A vörös daru

Mennyi vágy és mind hiába, mennyi kívánság és mind haszontalan, gondolta sokszor Franciska, mikor a csillagokat nézte, az olvadó havat, a sáros utakat, a schönbrunni park kopasz fáit és várta a tavaszt, amely az idén nem akart jönni sehogy sem. Kemény tél volt, hosszú, hideg, havas; március elején újra havazott és nem sütött a nap kikeletet igérőn, melegen, egyszer sem még.

Franciska minden reggel azzal a reménységgel kelt fel, hogy ma majd biztosan egyszerre pattan ki minden rügy, minden bimbó, a sok gyenge levél, minden virág. A bársonyosra simult gyep között pedig kinyílnak a tavaszi kikericsek, aranyosan sárgán. Türelmetlen lett lassan a természet nevében, mert nem tudja kifejteni pompáját, lekésik, elmarad, és elveszít sokat a rövid szép nyár csudáiból. Franciska még mindig várt, tépelődött, játszott a gondolatokkal, kergette színes ábrándjait, sokszor hajnalig.

Beauharnais Eugén eltűnt életéből, egy égő pont maradt, az egyetlen élő valami multjában, egy piros rózsa, amely már kinyilt, de szép maradt, nem hervadt el, nem hullatta le szirmait és épen azért volt olyan vonzón gyönyörű. Elhitette magával, hogy szerette a herceget, hogy elvesztette és hogy ez a veszteség nagyon fájdalmas. Emlékre volt szüksége és ő megteremtette magának az emléket. Bűbájosan kiszínezte, hogy legyen mit megsiratnia magányos órák csendjében.

Sok nyugtalanság volt a levegőben, türelmetlenek lettek az emberek. Valaminek történnie kell! A béke nem lehet rosszabb mint a háború, pedig ez a zajos mulatságokkal, muzsikaszóval teli béke keservesebb volt a küzdelmes esztendőknél. Keservesebb volt Bécsre, egész Ausztriára és a kulcslyukon át leselkedő szegény Magyarországra is. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, Magyarországról szó sem esett a tárgyalásokon, a főurak az udvar körében mulattak, és itthon reménykedve olvasták a polgárok a Magyar Kurir jól megcenzurázott híreit. Hát mi sohasem kapunk semmit? Igen, ha végleg összekülönbözik Metternich a porosz-orosz diplomatákkal és háború lesz, akkor ismét észreveszi Ferenc császár a szegény, kihasznált országot, akkor jönnek az ígéretek, az egyetlen ajándék, melyet valaha kaptunk Ausztriától. Az emberek halkan kérdezgették, ha találkoztak: Hát sohasem lesz vége a kongresszusnak? Suttogva tárgyalták, sötét arccal és a rendőrség megkétszerezte figyelmét.

Valaminek történnie kell. És történt valami, jött valaki, akit nem vártak, akit senki sem várt, vagy csak egynéhányan, de azok annál forróbb óhajtással.

Március 6-án, alkonyatkor, egy fiatalember érkezett a schönbrunni kastélyba. A rendőrség tudtával jött, Montesquiou Anatole, az anyját akarta meglátogatni, akit rég nem látott.

Megilletődve ölelte magához a grófné egyetlen gyermekét:

– Anatole!

Anatole megcsókolta édesanyja arcát, haját, szép fehér kezét és halkan mondta:

– Híreket hoztam, anyám, Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A fehérhajú hölgy megrendülve kapaszkodott fia vállába, hirtelen érte az öröm, az öröm, melyről nem tudta még, hogy nem lesz-e egy gyorsvégű tragédia, vagy nem az-e is már ezóta?

– Mon dieu! – suttogta.

– Igen, anyám, még kevesen tudják, csak…

– Csitt, – szólt a grófné, összeszedve egész akaraterejét – majd később beszélünk róla, fiam, este, ha mindenki alszik.

A fiatalember türelmetlenül ráncolta össze homlokát, de a grófné szelíden simogatta meg büszke fejét és Anatolenak várnia kellett.

Jelentkezett Mária Lujzánál, megcsókolta kegyesen feléje nyújtott gödrös kezecskéjét, játszott a kis Napoleonnal, megismerkedett Franciskával, beszélt neki császárjáról, de mindezt türelmetlenül, mintha drága, értékes perceket vesztegetne el. Végre este lett.

