A vörös daru

Senki sem vette észre Franciskán másnap az izgalmas este, az álmatlan éjszaka nyomait. Derült volt, nyugodt, ha nem is szerette Beauharnais Eugént úgy, amint ő képzelte szép álmaiban a szerelmet, de vágyott utána, várta simogatását és meleg érzéssel gondolt csókjaira. Olyan jó, hogy szerette valaki és neki volt alkalma, módja viszontszerethetni. Ha nem lehetett ujjongva boldog, legalább édes derűvel boldogíthatott egy erős férfit. Senki sem volt számára Eugén, ha annak nézte, aki igazán, de mindenki, az egész világ, ha csókjaira emlékezve, az ő nevén kellett szólítania sok kacagó, síró, türelmetlen vágyát. Valakire várt sokáig. Ő volna az? A beteljesedett álom?… Nem, de ő csókolta meg először igazán, neki remegett karjában először és hozzá szeretett volna menni most is. Hírt várt már reggel korán tőle, aki karjában tartotta az előző estén erős öleléssel.

– Most már az enyém kell hogy légy, Franciska, igazán, egészen! – Ezzel vált el tőle Beauharnais és ő bólintott hozzá nyugodtan, vonakodás nélkül.

Igazán, egészen? Mit jelent az most már, ha tűrte csókjait, simogatását, ha hozzásimult odaadással. Az ilyesmi egy életre szól, úgy hitte Franciska. Nem az övé máris, mikor karjaiba vágyik és vágyni fog örökre? Jövője, sorsa most már Beauharnais Eugén, az biztos. Hogyan, miképen? Az volt a kérdés csupán. Ha Eugén igazán szereti, nem kívánhatja, hogy csak úgy… Feleségül veszi? Az sem lehet. Mi lesz? Mi lesz hát?

A grófnéval szeretett volna beszélni, de nappal nem lehetett. Délelőtt Mária Lujza ruháját díszítette, délután a kis Napoleonnak játszotta végig a félbenmaradt darabot. A zöld királyfi ezer kaland után elnyerte a gyöngyházszín mosolyú hercegnő szívét és keblére ölelve súgta fülébe: – Szeretlek, princesz Kikerlak, igazán, nagyon, örökre.

Beauharnaistól azonban még mindig nem jött semmi hír és Franciska most már csak az estét várta, mikor a grófné ölébe hajthatja fáradt fejét.

Alkonyatkor Metternich herceg kocsija állt meg a sárga kastély előtt. A kancellár gyakran jött, ilyenkor Mária Lujzát látogatta meg, Montebello hercegnőt és Franciskát. Vigyázott Schönbrunnra, leste a híreket és figyelt a sok asszonyszív dobogására is, nehogy a veszedelmes fészekből veszedelmes érzések keljenek szárnyra.

Mária Lujza vidáman fogadta, a cher prince híreket hozott, udvari ünnepélyekről, ruhákról, új szerelmekről mesélt neki. Az ex-császárné végnélkül tudott kérdezni, életének főrendezője pedig örült felületes érdeklődésének, lelke ürességének.

Végül Metternich kérdezett:

– Neipperg gróffal meg van elégedve, felséged?

– Meg – felelte pirulva Mária Lujza.

– Szóval, jó, hogy őt jelölte ki a császár Őfelsége felséged lovagjául?

– Oh, nagyon jó.

– Minden este eljön a gróf?

– Minden este. Kitünően zongorázik, énekel is, azért kedvelem őt. – Mária Lujza szinte védekezett.

A herceg mosolygott:

– A fontos az, hogy felségednek tetszik, amiért mellékes, a gróf megérdemli felséged bizalmát és a császár Őfelsége örömmel hallja, hogy felséged kegyes hozzá.

– A lieber Papa tudja?

– A császár Őfelsége mindent tud, mert szívén viseli felséged boldogságát.

Boldogság! Erre a szóra megdobbant Mária Lujza szíve. A gróf csókjaira gondolt; örült, hogy a herceg távozott és az esti öltözködésig nyugágyán végigdőlve, egy szebb jövőről álmodott. A lieber Papa is úgy akarja, ő is úgy akarja, a gróf is úgy akarja… Mindnyájan egyet akarnak, az ő boldogságát és az ő boldogságát csak egy jelentheti, az, amit nyiltan a világ előtt nem tehet, de ami titokban, elbujva, annál édesebb. Boldogság, szerelem… Lehúnyta szemét: – A rózsaszínű ruhámat veszem föl ma este – gondolta el, mosolyogva.

Metternich Franciskát kereste. A kis Napoleon nappali szobájában találta egyedül. A babákat rakosgatta el, a hercegnőt, a zöldruhás királyfit, a rabszolgát…

– Jó estét, Franciska kisasszony.

– Jó estét, herceg.

Kezet fogtak, Franciska nem szerette Metternieh látogatásait, kutató pillantását, ravasz kérdéseit és hódoló kézcsókját. Tetszett a hercegnek, tudta és mindig félt, hogy egyszerre lecsap rá, mint egy ragadozó madár védetlen áldozatára.

