A vörös daru

Keményre fagyottak, havasak az utak, töméntelen ember az utcákon mindenfelé, a fejedelmek szánkázni mennek. A szánkók pont kettőkor indultak a Burgplatzról és a pompás szerszámú lovak ezüst csengőinek messzire elhangzott a csilingelése.

Mennyi fény, mennyi gazdagság! A lovak hátán tigrisbőrök, gazdag prémek és a sörényükbe font hosszú, színes szalagokat lengeti a szél. A trombiták harsogva szólalnak meg a Burg udvarán és az uralkodók helyet foglalnak smaragdzöld bársonyüléses szánkóikon.

Az elsőben Ferenc császár ült, mellette az orosz cárné, bő, hermelines köpenyben, kis sapkával szőke fején, s a sapkán gyémántos forgó tartotta a tollbokrétát. A második szánkóban az orosz cár, mellette rózsaszínű bársonyban Auersperg hercegnő, a szemérmes Gabriella mosolyog boldogan, a harmadikban Frigyes Vilmos segíti be egyetlen szerelmét, Zichy grófnét. Julia cseresznyepiros bársonyban olyan szép volt, hogy a körülötte állók megéljenezték.

Pedig a tömeg nemcsak bámulni gyűlt össze ma, a nép már elégedetlen volt. Bécs polgársága lázadozott. A kongresszus még mindig tartott, a tárgyalások nem haladtak, a zavar nőttön-nőtt és háborús hírek kezdtek elterjedni a városban. Az orosz cár nem enged, a porosz király nem enged, de Metternich sem enged, és ha hamarosan el nem símul az ellentét, kitör a harc. Ferenc császár szövetséget kötött Franciaországgal és Angliával, az orosz-porosz csapatok szervezkednek.

– Ezért verték meg hát Napoleont, hogy egymás között kezdjenek háborút? – kérdezgetik az elégedetlen emberek mindenfelé.

A nagyok pedig mulatnak, január vége már és még mindig csak mulatnak, szórakoznak gondtalanul. A fényes szánkók lépésben indulnak meg, a menetet a főlovászmester nyitja meg lovasaival. Magyar testőrök kísérik a fejedelmeket és huszonnégy középkori ruhás lovag. Utánuk jön egy nagy szánkón a zenekar, vidám indulókat játszva. Igy vonulnak végig a város utcáin és a bámuló emberek halkan teszik megjegyzéseiket. A lelkesedés nem akar kitörni sehol, már alig éljeneznek, mindenkinek van panaszolni valója, mindenkinek vétett már valamit a kongresszus, de adni nem adott semmit.

A vendéglősöknek, a szabóknak, az ékszerészeknek, a színházaknak, a sok könnyelmű hölgyecskének jól megy dolga, de a polgárok csak szenvednek. Az élelmiszerek mindennap drágábbak, mintha háború volna, vagy még annál is rosszabb. A béke nem hozott magával megkönnyebbülést, csak nagyobb terheket. A jövedelmi adót ötven percenttel emelték fel január elsején, hogy az udvar fedezni tudja hihetetlen kiadásait.

A schönbrunni útra fordultak a szánkók, ott már vágtatni kezdtek a lovak, gyorsan tűnt el a diszes menet és mindenki hallhatta, mikor egy termetes bécsi polgár erősen gesztikulálva magyarázta:

– Da fahren sie mit unseren 50 Prozent und wir müssen alles von Tag zu Tag teurer zahlen!

A körülötte állók tovább adták a találó megjegyzést, a halk zúgolódás szavakká erősödött, úgy terjedt el utcáról utcára.

Az asszonyok sem voltak megelégedve, többet vártak a fejedelmi hölgyektől, mint színes, egyszerű bársony köpenyeket.

Frau Tabakkrämer Unkelhuber meg is mondta:

– Das is in mein’ Augen ka Schlidenfarth, sundern a Pirutschfarth, di Damesen ohne all’n Gschmuck, blos in Überröck’n und Hüed’n.

