A vörös daru

Türelmetlenül várták Schönbrunnban az újabb híreket. Türelmetlenül várták Bécsben is. Mária Lujza soká sírt bezárkózva szobájába, miután hírül adták neki férje szökését.

A kongresszuson most tárgyalták az ő ügyét, hogy megkapja-e a maga és fia számára örökös birtokul Pármát és Piacenzát? Annyit reménykedett és egyszerre kockán van megint minden. A zsebkendőjét rágta, a ruháját tépte, aztán a Burgba hajtatott a lieber Papahoz.

Ferenc császár megveregette arcát, megcsókolta, megsimogatta, de semmit sem mondott.

Az utcán csoportosulás támadt kocsija körül, az emberek elégedetlenül mormogtak a Napoleon címere, a francia libériák láttára.

Kétségbeesetten tért vissza az ex-császárné Schönbrunnba és aznap kiirtott házából mindent, a mi Napoleonra emlékeztetett. Sárga-feketére festették a hintók kerekeit és a Burgból hozatott ruhát inasai számára.

– Istenem! – sóhajtott Franciska.

– Lesz még máskép is – mondta Anatole.

– Csak a császárról jönne már hír – ismételte újra meg újra Montesquiou grófné.

Öt napig vártak. Bécs megnyugodott, a nagyok tovább mulattak, a polgárok tovább küzdöttek az élettel. Metternich bált adott és épen az ő bálján jött meg a vészhír, hogy Napoleon Cannesnál partra szállt. Partra szállt és a franciák tárt karokkal fogadják. A sok száz gyertya fénye egyszerre aludt ki, a táncnak hirtelen vége szakadt. A szerelem, a mámor édes álmából felébredt mindenki. „Háború!“ ezt a borzalmas szót suttogták az utcán, a Grabenen, a kávéházakban, a nagy szalonok sarkában, mintha az égő Moszkva lángjai világítanák meg ismét a rémületben eltorzult arcokat.

És jöttek az újabb hírek. A császár Lyonban van, a császár Páris felé vonul! XVIII. Lajos menekül! Napoleon ura ismét Franciaországnak!

Mária Lujza levelet kapott Napoleontól, a császár hívta őt, a császár elfoglalta elvesztett trónját, a király elűzve, a nép lelkesedése határtalan. Jöjjenek Párisba: – Csak te hiányzol nekem, ma bonne Louise, te és a kis fiam!

A császárné megijedt, a Burgba szaladt ismét a lieber Papahoz, a lieber Papa rosszkedvű volt. A bécsi nép pedig feketesárga kocsiját is körülvette és megostromolta szidalmaival a Napoleon feleségét.

Még akkor is zokogott Mária Lujza, mikor a schönbrunni kastély feljárójához ért hintója.

Alkonyodott, karos gyertyatartókkal kezükben álltak az inasok a lépcső alján, francia udvari ruhákban ismét. Montesquiou grófné, Anatole, Franciska, a kis Napoleon, a titkára Meneval, a komornák, felolvasónők, egész udvara várta őt.

Mária Lujza leszállt kocsijáról és akkor ujjongva tört ki a lelkesedés:

– Éljen a császárné, éljen a császár, éljen Mária Lujza!

Anatole magasra emelte a kis Napoleont, aki teli torokból kiabálta:

– Vive mon papa, vive maman!

Mária Lujza megállt, mosolygott, örült az ünneplésnek. Asszony volt és hiú, annyi keserűség után, ennyi odaadás meghatotta.

A kis fia feléje szaladt, kézen fogta:

– Úgy-e, megyünk Párisba, haza a papához? Úgy-e, most mindjárt megyünk?

Mária Lujza pedig csak állt és mosolygott, a sok melegség simogatta lelkét, nagynak érezte magát, mint egyszer régen a francia trónon.

Percek teltek el így, mámorosan szép percek. Senki sem vette észre, hogy Neipperg gróf kocsija befordul a schönbrunni kastély udvarára és a gróf váratlanul, egyszerre ott állt a feljáró előtt.

Végig jártatta szemét a jeleneten, aztán nyugodtan, fölényesen meghajolt a császárné előtt.