– Kegyed mindennap szebb lesz, Mademoiselle – szólott Metternich kedveskedve.

– Oh Istenem – sóhajtott Franciska.

– Miért olyan unott, talán már elég is volt kegyednek, már sokalja? Igaza van, lassan én is megsokallom. De tudja, hogy ma különösen szép. Miért, mi történt, talán beleszeretett valakibe?

Franciska vállat vont:

– Ugyan kibe?

– Igaza van, csak engem lát, meg Neipperg grófot. Én nem számítok, maradna tehát a gróf. Kegyednek is a félszemű Ámor tetszik, Mademoiselle Franciska?

– Mi jut eszébe hercegségednek?

– Ugyan, ugyan, nem kell azért haragudnia. A gróf hódító férfiú, másnak is tetszik. Mondja, soká szokott itt maradni esténként?

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja, csak nem akarja mondani, nekem nyugodtan elárulhatja Mária Lujza Őfelsége titkait.

– Én nem ismerem a felséges asszony titkait.

Franciska mindig vigyázott Metternich herceg kérdéseire és óvatosan válaszolt, úgy, amint a grófné tanította. A grófné régen tudta, miért hozta a herceg Franciskát Schönbrunnba és tudta a leány is, azért résen voltak és a kancellár rendesen csalódottan távozott.

– Mondja, Mademoiselle, járt kinn Beauharnais Eugén?

Franciska ijedten nézett rá: miért akarja vajjon tudni, Istenem, miért?

– Gondolkozzék kérem, tudnia kell, a császár Őfelsége nem akarja, hogy a herceg gyakran találkozzék Mária Lujza Őfelségével. Mondja, mikor volt itt utoljára?

– Tegnap – suttogta elhaló hangon Franciska.

– A felség fogadta őt?

– Nem, Őfelsége nem fogadta, a kis herceget látogatta meg.

– Aztán távozott?

Franciska alig tudott uralkodni magán:

– Azt hiszem távozott.

– Hány órakor?

– Nem tudom.

– Gondolkozzék.

– Nem tudom, de igen, várjon, úgy hét óra tájban.

– Akkor rendben van.

Most már Franciska érdeklődött félve:

– Miért van rendben, mi van rendben?

Metternich nevetett:

– Milyen kíváncsi, de ha tudni akarja, megmondhatom. Ma reggel azt a jelentést kaptam, hogy a herceg idejött ki délután és csak késő éjjel tért haza. No de akkor bizonyára másfelé járt, alkalmasint valami titkos találkáról van szó, melyet egy schönbrunni látogatással akart leplezni.

– Kit és mit akart egy schönbrunni látogatással leplezni? – kérdezte hirtelen belépve Montebello hercegnő. – Különben jó estét.

Metternich felállt és eléje ment:

– Jó estét, hercegnő. Beauharnais Eugénról beszéltünk. Megjegyzem, ismét egy pompás történetet tudok róla, majd később elmondom.

Mindketten Franciskára néztek, aztán jelentős pillantással egymásra. Franciska megértette és gyorsan elhagyta a szobát, pedig a szíve úgy dobogott, a térde remegett és nagyon szerette volna tudni, mit mesél el Metternich Montebello hercegnőnek olyan csúnya mosollyal.

Felöltöztette Mária Lujzát rózsaszínű atlaszba, könnyű, omló fátyolokba, rózsát tűzött hajába, megigazgatta apró lábain a szalagcsokrokat, aztán kezét összekulcsolva ült a grófné szobája sarkában, a sötétben egyedül.

– Mit mesélt Metternich herceg? Miért nem írt Eugén? Félt, hogy megtudják, mert hisz minden lépésére ügyelnek? Nem jött, mert nagyon szereti, vagy nem jött, mert nem szereti? Franciska belefáradt a gyötrő gondolatokba. Lehúnyta szemét és akkor érezte csak igazán, mennyire kimerítette a mai nap. A fejét hátrahajtotta, megfeledkezett mindenről és lágyság, gyengeség fogta el, a tények elvesztek emlékéből, érzések maradtak csupán. Egy szép szobába lépett be gondolatban, fehér szőnyegen feküdt, álmodozott, azt álmodta, hogy a szoba az övé, hogy meleg, kedves és ő puhán fekszik valakinek a lábainál, aki simogatja fejét. De ez a valaki már csak Beauharnais Eugén lehet.

A grófné jött, Franciska az öreg hölgy lábához ült, kis zsámolyára és váratlanul, hirtelen kérdezte:

– Kiket szeretett Beauharnais Eugén?

Tréfásan fenyegette meg a grófné:

– Ej, ej, Franciska, a hódító herceg mégis érdekli, úgy látom.

– Nem, nem, higyje el, grófné, nem, csak…

– Nos, csak? Gyermekem, ha ilyen hevesen tagad, az már vallomás. Pedig nem szabad rá gondolnia.

