A vörös daru

Zöld bársonykalpagos babakirályfi állt a kis színpadon, a vörös függönyök között, olyan volt épen, mint a lovagok a karuszelen, róluk mintázta Franciska és Hardenegg Rudolf grófra gondolt, míg öltöztette. A színdarab javában folyt, Franciska játszott, a kis Napoleon meg nézte. Csak ketten voltak a szobában, Franciska elbújva a színpad mögött, a kis fiú meghúzódva egy karosszék mélyében.

Egyikük sem vette észre, hogy valaki halkan belépett és az ajtóhoz lapulva figyeli őket. Hogy is vették volna észre? A darab olyan érdekes volt, mindez olyan új. Néhány napja, karácsonyra kapta a kis herceg a színházat és Franciskától a sok tarka babát hozzá. Az öreg királyt, a néger rabszolgát, a királynét és udvarhölgyét, a királyfit, a gonosz lovagot, a jó tündért és a szépséges hercegnőt, aki most lép épen a színpadra, az erdő közepébe, a kis tisztásra és a királyfi eléje térdel szerelmesen:

– Gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor, szeretlek, szeress engem te is, gyönyörű princessz Kikerlak.

– De én nem szeretlek téged, büszke királyfi és távozz azonnal felséges atyám erdejéből – felelte gőgösen a fehér hercegnő.

– Milyen kegyetlen, milyen hideg és milyen gonosz – szólalt meg egy mély férfihang és Beauharnais Eugén egész közel lépett a kis Napoleon karosszékéhez. A fiúcska ijedten bámult rá, a fehér hercegnő elájult a színpadon, a zöld királyfi élettelenül hullott lábaihoz és Franciska előlépett a vörös függönyök mögül.

– Végre – szólalt meg a herceg, mikor meglátta. – Végre megtaláltam, régen keresem, a bál óta mindig keresem. Kétszer jártam Schönbrunnban, de Mária Lujza nem fogadott, ma újra eljöttem, a kis herceghez jöttem, azt mondták, Müller Franciska kisasszony van nála, nekem mindegy volt, én nyomra akartam találni mindenáron. Nem hiszi, milyen boldog voltam, mikor meghallottam a hangját. Mindjárt megismertem. Kegyed tehát Müller Franciska?

– Igen, én Müller Franciska vagyok és most mit óhajt tőlem, herceg? – kérdezte Franciska, magához szorítva a kis Napoleont.

– Nézni, csak nézni akarom, szomjaztam erre a pillanatra sokáig, most láthatom és boldog vagyok, hogy itt áll előttem, gyöngyházszín mosolyú hercegnő, fehér elefántcsont szobor. Úgy-e, így mondta?

– Játszunk tovább – szólalt meg a kis Napoleon. – Épen olyan gyönyörű volt!

Franciska a fiúcska hajával játszott és nem tudta hirtelen, mit feleljen. Beauharnais Eugén közelebb lépett hozzá, látni akarta jól a gyertyák rezegő fényében. Egy hónapja ölte a vágy, a kíváncsiság, most meg kellett tudnia, hogy érdemes volt-e a sok ábránd, hogy igyekezzék-e megfogni ezt a leányt magának, vagy hagyja el örökre, néhány udvarias szó után? Szép! gondolta az első pillanatban, nem szép, gondolta, amint mélyen lehajtott fején és remegő kezén nyugodott tekintete. Szép, nem szép? Végre el kell döntenie és tréfásan emelve összekulcsolt kezét Franciska felé, ő is kérte:

– Igen, Mademoiselle, játszék tovább, én a kis Napoleon vendége vagyok, mulattasson kicsit engem is.

Franciska simogató keze most megnyugodott a gyermek fején, szemét halk villanással nagyra nyitotta és amint merész pillantása a Beauharnais arcán nyugodott, a herceg tudta biztosan, hogy gyönyörű.

– Ma este már nem játszhatom tovább – szólott csendesen Franciska, az idő lejárt, ezóta vége lenne a darabnak. Bocsásson meg herceg, Montesquiou grófnéhoz kell kísérnem őfelségét.

– Nem szabad elmennie, Mademoiselle.

Beauharnais Eugén eléje lépett, szenvedélyes lett, vad természete egyszerre utat tört. Rögtön, vagy soha, mindent vagy semmit, ez volt jelszava. Akarni tudott, kitartás nélkül, de erősen, szenvedélyesen, úgy mint az orosz cár, csak fiatalabban, kevesebb fejedelmi hatalommal és több férfierővel.

– Bocsásson, herceg – mondta büszkén Franciska és még szebb lett.