– Felség, én itt csak zavarok, amint látom. Búcsúzom is, felség… örökre – tette hozzá és újabb meghajlás után távozott.

Mária Lujza megdöbbenve nézett utána, karjával gyámoltalanul kapott a levegőbe, mintha támaszt keresne, aztán zsebkendőjét arcához szorítva, eltűnt a lakosztályában.

– Most mi lesz, istenem, mi lesz? – kérdezte Franciska.

– Most a miénk egészen – felelte diadallal Montesquiou grófné.

– El kell készítenünk mindent az útra – mondta Anatole. – Holnap reggel Bécsbe kell mennünk. Engedélyt kérünk az elmenetelre, anyámnak, kegyednek, nekem. A császárnét és a kis fiút megszöktetjük, míg nem gondol velünk a bécsi udvar, a kongresszus.

– Holnap Párisba megyünk – ismételgette a kis Napoleon és boldogan aludt el.

Mária Lujza szobájában ült és sírt. Montebello hercegnő is bezárkózott, haragudott ma mindenkire és a császárné tudta, hogy holnap jelentést tesz Bécsben a történtekről. Elmond mindent a lieber Papanak, az egész kongresszusnak, ha ugyan már eddig is el nem mondta Neipperg gróf.

Most vége mindennek, nem kapja meg olaszországi birtokait, semmit sem kap és mehet vissza Napoleonhoz. Megborzongott a gondolatra. A bizonytalanság érzése a leggyötrőbb volt rá nézve. Lusta természete az egyforma, derűs nyugalmat szerette. A császárság bukásakor iszonyúan szenvedett és most megint megpróbáltatások várjanak rá? Nem, nem, soha!

Éjféltájban Montesquiou grófné kopogott ajtaján, Mária Lujza bebocsájtotta, este ugyan megtiltotta, hogy bárki is zavarja, de boldog volt, hogy végre megszegik tilalmát.

– Olyan szerencsétlen vagyok, grófné – nyögte panaszosan.

A grófné mosolyogva nézte:

– Felséged szerencsétlen, mikor egy egész ország lelkesedve várja?

– Én nem akarok Párisba menni, nekem nem kell Franciaország, nem kell, nem kell…

Úgy ismételgette, mint egy makacs gyermek.

– Felséged úgy fog cselekedni, amint jónak látja. De talán mégis meg kellene gondolnunk, hogy mi lesz akkor, ha más kibúvó nem maradna, mint visszatérnie a császárhoz.

Mária Lujza letörölte könnyeit és határozottan válaszolt:

– Visszavonhatatlanul, szentül elhatároztam, hogy sohasem térek vissza a császárhoz.

A grófné mosolygott, biztos volt a dolgában, Neipperg gróf elment, haragosan távozott, Mária Lujza az övék, csak gyorsan kell cselekedniök.

Lefektette síró úrnőjét és mellette maradt, míg elaludt, szipogva álmában, mint egy meggyötört, megkínzott kis gyerek. A grófné hosszan nézte őt és haragosan gondolta el, hogy ez a szőke, puha, illatos kis nő, mennyire nem érdemli meg a nagyot, a szépet, melyre az élet kiszemelte.

De mit is várnak tőle, mit remélnek a franciák egy Habsburg-főhercegnőtől? Ez a semmitmondó, üres kis teremtés legfeljebb családjához tud ragaszkodni, nagy eszmék nem férnek meg alacsony, széles homloka mögött és szétálló kék szemét Neipperg grófért sírta vörösre, utána való szerelmes bánkódásában.

A grófné nem szerette, lenézte úrnőjét és egy pillanatig arra gondolt, hogy talán jobb lenne itthagyni őt sírni, szipogni, sóhajtozni és elvinni a kis Napoleont egyedül. De a császár érdeke mást parancsol, a császár Lujzáját várja és ő el fogja vinni hozzá mindenáron.

A grófné kisurrant a szobából.

– Nos, mit mondott? – kérdezte Franciska, aki izgatottan, dobogó szívvel várt reá.

– Semmit, azaz nem is tudom, mindegy, Neipperg gróf nem áll utunkban, Bécstől fél, holnap egész bizonyosan indulunk, legyen nyugodt, gyermekem. Menjen, pihenjen keveset, nagy dolgok várnak reánk.