Igy gondolkoztak a bécsiek. A fejedelmek azonban erről mit sem tudtak, ők repültek a havas úton Schönbrunn felé, ahol Mária Ludovika császárné már várta őket. A császárné kocsin ment előre, vigyáznia kellett, törékeny egészségének ártott a hideg, a szabad téli szél.

Mária Lujza visszavonult lakosztályába, neki nem volt szabad találkoznia a közelében mulató fejedelmekkel, akik elfoglalták az egész kastélyt, elfoglalták a zenetermet, még a Montebello hercegnő szobáira is szüksége volt a társaságnak, mert azokon át jutottak el legkönnyebben a színházba, ahol az udvari színház művészei játszottak ezen az estén.

A színház után bál volt, a kastély fényárban úszott, a virágházak téli pompájával felékesítették a termeket, a zene szólt, mindenki táncolt, csak egy magános fejedelmi asszony járt türelmetlenül szobára-szobára, egyedül.

Szegénynek, szomorúnak, elhagyatottnak érezte magát Mária Lujza. Elzártságában volt valami lealacsonyító, ma még Neipperg gróf sem jöhetett, hogy elűzze unalmát és megmentse szomorú gondolataitól.

A lieber Papa itt mulat vele egy házban, mostohaanyja gyémántos díszben szórakoztatja vendégeit, de rá sem gondolnak, senki sem gondol rá, aki Európa békéjéért áldozta fel magát, mikor feleségül ment Napoleonhoz. Nem lett volna jobb elmennie a bukott császárral Elba szigetére, mint itt szenvedni száz megaláztatást?

A fiát hivatta. Montesquiou grófné kézen fogva vezette hozzá a kis Napoleont. Az ex-császárné ölbe kapta, soká csókolgatta és míg szőke haját simogatta, szomorúan mondta könnyes szemmel:

– Szegény kicsikém, milyen nagyon elhagyatottak vagyunk mi ketten.

– És milyen boldogok voltak felségedék még nem is olyan régen – jegyezte meg halkan, remegő hangon Montesquiou grófné. Érezte, tudta, hogy a császárné gondolatai a multban járnak és meg akarta fogni őket Napoleon számára.

– Mon dieu! – sóhajtott Mária Lujza, aztán letette kis fiát és intett, hogy hagyják egyedül.

Franciska, elbujva szobájában, levelet írt, hosszú levelet az apjának; a születés napja volt ezen a napon, január 22-én és végtelen szomorúság lepte meg, haza vágyott. Haza vágyott, de mégsem mehetet haza. Montesquiou grófné nagy reményekről mesélt neki mindennap, már tudta azt is, hogy Mária Lujza sírt, a fiát ölelte és így sóhajtott: – Mon dieu!

Úgy szerette volna látni az apját, de nem tudta elhagyni Schönbrunnt, ahol Beauharnais Eugénnel akart találkozni, legalább még egyszer, utoljára. Furcsa érzés fűzte hozzá, harag, megvetés, gyűlölet és forró vágyakozás a csókja után. Most, hogy már nem írt, nem üldözte könyörgésével, nem kellett felkorbácsolnia ellene haragját mindennap, annak az egyetlen, hideg, szép estének emléke kísértette, mint valami távoli meleg simogatás.

Franciska írta a levelet, hosszúra, szépre, megmagyarázott mindent, bocsánatot kért százszor és a végén összetépte, mert nem volt értelme az egésznek.

Leszökött a kertbe, fénykévék táncoltak a csillogó havon, a függönyös ablakok mögött sötét alakok mozogtak, az erkélyen egy pillanatra megjelent egy fényes, díszes hölgy, lovagjával, aztán eltüntek ismét. Olyan volt minden, mintha álom lenne és a zene szólt hozzá, távolról jött, halkan, bolondítóan, álmatagon.

