A vörös daru

– Igazán Auróra, ilyen jól még sohasem mulattam.

Bagration Katarina hercegnő nem bírt magához térni a nevetéstől, remegett bele, még könnye is kicsordult és sárga fátyolszövetbe burkolt apró alakja úgy libegett ide-oda, nagy, fényes padlójú fogadótermében, mint az éjszakának gyertyavilágban kinyilt legszebb tearózsája.

Társalkodónője és barátnője, Marassé grófné, mosolyogva nézte a hercegnőt:

– Ugyan Katinka csillapodjál, egészen felhevülsz és vendégeid azonnal itt lesznek. – Aztán felvett az asztalról egy rajzlapot és kezdte összehengeríteni.

– Ne, ne még Róra, – kérte Katarina – add ide, hogy nézzem meg még egyszer.

– Milyen gyerek vagy, – mondta a grófné – de ha annyira érdekel, jól nézd meg, mert még ma este visza kell küldenem.

– Kinek? – kérdezte a hercegnő és kiterítette a lapot egy asztalkára.

– Nem árulhatom el, titok.

– Ki rajzolta?

– Nem tudom.

– Különben is mindegy, elég az, hogy pompás – mondta Katarina, finom könnyű mutatóujjával a rajzra bökve. – Nézd a cárt. Nem pompás karrikatúra? Most már egész életemben így fogom látni a kedves Sándorkát. Porosz királyunk talán még kitünőbb, mintha nyársat nyelt volna. Szeretném kiszegezni a falra, a nagy tükör helyébe, hogy ma este egyszer láthassák magukat igazán, ez olyan lenne, mintha nemcsak külsejük, hanem minden gyengéjével eszük, belső lényük is megjelennék előttük. Tegyük meg, Róra. – És a kis hercegnő tapsolva szaladt barátnőjéhez.

A hervadó grófné megsimogatta nevető, égő arcát:

– Bolondos vagy, Katinka. Ilyesmi csak neked jut eszedbe, jobb lesz, ha rendbe szeded magad, hajad már túlságosan homlokodba hull és túlságosan piros vagy, nem illik egy hercegnőhöz – mondta intő hangon. Magamagával már egyáltalában nem törődött, mint a vénülő szép nők, akiket, miután túlélték ifjúságuk elmúlását, többé semmi sem zavarhat ki nyugalmukból.

A hercegnő a tükörhöz szaladt, társalkodónője pedig most már igazán összegöngyölítette a rajzot, mely a hat Bécsben levő uralkodó képét ábrázolta. Mindegyiket szűkszavú felírással jellemezte az ismeretlen rajzoló:

Sándor cár: „Mindenkiért szeret.“

Frigyes Vilmos: „Mindenkiért gondolkozik.“

A dán király: „Mindenkiért beszél.“

A bajor király: „Mindenkiért iszik.“

A württembergi: „Mindenkiért eszik.“

Ferenc császár: „Mindenkiért fizet.“

Katarina még mindig haját igazgatva, nevetve jegyezte meg:

– Róra, én meg nem állom, el kell mondanom a cárnak.

– Katinka, arról szó sem lehet. Tudod, mit igértél. – A grófné szigorú lett.

– Jó, jó, nem kell mindjárt haragudnod. Beláthatod magad is, hogy jobb lenne, ha a kongresszus főszereplői ismernék magukat és egymást. Nagyon gyengén játszanak. Az egész kongreszus egy rossz darab és a végén úgyis kifütyölik őket. Ezt is megmondom a cárnak. De addig is halljam itéletedet, elég szép vagyok megint?

– Nagyon szép, – felelte meggyőződéssel a grófné, inkább fáradt egykedvűséggel, mint irígységgel nézve barátnőjét és úrnőjét.

Szép is volt a kis hercegnő, vidám, szabad madár. A férje, mint valami csúnya kellemetlenség, úgy tűnt el életéből nemrégiben. Orosz generális volt, Napoleon ellen harcolt és elesett, talán igazán csak azért, mert így végre egyszer sikerült kivívnia imádott felesége tetszését. Katarina pedig szállt ágról-ágra továbbra is, épen úgy, mint azelőtt. Az orosz császári családdal rokonságban állt, az ő érdekeit szolgálta, mint bársonyos kezű titkos intrikus, mint a legragyogóbb szemű, legügyesebb kém, aki szép, fényes éjszakai találkákon súgta Sándor cár fülébe újabb tapasztalatait.