– Jó éjszakát, grófné!

A grófné karjába zárta a leányt:

– Aludjék jól, Franciskám.

– Istenem, ki tud most aludni? – Franciska becsomagolta utazótáskáját, legszükségesebb holmiját gyömöszölte csak bele és a „Járj szerencsésen“ felírás szépen kitömve domborodott szobája sarkában.

A hajnal útrakészen találta barna ruhájában, a bársonymellényke alatt pedig ott rejtőzött a Napoleon képe, meg a vörös daru. Épen úgy állt türelmetlenül szobája ablakában, mint néhány hónapja alkonyatkor, mikor Jósikát várta, hogy elhagyja vele örökre otthonát. Milyen nagy izgalom volt az akkor és milyen semmi ma már, mennyi esemény választja el életét attól az alkonyattól. És mégis, ami eddig történt, az mind csekély és semmitmondó. Mit jelent most már csalódása a nagy világban, mit jelent szerelmi kalandja, mit a cár, Metternich és Schönbrunn, mikor holnap indul, meglátni Napoleont? Beszélni fog vele, hallani fogja hangját, egy köszönő kézszorítást is kap talán, amiért segített visszavinni hozzá a feleségét és kis fiát. Igen, ő a császár karjába vezeti Mária Lujzát, ha bele is pusztul az önfeláldozásba.

– A világtörténelemnek vagyunk most segédei – mondta Anatole – és azért meghalni is érdemes.

Ez tetszett Franciskának, boldognak érezte magát, hiszen csupa élemény volt körülötte minden, merész tettek és nagy szavak.

Reggel Bécsbe ment Anatole-lal, hogy előkészítsen mindent az útra. Szüksége volt rá mindenkinek, a grófné reszkető izgalmában alig bírt cselekedni, Anatolenak vigyáznia kellett és Franciskára bízott minden szót, minden rendelkezést. Déltájban tértek vissza.

Kopogtattak Montesquiou grófné ajtaján.

– Ki az? – kérdezte a grófné.

– Franciska, Anatole.

Óvatosan nyitott nekik ajtót a grófné:

– Isten hozott, gyerekek. Mi újság?

– Minden rendben van, anyám. Hát itt mi történt?

– Semmi, fiam. A császárné egész délelőtt egyedül volt. Nem fogadott senkit. Kétségbe van esve, Neipperg gróf elhagyta, Montebello hercegnő haragszik és a hercegnő kedélyhangulatának mindig nagy befolyása volt a Mária Lujzáéra. Kétségbeesését kell kihasználnunk, a kis Napoleont útrakészen visszük elébe és választania kell fia és Bécs között. Az egész ház a pártunkon van, itt nem állja utunkat senki sem, de ma okvetlen mennünk kell, míg Bécs nem gyanakszik.

– Hátha máris gyanakszanak? – kérdezte ijedten Franciska. Ő a legjobban félt, mert ő saját sorsáért küzdött. Elhitette ugyan magával, hogy amit tesz, merő önfeláldozás, de tulajdonképen úgy érezte, hogy minden csak érte történik.

A grófné türelmetlenül nézett fel írásairól, melyeket rendezgetett:

– Istenem, gyermekem, hogy kérdezhet ilyesmit? Az ember az életben vagy nyer, vagy veszít, de a szerencsejátékhoz mindig azzal a reménnyel ülünk le, hogy nyerni fogunk. Ezt jegyezze meg magának, a sors is csak kockajáték, Franciska. Készen van az útra?

– Készen, grófné.

– Akkor jó! Most majd bezárjuk a hercegnő lakosztályát, a kulcs nálam van, ő ma nem mozdul ki onnan, aztán megyek a császárnéhoz. Legyen kéznél, Franciska, mert segítenie kell csomagolni Őfelsége holmiját. Tehát szerencse fel, a kockát elvetjük és…

– Nyerünk – mondta Anatole.

– Reménylem, fiam, mert tétünk nagyon magas.

– Az életünk, anyám.

