A vörös daru

Reggel hét órakor íróasztalánál ült Ferenc császár. Sickingen iratait rendezgette kezeügyébe. Számukra megkezdődöt már a napimunka.

A császárt ilyenkor még halk, áhitatos hangulat töltötte el, a miséről jött, a Burg-kápolnából, ahol mindazért imádkozott reggelenként, amit uralkodói szíve fontosnak talált a világon. Könyörgését azzal a régi, rendes, alázatos kéréssel kezdte, hogy adjon neki az Isten hosszú életet, birodalmának és népeinek javára, de egy új, keserves sóhaj zárta be már hetek óta imáját: – Lieber Gott gib, dass der Kongress ein End hat.

Mert a kongresszus sehogy sem akart véget érni, néhány hétre számítottak csak, mikor szeptember végén Sándor cár és a porosz király Bécsbe értek, azóta két hónap telt már el, és a tanácskozások nem haladtak előre, ellenben a fényűző mulatságok kimerítették az udvar pénztárát. Ötvenezer forintjába került a vendéglátás mindennap Ferenc császárnak és emellett a súlyos gond mellett, mely takarékos szívét fellázította, még nyugalmát is elveszítette. A sok ünneplés, a sok mulatság rosszul illett bele órákra beosztott életébe.

Szinte félve érdeklődött napi teendői iránt Sickingennél.

– Semmi különös sincs, felség – felelte hű kamarása. – Az orvosok özvegyeinek institutuma fundusának növelésére rendezett bálon nem kell Felségednek megjelennie, a bál védnökéül Metternich herceg csak azért nyerte meg a cár őfelségét, hogy fényt nyerjen a mulatság és szórakozáshoz jussanak vendégeink.

A császár elgondolkozva bólintott:

– Igen, igen, a herceg úgy találja, hogy folyton mulattatni kell őket, mert akkor megfeledkeznek a politikáról. Sok hasznát nem láttuk eddig, higyje el, lieber Graf, olyan nyugodtan szabdalnak meg országokat whist közben és fosztanak meg uralkodókat trónjuktól egy-egy szép hölgy szalonjában zeneszó mellett, hogy végig fut a hideg az ember hátán… Azért lehet, hogy a hercegnek igaza van, neki rendesen igaza van…

Ferenc elhallgatott, néhányszor bólintott, szokatlanul beszédes volt ezen a reggelen, valóságos közlékenységi roham fogta el és hátradőlve karosszékében merengve folytatta:

– Hiába, nem szeretem ezt a zajos életet, csendesen, nyugodtan akarom intézni országaim sorsát, alattvalóim ügyes-bajos dolgait. Én nagyon egyszerű ember vagyok, higyje el Sickingen, észre sem vett volna a világ, de Metternich mindenféle jó, ügyes, nagy tettet folytonosan nekem tulajdonit. Ha Metternich tovább él, mint én, roppant hírnévvel fogok a históriába bejutni, meglátja, meglátja.

Sickingen hódolattal hallgatta végig a vallomást, de nem igen volt mit felelnie rá, azért tisztelettel jelentette, hogy a Polizeipräsident, báró Hager Ferenc már várakozik.

Hager báró a titkosrendőrség kutatásainak újabb eredményeivel jött minden reggel beszámolni Őfelségéhez. Ez volt a császár számára a legvidámabb, legérdekesebb szórakozás és a rendes korai óra legkedvesebb órája napjának. A kormányzás egyetlen biztos módjának a titkosrendőrséget tartotta Ferenc császár. Mindig óvakodott az erőszakos rendszabályoktól, melyek megfoszthatták volna uralkodását pátriarkális jellegétől és megingathatták volna népének atyai jóindulatába vetett hitét. Szerette az olyan eszközöket, melyek kevés zajjal nagy eredményt érnek el és gyökerében fojtják el a szabadelvű törekvéseket, az új politikai szellem minden megnyilatkozását.

A francia forradalomtól való rettegés tette hatalmassá az osztrák birodalom álarcos őrét, a titkosrendőrséget.

Annak a rettenetes viharnak még emléke is mindig megborzongatta a császárt. Huszonnégy éves volt akkor, egy éve uralkodott csak, mikor nagynénjének, Mária Antoinettenek feje lehullott a fűrészporos kosárba és azóta képzeletében folyton saját felséges rokoni nyakán érezte a guillotine vasának hideg érintését. Ezért akart olyan határozottan elnyomni minden felvilágosodást, minden legapróbb szót, mely csak egy elégedetlen sóhajt is életre kelthetne. Jó volt alattvalóihoz, de hogy őrködhessék felettük, tudni akart róluk mindent, ismerni akarta tetteiket, gondolataikat és a Geheimpolizei jelentéseivel szemben sohasem használta kedvenc mondását: Z’viel wissen macht Kopfweh.

