A vörös daru

Beállt a csúnya őszi idő, már napok óta szünetlenül esett és zajosak lettek a kávéházak, néptelenek az utcák. Fini néni kandallójában nagy fahasábok égtek meleg fénnyel, várva Franciskát. Hardenegg alig tudta már féken tartani türelmetlenségét. Hiába magyarázta magának, míg az esőt és sarat nézte, hogy ebben az időben soká tart az út Budáról Bécsbe, nehezen jut előre Franciska, vágyakozása újra meg újra kiűzte a város kapuja elé és elment messze-messze a széles úton arra, amerről szerelmét várta.

November volt, a darvak rég elszálltak, érre kellett gondolnia Hardeneggnek szünetlenül. A kedves madarak útmutató, segítő társai, elvezették Franciskához, de már nem kísérhetik hozzá aranyhajú boldogságát.

Egy estefelé, mikor gyújtogatni kezdték az olajlámpákat a szűk utcákban és már két hét telt el azóta, hogy Budára küldött Franciskáért, kopogtatás verte fel ábrándjaiból. Hardeneggnek minden apró nesz ígéret volt az idegölő csendben és türelmetlen örömmel szólt:

– Szabad!

Hírnöke lépett be a szobába kimerülten, egyedül. A hű legény sejtette, hogy fájdalmat fog okozni gazdájának és zavartan forgatta ujjai között a visszahozott levelet.

Hardenegg szeme az érintetlen piros pecsétre tapadt és izgatottan, halkan tudakolta:

– Mi történt?

Forró reményeinek halálos ítéletét hallotta meg néhány szóban.

– A kisasszony eltűnt hazulról, senki sem tudja hová lett.

– Kivel beszéltél? – kérdezte a gróf.

– Oh, uram, nem beszéltem én senkivel, első nap be se bocsájtottak, másnap is hiába csengettem, harmadnap az ablakot is megkocogtattam, de az egész ház mintha kihalt volna. Kérdezősködtem a kocsmában és ott megtudtam, hogy egy öreg szolgáló kora reggel eljár vásárolni, meglestem hát és szépen, udvariasan megkérdeztem, hogy nem adná-e át levelemet Franciska kisasszonynak? Az öreg asszony nem is felelt, haragosan nézett rám, aztán becsukta az orrom előtt a nagy kaput. Egy hétig jártam oda, rángattam a csöngőt, ráztam a kilincset, míg aztán egy reggel a kémlelő-nyíláson át az öreg, haragos asszonyság kikiáltotta:

– Minek csönget itt örökké, hogy belebolondul az ember? Senkit sem engedünk be. – Aztán becsapta a kis rézajtócskát. Erre én teljes erőmből dörömböltem és ordítottam, hogy egy levelet kell átadnom Müller Franciska kisasszonynak. Végre még egyszer megnyilt a kémlelő és az öreg asszony nagyon dühösen rikácsolta: – A kisasszony elment hazulról és senki sem tudja hová lett. Takarodjék. – Egyebet nem mondott, hiába kértem, csöngettem, kopogtam. Azért, uram, vissza kellett hoznom a levelet.

– Add ide – szólalt meg Hardenegg és halkan tette hozzá: – Menj, menj, hagyj magamra.

Hardenegg Rudolf mereven, mozdulatlanul állt egy ideig a szoba közepén, kezében tartva a levelet. Aztán lassan, mintha idegen hatalom küldené bele az életet, néhányszor bólintott fejével és csendesen ismételte: – Elment… eltűnt… eltűnt… Mély lélekzetet vett, fáradt, kétségbeesett kifejezés fátyolozta be tekintetét és csendesen az ablakhoz lépett.

Az eső szakadt, ég, föld és a leomló víztömeg szürkén egybeolvadt, időnként pedig belekapott a szél a szürkeségbe, nekicsapta az esőt a házaknak, hogy patakokban ömlött végig az ablaküvegen.

A Mehlmarkton lakott Hardenegg és a szemben levő nagy kávéház világos ablakait nézte, odaát kávét, teát, csokoládét, chaudeaut, likőrt ittak az emberek, újságot olvastak, billiárdoztak, sakkoztak, beszéltek és nevettek, míg az ő kéményében panaszosan sivított az őszi szél.