Beauharnais egyetlen pillanat után visszanyerte önuralmát, ravasz feje kész volt a csatatervvel és közelhajolva a leányhoz, halkan súgta a fülébe:

– Értsen meg, fontos mondanivalóm van, csak nem merek beszélni, ne kapja el fejét, hallgasson meg.

– Bocsásson, herceg… – ismételte Franciska.

– Napoleonról van szó – susogta elfojtott hangon a herceg és a leány egyszerre rabja volt, két kezét védőleg tette a kis fiú fejére, úgy könyörgött:

– Csitt, az Istenért, csitt.

– Beszélnem kell kegyeddel – mondta a herceg.

– Most nem lehet, látja, tudja.

– Megvárom, míg visszatér.

– A felséges asszonyhoz kell mennem ilyenkor.

– Jó, hát később. Az ügy komoly, sok mindent kell kérdeznem, a romoknál várom, várom míg jön, míg jöhet. Igérje meg, Mademoiselle, hogy jön, hogy nem várom hiába.

– Nem fog rám hiába várni – mondta Franciska alig hallhatóan.

*

– Milyen ember Beauharnais Eugén? – kérdezte Montesquiou grófnétól Franciska.

– Kis leány, hogy jut kegyednek eszébe Beauharnais Eugén?

– Itt járt.

– Mikor?

– Most, épen most.

– Miért jött?

– A kis herceget látogatta meg.

– Elment már?

– El – felelte zavartan Franciska.

– És most szeretne róla egyet-mást hallani? Szép ember, hódító megjelenés, tüzes, vidám, tud udvarolni. Udvarolt, úgy-e? – tréfálkozott a grófné.

Franciska halkan, kínosan válaszolt:

– Nem udvarolt, nem, igazán nem, csak érdekel.

– Szóval nem tetszik, nem azért kérdi? Igazán nem tetszik?

– Nekem? – nevetett Franciska.

– No az nem olyan csudálatos, már sok nőnek tetszett és tetszik is bizonyára. De ha nem hódította meg kegyedet, annál jobb, akkor őszinte lehetek, mert én nem szeretem Beauharnais Eugént. Ne értsen félre, szép, fiatal, vidám, egyike volt Napoleon legvitézebb generálisainak, bátor, elszánt, vakmerő, de könnyelmű, ingatag és a nőkkel… tudja, szereti a nőket. Lássa, az én édesanyámnak volt egy kis kutyája, különös fajta, fehérszőrű állat. Gyönyörű nagy szeme volt és szeszélyes, borzas feje. Azt hiszem, gyáva volt, de olyan hallatlanul vakmerő, hogy sohasem jutott napfényre gyávasága. Legjobban a fiatal csirkevért szerette, megfojtott minden útjába kerülő madarat, egy pillanatig nyalta meleg vérét, aztán melléje ült és sírt. Örökké mozgott, örökké futott, örökké nyugtalan volt. Mindig emlékezni fogok rá, mikor ősszel végigrohant az erdőn, a száraz lomb zizegett lába alatt, nagy port vert fel és mikor megállt, látszott rajta, hogy óriásnak érzi magát. Érti, hogy miért mondtam ezt el most?

– De Napoleont azért nagyon szereti? – halk kétkedés volt a Franciska hangjában.

– Nagyon? Igen, azt hiszem, szereti igazán, csak nem annyira, hogy feláldozná érte jövőjét, hogy követni tudná a szenvedésbe is. A hatalmáért ezerszer kockáztatta életét, de boldogtalanságát megosztani nem akarja.

– És ha Napoleon megint hatalmas lenne?

– Akkor hiszem, hogy ismét meg tudna halni érte.

Franciska felvetette tekintetét és bátran nézett a grófné szemébe.

– Köszönöm, grófné. Jó éjszakát.

– Ma este nem látom?

– Nem, ma este… ma este nem érek rá…

– Úgy? Új ruha kell ismét Őfelségének. Ma mit vesz fel?

– Fehér selyemruhát, hattyúprémmel és fehér rózsadísszel.

– Mint egy menyasszony – mondta gúnyosan a grófné. – No, jó éjszakát, Franciska.