Kocsi állt meg a ház előtt és a hercegnő az ablakhoz szaladt:

– Ki jön? – kérdezte Auróra grófné.

Katarina keze ökölbe szorult:

– Metternich, – felelte haragos, izgatott hangon.

Auróra bólintott:

– Persze, odaát is estély van.

Odaát, az Sagan Vilhelmina hercegnőt jelentette, Katarina ellenségét, aki elrabolta tőle a szép Kelemen herceg szívét. Most pedig véletlenül, a sors játéka folytán, egy utcában, egy házban, egy emeleten laktak és ha külön lépcsőn jöttek is fel ajtaikhoz, lenn, a vörös szőnyeges lépcsőházban összetalálkoztak vendégeik.

Bagration hercegnő heves szívdobogással számlálta az imádott kancellár lépteit, melyek hozzá olyan közel, egy más nő karjába vitték. Oh, hogy gyűlölte most és hogy szerette régen, hűtlen lett érte férjéhez, hazájához, de Metternich elhagyta álnokul és most a hercegnek kell majd megfizetnie mindkét hűtlenségéért. Mert bosszút áll, véres, kegyetlen bosszút, ezt megfogadta Katarina, éjjel is esküdte, nappal is igérte, erre gondolt akkor is, mikor mást csókolt, mert Metternich hercegé volt minden csókja, míg életét kívánta, és övé lesz, míg halálát várja, csúnya bukását, hatalmának szégyenletes megsemmisülését.

– Nézd Róra, hogy ver a szívem – mondta a remegő hercegnő és barátnője kezét odaszorította, ahol a sárga fátyolok alatt álítólag úgy dobogott a haragos féltékenység. – Nagyon várom a cárt, ma este érkezett meg Budáról, biztosan eljön, talán sikerült a kancellár ellen dolgoznia. Hidd el, megvetem magamat mindig, ha eszembe jut, hogy ezt az embert valaha szerettem.

– Most is szereted, Katinka.

– Nem szeretem.

– A cárt szereted talán?

– Oh nem, Sándorkát nem szeretem.

A grófné gonoszul mosolygott:

– Pedig fényes bizonyságát adod, valahányszor őfelségének úgy tetszik.

A könnyelmű hercegnő vállatvont és édesen nevetett:

– Az nem számít, csak az érzés számít, Róra, és az érzéseknek nincs semmi közük a csókokhoz.

Tíz óra elmult, az utca megélénkült, kocsi kocsi után érkezett a ház elé, a vendégek kiszálltak, beléptek az előcsarnokba és hideg köszöntést váltva tértek jobbra, vagy balra.

Katarina hercegnő fényes szobáiban alig lehetet mozdulni, de kis sárga lénye akadálytalanul suhant ide-oda a vendégseregben:

– Csak annyi helyet kérek, mint egy napsugárnak kell – mondogatta kacérkodva és folyton más-más csoportban tűnt fel fehér arcocskája. Gyengén rózsaszínű, finom vonásai minden új pillantás alatt megváltoztatták kifejezésüket és a mélyen kivágott sárga ruhában lágyan világított gyöngyszínű válla. Nem viselt ékszert, nyakának fehér tisztasága volt minden dísze, és ezt a díszt a lehetőség határáig meg is mutatta, de mégis annyi leányos bájjal mozgott, harminc éves tapasztalt kis személye, mint egy ártatlan, simogatásra teremtett kis cica, úgy lopódzott közel a férfiakhoz, hogy azok elbájolva, észrevétlenül ajándékozták neki szívüket és titkaikat. Most édes mosollyal állt meg egy egyszerű, polgári ruhás, ritka pofaszakállas, erős tokájú, öregedő úr előtt, aki keskeny aranykarikákat viselt fülében. A bajor király volt:

– Mily kedves felségedtől, hogy eljött hozzám, – mondta bájosan, szeliden.

A hatalmas termetű uralkodó durva vonású, becsületes tekintetű nagy feje közelebb hajolt a háziasszonyhoz:

– Soká tartott hercegnő, míg észrevett, míg mosolyával kitüntetett.