Most el kell mennie, megmondani Fini néninek, hogy Franciska nem jön. Nem jön. Hova lett? Ki lopta el tőle? Ki tud hírt mondani felőle, hogy visszahozza, visszahívja, mert az ő nagy szerelmének egyedül van joga hozzá a kerek világon.

Hol van már a régi szép őszi este, mikor először és utoljára látta őt, akit örökre szeret?

Egyszerre a vörös daru emlékét kereste a szürke égen, látta feltűnni a nádasból s aztán elszállni a messzeségbe. Vajjon merre jár most, kit csalogat, kit ámít, kinek szívében ébreszti fel az elérhetetlen álmokat?

A vörös daru és Franciska… hűtelen, gonosz mind a kettő…

Nem, nem, megkeresem és megtalálom, dobbant meg a szíve, ígéret, fogadás, reménység volt egyben. Nyomról-nyomra kell mennie, míg meglátja újra arany haját. Mert valami álnokság van a dologban az bizonyos, Franciska nem önként ment, elrabolták, vesztébe csalták és neki tudnia kell, hogy megkapta-e szerelmének szép biztatását, szent ígéretét, a vörös darut?

Magárakapta köpenyét, lerohant a lépcsőn, nem várt lovára, nem várt kocsijára, a csendes Hardenegg megváltozott, első és utolsó nagy szenvedélye tombolt lelkében és űzte útján feltartózhatatlan vágyakkal. Az olajlámpa pislogva égett a ház előtt és ő nekivágott a régi utcák labirintusának.

Olyan volt Bécsnek a belvárosa, mint egy zegzugos öreg ház, melynek azonban minden sötét folyosója, legapróbb benyilója is tele volt dallal, vidámsággal. Muzsikaszó hangzott a szürke házakból, a vendéglőkből. A kapualjakba, az ereszek alá, hárfások és verklisek húzódtak meg a szakadó esőben és kitartással gyötörték hangszereiket. Nem volt a világon még egy olyan zenés város, mint az öreg Bécs a Duna partján.

Az üzletek fényes, kivilágított ablakait csapkodta a zápor, de vásárlóközönség volt azért mindenikben elég. Esernyős tömeg hullámzott a Grabenen és Hardenegg alig tudott magának utat törni a hölgyek között, akik bámulva álltak egy divatkereskedés előtt, mert a „zur schönen Wienerin“ büszke tulajdonosa a kirakatában álló életnagyságú viaszbabára az orosz cárnénak készült legújabb estélyi ruhát adta rá. A viaszbaba újdonság volt Bécsben, a cárné ruhája is, nem csuda hát, ha sokan nézték.

Hardenegg szaladt tovább, beleütközött az emberekbe, elrohant a tarka ernyőik alól utána kacsintó híres, szép bécsi leányok mellett és nagyot lélekzett, mikor a Schottentorhoz ért és azon át ki a szabadba.

Bécs belvárosa világosan, zajosan élt a nagy falak között, de a kapukon túl, a Glacin át már csendes utak szaladtak a külvárosokba.

Az Alser-Vorstadtba sietett Hardenegg, az Alsergassen végig, a nagy gyalogsági laktanyához.

Háromemeletes, hatalmas, viharverte épület volt az Alser-kaszárnya, a legragyogóbb gyalogos katonák szállása. A Colloredo Jeromos gyalogezred híres volt a hadseregben. Gróf Colloredo a legkitünőbb tábornok, báró Rácsey a legbrilliánsabb ezredes, a tisztikar a legszebb, legcsinosabban felkészült tisztikar.

Báró Jósika Miklós lakása iránt érdeklődött Rudolf gróf, mikor belépett a kaszárnya nagy, négyszögletű udvarára.

Mindenki ismerte az ezred legfiatalabb kapitányát, három szobája volt a kaszárnyában és bennük örökösen zajos élet.