Holdfényes este volt, a nagy park fehér szobrai mint kísértetek, úgy álltak a gyengén havas fák között és a fagyott út csikorgott Franciska lába alatt, amint sietve ment a találkozóra. Fehér köpeny volt rajta, fehér kendő a fején és úgy szaladt a nagy fasorban, mint egy talapzatáról megszökött kis márvány istennő. A sűrűn összenőtt, nyírott fák zúgtak körülötte! Milyen ismerős volt neki ez a zúgás, sokszor félt tőle éjjelenként és fejére húzta takaróját, de nem lehetett elbujni előle, mégis hallotta, mint egy közeli vízesést. Mert elhagyatott volt Schönbrunnban, egyhangú napjai szomorúságban teltek el. Harmonikus érzésvilágához nem illett a bizonytalan helyzet, neki otthon kellett és mindig gyakrabban vágyott haza Óbudára. Kis szobájára emlékezett és az órákra. Itt is volt zenélőóra, fel is húzhatta, de nem tette, mert az inkább szomorú volt. Multjának szép álmai olyanok voltak, mint egy bolondos, tarka, törökös szövet a jelen sötét fátyola alatt. Esténként soká gondolkozott és tiszta fogalmakat akart teremteni magában és maga köré, szép nagy ajtókat, szép nagy ablakokat, de a csendes képeket elűzték mindig nyugtalan vágyai. Gyakran írt apjának, bocsánatát kérte, esdekelt, hogy ne gondoljon róla semmi rosszat, biztosította, hogy nem ember, hanem valami titokzatos, messzi-messzi álom vitte magával, bíztatta, hogy nemsokára hazatér, de nem kapott választ soha. A multját elvesztette, jövője semmit sem igért. Sokszor este, ha már nagy volt a csend, szerette volna, ha valaki jön és megveri, vagy megsimogatja, nagyon várta, de ha az összes embereket elébe állították volna, hogy válasszon, azt felelte volna, hogy egyik sem kell.

Útra készen állt Franciska, de nem jött érte senki és egyedül nem tudott elindulni sehova, mert leláncolták álmai, melyek olyan gyönyörűnek igérték jövőjét annyi éven át.

Sokszor visszatért emlékeiben ahhoz, amit eddig élt. Tovább színezte az apró eshetőségeket, melyekkel megkínálta az élet. Hardeneggnél kellett volna megállnia? Mi lett volna akkor? Jósika volt számára rendelve, vagy a cár? Megcsalta, elhagyta őket és lehet, maga ellen vétett, mikor önző vágyakkal menekült előlük.

Semmit sem akart igazán, semmit sem kívánt úgy, amint kívánnia kellett volna, hogy életcélja lehessen. Mintha egész tettereje kimerült volna azon az estén, melyen atyját szívtelenül elhagyta.

Ha gondolkozott, mindig szomorú lett, azért elhitette magával újra meg újra, hogy vészes, nagy önfeláldozásra született, hogy egyedül Napoleont szereti, bánkódva szereti, mert hőse elhagyatott és nem ura a világnak többé.

A fák zúgtak, Franciska szaladt, a mai estétől sokat várt, eseményeket várt. Sietett hát a romok felé, ahol Napoleonról fog hírt kapni és el is feledte majdnem, hogy a hírekkel egy férfi várja, egy erősakaratú, szerelmes lovag.

A holdfényben kísértetiesen, tisztán rajzolódtak a mesterséges romok, a téglahalmaz, köröskörül néhány görög isten, a hegynek nekiépített ívelt kapu, megrongált domborműveivel, a schönbrunni park regényes dísze. Már egészen közelért Franciska, de Beauharnais Eugént nem látta sehol. Felszaladt a hegyoldalon, a romok mögé, nagyot sóhajtva, fáradtan dőlt egy csonka oszlopnak, egy pillanatra lehúnyta szemét és akkor egyszerre érezte, hogy valaki mellette áll. Hirtelen felpillantott, tekintete találkozott az Eugén tekintetével, aki nézte őt és mosolygott. Nagy volt, sötét, az ezüstös téli éjszakában, Franciska kezet adott neki és kicsit összehúzta homlokát. Majdnem öntudatlanul cselekedett, de erősen érezte minden mozdulatát, mintha mélyebben élne, mintha, amit egész napon át elrejtve álmodott, egyszerre előtérbe lépne és fogva tartaná, mint a hipnózis.

Beauharnais Eugén megszorította a kezét:

– Hát eljött mégis, Mademoiselle? Szép, hogy eljött, köszönöm.

– Nincs mit köszönnie, herceg – szólott Franciska. – Én köszönöm, hogy hívott és kérem, mondja el gyorsan, amit tud. Mit kell tennem? Megteszek mindent, higyje el. Az életemet is szívesen adom oda érte.

Izgatottan beszélt, gyorsan, Eugén mosolygott és gyönyörködve simogatta hideg kezét.

– Milyen szép hogy eljött, milyen szép – ismételte gyengéden.

