franciska elmosolyodott:

– Valóban nem, sőt őfelsége olyanforma kijelentéseket tett, melyek gondolkozóba ejtettek, megijesztettek. Felszólított, hogy egy levelet hozzak el Bécsbe, Bagration hercegnőnek. Az úton sokáig töprengtem és végre az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy mint uralkodómnak hű alattvalója, csak akkor teljesítem kötelességemet, ha ezt a levelet hercegségednek adom át. Ezzel kivette belső zsebéből a cár levelét és átnyújtotta Metternichnek. A herceg elkomolyodott egy pillanatra, egész sereg megjegyzés tódult ajkára, de mint az önfegyelmezés nagy mestere: hallgatott. Percekig forgatta ujjai között a fejedelmi levelet, nem sietett elolvasásával és hosszas gondolkozás után csak annyit jegyzett meg:

– Kegyed valóban bátor hölgy, kisasszony. Kérem, nem ismételné, amiket a cár mondott kegyednek?

Franciska kicsit zavarba jött:

– Igazán elmondjam? – kérdezte.

A kancellár szája köré mély vágásokat rajzolt a fölényes gúny:

– Nem személyemre vonatkozó véleményére vagyok kíváncsi, azt úgyis tudom, gonosz vagyok, ravasz, rosszindulatú, és ő gyűlöl. Őfelsége nagyon naív, már sok szép hölggyel adatta tudtomra, hogy mit gondol felőlem. Csak újabb terveire volnék kíváncsi, kisaszony.

– Azt hiszem, a levélből értesülni fog hercegséged, nekem őfelsége semmit sem árult el, annyit mondott csupán, hogy ha le tudta győzni Napoleont, le fogja győzni Metternichet is.

A kancellár hangosan kacagott egyet:

– Hát nem naív? Istenem, ha nem lenne olyan kedves, az ember még bosszankodhatnék is. Engedelmével, kisasszony, most elolvasom a levelet.

A hercegen nyoma sem látszott az idegességnek, korlátlanul tudott uralkodni magán, a „nagy ámító“ egész valójában állt ott Franciska előtt, de az ő asszonyszeme elsősorban azt látta, hogy a hatalmas diplomata milyen csinos férfi.

Határozottan olaszos volt az arcéle, végén meggörbült orra, kicsit kiugró, hegyes álla Dél-Itália fiaira emlékeztetett, de világos arcszíne letompította ezt a benyomást. Milyen jól illett csontos, ideges kezébe a cári levél, milyen egykedvű vonás játszott ajka körül, míg olvasta. Keményvonalú szája is volt talán a legegyénibb arcában; lenéző, gúnyosan vibráló mosolya: a hatalom, mellyel megadásra bírta a nőket.

Amint a levél végére ért, néhány pillanatig figyelmesen nézte Franciskát, mintha keresne valamit, de nincs kiábrándítóbb a szerelemben, mint az előre feltett szándék és senki sem abba szeret bele, akire rámutatnak: ő fog tetszeni neked. Nem is volt ma igazán szép Franciska, csak sötét parókát kaphatott hirtelenében és az alá kellett rejtenie aranyos haját.

Metternich fejét rázta vizsgálódására válaszul, aztán halkan, ridegen mondta:

– Tehát kegyednek kellett volna hatalmába kerítenie engem? Érdekes. Bocsánat, de azt hiszem, a cár túlbecsülte kisasszony és kegyed is nagyobbnak látta az engem fenyegető veszélyt, mint amilyen.

– Nem értem – felelte Franciska.

– Mindegy, nem fontos, kegyed szolgálatot akart tenni nekem, és én hálás vagyok érte, a többi mellékes.

Franciska felállt, a herceg gúnyolódása bántotta és határozottan jelentette ki:

– Én tudni szeretném, hogy mi van a levélben.

Metternich kiterítette a császári kéziratot az asztalra és míg nesztelenül simogatta, nyugodtan jegyezte meg:

– Nem kell haragudnia, a levél rendelkezésére áll, kegyedet illeti, de én épen a kegyed érdekében szerettem volna eltitkolni tartalmát. Ha azonban kívánja… Parancsoljon, kisasszony – és átnyújtotta az írást Franciskának.

Néhány sor volt csupán, egy pillanat alatt végigfutott rajta Franciska, aztán keze ökölbe szorult, szemét pedig tehetetlen haragjában könnyek lepték el és szaggatott mondatokban tört magának utat méltatlankodása:

– Hogy én meghódítsam hercegségedet?… A cár terveit szolgáljam… nagyon szégyenlem a dolgot… esküszöm, nem tudtam miről van szó… őfelsége kijelentette, hogy hercegségednek vége, hogy még 29-én este vége… közben ismételte, hogy szép vagyok, de már többször mondta azon az estén… nem értettem az összefüggést, azt hittem, fontos híreket hozok, de hogy én… hogy így…

– Úgy-e mondtam, kisasszony, hogy ne olvassa el a levelet? – mosolygott a herceg.