Csillagos volt az éj és Franciska gyors léptekkel szaladt a kastéllyal szemben a dombtetőre, a glorietthez. Szerette ezt a helyet, ahonnan el lehetett látni messzire. Minden alkonyatkor feljárt ide, mert olyan szép volt a távolba nézni, látni a park kopasz fáinak ákombákomait és messzebb, ragyogó arany ködben, a várost. Csupa kihímezett, csipkés torony, a tél fátyolába vonva. Ha ott állt, mindig a tavaszra gondolt és azt kívánta, hogy jöjjön már, frissen, diadalmasan, nevetve, hirtelenül, nem mint szokott, félve, sápadtan, fázva, sokszor bekukkintva mielőtt belép.

Igy volt minden alkonyátkor, de ilyen későn még nem járt Franciska a gloriettnél soha. Most sötét volt a táj, csak a tündérkastély volt világos, ahol a fejedelmek mulattak.

A bál javában folyt, programm szerint, mint rendesen, egyforma mosollyal minden arcon. Akkor volt csak előkelő az ünnepély, ha senki sem volt rosszkedvű és senki sem mulatott igazán. De a látszat álarca mögött éltek az emberek itt is, szenvedtek és vágyakoztak.

Hardenegg Rudolf gróf helyére vezette táncosnőjét és Pálffy Mária grófnő hosszan, szomorúan nézett rá:

– Miért nem jön el hozzánk soha? – kérdezte halkan, könyörögve, könnyes hangon, ahogy szerelmes fiatal lányok tudnak csak kérdezni.

– Nem igen járok sehova, grófnő – felelte Rudolf gróf.

– De hozzánk, hozzánk csak jöhetne? – Kicsit elhallgatott és pirulva tette hozzá: – Hiszen rokonok is vagyunk.

– Igaza van, nem szép tőlem, hogy nem mentem. Majd kipótolom legközelebb, amit mulasztottam. De azért meglátogathatná egyszer Fini nénit.

– Hát szabad, hát elmehetek? Óh be boldog vagyok. Köszönöm. Holnap, holnap biztosan nála leszek. Délután leszek nála úgy öt óra tájt.

A fiatal leány arca csupa ragyogó napfény lett, Hardenegg meghívása már reménység volt szerelme számára.

– Fini néni örülni fog nagyon – mondta Hardenegg. – Mulasson jól, Máriácska.

Otthagyta a mosolygó leányt, megszökött a teremből, lement a kertbe, hogy Franciskára gondoljon. Mindig rá gondolt, azzal a makacs kitartással, amellyel csak az elérhetetlent, vagy az elveszettnek hittet lehet szeretni.

Vonzotta a havas út, beljebb ment a fák közé, hogy meneküljön a fényből, oda, ahol nem hallja a kacagást, a tánczenét.

Végig sietett a nagy téren a kastély előtt a befagyott szökőkútig, ott megállt és nézte az éjszakában tündöklő havat. Addig állt, míg a domboldalon egyszerre megcsikordult egy ág. Erre felkapta fejét, a nesz irányába figyelt, távolabb is lépett, hogy belássa a feje felett kanyargó útat.

Magas, fehér nőalak jelent meg előtte és sietett lefelé szapora léptekkel. Hardenegg Franciskára gondolt épen és az ismeretlen leány megjelenése olyan volt, mintha valóra váltak volna álmai. Karcsú, könnyed járású, mint Franciska. Az arcát nem láthatta Hardenegg, pedig a haját is szerette volna látni egyetlen pillanatra. Bolondos gondolat, őrült álom, de ha ő lenne mégis? Ahogy a sors egyszer útjába hozta váratlanul, véletlenül, miért ne hozná másodszor is?

A siető leány a domb lábához ért, egy pillanatra szétnézett, mintha gondolkoznék, merre menjen. Fehér vizió volt a fehér havon és Hardenegg elbűvölve, megbabonázva szólt: – Franciska! – A nő nem mozdult, nem hallotta, nem is hallhatta. Rudolf gróf vagy huszonöt lépésnyire állt tőle és inkább csak suttogta az imádott nevet. De az ábránd varázsa fogva tartotta és hangosabban ismételte: – Franciska!

Franciska összerezzent és szaladni kezdett, azt hitte Beauharnais Eugén szólítja és megijedt attól, akivel pedig találkozni akart.