Hatan voltak együtt most is a jó barátok. Az előszobában a privatdienerek épen vacsoráért készültek menni a szemben lévő vendéglőbe, a nagy szobában két fiatal főhadnagy volt vívásban elmerülve, a szép Bethlen János Kuntze hadnaggyal egy nagy, hegyes, vörös papirosból készült, fehérbojtos sapkán foltozgatott, amelyet annak a fejébe nyomtak, aki valami régi élcet mesélt el újra. Sokszor volt rá szükség, elhasználódott a furcsa jószág. Lindner György és Jósika Miklós, a két kapitány, muzsikált, Lindner György gitározott, a kis báró fuvolázott és a többiek daloltak hozzá.

Ebbe a vidám társaságba lépett egyszerre nehéz bánatával Hardenegg.

– Hardenegg! – kiáltotta meglepetten Jósika.

A gróf feszes huszárruhájában izgatottan, hidegen köszönt. Jósika szürke házi spenzerjében könnyedén mozgott és kedves közvetlenséggel rázta meg kezét.

A császár előszobájából ismerték egymást, kamarások voltak mind a ketten és már sokat unatkoztak együtt, a gróf merev méltósággal, Jósika panaszok és sűrű ásítások között.

– Hardenegg Rudolf gróf – szólott társainak a kis kapitány, a fiúk meghajoltak és Jósika vidáman folytatta: – Velünk maradsz, úgy-e? Együtt vacsorázunk itt, nálam, aztán téged is elviszünk a bálba. A rokkantak tanyájának parancsnoka rendezi, Csórics ezredes, tudod, mennünk kell, parancs, de azért nem unalmas, hidd el, mert a kisasszonykák egyáltalában nem rokkantak és utána még egy jót mulatunk kárpótlásul a Lothringer-sörházban. Kedves, hogy eljöttél Hardenegg…

– Jósika, kérlek, négyszemközt szeretnék beszélni veled – szólalt meg végre a gróf és elkínzott arca megdöbbentette a vidám kompániát.

– Az Istenért, mi történt? – kérdezte ijedten a kis kapitány és egyszerre mintha villám sujtotta volna, eszébe jutott Franciska. Vajjon azért jött Hardenegg? Különös volna, ha még gondolna rá, hisz ő már régen elfeledte és csak most érezte újra a lelkiismereti furdalást, most lepte meg annak tudata, hogy alapjában véve nem egészen lovagiasan járt el a gróffal szemben.

– Parancsolj – mondta hirtelen elkomolyodva Jósika és kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját.

Kis szoba volt, hideg, egyszerű, katonás, vándoréletet folytató gazdájához illő. Az asztalon kard, csákó, a Magyar Kurir és a Wiener Zeitung egy-egy száma, a székeken ruhadarabok és mindenfelé sok könyv, tarka összevisszaságban. Rousseau, Voltaire, Diderot, Lafontaine, madame Staël munkái, Mlle Scuderi, Anna Radcliff regényeivel voltak kénytelenek megférni a kis szobában és Kleisttel, Herderrel, Goethével, Schillerrel, Kotzebueval kellett barátkozniok Jósika emlékezetében, úgy, amint az Armbruster-féle kölcsönkönyvtárból épen megkapta őket.

Jósika helyet akart csinálni Hardeneggnek a bőrpamlagon, de a gróf megfogta kezét:

– Hadd el, kérlek. Úgy sem maradhatok sokáig, csak egy kérdésemre felelj őszintén, az életemről, a boldogságomról van szó, Jósika. Mondd, nem tudod hova lett Müller Franciska?

A bárónak egyszerre eszébe jutott a pesti királyi palota lépcsőháza, ahol először említette Hardenegg ezt a nevet, akkor nem hitte volna, hogy ilyen sokat, komolyat jelent neki az az óbudai karcsú leány. Ha tudta volna?

– Nézd, Hardenegg…

– Tudod, vagy nem tudod? – sürgette türelmetlenül a gróf.

– Nem tudom – felelte Jósika.

– Elvitted neki a vörös darut?

– El.

– És mégis elhagyott! Mondd, mit szólt, mikor átadtad neki?