Milyen érdekes, nagyszerű szerephez jutott a rendőrség a kongresszus alatt. A Bécsben tartózkodó uralkodókról és környezetükről pontos értesítéseket szerezni, ez volt a parancs. Egész titkos hadsereget kellett szervezni a császári óhaj teljesítésére, mely finom, láthatatlan szálakkal szőjje át a szórakozó társadalmat. Mindenkinek felügyelet alatt kell állnia, mindenkihez közel kell férkőzni valami módon, híreket kapni róla, grófok, bárók, diplomaták, inasok, szobaleányok, még a kályhafűtők útján is, mert a papiroskosarak tartalmát, a kandallók mélyén hamvadó írásokat is átvizsgálták és egyetlen levél sem hagyta el felbontatlanul Bécs városát.

A kutatás eredménye egy fehér lapra íródott, szépen megszámozva, hogy báró Hager Ferenc reggelenként rendben, sorban felolvashassa uralkodójának.

– Na, mi újság, kedves báró? – kérdezte Öfelsége, és a báró megkezdte beszámolóját:

– Sándor cár kedvese, egy Schwarz nevű szentpétervári kereskedő felesége, férjével együtt Bécsbe érkezett és az Österreichische Kaiserin szállóban vettek lakást. A cár néhány nap előtt, mint rendesen, inkognitóban fel akarta keresni hölgyét, de a járókelők az est sötétjében is felismerték, a kapuig kísérték és tömegbe verődve várakoztak rá. Őfelsége nagyon megharagudott, káromkodott, kiabált, és amint a nevezett hölgy szobájába lépett, megparancsolta a jelenlevő férjnek, hogy bottal verje szét a bámészkodókat. Schwarz úr csakugyan lement a kapuba, de a portás segitségével szép szóval bírta távozásra a jámbor polgárokat. Schwarz úr azután hosszabb sétára indult.

– Nagyon csúnya dolog, – szólott a császár – nem méltó egy uralkodóhoz, nem szeretem az ilyesmit és örvendek, hogy nem egy alattvalóm követte el.

Hager egyetértően bólintott és folytatta:

– Amint Sándor cár komornyikjától értesülünk, őfelsége minden reggel jégdarabokkal dörzsölteti le testét.

– Jobb lenne, ha misét hallgatna – jegyezte meg a császár.

A báró szájszögletében finom mosoly játszott, és úgy olvasta fel jelentésének harmadik pontját:

– Sándor cár személye ellenszenvet kezd ébreszteni a férjek szívében, őfelsége egyáltalán nem tiszteli a hölgyek hírnevét. Eszterházy Pál hercegnőnél bejelentette megjelenését egy estélyre, épen mikor a herceg Szombathelyre utazott. A hercegné elküldte neki a meghívott hölgyek listáját, hogy törölje azok nevét, kiket nem kíván látni és írja fel, akiknek eljövetelét még óhajtaná. Őfelsége az összes hölgyeket törölte és nagy betűkkel írta keresztül a hercegné nevét a papirlapon A hercegné erre sürgősen hazahívta férjét és a kitűzött estén együtt fogadták Sándor cárt, aki rövid idő mulva haragosan távozott. Az eset köztudomásra jutott, tárgyalják a szalonokban, a Grabenen és megbeszélik polgári körökben is.

– Remélem, megbotránkozva? – A császár homloka csupa redő volt. – Mein armes, liebes, unschuldiges Wien – tette hozzá sóhajtva.

– Négy – mondta a báró és másra tért át. – A cár őfelsége a pármai hercegség ügyében meglátogatta Mária Lujza Őfelségét Schönbrunnban és látogatása után, Bagration hercegnőnél nagy társaságban kijelentette, hogyha Mária Lujza Őfelége megjelennék a nagy világban, szerelmes odaadással tudna érte rajongani.

– Das fehlte noch – haragudott a császár. – Majd beszélek a leányommal.

Most unalmas jelentések következtek, politikai hirek. Talleyrand, Franciaország képviselője, elég vigyázatlan volt összetépve papirkosarába dobni egy levél fogalmazványát, a cár diplomatái tettek egy-egy könnyelmű kijelentést, a bajor trónörökösnek szóváltása volt a württembergivel. Ezek a dolgok nem érdekelték a császárt, akkor kezdett csak ismét figyelni, mikor a porosz király szerelméről kapott újabb híreket.

– Frigyes Vilmos őfelsége, – olvasta a báró – gyakran jár Zichy Károly grófékhoz. Zichy grófné barátsága úgy látszik mindenek felett drága neki. Tegnapelőtt találkozott vele őfelsége, mikor a templomból jött imakönyvvel kezében. Őfelsége megszólította a grófnét:

– Szép imakönyve van, szép grófné.

– Felajánlom felségednek, ha tetszik – felelte a bájos Julia. A király hazavitte az imakönyvet és otthon látta csak, hogy a grófné egy barátnéjától kapta ajándékba a következő ajánlással: „Örökre szeretlek, szeress te is engem.“ Őfelsége az említett szavak alá szépen beírta: „Teszem, amit ő tett és kérem, amit ő kért.“ – Aztán visszaküldte a grófnénak az imakönyvet.