– Franciska! Franciska! – kiáltotta Hardenegg, de nem futott a leány után. Saját hangja észretérítette és szégyelte már, hogy elragadta szenvedélye.

Franciska szaladt, mindig gyorsabban, egy darabon vissza a hegyoldalnak, aztán el a romok felé. Lélekzete elakadt, nehéz volt a futás a süppedő hóban, lihegve dőlt egy nagy fához és akkor előtte állt Beauharnais Eugén. Aki elől menekült, annak a karjába szaladt, mert Eugén nevetve, ujjongva ölelte át és boldogan súgta fülébe:

– Megvagy hát mégis, megvagy hát végre, tudtam, tudtam biztosan.

Mert Beauharnais is kereste Franciskát vagy legalább is az emlékét.

Ő is a bálban táncolt, megúnta ő is és míg az egyhangú zeneszóra lépkedő párokat nézte, eszébe jutott Franciska. Különös bájának emléke olyan volt, mint a tavaszi szél, üde és simogató. Az illatszertől nehéz levegőben egyszerre elfogta a vágy, friss, mesterkéletlen fiatalsága után. Maga előtt látta fényes haját, nagy sötét szemét, melyben annyi akaraterő, szenvedély ragyogott, és ajkán érezte puha, gyámoltalan száját.

Régen nem gondolt rá! Messze járt! A fontos hírt eljuttatta Párisba, nővéréhez. Hortense hercegnő, a volt hollandi királyné, híven szolgálta Napoleon érdekeit és a titok folytatta útját. Napoleon szerencsésen értesült mindenről, azt is tudta már Eugén.

Boldogan tért hát vissza Bécsbe, a kongresszusra, a mulatságok förgetegébe, szerelmei körébe, a cárhoz, akinek baráti támogatására, pártfogására biztosan számított. Különös volt a helyzete, de ő zűrzavaros életét élvezte, amint lehetett és amint tudta. Azért most is, hogy eszébe jutott Franciska, mindjárt keresésére indult, meggondolatlanul, vakmerőn.

Lement a nagy lépcsőn és az előcsarnokból a másik nagy lépcsőn fel, a Mária Lujza lakosztályához. Egy siető lakájjal találkozott a félhomályos folyosón, attól kérdezte meg, hogy melyik a mademoiselle Franciska szobája. A lakáj közömbösen adott útbaigazítást és Eugén merészen kopogott a megjelölt ajtón. Egyszer kopogott, kétszer kopogott és választ nem kapva, már a kilincsre tette kezét, mikor egyszerre mellette állt Montesquiou grófné.

Eugén könnyedén meghajolt és tisztelettel köszönt:

– Jó estét.

– Jó estét, herceg. Kit keres? – kérdezte szigorúan a grófné.

– Mademoiselle Franciskát – felelte nyugodt vidámsággal Eugén.

– Valóban különös gondolat most, éjnek idején.

– Mademoiselle Franciska jó barátnőm és örülne nekem, tudom.

A grófné tiltakozva emelte fel kezét, látszott rajta, hogy reszket a méltatlankodó haragtól:

– Ön téved, herceg. Megjegyzem, ezt ön épen olyan jól tudja, mint én. Franciska hallani sem akar önről, miért üldözi hát azt a szegény leányt?

– Grófné, – mondta erre Eugén – én azt hiszem, kegyed téved. Franciska kisasszony szeret engem.

– Biztos ebben, hercegem? De tegyük fel, hogy szereti, hogy önnek sikerült elkábítania könnyű bókjaival ezt a leányt, akkor is nem szégyenlené kihasználni, csúnyán kihasználni múló sikerét?

– A siker lehet múló, grófné, de szép és kecsegtető. Hanem az bizonyos, hogy kegyed nagyszerűen védelmezi a kis Franciskát.