Katarina nagy, kék szeme belemélyedt a kemény, nyugodt férfi tekintetébe, melyet lassan zavart meg illatos közelsége:

– Nem volt könnyű a bámulók tömegén áttörnöm és közelférkőznöm felségedhez. Boldog vagyok, hogy végre elértem vágyaim célját.

Az uralkodó arca olyan lett, mintha szeszélyes áprilisi nap véletlen sugara érte volna, amely csikland is bosszant is, de jól is esik, és tréfálkozva jegyezte meg:

– Ugyan, ugyan kis hercegnő, vallja be, hogy meg se látott. Bécsben már senki sem veszi észre az uralkodókat, igen sok van belőlünk.

A hercegnő legyezője mögül kacér mosoly villant Miksa király felé:

– És aszonyokból?

– Szép hölgy soha, sehol sincs elég, hercegnő, legszebb pedig mindenütt csak egy van és nem illik, hogy öregedő fővel épen én foglaljam le azt az egyet. Ha koronák tulajdonosait akarja elhalmozni kegyeivel, talál nálam fiatalabbakat, méltóbbakat mosolyára. Porosz kollégám még megérdemli a gyengéd pillantásokat, bájos háziasszony.

Sándor cár meghagyta a hercegnőnek, hogy a derék érzésű bajor uralkodót okvetlenül és feltétlenül pártjukra kell hódítania, azért lábujjhegyre állva, felhúzta vállát, hogy üde szőkesége egészen kinyilt a sárga ruhából és fürtös fejét még közelebb emelve Miksa piros, telt arcához, kedvesen mondta:

– A férfi értékét az évek száma adja meg, felség.

Elhallgatott, összehúzódott, elbújt ruhájában és lesütötte szemét.

A nagy bajor megbabonázva nézte, hirtelen szikra érte régen ápolt nyugalmát és lángbaborulva suttogta:

– A nőét pedig a szépsége, a bája hercegnő.

Nagy keze az asszony kezét kereste, hogy megszorítsa ha csak egyetlen pillanatra is, de a kis boszorkány már eltűnt előle.

Sok dolga volt még, sietnie kellett, egy este oly rövid és annyian vártak még tőle egy mosolyt, egy kedves szót.

A szomszéd kis rózsaszínű szalon sarkában ült a porosz király, egy gyönyörű nő mellett, talán a legszebb mellett mind között. Frigyes Vilmos imádta őt, imádta tisztaságát, szelid mosolyát, egyszerűen fésült barna haját, szelíd szemét, bámuló, simuló tekintetét, hideg, kicsit bágyadt mosolyát, tartózkodó, nyugodt mozdulatait. A más felesége volt, a fiatal király tudta, hogy elérhetetlen számára, de csak annál jobban szerette és ha elment néha a szép Juliához, órák hosszat eljátszott négy apró csemetéjével, pedig a kis Zichy grófok és grófnők nagyon únták a csendes, halk szavú, szomorú nézésű, fiatal király, komoly, ügyetlen tréfáit.

Vajjon miről beszélgetnek? – gondolta a hercegnő és elbujt az ajtó nagy függönyében. Egy percig várt, de a fiatal pár hallgatott; még egy percig várt, ők még mindig hallgattak. Nagyon szerelmesek, vagy nagyon únják egymást, határozta el a hercegnő. Végre megszólalt Frigyes Vilmos:

– Olyan jó kegyeddel együtt lenni grófné, kegyed tud kedvesen hallgatni és nem fecseg örökké, mint a többi nő.

Julia angyali pillantása szeliden pihent a király arcán:

– Én is nagyon szeretek felségeddel így beszélgetni.

A hercegnő elnyomta feltörő nevetését és halk mosolyt erőltetve arcára, bedugta fejét a szobába:

– Rosszkor jövök? – kérdezte.

– Dehogy – mondta a grófné és elpirult.

A hercegnő átölelte vállát:

– Jól mulatsz, Julia, úgy-e? Őfelsége a legkedvesebb és a legszellemesebb csevegő hírében áll. Sajnos engem nem tüntetett ki még soha egy tête-à-tête-tel.

