A vörös daru

Alacsony ebédlőbe vezette be vendégeit Franciska. Nagy, zöld huzatos kanapé állt a fal mellett, előtte asztal, az asztal körül zöld párnázott székek és az asztal közepén magas talapzatú állólámpa égett.

A kanapé felett arany rámában, sárgaruhás nő képe mosolygott a belépőkre, a kép alatt üveg falitartóban néhány őszirózsa virított.

Franciska az ajtóban elfujta gyertyáját, mellyel a sötét kapualjban és a még sötétebb előtéren át világított, megfordult és utólérhetetlenül bájos mozdulattal intett be a szobába:

– Parancsoljanak!

A nagy, zöld kályha mellett fekete bőrkarosszékben egy őszülő vörös fej és egy sötét barna kabát mozdult meg. Most arra felé fordult Franciska:

– Atyám, vendégeink érkeztek – mondta.

Müller Hiláriusz mester felállt, egyet simított homlokába hulló nagy haján, hátraszegte fejét, hogy hegyes álla merészen emelkedett ki a magas gallérból, ragyogó, mélyen fekvő, aprólékosan vizsgálódó szemét úgy jártatta az idegeneken, mintha valami bonyodalmas óraművek lennének, melyeknek szerkezetét kellene egy pillantással megértenie. Végre megszólalt halkan, óvatosan:

– Köszöntöm az urakat.

A császárnak végtelenül tetszett a helyzet és mosolyogva közeledett a házigazdához. Ferenc különben is rendesen mosolygott, ha hű alattvalóival beszélt, szétálló zöldesszürke szúrós szemében jóságosan, előreálló alsó ajka körül gúnyosan. De azért ebben a fölényesnek tetsző gúnyban is sok volt a gyámoltalanság, és duzzadt, melankólikus Habsburg-ajka körül örökre ott révedezett valami gyerekes bizonytalanság.

– Kaiserstein Ferenc gróf vagyok – mutatkozott be – és ez itt barátom, Hardenegg Rudolf gróf. A császár kíséretéhez tartozunk. Vadászni jártunk és most hazafelé menet eltörött a kocsink kereke. Míg a hibát helyrehozzák, szeretnők igénybevenni vendégszeretetét, uram. Bájos leánya kedvesen bebocsájtott, remélem, ön sem űz el.

Hiláriusz mester kezet fogott vendégeivel:

– Szerencsémnek tartom, ha a gróf úr és igen tisztelt barátja, megpihennek házamban. Foglaljanak helyet.

Míg az órás megismerkedett az idegenekkel, azalatt Franciska az ünnepélyes alkalomra való tekintettel, az olajlámpa helyett, nagy ezüst karosgyertyatartót helyezett az asztal közepére és a gyertyák szelíd, sárgás fényében, tágranyilt, kíváncsi szemekkel várta, hogy mit hoz még számára a változatos este.

A vendégek leültek, a császár kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben és Franciska mosolyogva kérdezte:

– A köpenyét nem veti le gróf úr?

– Nem, szép gyermekem; hűvös volt az este és kissé átfáztam, így hamarabb átmelegszem, – és a császár védekezve vonta összébb nagy felöltőjét.

– Akkor jól fog esni egy pohár bor az uraknak – mondta a fiatal leány és egy üveg bort, meg poharakat vett elő a faliszekrényből.

Kecsesen mozgott, gyorsan, könnyedén. Magas, nyúlánk leány volt és nagyon emlékeztetett az apjára. Vörös haja volt, mint neki, alacsony homloka, különös hajlású orra, keskeny metszésű szája és szeszélyes, egyéni oválisú arca, úgy hogy néha gyermekdeden kerek arcból bámultak elő fényes sötét szemei, máskor egy érett nő kifejezése jelent meg minden vonásában és türelmetlenül égő tekintetében.

Hardenegg nézte őt, sohasem látott ilyen leányt, Franciska olyan volt a nők között, mint a darvak világában az a csudamadár, melyet épen aznap délután hozott elébe a sors szeszélye. A vörös daru, a vörös Franciska, mintha ifjúságának képe, vágya lenne mind a kettő.