Ha egy csendes, egykedvű ember elveszti rendes hidegségét, nyugtalansága fájdalmas erővel tud hatni mindenkire és szenvedélyessége olyan ijesztőn tör elő, mintha láthatatlan vulkánból hirtelen ömlenék a tűzpatak. Jósika szégyelte magát. Akárhogy is történt, végre is el akart venni valamit, ami Hardeneggnek kincs volt, neki csak játékszer és ha nem is lopta el tőle Franciskát, de ellopatta mással, kifosztotta ennek a szegény fiúnak a szívét egészen. Mit mondjon neki, hogy magyarázza meg a dolgot, de nem úgy, hogy magát védje, hanem úgy, hogy őt vigasztalja meg?

– Hallgass rám, Hardenegg – kezdte félelemmel, gyengédséggel keresve a szavakat. – Én nem tudtam, hogy te szereted őt és Franciska nem szeretett téged, azt láttam, biztos, hogy nem, hidd el nekem. Mikor átadtam neki az ajándékodat, megkérdezte, hogy meddig maradsz Bécsben? Erre persze nem tudtam választ adni, és ő keserűen fakadt ki, hogy várnia kell, megint csak várni, biztosan hiába várni.

– Nem bízott bennem, nem hitt nekem – szólott halkan Hardenegg.

– Olyan türelmetlennek látszott, – folytatta Jósika – a szeme könnyes volt és úgy mondta el nekem, hogy elvágyik hazulról, el a nagyvilágba, élni szeretne, de apja bezárva tartja. Igen sajnáltam őt, mikor pedig még szomorúbb lett, akkor meg szerettem volna vigasztalni és megkérdeztem, nem jönne-e el velem az országházában rendezett nagy bálra másnap?

– És ő? – vágott szavába türelmetlenül Hardenegg.

– És ő eljött – felelte Jósika.

– Megszökött hazulról?

– Meg, én érte mentem kocsival, Franciska egy nagy dobozban magával hozta báli ruháját, egy utazótáskában a szükséges holmiját és alkonyatkor eljött velem.

Hardenegg közelebb lépett Jósikához:

– Te!…

– Kérlek, hallgass végig nyugodtan – kérte a kis kapitány és kétségbeesetten markolt bele néhányszor sűrű, barna hajába, mintha segítséget kérne emlékezőtehetségétől, hogy gyengéd formában diktálja neki a szomorú történetet. – Én Pfistererékhez vittem Franciskát és esküszöm neked, tisztelettel bántam vele, mintha hugom volna. Istenem, lehet is vele máskép bánni? Pfistereréknél vacsorált és felöltözött a bálra. Mikor Ferenc császár tíz óra után eltávozott az országházából, érte mentem és magammal vittem, mint hugomat, mint Jósika Franciska bárónőt. Oh be gyönyörű volt, sohasem felejtem el, rózsaszínű, fehér selyemlevelekkel hímzett ruhát viselt…

– A csudaruhát – emlékezett Hardenegg. – Láttam, utolsó darabját hímezte, mikor nála voltam.

– Ő volt legszebb a bálban, hidd el.

– Hiszem, Jósika, tudom, hogy ő.

– Táncoltam vele keringőt, boldogan mosolygott, ragyogott az arca, mint egy kis gyermek, úgy örült. Aztán magyart táncoltunk az orosz cár előtt, hat pár járta el és a cárnak nagyon tetszett Franciska, megszólította, azt mondta: – Mademoiselle, kegyed a legszebb – és táncra kérte. Táncolt vele soká, és hosszan beszélgettek. Franciska szomorú is volt, kacagott is közben. Én messziről néztem, úgy szerettem és olyan nagyon irígyeltem a cártól.