– Herceg, kérem, én a híreket várom.

– Elmondok mindent, gyönyörű Franciska, de előbb tudni akarom, miért szereti olyan nagyon Napoleont?

– Miért? Nem tudom. Nem elég az, hogy szeretem? Bízzék bennem, kérem. Nyugodtan elmondhat mindent; ha kell, tudok hallgatni, ha kell, tudok cselekedni, higyje el, nincs senki, senki a világon, aki úgy szeretné őt, mint én.

– Franciska, kedves Franciska – mondta lágyan Eugén és finoman ölelte át a remegő leányt, mintha hála volna csak a merész mozdulat, megértő gyengédség.

– Ön is imádja őt? Úgy-e herceg, ön is meg tudna halni érte? Oh, hogy szeretem, amiért úgy szereti őt.

– Én is szeretem kegyedet, Mademoiselle Franciska, bízzék bennem kegyed is.

Franciska a Beauharnais kezébe tette kezét meleg szorítással, Beauharnais átölelve tartotta őt és hosszú csend borította be a két fiatal embert. Ennyi ártatlansággal, komoly hittel szemben, kicsit tanácstalan volt a hódító herceg is, zavarba ejtette, hogy a leány tűri ölelését. A fák zúgtak, a hold világított, elrejtve álltak a görög oszlop mögött, Franciska türelmetlen várakozással leste a szót, és nagy nyugtalanságában megfeledkezett helyzetéről, a percek mulásáról, mindenről a világon.

– Milyen hideg a keze – szólalt meg a herceg egy idő mulva.

Erre felébredt Franciska; egyszerre érezte a Beauharnais ölelését és gyorsan bontakozott ki karjából:

– Herceg, nekem mennem kell, nem maradhatok sokáig, könyörgök, mondja el, mit tud, mit akart velem közölni?

Eugén halkan kacagott:

– Az Istenért, Mademoiselle, ne legyen olyan izgatott, Napoleon meg sem érdemli, hogy úgy szeresse.

Franciska tiltakozva emelte fel kezét, szenvedélyes lett:

– Nem érdemli meg? Hogy mondhat ilyet, hogy mer ilyet mondani?

– Hát igazán olyan nagyon szereti?

– Imádom.

– Nem is ismeri.

– Az mindegy, láttam az életét, tudom tetteit, ő a legnagyobb ember volt mindenki között, a legnagyobb hős, hódító, férfi, igazi férfi és egyedül őt érdemes szeretni.

– Hogy mondhatja ezt, Mademoiselle és miért mondja ezt nekem?

– Megmondom mindenkinek, az egész világnak.

Beauharnais most közel hajolt Franciskához és behízelgő, csitító, lágy hangon szólt:

– Nem szabad ilyet mondania, Franciska, kegyednek különösen nem.

Dacosan válaszolt Franciska:

– Miért? mert leány vagyok, egy leány nem mondhatja meg, amit érez, csak…

– Kegyed nem értett meg, szép kisasszony, csak azt mondom, hogy nem szabad érzelemvilágát kidobni az emberek útjába, mert eltapossák és aztán kegyednek fáj.

– Hát nincs az ilyen nagy érzésnek semmi értéke? – kérdezte ijedten Franciska.

Beauharnais most ujból megfogta kezét, a szívéhez szorította, úgy beszélt a leányhoz, akiről tudta már, hogy gyenge, elhagyatott és szomorú:

– Gyöngyházszín mosolyú kis hercegnő, értsen meg, a kegyed meleg szíve csudálatos értékes kincs, de magát lopja meg, ha egy elérhetetlen, képzelt érzésben pazarolja el ezt az édes drágaságot. Egy erős simogató kéz kell kegyednek, egy erős, nagyon erős kéz.

– Egy erős kéz – ismételte álmodozva Franciska.

– Hát senkit sem szeret? – kérdezte Beauharnais és most elengedte a leány kezét, hogy nyugodtabb bizalommal beszélhessen vele.

– Senkit – suttogta Franciska.

– De tudna, úgy-e?

– Tudnék – mondta gyönyörű mosollyal a leány.

Most már neki is a maga érzésvilága lett a legfontosabb és őszintén felelt, mintha az éjszaka kérdezné titkait, ma is úgy, mint rendesen.

– De kegyedet már sokan szerették, úgy-e kis fehér hercegnő?

Franciska elmosolyodott:

– Sokan épen nem, de némelyek mondták, hogy szeretnek.

– És kegyed nem szerette egyiket sem?