Anatole az anyja lábánál ült, Franciska helyén és mesélt. Izgatottan, szaggatott mondatokban. Merész reményekről beszélt inkább, mint tényekről. Még maga is oly keveset tudott, de ezzel a kevéssel is sietett ide, mert ha minden úgy lesz, mint óhajtva várják, a császárnénak és a kis Napoleonnak azonnal indulniuk kell Párisba. Hiszen ezóta talán már Napoleon ki is kötött a francia partokon.

– És Bécsben még semmit sem tudnak? – kérdezte a grófné.

– Mikor délután érkeztem, még nem sejtettek semmit, mert akkor nem bocsájtottak volna engem hozzád. Pedig ezt a hírt, ezt a megváltó hírt én akartam neked először elmondani, jó anyám.

A grófné folyton a fia fejét simogatta:

– Mikor hagyta el a császár Elba szigetét?

– Február 24-én és én azonnal útra keltem hozzád.

– Vajjon mi történt vele azóta?

Anatole szeme ragyogott, úgy hitt Napoleonban, mint ahogy lelkes fiatalemberek hisznek első, egyetlen, férfi eszményükben.

– Ne féltsd őt, anyám. Párisban várják! Ha partra száll, egész Franciaország szíve feléje dobban. Hortense királyné a feje a titkos szövetségnek és ujjongva fogja őt fogadni mindenki. Napoleon visszajön! A császár visszajön! Örülj hát, anyám!

– Jó fiam, kedves jó fiam, én egyelőre még nagyon aggódom.

– Hát nem vagy boldog?

– Boldog leszek, ha minden úgy sikerül, amint kívánják. Amint én óhajtom, amint te óhajtod… Vajjon Bécsben mikor fogják megtudni?

– Holnap, legkésőbb holnapután. Vagy talán tudják is már. Az angolok 26-án észrevették szökését. A francia határon ért utól ez a hír. Oh be szeretném, ha én mondhatnám meg nekik, Metternichnek, a cárnak, Ferenc császárnak. Most, most rögtön elrohanni és közéjük dobni a bombát, aztán nem bánom, meghalni. Jer anyám, menjünk, mondjuk el nekik, kiáltsuk ki egész Bécsben:

– Napoleon visszajött!

– Csitt, Anatole, az istenért csendesen, az egész ház ellenségünk. Ha itt akarunk maradni, míg ütött a nagy óra, hallgatnunk kell. Nagyon vigyáznak itt ránk, édes fiam. Nincs barátunk, egyetlen barátunk sincs…

A grófné hirtelen elhallgatott, finom mosoly játszott az ajka körül és gyengéden mondta:

– Azaz egy barátunk mégis van! Várj fiam!

Felállt, szürke selyemruhája zizegett a folyosón és néhány perc mulva visszatért Franciskával, vállára tette kezét és a szemébe nézett hosszan:

– Franciska, Napoleon megszökött Elba szigetéről.

Franciska remegni kezdett, sírt és kacagott, felszabadult minden érzése, csupa ujjongás lett egész lénye. A hőse, a szerelme hatalmas lesz ismét és bámulhatja, szeretheti Napoleont, mint régen. A tettek ideje elérkezett.

– Jöjjön gyermekem, üljön ide hozzánk – szólt a grófné.

Most már hárman ültek a tűz körül a kis szobában, melybe beköltözött egy ország reménysége és beszéltek örömükről, aggódásukról, a nagy jövőről.

– Vajjon tudják-e már Bécsben? – kérdezte újra meg újra Anatole.

– Menjünk a városba és nézzünk szét – ajánlotta Franciska.

– Majd holnap reggel – mondta a grófné.

Anatole türelmetlenül ugrott fel:

– Nem, nem, most, azonnal. Mademoiselle, úgy-e velem jön? Majd kegyed kérdezősködik. Nekem vigyáznom kell, engem elfognak, mihelyt gyanut keltek. Aztán ha együtt találjuk őket, társaságban, a fejedelmeket és Metternichet, akkor megmondjuk nekik. Mi mondjuk meg, mielőtt mástól megtudhatnák, hogy lássuk az arcukat, hogy… Úgy-e velem jön, Mademoiselle?

A Franciska szeme fénylett:

– Jövök, hogyne jönnék.

– Akkor gyerünk, siessünk. Jó éjt, anyám.

A grófné még alig tért magához és a fiatalok már nem voltak ott.