Hiláriusz mester bort töltött vendégeinek, aztán leányának szólt:

– Vacsora kellene Franciska. Reménylem, az urak nem vetik meg szerény estebédünket?

– Sőt, köszönettel fogadjuk, – mondta a császár. – Megéheztünk a vadászaton és még soká tarthat, míg hazajutunk.

– Nézz hát utána gyermekem, hogy hamarosan kapjunk valami harapnivalót, – szólt Hiláriusz.

– Igenis atyám, majd beszélek Nánival.

Franciska kilebbent a szobából és Hardenegg szentül meg volt győződve, hogyha aranyhaja nem világít körükben, egyszerre sötétebb lesz.

Hiláriusz mester felemelte poharát:

– Az urak egészségére.

Óvatosan ivott néhány kortyot, aztán érdeklődve kérdezte:

– Tehát ő császári felségével jöttek az urak Bécsből?

– Tegnap este érkeztünk, – felelte Ferenc.

– Mondjon hát valamit a kongresszusról, perillustris domine Comes. Ennek a gyűlésnek tárgyait, folytatását és kimenetelét tudni, a legnagyobb boldogság a világ történetét ismerni kívánó embernek.

– Majd rendet teremtünk valahogyan – jegyezte meg a császár.

– Rendet! – Hiláriusz mester bólintott. – Jó is lesz, hogy most már sok esztendőkig békességben éljen Európa. A status sekretariúsok és külső dolgokra ügyelő miniszterek majd csak megegyeznek a sok rendbéli ínség elháritásában. Ebben a gyűlésben kell a közönséges békességnek erős és mozdíthatatlan fundamentumát megkészíteni. Kinek-kinek birodalmát úgy intézni, hogy senkinek panaszkodásra és villongásra oka ne lehessen. Ennél az időpontnál nevezetesebb sohasem volt a világon.

Igy beszélt Hiláriusz mester, beszélt, ahogy az óra ketyeg, kiformáltan, egyformán, hangsúly nélkül, mintha gép beszélne, de a gondolatok, melyeket fejtegetett, bonyolultak voltak, eszejárása komplikált, mint egy finom szerkezet. Ha valami olyat mondott, amit különösen fontosnak talált, akkor bólintott hozzá a tárgyhoz mérten egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, amint az óra üt, tizenkettőt is bólintott, de annál többet soha.

Ferenc mosolyogva hallgatta, Hardenegg pedig szólni sem mert, remegve leste házigazdájuk minden szavát, szerette volna tudtára adni valahogyan, hogy úgy beszéljen ezzel a Kaiserstein gróffal, mintha uralkodóval beszélne.

– Ej, az urak nem isznak, – szólalt meg újra Hiláriusz mester. – Na a kongresszus jó kimenetelére – mondta és koccintott vendégeivel.

– Most nagy ünnepségek készülnek Budán is, Pesten is – jegyezte meg Ferenc.

Az órás bólintott:

– Úgy bizony. Hallom, jő a prusszus király és Sándor, orosz császár. Megérdemli a magyar nemzet, hogy ellátogassanak ide is. A háború alatt sok fogyatkozást szenvedett a két magyar haza. Megvan a maga legszerencsésebb éghajlata, kövér és gazdag földje, számos munkása és szorgalmas népei és mégsem jutott el a boldogságnak arra az állapotjára, amelyre különben eljutnia kellett volna… De most vidám ábrázatban tűnik szemembe a jövendő.

A beszélgetésnek ez a hazafias fordulata már nem tetszett Ferencnek, szigorú, idegenkedő ráncok jelentek meg homlokán és összébb húzta szürke köpenyét.

Szerencsére belépett Franciska.

– Na, jó vacsorát kapunk? – kérdezte Hiláriusz mester.

– Remélem atyám, hogy vendégeink mindent rendben találnak.