A király nem felelt, rosszkedvűen vállat vont, nem szerette a hercegnőt és a hozzá hasonló nőket. Fárasztotta mozgékonyságuk és nem tudta követni érzelmi csapongásaikban. A tarka lepkék nem vonzották, nem futott utánuk és bosszantották a szeszélyes tavaszi viharok. Julia más volt, olyan mint egy virágos rét és ha vele beszélt, napos erdők jutottak eszébe, árnyékos ábrándozások fiatal, zöld fák alatt, mikor nyugalom van mindenütt és olyan biztos, csendes a nyár, mintha soha el sem mulhatna szép, megérett varázsa. A hercegnő megjelenése épen egy ilyen boldogan napfényes hangulatból zavarta ki, azért elborult az arca és hideg, kék germán szemével ingerülten nézett az ajtó felé. Ő nem tudott mosolyt erőltetni magára és nem tudta szellemes megjegyzésekkel önmagával is feledtetni, ha valami, vagy valaki bántotta. Nagy dolgokban bölcs volt, meggondolt, türelmes, de az élet apró eseményeivel szemben hirtelen, tapintatlan és sokszor megbántotta az embereket érzelmi hiuságukban.

Egy percre kínos csend állott be, de Katarina sohasem jött zavarba:

– Azt hiszem, jobb ha távozom. És mint háziasszonynak úgy látszik, nem kell többé felséged szórakoztatásáról gondoskodnom, estélyem sikerét az enyémnél gyengédebb kézre és melegebb szívre bízhatom.

Aztán választ sem várva, kisurrant a szobából, olyan gyors mozdulattal, hogy könnyű szoknyája fellibbent és szalagos cipője felett térdig látszott sárga selymes, gyerekes lábszára.

Frigyes Vilmos szigorú pillantással nézett utána:

– Könnyelmű teremtés – mondta. – Csak a cár kedvéért jöttem el hozzá, higyje el.

Julia grófnő felállt:

– Menjünk a többiekhez, felség.

– Maradjon, könyörgök, maradjon. Tudja, hogy kegyed szegény, megboldogult feleségemre emlékeztet, azért szeretem olyan nagyon. Jótétemény, ha kegyeddel lehetek, grófné. Ő is ilyen szép volt és ilyen jó.

Csend volt a szobában, Julia szeliden nézte a királyt, aki megfogta kezét és míg lágyan ajkához emelte gyémántosan csillogó ujjait, talán-talán mégsem csak feleségének emléke tette meleggé pillantását.

A szomszéd szobában zaj támadt, a grófné az ajtóhoz lépett és széttárta a függönyöket.

– A cár őfelsége jött – jelentette fejedelmi barátjának.

– Zajjal, mint mindig; ő sohasem jön grófné, ő mindig megjelenik – volt a gúnyos válasz.

– Úgy hiszem, Felséged szereti őt!

– Közösek az érdekeink grófné, de higyje el, én itt senkit és semmit nem szeretek, csak kegyedet.

Komoly hangsúllyal mondta. Az ő szájából egy könnyed bók is eskü volt, ellenben a cár legszentebb fogadalma is játék csupán.

A társaság képe megváltozott. Amint az orosz uralkodó belépett, hangjával megteltek a szobák és minden szem szőke fejére tapadt.

Sándor körülnézett mint a gyermek, ki az ünneplő szobában nem találja a karácsonyfáját. Izgatottan vonta félre a háziasszonyt:

– Hol van Metternich? – kérdezte,

– Metternich? – csudálkozott Katarina. – Csak nem gondolja felséged, hogy én meghívom a herceget?

– És ha én kívánom?

– Felséged kívánta? Nem tudtam.

– Hát nem kapta meg levelemet?

– Milyen levelet, felség?

Sándor cár haragosan toppintott:

– Ej, hát mi történt megint? A leány nem járt itt, Katarina?

– Bocsásson meg felség, én nem értem, miről van szó.

– Hát akkor miért van itt ma estély? – kérdezte a cár, szigorú pillantással vizsgálva a hercegnő arcát.

– Felséged tiszteletére.

– Úgy? – mondta a cár és otthagyta a bámuló Katarinát.

Wolkonszki herceg most halkan közeledett az uralkodóhoz és suttogva jelentette:

– Metternich herceg Sagan hercegnőnél van. Kis társaság, Talleyrand, lord Castlereagh és lady Castlereagh…

– Szóval az egész banda együtt van – sziszegte a bosszút lihegő uralkodó.