Franciska arca lángban égett:

– Istenem, jobb ha tudom, mégis jobb, a cár…

Metternich szavába vágott:

– Ne szidja a cárt, semmi rosszat egy uralkodóról itt nálam, az én házamban. Különben is higyje el, kisasszony, a cár elragadó férfiú, mindenki rabja lesz varázsának, aki közelébe kerül, csak valami hiányzik nála, valami, nem tudom megmondani mi és talán bajos is lenne meghatározni. De hagyjuk ezt, kisasszony, kegyed nekem szolgálatot akart tenni, mindenesetre tett is, kiszolgáltatta nekem őfelségét és egy apró diadalhoz juttatott. Köszönöm kegyednek, jó volt hozzám és önfeláldozó, mondja meg, mit tehetek kegyedért cserében azért, amit értem tett?

Franciskát a herceg önelégült, fölényes szavai bántották, közelebb lépett hozzá és ráemelve nagy, sötét szemét, dacosan felelte:

– Amit tettem, nem hercegségedért tettem, a közügyért és magamért tettem. A cár kitüntetett kegyeivel és Bécsbe küldött, én pedig jöttem, mert szabadulni akartam Óbudáról, ahol elzárva éltem atyámmal. Látni kívántam a nagy világot. Ferenc császár multkor nálunk vacsorált…

Metternich meglepetten szólt közbe:

– Hardenegg gróf említette. Hát kegyed az órás leánya?

– Én vagyok – felelte Franciska.

A herceg elgondolkozott, hosszú, sovány ujjaival dobolt az asztalon, hol a leányt nézte, hol a cár levelét és ezer tervet forgatott fejében, míg egyszerűen kérdezte:

– Nos és most mi a további terve, kisasszony?

– Nem tudom, egyedül állok a világon, senkim sincs.

– Persze, a cár kegyeit most már eljátszotta, – gúnyolódott Metternich – pedig nagyon tetszett őfelségének.

– Már többek kegyét eljátszottam néhány nap alatt – mondta derüsen Franciska.

– És miért tette azt?

– Mert nem bíztam azokban, akik elhalmoztak jóságukkal.

– Hát bennem meg tudna bízni, mit gondol?

– Föltétlenül.

– Köszönöm, de miért érdemeltem meg ezt a kegyet?

– Mert nem tetszem hercegségednek.

A mindenható kancellár nevetni kezdett:

– Kedves. És én méltó is leszek bizalmára, meglátja, az ellenséges orosz táborból menekült hozzám és illő fogadtatásban fog részesülni, kis renegát! Büszke, önérzetes, bátor…

Hirtelen elhallgatott, a többit csak hozzágondolta, aztán csengetett a komornyiknak.

A bizalmi férfi rendes, semmitmondó arcával jelent meg a küszöbön, de belsejét égette a kíváncsiság, a beszélgetés hosszú volt, titokzatos és alig várta, hogy fellebbenjen számára legalább valamicskét a rejtélyek függönye.

– Johann, – rendelkezett a herceg – a rózsaszín vendégszobát hozasd rendbe a kisasszony számára, és kéretem Mária hercegnőt, hogy fáradjon ide.

Johann meghajolt és teljesen belekábulva a bonyodalmakba, sietett teljesíteni a herceg parancsát.

Metternich egész közel lépett Franciskához és most hódító, hízelgő jósággal volt tele világoskék szeme, amint megfogta a leány kezét:

– Ideje, hogy kezet szorítsunk; a leányom, Mária, gondoskodni fog kegyedről, nekem mennem kell az udvarhoz és most még csak egy kérésem van – mondta hirtelen melegséggel a hangjában, még mindig fogva tartva a leány kezét. – A cár a haját említette mint csudahálót, melyben menthetetlenül fogva tart majd engem örökre. Nem mutatná meg az igazi haját, kisasszony?

Franciska megrettenve húzta ki kezét a gyengéd szorításból és zavarában parókájához kapott:

– Nem, nem, most nem…

A herceg kiegyenesedett, melegsége eltűnt és gúnyosan jegyezte meg:

– Igaza van, kisasszony, rejtegesse csak szépségét, túlságos diadal is volna a cárnak, ha mégis igaza találna lenni.