– Anatole, Franciska – szólott aggódva, de ők nem hallották, lihegve rohantak Bécs felé, gyalog, a hideg éjszakában. Nagy sötét köpenyben Franciska, a Mária Lujza lakájának egyenruhájában Anatole.

Bejutottak a városba, óvatosan érdeklődtek. A vendéglőkben, kávéházakban semmit sem tudhattak még, a National-Kaffeehausban, Krammernél, a Katzenstegen Taroninál csendes volt minden. Vajjon a nagyok tudják-e már? A Lothringer-sörházban hallották, hogy a cár Bagration hercegnőnél van, Metternich Sagan Vilhelminánál.

– Schenkenstrasse 54. szám – mondta Franciska.

– Menjünk oda – könyörgött Anatole.

Franciska beleegyezett, mindenbe beleegyezett volna. Ünnep volt neki ez az éjjel. Eseményekkel teli ismét, amint szerette, regényes, amilyenről annyit álmodott, és a központjában ő állt, ő és Napoleon. Lehet-e ennél szebb az élet? Annyi szenvedés után a Beauharnaisért átsírt éjszakák után, a lemondás után, most megint mosolyogva hívja a sors. Még egyszer belekapaszkodott a reménybe, még egyszer elhitte, hogy nagyra, gyönyörűre van hivatva és bátran, elszántan kész lett volna meghalni is.

Kocsiba ültek és úgy vártak a hercegnők kapuja előtt. Éjfél lett, egy óra. Zeneszó hangzott, a lefüggönyözött, világos ablakok mögött árnyak mozogtak. Két órakor még senkisem távozott. Anatole izgalma lecsillapult, Franciska elálmosodott és felváltva mondogatták, menjünk már. De ha egyikük elsóhajtotta ezt az óhajt, a másik megvetéssel utasította el: – Ha eddig vártunk, várjunk csak tovább. – És vártak!

Három órakor mozgás támadt a lépcsőházban. Kiugrottak a kocsiból és a kapuhoz simulva vártak. A kettős lépcső benépesedett, a cár jött le Bagration hercegnőtől, Metternich Sagan hercegnőtől és utánuk a vendégek serege.

A lépcső alján megállt Metternich, hogy előre bocsássa a cárt, a cár is megállt, hogy egy megvető pillantással végigmérje a kancellárt.

Sándor rendezte így, hogy együtt távozzanak, mert szerette az ízlése szerint kiélezett jeleneteket, melyek hatalmának hízelegtek.

Metternich megkapta a lesujtó pillantást és a cár már menni készült, mikor hirtelen, váratlanul egy sötét köpenyes, sötét fátyolos nő állt elébük és hangosan, diadalmasan jelentette:

– Napoleon elhagyta Elba szigetét.

A gyertyák lobogva égtek a néger rabszolgák kezében, a vörös szőnyeges lépcsőházban csend lett. Megdermedve állt meg mindenki egy pillanatra.

A cár Metternichre nézett, Metternich a cárra. Egyik sem kérdezte, vajjon nem hazúg-e a hír? Mint mikor az alvó embereket álmukból riasztja fel a vészkiáltás, hogy a ház ég fejük felett, nem kutatják igaz-e, hanem kiugrálnak ágyaikból, összekapkodják kincseiket és menekülnek, mert tűz van, tűz van. A leghalálosabb ellenségek segítik egymást, a rossz szomszédok kibékülnek és… a cár egy lépést tett előre, aztán biztos mozdulattal nyújtotta kezét Metternichnek és a kancellár mélyen meghajolva szorította meg a szövetséges fejedelmi kezet.

– Ezt kár lett volna nem látnunk – jegyezte meg gúnyosan Anatole, míg kézen fogva Franciskát, menekült vele kocsijukhoz.

– De ki volt a fiatal hölgy? – kérdezte magához térve a cár. – Ki volt? Én mintha ismerném őt.

– Egy kis pártfogoltam – mondta Metternich. – Schönbrunnból jött, Mária Lujza Őfelségének egy embere kísérte. Szép buzgóság a kicsike részéről, de ha igaz a hír, már ezóta biztosan vár otthon engem is.

*

Másnap este nagy ünnepély volt az udvarnál. Ludovika császárné némajátékot rendezett: „Psyché esküvője“, az volt a címe. A végén megjelent az egész Olympos. A társaság legszebbjei ültek a felhők között, mint Vénus, Diana, Minerva. A múzsák csoportosultak Apolló körül és fiatal leányok táncoltak, színes fátyolszövetekbe burkolva, virágfűzérek között, az istenek mulatságán.