Wolkonszki ijedten nézett hatalmas parancsolójára, de a cár vonásai hirtelen ismét kitisztultak, derüsre, mosolygósra váltak, egyelőre leküzdötte haragját, bál előtt mindig feledni igyekezett gondjait, most is sajnálta az estét, minden percet ki akart használni, mely mulatsággal kínálta, nem mulasztotta volna el életének egyetlen táncát sem.

Ebben a pillanatban Sagan hercegnő sötét szalonjában egy inas kis levélkét nyújtott át Metternichnek.

„A cár néhány perce érkezett, ingerült hangon beszélt a hercegnővel, őfelsége nagyon haragos“ – ennyit írt egy siető kéz az apró papírlapra.

A kancellár csendes mosollyal vette tudomásul és zsebébe rejtette a kedves hírt.

– Mi történt? – kérdezte Sagan hercegnő.

– Semmi lényeges – felelte Metternich.

Vilhelmina kedvetlenül vont vállat, tudta, hogy a szomszédból küldött hírt a herceg kémeinek egyike, a gyűlölt szomszédságból, hol most királyok mulatnak. Sajnos Metternichje pártját, Angliát, meg Franciaországot, csak miniszterek képviselték a kongresszuson és ez mérhetetlenül bántotta a gőgös hercegnőt.

Tánczene akkordjai szűrődtek át csendes szobáiba, lágy hangjai egy keringőnek, melyre a cár táncolt.

Hunyadi grófnéval táncolt a cár, kicsit erőltetett vidámsággal, gyors fordulatokban.

– Felség, könyörgök, ne szorítsa a kezemet, megsértettem az ujjamat, fáj – kérte a grófné.

A zene épen elhallgatott, a cár megállt, nevetni kezdett és úgy mondta, hogy mindenki hallja:

– A grófné kér engem, hogy ma kivételesen ne szorongassam szép kezét.

– Felség – riadt fel sértődötten az asszony, de a cár nem hallotta, ő már újabb áldozatot keresett vad jókedve számára, olyan volt, mint egy dacos gyerek, akit megbántottak és aki csak azért sem hagyja magát.

Szétnézett a hölgykoszorúban mint egy éhes oroszlán. Melyiket gyötörje meg? Melyik a leggyönyörűbb? Majdnem kivétel nélkül szépek, az ápoló luxus kiváltságos világában úgy virágzanak a nők, mint az üvegház létükhöz formált levegőjében a drága növények.

Széchenyi grófné az ajtóban állt, a háziasszony búcsúzva nyújtotta feléje kezét, de abban a pillanatban ott termett a cár; ha el akar már menni, úgy ő a legszebb; a majdnem elveszített, a legkívánatosabb. Kegyes mosollyal hajolt az asszonyhoz:

– Hová siet, grófné, mért akar már elhagyni bennünket?

– A férjem elutazott, felség, egyedül nem maradhatok olyan soká.

– Ha szalmaözvegy, grófné, én szívesen elfoglalnám férje helyét – mondta jelentős hangsúllyal a cár.

Akik hallották, ijedten néztek az uralkodóra, aztán a büszke karcsú nőre, akit eddig bizonyosan még sohasem bántott meg durva szó, csúnya tekintet. A grófné összébbkapta lila selyemsálját, védekezve szorította ruhája kivágásához, nem félt ő senkitől, még a cártól sem.

– Azt hiszi felséged, hogy gazdátlan tartomány vagyok, amelyet kedve szerint foglalhat el az első arramenő? – Csengő hangon felelt, mindenki hallhatta. Az utolsó szónál mélyen, nagyon mélyen meghajolt a cár előtt, aztán elsietett.

– Érdekes – mormogta az uralkodó. Kicsit megdöbbent, de lefőzöttnek nem érezte magát, nem is haragudott, csak Katarina hercegnő ijedt meg, félt, hogy a cár így, a mai vad hangulatában, eljátssza teljes népszerűségét.

Oda férkőzött Sándor mellé és kis kezét karjába fűzve, halkan kérte:

– Egy szóra, felség.

– Hercegnő, kegyed, úgy látszik, féltékeny – volt a gúnyos válasz.

– Mindig, amennyire hódolatom engedi, felség – mondta a hercegnő átszellemült odaadással.

Ez már tetszett a cárnak, a zene felhangzott és ő táncra kérte a kis sárga pillangót.

A polonéz csendes lépései közben legyezője mögül halkan kérdezte a hercegnő:

– Mi bántja felségedet?