– Ki más védelmezze őt? Neki senkije sincs, ha ártatlansága nem védi többé, el van hagyatva örökre. Épen ez az herceg, épen ezért csudálom, hogy ön ezt a jó, kedves teremtést akarja szerencsétlenné tenni, szeszélyből, tűnő szeszélyből csupán. Az ön dolga könnyű, Franciska gyengédségre vágyik, csábítása vonzza és aztán senki sincs, aki számon kérje sorsát öntől, ha önt nem érdekli többé ez a tönkretett kis élet. Önre a nagy világ minden gyönyöre mosolyog, ne bántsa hát ezt a leányt. Nem olyan boldogság meggyilkolni egy fiatal teremtés jövőjét, higyje el nekem és ha él szívében a nemességnek csak egy morzsája, önnek is csak keserű szemrehányásokat fog okozni könnyed kalandja. Igen, herceg, önnek le kell mondania róla, mert nem szereti, de még inkább le kellene mondania, ha szeretné… Különben is – tette hozzá – Franciska ma elhagyja Schönbrunnt és nem tér ide vissza soha többé.

Ez a kibúvó hirtelen jutott eszébe, úgy mint a legbiztosabb menedék, de a hazugságra egyszerre lángba borult az arca.

Eugén elmosolyodott, könnyelmű és mégis nemes szíve azonban megtelt tisztelettel a fehér hajú hölgy iránt, aki egész életében csak jó volt és önfeláldozó.

– Grófné, – mondta hódolattal – azt hiszem, kegyednek igaza van. De a valótlan szó nem illik kegyedhez, még ha jóságból mondja ki, akkor sem. Legyen nyugodt a grófné, én nem bántottam a kisasszonyt és nem is akartam… Nem, máskép mondom: és nem is fogom, esküszöm. A kisasszony nyugodtan élhet továbbra is, nem zaklatom többé. Most pedig engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét. Jó éjszakát, grófné.

– Jó éjt, herceg. Ön jobb, mint gondoltam, jobb és nemesebb.

Beauharnais kicsit megdöbbenve, megilletődve ment le újra a nagy lépcsőn. Az előcsarnok hármas üvegajtaján át vonzón világított a sok fehér hó. Lemondott Franciskáról örökre. Talán könnyelmű, elhamarkodott ígéret volt. Hiába, már késő, és hogy késő, fájdalmasan édes, szomorú epekedés lepte meg, heves követelő vágya helyett.

A fehéren megbabonázott tündéri éjjel vonzotta őt is, hívta a romokhoz, ahol utoljára látta a csodálatosan kedves, aranyhajú leányt. Az emlékét ment keresni és őt magát találta meg, Franciskát, fehéren, reszketve, épen úgy, mint mikor a találkára jött. Átölelte ismét és az ijedt leány feje egy pillanatra a vállán pihent. Egy pillanatra, mert Franciska kibontakozott karjából és megrémülve suttogta:

– Hát nem ön volt? De akkor ki volt?

– Hol, mikor, Franciskám? Nyugodjék meg, én voltam, mindenütt én voltam, mindig én kerestem és most végre megtaláltam. Adja ide a kezét.

– Nem – felelte határozottan Franciska.

– Ugyan miért nem? Biztosan hideg, biztosan fázik. Megmelengetem, mint a multkor. Tudja, hogy már egy hónapnál több telt el azóta. Higyje el, azért van még mindig olyan hideg tél, hogy én melengethessem a kezét. De igaz, hogy került ide? Különben mindegy, fő hogy itt van. A kezét adja, no, adja a kezét.

És a herceg a keze után nyúlt és simogatni kezdte gyengéden, halkan, meg is csókolta sokszor a hideg, reszkető ujjakat, közben pedig beszélt Franciskához lágyan, mosolygó kedvességgel:

– Haragszik rám, kis Franciska? Nagyon haragszik? Azért haragszik, mert írtam, vagy mert nem írtam olyan sokáig? No ne haragudjék, nem akarok én semmit, ma megesküdtem Montesquiou grófnénak, hogy nem kínozom, nem üldözöm többé.

A grófné nevének hallatára összerezzent Franciska és a herceg átfogta a vállát.