Közelebb jött és kedvesen, kacérkodva állt meg az asztal mellett. A császár arca újból felderült és lovagiasan jegyezte meg:

– Előre is esküszöm, hogy jó lesz a vacsora, ha kegyed főzte, szép gyermekem…

Hiláriusz méltatlankodva vágott közbe:

– Az én leányom nem főz, az én leányomnál királykisasszonyok sem lehetnek különbek, szebbek. Kinek van még ilyen haja a világon?

– Neked atyám – mondta Franciska.

– Vörös! – mondta Ferenc.

– Arany! – mondta Hardenegg.

Franciska édes mosolyt küldött a szép huszárnak, aztán a császárhoz fordult:

– Vörös, bizony vörös. Úgy-e, még nem látott ilyen vörös leányt? – A faliszekrényhez ment, tányérokat vett elő, teríteni kezdett és tovább csacsogott: – Tudom, csúnya, tudom azt is, hogy szégyen. Más leány is születik vörös hajjal, de az anyjuk addig keni dióolajjal, míg megbarnul. Nekem senki sem kente, nincs anyám és apámnak tetszett, mert olyan, mint az övé.

Hiláriusz gyönyörködve nézte, hallgatta leányát, az ő szemében a teremtés remeke volt Franciska és az övé, csak az övé. Úgy nevelte fel a kis óbudai házban, mint egy nagyúri kisasszonyt. Maga tanította, maga ápolta, ha beteg volt, maga választotta ki ruháit, maga szabta és együtt varrták hosszú téli estéken, napos nyári délutánokon.

Most barna selyemszoknya volt rajta, hóna alatt megkötve, mint akkor viselték. Hozzá piros bársony mellényke és piros cipellő könnyed lábán. Művészi kezek tervezték a ruhát, mintha az ősz utolsó georgináit szórták volna már barnuló lombra, mesteri kezek szabták, kicsit távol a divattól, egy különös világ légkörében.

Franciska tányérokat tett a vendégek elé és miközben az asztal fölé hajolt, a gyertyafény mind a hajára hullott.

Hiláriusz lányára mutatott:

– Hát nem volt igazam? – Ritkán emelte fel kezét, rendesen úgy pihent mélyen a barna kabát ujjában, mint bársony dobozában a finom műszer.

– Szegény feleségem szőke volt, láthatják az urak, itt a képe felettünk. Meghalt, mikor ez a gyermek született. Még látta őt, a karjában fogta, de aztán sírva halt meg: „Egy vöröshajú leány.“ Ezek voltak utolsó szavai, pedig el lehetett készülve rá, mikor hozzám jött feleségül, hogy megesik vele ez a szégyen. Szégyen! – nevetett halkan, elégedetten – nem, nem, gyönyörűség! Az én leányom nem lehetett olyan, mint más leányok, ő egyetlen a világon, a vöröshajú Müller Franciska, az enyém egészen és még ránézni se merjen senki.

Franciska egy-egy kis csokor őszirózsát tett minden teríték elé s aztán megsimította az apja fejét:

– Ez a rögeszméje, nem is mehettem férjhez, vénleány vagyok, már huszonkét éves.

Hiláriusz mester majdnem haragos lett:

– Te nem vagy sem huszonkét éves, sem tíz, sem harminc, sem fiatal, sem vén, Franciska vagy, az én leányom.

– Ó, apám te elhiteted az urakkal, hogy valami különös kincset őrzöl olyan nagyon és rejtegetsz a világ elől. El sem hiszik az urak, még sohasem vitt el sehová. Azért van báli ruhám és néha esténként fölveszem, de csak ketten vagyunk, tudok táncolni is, van egy óránk, az muzsikál, mikor muzsikál, táncoló párok libbennek ki egy kis ajtón és akkor én is táncolok apámmal, menuettet, meg valcert. A valcer nagyon szép, ó, nagyon szép. Ha elfáradtam, leülünk és apám elmondja, milyen egy bál. Mindent elmond, elmondja, hogy udvarolnak a férfiak, hogy viselkednek a nők. Mesél, és én hallgatom… Apám azt mondja, a valóság nem szép, csak akkor szép, ha már emlék lett. Nekem ő emlékeit adja, mert emlékekkel kezdeni az életet, az finom, gyöngéd és sohasem éri az embert csalódás. Apám így tanította, de én azért mégis…

– Nézz a vacsora után, Franciska – mondta Hiláriusz.