Az emlékezés közben újraéledt Jósika szerelme és a képzeletébe visszavarázsolt Franciska drágább volt az élőnél is. Hardenegg barátra talált benne, megértő fájdalomra bánata számára és megbékélve leste a szót a kapitány ajkáról. Ő pedig folytatta vágyó, halk szomorúsággal:

– Már hajnalodott, mikor utólszor táncolt vele a cár. Tánc közben folyton beszélt hozzá és Franciska lesütött szemmel, piros arccal hallgatta. Aztán Sándor cár odaintette adjutánsát, Wolkonszky herceget és elhagyták együtt a termet. Utánuk rohantam, de mire áttörtem a tömegen, Franciska nyomtalanul eltűnt, a cár maradt ott egyedül. Pfistererékhez mentem el másnap reggel és ők annyit mondtak, hogy Franciska hajnalban elment egy utazókocsin, de nem tudták merre, nem tudták kivel. Hova lett? A cár lopta el, vagy ő szökött meg előlem, ki tudna erre válaszolni? Én hibás vagyok, belátom, de vétkes nem vagyok. Nem tudtam, hogy te úgy szereted, mert én is szerettem őt és elvesztettem én is. Bocsáss meg, Hardenegg. Úgy-e, megbocsájtasz?

– Megbocsátok, de, sajnos, megbocsátani nem annyit jelent, mint felejteni. – Fásultan, megtörten felelte a gróf. Ekkora bánat láttára Jósika egészen elszomorodott, de most már egyedül és kizárólag a Hardenegg nevében. Átölelte a gróf vállát és bátorító meggyőződéssel biztatta:

– Meg kell találnunk Franciskát. Meglátod, megtaláljuk, és jó lesz még minden.

– Hagyd el, Jósika, én tudom, hogy elvesztettem őt. Hol keressük? Akár a cár van a dologban, akár a saját akarata, elszökött előlem, az biztos, és erőszakkal vissza nem hozhatom. Száz poklon át mennék érte szívesen, ha idegen hatalom vette volna el tőlem, de ha önként ment, úgy… Isten veled, jó éjszakát.

Jósika megfogta a gróf feléje nyújtott kezét és szépen kérte:

– Ne menj, maradj velünk, úgy könnyebben tudsz felejteni.

– Engedj, mennem kell, meg kell békülnöm a sorsommal, össze kell szoknom az emlékeimmel, mert felejteni, hidd el, nem tudok és nem is akarok. Isten veled, Jósika.

– Isten veled, Hardenegg – a kis kapitány halkan nyitott ajtót a grófnak, a fiúk kinn némán tértek ki útjából és egy szomorú, megtört ember hagyta el sötét, viharos estén az Alser-laktanyát.

Hardenegg lassan ballagott vissza a város felé, az eső elállt, a szél sivítva kapott bele köpenyébe és ő egyedül volt a széles utcán, az egész kerek világon. Soká bolyongott a bástyán ide-oda céltalanul, körülötte lámpasorok szőtték tele az éjszakát, egyfelől a belváros, másfelől a külvárosok felé. A szél szétkergette a felhőket és az ég tele volt szórva csillagokkal. Bécs zaja lecsendesedett, egy-egy szerelmes pár suhant el mellette szorosan összebujva, meleg után vágyva űzte őket egymáshoz az őszi köd. Hardenegg folytatta szomorú, magányos útját. Nem tudott elmenni Fini nénihez, nem volt még ereje hozzá, sírva borult volna megértő ölébe. Lábánál a széles híd fehéren ívelte át a sötét sáncárkot és Hardenegg hosszan nézett le a mélységbe. A Szent István tornyában tizenegyet ütött az óra és a zengő ütésekre lassan megfordult. Sötéten állt előtte az öreg dóm, de a város világos fényfoltokkal volt teleszórva, a kávéházak még ébren voltak és egy-egy palota díszes emeletén kivilágított ablakok mögött mulattak az emberek. A polgári házak azonban csendesek voltak és lakóik aludtak már. Az éjjeli őr az elmult órát kiáltva haladt el Hardenegg mellett. Tizenegy óra! jelentette a nyugvó polgároknak, hogy álmukban is összekösse őket az élettel. Bécs alszik, Bécs álmodik! Hol alszik, hol álmodik most Franciska? Hardenegg szerette volna ismerni szobája ablakát, hogy feltekintsen rá néha-néha, szerette volna megtalálni erkélyét, hogy megállhasson alatta, emlékeket idéző, hosszú, őszi éjszakákon.