– Ne féljen, nem történt semmi, nem haragszunk egymásra, nem vesztünk össze. Én beláttam, hogy neki igaza van, nagy ígéretet tettem, aztán megbántam egy kicsit, most még jobban bánom, de már késő. Azt hiszem utoljára beszélünk egymással, Franciska. De mielőtt válnánk, meg kell mondanom, hogy elutaztam, messzejártam, azért nem hallott rólam hírt olyan sokáig. Talán még könnyebben megbocsát, ha tudja, hogy Napoleon érdekében jártam. Csitt, ne szóljon, ne kérdezzen. Többet nem árulhatok el, ez is sok volt, ezt sem kellett volna mondanom, de azt akarom, hogy szeretettel gondoljon rám, ne higyje, hogy könnyelmű vagyok, csak ingatag, rosszra kész… Óh be szép ma este! Olyan az arca, mint egy virág. Egészen olyan, mint egy virág. Különös, üde tavaszillata van. Hasonlít az olasz anemonákhoz, a porcellán szirmú, fehér anemonákhoz, azokhoz a kis menyasszonyokhoz, a hajuk szőke, a ruhájuk hófehér, de szőke hajukon átvilágít apró, piros szívük. Kegyednek is pirosan világít a szíve, Franciska kisaszony, az egyetlen színes, égő pont ebben a nagy fehérségben. Engedje, hogy egy pillanatra melegedjem lángjánál. Mert úgy-e szeret? és végül én is komolyan szerelmes leszek, egész komolyan, és épen most, hogy válnunk kell. Úgy-e tudja, hogy igazán válnunk kell?

Franciska megbabonázva, elzsibbadva, szerelmes álomba ringatva hallgatta a herceget és halk lemondással válaszolt:

– Önnek felesége van és gyermekei, herceg.

– Óh be kedves, istenem, be kedves. Ők nagyon messze vannak most tőlem, Franciskám, de azért Montesquiou grófnénak mégis igaza van. Kegyed nagyon aranyos, fehér, ártatlan és épen mert ilyen elragadó, kell szótfogadnom a grófnénak. Pedig szeret és az enyém lenne, tudom. Úgy-e szeret?

– Hiszen tudja…

– Franciska, drága kis Franciska.

Eugen karjába kapta, hoszan megcsókolta, aztán hirtelen engedte el, védekezni akart szerelme ellen. Szenvedélyes, befolyásolható, odaadó, ingatag lénye ma csupa regényes önfeláldozás volt és a szerep, melyet játszott, olyan fájón szép.

– Menjen, menjen Franciska, szaladjon, meneküljön előlem, gyorsan, gyorsan.

Franciska nem mozdult, fiatal testének minden forróságával ragaszkodott a herceghez, a nyaka köré fonta karját és úgy mondta:

– Szeretlek.

– Épen azért kell válnunk, Franciska.

Lefejtette nyakáról a leány karjait, erős volt és erős tudott maradni. Az este gyönyörű volt, de a lemondás adta meg keserű, édes báját…

– Jó éjt, Franciska.

– Jó éjt – suttogta Franciska és elszaladt a kastély felé. Szeretlek. Azt mondta Eugénnek és ez a „szeretlek“ űzte, kergette őt. Először mondta életében, odaadással mondta és mégis tudta, hogy a vére mondta és nem a szíve mondta. Futott hát gyorsan, amint csak tudott, menekült maga elől és az elől a kicsi szó elől, mellyel kiszolgáltatta egész leányságát.

Beauharnais Eugén utána nézett, míg elnyelte alakját a fehér éjszaka, ez az érzésekkel játszó, babonás téli éj. Csudálatos éjjel. Tánc, zene, nevetés, sok megfagyott hó, pislogó csillagok, bársonyos, puha szánkák…

Fáklyafényben tértek vissza a fejedelmek Bécsbe. A zene felhangzott, nagy köpenyegekbe burkolva surrantak le a lépcsőn a kipirult hölgyek, a schönbrunni kastély udvaráról csilingelve indult meg a díszes menet és amint tovatűnt, ragyogó fénysávot hagyott maga mögött, mely átragyogott még sokáig a havas, zuzmarás fák között.