– Semmi! – felelte röviden a cár.

– Én egész bizonyosan tudom, hogy valami nagy kellemetlenség érte felségedet. Ismét Metternich az oka felséged rossz kedvének?

– Először is jó kedvem van, nagyon jó kedvem van – jelentette ki ingerült hangon a cár.

– Túlságosan jó, azaz felséged túlságosan akarja, hogy annak lássék – felelte halkan a hercegnő.

A cár abbahagyta a táncot és egy karosszékbe vetette magát. Ma osztrák ezredének egyenruháját viselte, azt hitte, így még jobban megnyeri férfiszépsége Franciska szívét és egy idegen nő hódolata mérhetetlenül ingerli majd az asszonyi szívek hódítóját, Metternichet. Milyen pompás színekben látta előre a mai estét és most hiába volt olyan nagyon délceg, hiába fűzette be magát a rendesnél jobban, hiába vette fel legszebb sárga hajtókájú fehér frakkját, hiába az aranypaszomántos, világoskék nadrágot és mellén hiába díszlett pompásan a Terézia-rend széles fehér-vörös szalagja a szép legendával: Fortitudini. Ha jól meggondolta a dolgot, igazán nagyon haragudott és miért ne tudja ezt a bájos kis hercegnő, aki annyi baráti melegséggel nézett rá a szomszéd karosszék mélyéből?

– Nos hát igen, – mondta hirtelen nyiltsággal – haragszom, nagyon haragszom, sőt dühös vagyok. Nem tudom tulajdonképen ki vétett ellenem, de Metternich az oka minden rossznak, az bizonyos.

– Ő, felség! – hangzott feléje biztatólag.

– Szeretném tudni, miért áll folyton utamba? Higyje el, Katinka, egyenesen gyűlöl! Mi kifogása lehet ellenem, az én személyem ellen?

A hercegnő lágy, őszinte tekintettel simogatta a cár merevtartású szőke fejét és édes ravaszsággal felelte:

– Nem szereti felségedet, mert a szabadon, bátran gondolkozó, őszinte, nagy jellemek és a tiszta erkölcsök olyan elviselhetetlenek számára, mint az ördögnek a tömjén, vagy némely embernek a mosusz-illat.

– Igaz, – bólintott a cár – de a mosuszt én sem szeretem. Hanem tudja, mondok valamit, én szembe nézek ellenségeimmel mindig. Hogyan mondta az imént, szabadon, bátran gondolkozó, őszinte, nagy jellemek? Ez az, Katinka. Én még ma este találkozni akarok a herceggel. Szerezzen pontos értesítést arról, mikor távozik a kancellár Sagan hercegnőtől, akkor majd… Különben a többit csak bízza rám. Most táncolni szeretnék.

– Velem, felség?

– Nem, Katinka, más nőkkel, tudja, idegenebbekkel. Megérti, úgy-e?

– Értem, felség.

Éjfél után két órakor már unatkozni kezdtek Sagan hercegnő vendégei. Ugyanakkor Bagration hercegnő virágesőt rendezett nagy fogadótermében. A fényes padlójú, szép fehér szobában csak néhány aranyozott szék állt köröskörül és a földig érő hatalmas tükrökben, mérhetetlen távolban, sokszor megismétlődve, látszottak a gyémántos asszonyok, örvendő férfiak, amint a mennyezetről sűrű tömegben hullott fejükre a sárga rózsa.

A virágözön közepén, mint az illatos tenger valóravált tündére, állt a kis hercegnő, rózsás arccal, könnyedén, hódítóan, szőkén.

Félháromkor a cár egy szál rózsát kért tőle, fülébe súgva:

– A bientôt.

– Nemsokára! – ismételte halkan a hercegnő és a cár eltűnt a teremből.

Amint a cár becsukta a Bagration hercegnő ajtaját, ugyanazon az emeleten becsapódott egy másik ajtó is, és az ő nesztelen lépéseit a szőnyeges lépcsőn ugyanolyan nesztelen lépések kísérték egy másik lépcsőn. Lenn a kihalt hajnali előcsarnokban pedig egyszerre szemben álltak egymással: Metternich Kelemen herceg és Sándor cár.