– Bolond dolog ez, – jegyezte meg Ferenc – egy szót sem értek belőle. – Armes Kind.

Hardenegg azt hitte, hogy egy mesevilág kellős közepébe került, hol az aranyhajú Csipkerózsika alszik, hol a zord apa tüskés sövényt font leánya körül és ő a sors kegyeltje, ki áttörte a bozótot, hogy életre ébressze a királykisasszonyt.

Franciska, az elvarázsolt tündér, eközben borjúsültet kínált vendégeinek, aztán jó vaniliás borlevest, az est tiszteletére.

Mikor a tálat a borlevessel az asztalra tette, ruhája kivágásából egy arany medaillon csúszott ki és odakoppant tányérjára. Vékony láncon viselte nyakán. A császár kezébe vette a medaillont, enyelegve közelebb húzta Franciskát és tréfálkozni kezdett:

– Ej, ej, talán mégsem vagyunk egészen elzárkózva, talán mégis őrzünk már valakit kis szívünkben? Lássuk, van-e olyan szép, mint az én Rudi barátom?

Kinyitotta óvatosan a kis ékszert, mosolyogva nézett bele, de egy pillanatra rá már ráncba szedte magas homlokát, hátradőlt karosszékében és sápadt mosollyal, alig hallhatóan mormogta: – Napoleon!

Franciska becsukta a medaillont, a zár csattant és ez a kis, mindent bebörtönöző csattanás, mintha megnyugtatta volna Ferencet is. A lány keblébe rejtette kincsét, aztán kezét szívére szorította és gyönyörűen rajongó arccal mondta:

– Igen, Napoleon. Én imádom őt. Nem olyan szép és fiatal, mint uraságod barátja, de a leghatalmasabb, a legvitézebb, a világ ura és az enyém. Igen, itt ebben a kis házban nálam van, eljön Óbudára hozzám, mert senki sem szereti úgy, mint én.

– Úgy, úgy, – szólalt meg Ferenc – ő a leghatalmasabb, a legvitézebb! És akik legyőzték, szép kisasszony?

Franciskának piros volt az arca, odaadás csillogott szemében és haragosan remegett a hangja:

– Nem győzték le, senki sem győzte le, mindnyájan egyesültek ellene, hálót szőttek, úgy fogták meg, mint a sast, akit senki sem tud röptében utólérni.

– Sehr gut! – mondta Ferenc. – Ezt is az édesapjától tanulta, kis boszorkány?

Hiláriusz mester tiltakozott:

– Ezt már nem, én igen örülök, hogy a zsarnok végre Elba szigetén van. Ott sétálhat szürke kabátjában, fején híres kalapjával, de a háromszínű rózsa helyett, fehér mezőben egy kis méh ül most, Elba sziget címere.

Ezen ismét nevetett a császár:

– Szép örökség az ajacciói ügyvéd fiának.

– Azért mégis Ferenc császár veje! – Csak ennyit mondott Franciska.

Az urak ittak a győzők egészségére, Franciska pedig szobájába ment, leült zongorája mellé és egy Mozart-menüettet kezdett játszani.

Ferenc felállt:

– Soká jön Nepomuk, – mondta.

Hardenegg buzgó szolgálatkészséggel ajánlotta, hogy a kocsi után néz. Elsietett és Hiláriusz mester egyedül maradt a császárral. A különös órásnak nagyon tetszett a szürke köpenyeges, magas homlokú idegen, kegyes volt hozzá és ritka élvezetül felajánlotta, hogy megmutatja műhelyét. A császárnak is tetszett házigazdája, ő is kegyes volt és barátságosan egyezett bele a műhely megtekintésébe.