Franciska lehajtotta fejét, majdnem a grófné ölébe, a szürke selyem ráncok közé:

– Csak azért kérdem, mert Metternich herceg beszélt róla ma és Montebello hercegnőnek mesélt valamit Beauharnaisról, amit nekem nem volt szabad hallanom. Vajjon mit mondhatott?

A grófné Franciska haját simogatta, könnyű, fehér kezével:

– Mit mondott? Istenem, kis leányom, én nem tudom, de az én Franciskámnak nem is szabad érdeklődnie ilyesmi iránt, még kíváncsiságból sem. Valami csúnya asszonytörténet lehet, felületes kaland. A hercegnek minden nő kell, mindennap más, mindenik egy percre. Nem tud lemondani egyről sem, aki útjába kerül.

– Aki útjába kerül – suttogta Franciska.

– Kis leányom, mi ez? – A grófné felemelte az ölében nyugvó fejet és a Franciska szemébe nézett. – Nem, nem, nem szabad, gyermekem, nem szabad. Úgy mondom, mintha a leányom volna, a leányom, aki jobb s szebb, semhogy egy percre is gondolhatna arra az emberre. Az orosz cár és Beauharnais Eugén! A titkos rendőrség mindennap új kalandot jelent róluk. Jó barátok, együtt szórakoznak… Mit mesélt Metternich a hercegnőnek ma? Nem tudom, de tudom, amit multkor mesélt, amit a hercegnő, mint jó tréfát elmondott mindenkinek… Nem leányfülnek való, Franciskám, de orvosságnak jó és nekem ki kell gyógyítanom, mert a herceg tetszik az én kis leányomnak.

– Nekem nem tetszik – tagadott sírással küzdve Franciska.

– Tetszik, de el fogja felejteni, mert el kell felejtenie. Szóval, Metternich, aki a Geheimpolizei jelentéseivel mulattatja Montebello hercegnőt, elmesélte, hogy minden éjjel inkognitóban kar-karban a legsötétebb, legzüllöttebb utcákban látják együtt Sándor cárt és a volt itáliai alkirályt. Ne reszkessen úgy, Franciskám.

A leány szeme könnyel volt tele:

– Ne, ne mondja tovább.

– De mondom, mondanom kell, most kegyetlennek látszom, pedig csak szeretetből teszem. Multkor éjjel egy rosszhírű ház lépcsőjén mentek fel együtt, a cár meg a herceg, mikor szembe jött velük a Beauharnais inasa. A félhomályban nem ismerte meg gazdáját, csak a versenytársát látta benne és vállon ragadta, hogy ledobja a lépcsőn a cárral együtt. De erre megszólalt a herceg és hangjára az inas észretért…

– Ne, ne – sikoltotta Franciska.

– Nagyon fáj, kis leányom? Csúnya történet is, különösen ha egy olyan ember keveredik ilyesmikbe, akinek felesége van és gyermekei.

– Felesége, gyermekei?

– Hát nem tudta? A bajor király leánya a felesége, Auguszta, Napoleon választotta számára, kedves jó asszony… Úgy-e, Franciskám, nem gondol többé a hercegre és úgy-e, nem komoly a csalódása?

Franciska felállt, összeszorította száját, leküzdötte felindulását és minden szó után ajkába vágva fogát, nyugodtan válaszolt:

– Én csak a Napoleon mostohafiát láttam benne.

– Csak, igazán csak?

– Csak.

– Akkor jó – mondta a grófné.

Franciska kiszaladt, bezárkózott szobájába, ágyára dobta magát és sírt, keservesen zokogott, fájdalmasan, hogy a teste remegett és a torkát fojtogatta az indulat. Mi történt vele? Olyan sokat adott oda, elvesztette legdrágább, legtisztább, legszebb álmait. Az első visszaadott csók, az első odaadó ölelés, az első forró, sejtelmes, szerelmes suttogás… Istenem, Istenem, milyen csúnya, csúnya az élet.

Felugrott, félt a párnájától, az ágyától, félt a halk ibolyaszagtól, ruganyos testétől, a melegtől és a reménytelen vágyakozástól, amely szép volt, nagy, tiszta, tárgytalan, tegnap estig. Tegnap estig, ma már nem az többé, ami volt, mert Beauharnais karjában megsejtette rá a választ és kicsi volt, alacsony a felelet, egész fiatalságának reszkető álmaira. Egy férfi jött, egy férfi, akit nem szeretett és elvette mindenét. Az ő csókját fogja érezni most már, hogyha szerelemre gondol, és az ő karja szab határt annak, ami mérhetetlen volt eddig. Egy Napoleont várt, egy világot kívánt és egy Beauharnais Eugén csábítása vetett véget vágyainak!

Mindent vagy semmit, mindent vagy semmit! Ez volt hát az? Ez a nagy világ, melybe vágyott, ahova repeső örömmel jött? Ilyen volt a szenvedély, melyre várt, így szólalt meg a szíve először? Ez volt a ragyogó álom, melyet kergetett? Hardeneggnek talán mégis igaza volt, hogy haza fog vágyni Óbudára néhány hónap, pár óra, vagy tán egy perc mámora után.