A cár úgy jelent meg, mintha Lohengrin csudahattyúja vontatta volna az események színpadára és a hatást várta. A herceg azonban nem látszott meglepettnek, inkább csak gúnyos nevetést nyomott el, midőn meghajolt az uralkodó előtt.

– Herceg, – szólalt meg a cár méltóságosan – szeretném, ha őszintén beszélnénk egymással, miután véletlenül találkoztunk.

– Készséggel állok felséged rendelkezésére.

A cár kicsit bizonytalanul érezte magát:

– Nincs semmi mondanivalója számomra?

– Kérdezzen felséged és én felelek.

– Vallomást várok, herceg, nincs időm a vallatásra.

– Nekem oly sok a bűnöm felséged szemében, nem tudnám, mivel kezdjem?

– A legutóbbival, herceg.

– Engedje meg felséged, hogy előbb köszönetet mondjak irántam tanusított jóságáért, egy szép hírnöke tévedt ma hozzám véletlenül.

A herceg hódoló főhajtással állt Sándor előtt, akit elborított a haragos indulat:

– És most hol a leány? – kérdezte villámló tekintettel.

– Nálam, felség, a kisasszony védelmembe helyezte személyét és én őrködni fogok felette.

– Szóval, nem adja vissza nekem?

– Nem tehetem, felség.

A cár szinte toporzékolt. A korlátlan hatalmú uralkodó tehetetlenül állt szemben a nyugodtan mosolygó Metternichchel és remegő izgalommal hangjában, mondta:

– Majd módot lelek rá, hogy találkozzam a kisasszonnyal és megtudjam tőle a történteket. Önnel pedig nem óhajtok tovább tárgyalni, herceg.

– Akkor felséged engedelmével távozom.

A kapu megnyilt és bezáródott, a cár egyedül volt a lépcsőházban, csak a néger rabszolga-szobor állt ott és ötkarú gyertyatartóját magasra emelve, sárgás fénnyel világította meg Észak haragos uralkodóját, a Terézia-rendet és a zöldtollas, paszomántos kalapot.

A cár kínosan érezte magát az elhagyatott csendben, olyan ritkán volt egyedül, gyors elhatározással menekült tehát a hideg magányból, oda, ahol a forró bosszú minden lehetősége várta és felsietett a Sagan hercegnőhöz vezető lépcsőn.

Az inas kicsit csodálkozva nyitott ajtót neki, hajnali három óra elmult már, de azért hozzá volt szokva, hogy úrnőjéhez minden órában van bejárata egy-egy kedvelt férfinak.

Már két férjétől vált el a hercegnő és azalatt és közben és azután, szorgalmasan élte át mindazt, amit szépsége és fiatalsága a sorstól követelhetett. Az inas nem ismerte a cárt, de látta, hogy nagy úr áll az ajtóban és mély meghajlással vezette be a fogadó-szobába, aztán eltűnt, hogy bejelentse úrnőjének. De a cár nem várt, szobáról szobára követte az inast, kinek minden ellenkezését elnémította parancsoló fejtartása, pompás, férfias megjelenése. A hercegnő komornája állt az utolsó, bezárt ajtó előtt.

– Lefeküdt már a hercegnő?

– Nem – pukkerlizett a meglepett leány.

– Akkor jelentse a hercegnőnek, hogy…

A cár félretolta az inast:

– Felesleges – mondta és belépett a hercegnő kis szalonjába.

Sagan Vilhelmina hercegnő felugrott sötét selyem karosszékéből és a kéken letompított gyertyafényben megdöbbenve, boldog, büszke remegésben állt a cár előtt:

– Felség!

– Csitt, – intett neki a cár – nem akarom, hogy tudják, ki járt itt, engedje meg, hogy leüljek, hercegnő, fontos beszélni valóm van kegyeddel.

Amilyen rózsaszínű, világos volt minden a kis Katarinánál, olyan sötét, méla, komoly hangulat szövődött a Sagan hercegnő érett, telt szépsége köré.

Melyik volt szebb? Esküdtek mindkettőjükre százan is, de hogy melyikük volt nagyobb intrikus, könnyelműbb, hazugságra, csalásra készebb, azt sohasem tudta eldönteni senki sem.