– Das ist schön – mondta a császár.

A báró pedig folytatta:

– Frigyes Vilmos őfelsége rendkívül nagy tisztelettel viseltetik a szép grófné iránt, aki elhúnyt feleségére emlékezteti, mert őfelségének még mindig könnybe lábad a szeme, ha Lujza királynét említik előtte.

Erre igazán megilletődött Ferenc császár, nagyon szerette a múló, pillanatnyi ellágyulásokat és szomorúan bólogatva jegyezte meg:

– Ja, ja, én már két hitvesemet temettem el és Ludovika is olyan beteges. Pedig szeretem őt, én mindegyiket nagyon szerettem, lieber Baron.

– Felség! – hebegte Hager, aztán sietett másra terelni uralkodója figyelmét.

– Még egy érdekes hírem van – mondta és olvasni kezdett:

– A Bécsben időző Eugène Beauharnaisnak, Napoleon mostohafiának, levelet írt minapában nővére, Hortense, a volt hollandi királyné. Mellékelve valami gyógykefét is küldött, hogy fivére azzal dörzsölje kissé reumás vállát. A Beauharnais Eugén szolgálatában álló gascogni inas, aki a mi emberünk, a kefében megtalált egy apróra összehajtott, ügyesen elrejtett levelet, melyben a herceget értesítik, hogy Franciaországban a Bonaparte-hívek fejévé szeretnék őt megválasztani.

– Szemmel kell tartani a herceget – mondta Ferenc császár. – Nem szeretem a dolgot. Hát a bonapartisták ismét mozgolódnak?

– Még eddig meg sem nyugodtak, felség.

– Kikkel szokott együtt lenni Beauharnais?

– Leggyakrabban a cár társaságában van, őfelsége igen kedveli a herceget.

– Schönbrunnban nem járt még? – kérdezte a császár.

– Mult héten tett egy rövid látogatást.

– Nem szeretem, nem szeretem – mondta kedvetlenül az uralkodó és még Hager távozása után is néhányszor csendesen ismételte: – Nem szeretem, nem szeretem.

Ferenc császár uralkodói hatalmának nagyságát legteljesebbnek azon a júliusi napon érezte, mikor Napoleon leveretése után hazatért Franciaországból és a gyönyörű diadalkapun át ünneplő alattvalói tomboló tömege között bevonult kedves Bécsébe. Egy versike is készült a diadalkapúra:

Ezt a néhány sort szerette mondogatni magában a császár és míg mosolyogva elmormogta, egyetlen ránc sem volt magas homlokán.

Napoleon nincs többé, ez volt alapja minden elmélkedésének és kellemetlenül érintette, ha úgy, mint ma reggel, valami hamis hang vegyült ebbe a büszke tudatba.

Elégedetlenül dőlt hátra karosszékébe és méltatlankodva tünődött azon, hogy is lehetnek még mindig bonapartisták a világon. Tünődésének eredményeként elhatározta, hogy délután kimegy Schönbrunnba. Még nem bízott egészen Mária Lujzában és mindig bántotta a tudat, hogy annyi merész francia ábránd szép reménye épen az ő kis unokája, a szőke Franzl. Rendet kell csinálnia megint, rendet is fog csinálni. Ez a gondolat új kedvre derítette és felfrissülve látott munkához.

Az államügyekkel való foglalkozásnak nevezte a császár azt a hosszú, órákig tartó pepecselést, mellyel eltöltötte délelőttjét, sőt délutánját is, egészen este hétig. Pedig a fontos politikai kérdésekben csak aláírásával szerepelt tulajdonképen, foglalkozni a hozzá intézett apró-cseprő kérvényekkel szeretett, amelyek garmadában kerültek mindennap íróasztalára.

Ezek érdekelték, izgatták kíváncsiságát és elintézésükkel óriási népszerűséget szerzett magának. Előfordult, hogy jó polgárok tőle kértek tanácsot, vajjon leányaikat feleségül adják-e ehhez, vagy ahhoz az iparoshoz? A császár, a guter Papa, pedig utána járatott a dolognak, és választ is adott, tudatva velük a döntő szót.

Mindennap így ült íróasztalánál, egyszerű dolgozószobájában és lelkiismeretesen kijavította még a helyesírási hibákat is, a hozzá intézett német és latin kérvényekben.

Nagy munka volt, melynek elvégzése mindig elégedettséggel töltötte el uralkodói szívét. Szerette íróasztalát, rajta az állóórát, szerette nagy szobáját a síma szekrényekkel, a hat gyertyás empire kristály-lusztert, a két cserép virágot az ablakdeszkán, és szerette kedvenc kanáriját a magas kalitkában, melyet maga faragott szabad óráiban.