Néma, aggódással teli percek, Anatole a Franciska kezét fogta, úgy álltak egymás mellett szótlanul. Megkínozta őket már a sok izgalom, az álmatlan éjjel. Kimerült testük, lelkük, csak nagy reménységük élt bennük, az volt az erő, amely lábon tartotta, amely élni, cselekedni késztette. A szemük égett, az ajkuk remegett és mosolyogva fogadtak volna egy földrengést is.

A grófné lezárta a hercegnő lakosztályát, a kulcsot zsebébe rejtette, aztán halkan nyitott be a császárné előszobájába. Egy-két lépést tett előre, szétnézett, hogy nincs-e ott senki, aki bejelentse? A szoba üres volt, a grófné a következő ajtó felé tartott és akkor halk zizzenés riasztotta fel. Selyemsuhogás volt, de nem az ő ruhájának hangja, rajta kívül még valakinek az uszálya játszott a padlón.

Körültekintett, az ablakfüggöny mozdult és Montebello hercegnő állt előtte gúnyos nevetéssel:

– Bocsánat, grófné, Őfelsége senkit sem fogad.

– A kis Napoleon őfelségétől jövök – suttogta sápadtan a grófné.

– Szíveskedjék várni. Neipperg gróf van Őfelségénél, fontos dologról tárgyalnak.

– Neipperg gróf?…

– Valóban ő. Miért csudálkozik úgy grófné, és miért van úgy megrémülve? Várjon, hozatok egy pohár vizet. Üljön le addig is.

Montesquiou grófné megkínzott szegény szívére szorította kezét, aztán büszkén, nyugodtan felelt:

– Köszönöm, nincs szükségem semmire. Egy fél óra mulva visszatérek.

– Sajnálom, grófné, itt kell maradnia. Épen hivatni akartam. Parancsom van, felsőbb parancsom.

– Akkor természetesen maradok.

A grófné egy székre roskadt, attól félt, hogy elájul. Szeme a hercegnő ruhájának sárga selymére tapadt, melyen aranyosan játszottak a téli nap sugarai. Minden, de minden elveszett. Halántékán apró, hideg izzadságcseppek gyöngyöztek, a sárga ruháról vörös karikák táncoltak feléje… most, most leesik a székről, elterül a padlón és nem fog tudni többé semmiről. Hirtelen összeszedte minden akaraterejét, szédülő fejét hátra hajtotta egy pillanatra, néhányszor mély lélekzetet vett, aztán összefonva ölében kezét, várta, hogy rászakadjon mindaz a szomorúság, amit a sors még tartogat számára.

Neipperg gróf levelet diktált Mária Lujzának és a kisírt szemű császárné engedelmesen írta úgy, amint a gróf kívánta:

A császárné letette tollát és aggódó kék szemét a gróf arcára szegezte.

– Ha felséged valamit változtatni óhajtana a levélen, úgy csak kegyeskedjék nyugodtan eleget tenni óhajának – mondta a gróf hidegen.

– Oh nem, köszönöm, nagyon szép levél. A lieber Papa meg lesz elégedve, azt hiszem.

– Nagyon boldog vagyok, hogy felséged egyetért velem.

– Istenem, én… hogyne értenék egyet… Mondja, haragszik?

Halk, aggódó kérdés volt.

Neipperg gróf finoman elmosolyodott, tartásának ridegsége is megenyhült kissé és mély, ellenállhatatlanul rezgő hangján mondta:

– Én? Hogy mernék én haragudni felségedre? Felségednek alázatos, hű lovagja vagyok. Azt hiszem, az, hogy ma eljöttem ismét felségedhez, végtelen ragaszkodásomnak, tiszteletemnek biztos jele.

– Köszönöm – susogta Mária Lujza.

– Nincs mit köszönnie felségednek, amit felségedért teszek, azt magamért teszem, mert a boldogságot jelenti számomra.

– Tegnap miért hagyott itt?

A gróf hódolattal csókolta meg a feléje nyújtott gödrös, fehér, kis kezet, ez a csók válasz volt a duzzogó kérdésre, melyre nem felelhetett, mert nem mondhatta meg úrnőjének, hogy távozásával bánatot akart okozni neki és biztos megbánást.