Bagration hercegnő szegény volt és tehetsége, szépsége szerezte meg egy napról a másikra a fényt, mely körülvette; Vilhelminának mérhetetlen gazdagsága politikai hatalmát szolgálta. Az orosz udvar számára kémkedte végig Európát ő is. Fontos titkokat súgott a pétervári udvar fülébe, sötét haját beleszőtte a hálóba, mely megfojtotta Napoleont, de a titkok Metternich közelébe vitték, a kivetett csapda rabul ejtette a kancellár szívét, de rabul ejtette a hercegnőt is, aki ujjongva, szerelmesen borult a hódító karokba, melyek nemrég még vetélytársát, a kis Katarinát ölelték. Akkor elvette tőle Metternichet, de most a kongresszuson oda kellett adnia cserébe a cárt, és az összes fejedelmeket, míg ma este végre belépett hozzá is az uralkodói kegy, a legnagyobb fényességben. Kinek van jussa hozzá, ha nem neki? Alig egy éve, nála, az ő birtokán, találkozott először a Napoleon elleni szövetség három koronás feje, Ferenc császár, a porosz király és Sándor cár, egyszerre léptek be három felől, három ajtón, hogy egyik se lássék hatalmasabbnak az elsőségben. Így gondolta ki a hercegnő és Metternich akkor borult le először asszonyi elméjének nagysága előtt.

– Foglaljon helyet, felség, boldoggá és büszkévé tesz jelenléte, higyje el – mondta kedves méltósággal Vilhelmina.

A cár leült, aztán rendes szokása szerint, egyenesen a dologra tért, hevesen, könnyedén, ellentmondást nem tűrő hangon:

– Hercegnő, kegyednek szakítania kell Metternichchel.

– Miért? – kérdezte kicsit ijedten és nagyon sértődötten Vilhelmina.

– Mert én kívánom.

– Nem tehetem, felség, nagyon szeretem őt.

A hercegnő felállt, méltóságos volt és szép. Gyémántokkal és sötétpiros rózsákkal teleszórt ruhájában elérhetetlenül büszkének látszott, de a cár ismerte őt:

– Szakítania kell, kegyed nem lehet barátnője egy… egy – néhány pillanatig kereste a sértő meghatározást, aztán mély meggyőződéssel teli hangon jelentette ki – egy állami irnoknak, még ha az osztrák birodalom első hivatalnoka is, mert ez a barátság kizárja kegyedet az orosz udvar köréből.

Az asszony megdöbbent, idegesen játszott a nyakáról lecsüngő gyöngyfüzérrel és halkan ismételte:

– Szeretem őt, felség.

A cár is felállt most már, és megfogta a hercegnő gyöngyökkel babráló nagy, puha, fehér kezét.

– Hallgasson rám, én szeretem kegyedet, meg akarom menteni egy rossz embertől. Én jó ember vagyok, nem szívesen lennék gonosz, hercegnő, de ha továbbra is az ellenségem barátnője maradna, nem tehetnék másként, meg kellene fosztanom birtokaitól, az ön gazdagsága Oroszországban van, Vilhelmina.

A fehér ujjak remegni kezdtek a cár kezében, a súlyos fenyegetés lefegyverezte a hercegnő szerelmét és a csók, melyet kegyetlen uralkodója forró kezére nyomott, új, más büszke szenvedélynek hódította meg ingatag szívét.

A cár mindig biztosabbnak érezte magát, ha fejedelmi hatalma helyét, férfiasságának varázsa foglalta el és míg Katarina vendégei sorra távoztak, a kis hercegnő pedig halkan, boldogan suttogta rózsaszínű szobája illatos homályában: à bientôt, nem sokára; azalatt ő diadalának teljes tudatában, Vilhelminának diktálta a szakító levelet Metternich számára.

Győzött, mégis győzött, ez fájni fog, mert tudta mindenki a nagyok világában, mennyire szerette a kancellár a sötéthajú hercegnőt, aki akaratos volt és lágy, ravasz és érzelmes, vallásos és könnyelmű, hideg és odaadó, olyan kiszámíthatatlan összevisszaságban, hogy még Metternichet is zavarba ejtette és örökös izgalomban tartotta fölényes elméjét és hideg szívét.

Ezalatt a rózsaszínű vendégszobában hosszú napok fáradságát és izgalmát pihente ki mély álomban Franciska, nem sejtve, mennyi szenvedélyt gyújtott lángra öntudatlanul, első, édesen átaludt bécsi éjszakáján.