– Nem – felelte határozottan Franciska, de aztán elgondolkozva tette hozzá: – Azért egy kicsit szerettem, de hamar elmult és sohasem bántam.

Beauharnais végigsimított homlokán, mintha fájdalmas képeket űzne el és szomorúan mondta:

– Értem, oh nagyon jól értem, kegyed csak azt szereti, akire épen szüksége van és addig, míg szüksége van rája.

– Oh nem.

– De igen, Franciska, de igen.

– Én nem tehetek róla.

– Lehet, lehet, de mégis meg kellene gondolnia, hogy az, akire épen szüksége van, nagyon sokat áldoz kegyedért, és kegyed elfogadja hidegen, kedves mosollyal, lelkiismeretfurdalás nélkül. Én is itt vártam ma este és kegyed eljött, mert akart tőlem valamit, de hidegen, gonoszul hagy el abban a pillanatban, amelyben bevallom, hogy szeretem.

Eugén kezébe temette arcát, egy oszlophoz dőlve állt a holdfényben, sötét galléros köpenyében mint maga a szomorú kétségbeesés. Franciska remegve nézte őt. Szeretem! azt mondta a herceg. Csudálatos, varázsos szó. Szerelem! Mi mindent igér, támaszt, nyugalmat, simogatást. A szél erősebb lett, Franciska fázott, megdermedt kezét gyámoltalanul nyújtotta Eugén felé és könyörögve szólt:

– Herceg, ön Napoleonról akart beszélni velem.

Beauharnais gyors mozdulattal kapta el a két jéghideg, dermedt kezet:

– Napoleonról vagy az egész világról, nem mindegy az, amikor szeretem?

Franciska ki akarta szabadítani kezét az erős szorításból, de félig megfagyott ujjai tehetetlenül vergődtek a forró férfikézben:

– Herceg, nekem mennem kell – könyörgött.

– De nem engedem, nem engedhetem, szép hercegnő, nem bántom, szeretem, csak látni akarom, ne féljen tőlem, a kezét fogom, nézem, imádom. Két percig maradjon még, Franciska.

És Franciska akaratereje elzsibbadt, zűrzavarosan járt fejében, amit a grófnétól hallott este: szép, vidám, vakmerő, gyáva, a nőket szereti… megfojt minden útjába kerülő madarat… a fiatal vért kívánja…

– Engedjen el, herceg, kérem, engedjen – suttogta panaszosan.

– Nem engedem, tündérem, drága szerelmem, Franciskám. Nem engedem. Boldog vagyok, hogy megtaláltam, dacos, édes, büszke, kis leány – felelte Beauharnais. Aztán hirtelen magához rántotta, átölelte és megcsókolta, hogy Franciska gondolkozni sem bírt, lélekzeni sem tudott. Ez más volt, mint a Hardenegg könyörgése, más mint a Jósika egyetlen, halk csókja, más, mint a cár vallomása, ez forróság volt, kábító, égető meleg, melynek érintése lángra gyújt.

– Szeretem – suttogta Eugén.

– Igazán? – lehelte Franciska alig hallhatóan.

– Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!

Gyengéden takarta be köpenyével a fázó leányt, simogatta arcát, haját, melengedte dermedt ujjait, hogy Franciska már nem didergett, nem érezte a telet, elfelejtette az éjszakát, nem gondolt vergődő vágyaira, erős ölelés volt számára az egész világ. A szél fujt, folyton erősebben fujt, szinte bömbölve nyargalt végig a parkon, de most nem kínozta Franciskát a fák zúgása, úgy mint kis szobájának csendjében minden este.

Egy óra a fagyban és mi maradt belőle? Franciska szaladt haza, fehér gallérja repült utána a szélben, fejkendője nyakába csúszott, haja ziláltan hullott arcába és kezét szívére szorítva ott állt kis szobájának ablakában. A szívén volt a keze, a Napoleon képén és a vörös darun, megborzongva húzta ki a vékony láncot ruhája alól, lekapcsolta róla a Hardenegg ajándékát és elzárta fiókjába a kis aranylapot a karcsú madárral. Most, mikor sorsa betelt, már nem viselheti azt, ami ígéret volt a jövőre. A Napoleon-kép ott maradt régi helyén, hisz érte együtt fognak küzdeni Eugénnel. Franciska lefeküdt, de soká, soká vergődött ébren ágyában, kicsit kedvetlenül, mint akit kiraboltak. Sírt is közben, de nem vette észre könnyeit, és nem tudta azt sem, hogy mosolyog boldogan, míg halkan ismételgette magában: – Igazán, nagyon, örökre, kis boldogságom, te!