A fejedelmek nyugodt mosollyal ültek az első sorban, lorgnonjukon át vizsgálva a hölgyeket, a diplomaták lelkesedve tapsoltak, de mégis valami érthetetlen nyugtalanság látszott rajtuk, egy titok gyötörte őket, melyről nem beszéltek, de melyet mindnyájan tudtak már.

Metternich reggel kapta meg a hivatalos jelentést, hogy Napoleon, Európa ura és foglya, elhagyta Elba szigetét. Firenzéből hozták a hírt, a konferencián meg is beszélték már az államférfiak és az uralkodók, de elhatározták, hogy egyelőre hallgatni fognak.

Azonban valaki megszegte a titoktartást mégis, mert már ott suttogták a nagy újságot a színpadon, a kulisszák mögött, a nézőtéren. Hangosan nem merte mondani senki sem, de sokan hallották, amint az orosz cár Ferenc császár fülébe súgta:

– Személyem és háromszázezer főnyi hadseregem felséged rendelkezésére áll.

Az emberek megborzongtak, de tovább ünnepelték a szereplőket és amint felhangzott a zene, táncolni kezdett mindenki.

Jósika is ott táncolt, ő még semmit sem sejtett, egy orosz négyest fejeztek be épen és helyére vezette táncosnőjét.

– Hogy mulatsz, öregem? – szólította meg Bethlen János a kis bárót.

– Pompásan – felelte Jósika. De amint vidáman körülnézett, hirtelen megfogta barátja karját:

– Nézd, az emberek suttognak, csoportosulnak, vajjon mi történt?

– Különös – jegyezte meg a gróf is.

– Gyere, nézzünk szét – szólt ismét Jósika. – Talán valaki rosszul lett. Lehet, a császárné. Igazán, nagy is itt a hőség. De nézd, a cár Metternichchel beszél, akkor komoly dologról lehet szó, valami nagy, váratlan eseményről.

– Ej, mit törjük rajta a fejünket – mondta Bethlen János. – Khevenmüller grófné egyedül van. Szaladok szép Ninámhoz. Hát te, mit csinálsz?

– Várom, hogy ráhúzzák, aztán táncolok.

Ebben a percben egy tiszt szaladt el Jósika mellett.

– Tudod már a hírt? – kérdezte sietve.

– Semmit sem tudok.

– Napoleon megszökött és Franciaország felé vitorlázik.

– No, ez gonosz hír – jegyezte meg Jósika.

Kicsit elgondolkozott, aztán megkereste az ezredesét, báró Récseyt.

– Most mi lesz? – kérdezte és a szeme felragyogott – háború, úgy-e?

Az ezredes jót kacagott:

– Messze vagyunk még attól, fiam. Még azt sem tudjuk, merre veszi útját a szökevény? Némelyek azt mondják Amerikának tart, mások azt, hogy Olaszországnak. Nem igen hiszem magam sem, hogy francia földre merne lépni, hallgasd csak kicsit, hogy mit beszélnek a nagyok.

Halkan közeledtek a diplomaták csoportjához, Talleyrand sápadtan, de látszólag nyugodtan beszélt és mindenki hallhatta, amint megvetően legyintve kezével, mondta:

– Sohasem tudja elérni Franciaországot. Az angol cirkálókat nem kerülheti el, kellemetlen kis kalandja ezóta bizonyosan már be is fejeződött. És ha partra szállna, az első fára kötik fel, mint lázadót, én bízom a francia nép királyhűségében. Vive le roi!

– Hallod? – kérdezte Récsey.

– Hallom, – felelte Jósika – de ha szükség lesz rá, mi indulunk legelébb, úgy-e?

– Valószínűleg, fiam.

– Akkor jó, egyelőre tehát nyugodtan tovább táncolhatunk.

Tovább táncoltak és a világtörténelem nemtője nem helyezte ujját megbotránkozva a Talleyrand szájára, nem hallgattatta el, nem súgta fülébe:

– Mit beszélsz olyan gőgösen, annyi bizalommal? A császár francia földön van máris s míg te azt hiszed, hogy a hadsereg lelkesedve kiáltja: „Vive le Roi“, azt ujjongják, azt ordítják régen: „Vive l’Empereur“. Táncoljatok tovább, táncoljatok csak, Franciaországban kinyíltak mind az ibolyák.