– Annyit sírtam az éjjel, – csicseregte Mária Lujza – egész vörös lett a szemem, még most is vörös és az orrom is vörös. De most már minden jó. Montesquiou grófné bejött hozzám és…

Hirtelen elhallgatott, elpirult, eszébe jutott, hogy ha most elárulja a grófnét, vesztét okozza neki.

– Milyen jó szíve van felségednek – jegyezte meg elismeréssel a gróf. – De nem kell a grófnét féltenie, nem lesz semmi bántódása. Azonban, azt hiszem, most már felségednek sem lesz az ellen kifogása, ha az összes franciák elhagyják udvarát és a kis herceg nevelését is másra bízzuk.

Mária Lujza elsápadt, maga is megijedt a grófné eltávolításától, a grófné úgy szerette a Napoleon szőke kis fiát és határtalanul jó volt hozzá:

– Szegény grófné, úgy sajnálom őt, – rebegte könnyes szemmel – de legyen minden úgy, amint a lieber Papa jónak látja, amint ön akarja.

A császár engedelmes leánya, egy odaadó szerelmes nő nézett könnyes szemmel a grófra. Nyert ügyük volt!

– Úgy-e, sohasem hagy el engem? – kérdezte halkan, gyengéden Mária Lujza.

– Soha, amíg felséged is úgy akarja.

A Napoleon felesége felállt, a gróf nyaka köré fonta karját, vállára hajtotta ostoba, bodros, szőke fejecskéjét és szerelmesen suttogta:

– Nincs is nekem senkim e világon, csak ön egyedül.

– Felség!

Neipperg gróf magához szorította a szép, puha asszonyt és megcsókolta forrón, hosszan.

Montesquiou grófné soká várt, de nem vette észre a percek mulását, hely, idő és cselekmények összefolytak egy nagy, tompa kétségbeesésbe.

Végre megjelent a küszöbön Neipperg gróf és meghajolt Montebello hercegnő felé:

– Kérem, hercegnő, Őfelsége szeretne beszélni kegyeddel.

A sárga selyemruha eltűnt a szomszéd szobában és a gróf áldozatához lépett:

– Grófné, néhány szavam volna kegyedhez! Vezessem szobájába?

– Nem, köszönöm, meghallgathatom itt is.

– Félek, súlyosan fogja érinteni kegyedet, grófné.

– Engem már nem érinthet súlyosan semmi.

– Az sem, ha a fiáról van szó?

A grófné felállt, az arca még haloványabb lett, szinte eltorzult a rémülettől:

– A fiam? Mit akarnak tenni a fiammal?

Szóval bűnösebb, mint hittem, gondolta a gróf, de arcán nem látszott meg, hogy egyáltalán gondol valamit, nyugodt maradt, hidegen és udvariasan szólt:

– Kedves fiának nem történik semmi bántódása. Amint értesültem, ma engedélyt kért a rendőrségtől, hogy elhagyhassa Bécset, nos, mi csak azt kívánjuk, hogy még ma csakugyan távozzék, úgy amint maga is óhajtotta. Most pedig kérem, grófné, kegyedhez is volna egy kérésem: Ferenc császár Őfelsége nagyon óhajtaná látni kis unokáját, miután azonban Őfelségét makacs náthája meggátolja abban, hogy kijöjjön Schönbrunnba, a kis Ferenc herceget szeretném elvinni hozzá. Előreláthatólag a kis herceg hosszabb ideig fog a Burgban tartózkodni, azért szíveskedjék intézkedni, hogy erre való tekintettel csomagoljanak számára. Kegyedet, grófné, nem fogjuk zaklatni, nem kell elkísérnie a herceget, ha pedig esetleg honvágya volna Páris után, a császár Őfelsége nem fog akadályt gördíteni az elé, hogy viszontláthassa szeretett hazáját.

– Köszönöm Őfelsége határtalan kegyességét – felelte gúnyosan a grófné, büszkeségének épségben maradt utolsó foszlányával. – Engedelmével, gróf, most távozom, hogy eleget tegyek a császár óhajának.

Bólintott és elhagyta a szobát, végtelen bánatával, amely ezek között a halványzöld selyem falak között szakadt szegény, meggyötört szívére. Elvették tőle a kis Napoleont, elvették tőle, az apjától és Franciaországtól örökre.