A vörös daru

A királyi palota széles, fehér, kőkorlátos lépcsőjén, alig huszonegy éves, karcsú kis kapitány szaladt le szörnyű buzgalommal. Nagy köpenyeg takarta el egyenruháját és meglátszott rajta, hogy valami kellemes küldetésben siet annyira. Már a lépcső aljába ért, mikor a királyi lakosztály ajtaján Hardenegg rohant ki és a kapitány után iramodott:

– Jósika, Jósika – szólította izgatott hangon.

Báró Jósika Miklós, a Colloredo Jeromos-gyalogezred sokszor kitüntetett kapitánya, császári és királyi kamarás, megfordult:

– Ni, ni, Hardenegg. Mit parancsolsz? – kérdezte és bevárta a grófot.

Hardenegg vállon ragadta Jósikát:

– Téged valami fontos megbizatásban küldött el Őfelsége, úgy-e?

– Erre nem felelhetek – mondta Jósika.

Hardenegg türelmetlen lett:

– Kérlek, ne titkold. Mindenről tudok. Óbudára kell menned, hogy Müller Hiláriusz mestertől egy órát végy. Úgy-e, így van?

– Ah, – érdeklődött Jósika – hát te voltál tegnap Őfelségével? Mit csináltatok, milyen volt a császár? Mesélj, mesélj.

– Most lehetetlen, – mondta halkan, sietve Hardenegg – nem érek rá, mennem kell. Valamit szeretnék kérni tőled. Müller Hiláriusznak van egy leánya is, Franciska.

– És te természetesen beleszerettél, – szólt közbe Jósika.

– Ne tréfálj, a dolog komolyabb, mint hiszed.

– Máris?

– Jósika! – könyörgött Hardenegg – hallgass meg nyugodtan. Hírt kell vinned tőlem Franciska kisasszonynak. A Vízivárosban, az Ötpacsirta-utcában, lakik egy ötvösmester, tegnap éjjel ott jártam, egy kis aranylapot vettem nála. Vörös darumadarat készítenek rá emailból, ma délig meg lesz, azt ígérte. Menj el érte és vidd magaddal, add át Franciskának és mondd meg, hogy el kellett utaznom, de bízzék bennem. Csak annyit mondj. Megteszed, úgy-e?

– Kérlek, örömmel. Szerelmes vagy belé?

– Dehogy, csak egy szívességre kért, azt intézem el.

– Selyma ember legyen, aki ezért valamely rosszat gondol. Honny soit qui mal y pense – nevetett Jósika.

– Isten veled, sietnem kell – mondta Hardenegg.

– Viszontlátásra, szerencsés utat.

Kezet fogtak és aztán ment ki-ki a maga útján. Hardenegg Bécsbe, egy utazókocsi bús szögletében, Jósika pedig vágtató lovon az Ötpacsirta-utcába.

Az aranylap elkészült délre, úgy, amint Pfisterer Kristóf ötvösmester Hardeneggnek becsületszóra megígérte. Be is csomagolták szépen, Jósika eltette belsőzsebébe, újra felült lovára, a ló vitte őt Óbudára, ott megtalálta Müller Hiláriusz házát és paripáját a kísérő lovászra bízva, várakozón húzta meg a barna kapu csengőjét.

A Gellérthegyen épen durrogtak az ágyúk, a porosz király és az orosz császár jövetelét jelezte számtalan lövés, de az eső, a végnélküli, hűvös őszi eső szakadt már reggel óta és az ég szürkén borult az ünneplő városra. Jósika is meglehetősen átázott a hosszú út alatt és türelmetlenül várta, hogy végre valaki bebocsássa.

Az öreg Náni nyitott kaput és nagy főkötője alól gyanakodó kíváncsisággal bámult az idegen katonára.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte, szigorú ráncokba szedve homlokát. Közben ugyan az is eszébe jutott, hogy talán jó lenne meghajolni szépen, hátha ez az úr is valami királyi herceg, a tegnapi látogatás óta minden lehetséges, de az öreg Náni épen olyan keveset törődött a világgal és nagyjaival, mint gazdája, azért elmaradt a meghajlás.

– Müller Hiláriusz órásmester úrral szeretnék beszélni. Fontos dologban jöttem – felelte a rideg tudakozódásra Jósika, aztán büszkén tette hozzá: – A császár küldött.

Várta a hatást, de a különös öreg asszonynak egy arcvonása sem változott meg erre a kijelentésre, tudomásul vette, hogy ilyenformán legfeljebb egy udvari tányérnyalóval van dolga és nyugodtan, egyforma szigorral mondta:

– Tessék beljebb jönni. Majd megnézem, hogy gazdám mit csinál.

Bevezette a vendéget a zöldbútoros ebédlőbe, aztán otthagyta egyedül. Jósika széttekintgetett, nézte, hogy nem látja-e meg valamerre a híres leányzót, akinek a titokzatos ajándékot hozta. Fehérkötényes, fürge, takaros, tűzrőlpattant, csinos kis polgárleányt keresett, amolyan budai mesterkisasszonyt, aki gömbölyű karjával, kacsintó szemével hódította meg Hardenegget.

Keresés közben bepillantott a Franciska szobájába és akkor mégis megdöbbent kissé: a síma, fényes kis zongora, a lila bútorok, a könyvek, zöld szalagon a gitár, a himzőráma az ablak előtt és a sok virág, ez a lakás mégis különös fészek volt egy kis budai madárnak. Azonban nem az az ember volt, aki soká foglalkozik valami problémával, különösen ha nőről van szó. Nem is nagyon ért rá fejét törni, mert jött Hiláriusz mester barna kabátjában és vizsgálódó pillantással köszöntötte Jósikát.

A csinos, karcsú báró udvariasan hajolt meg a budai polgár előtt:

– Jósika Miklós báró – mutatkozott be. – Legkegyelmesebb urunk, a császár őfelsége megbízásából jöttem. Felséges urunk kegyesen emlékszik vissza a tegnap itt eltöltött estére és emlékül egy órát szeretne öntől venni, uram.

Hiláriusz nyugodtan fogadta a hírt, a császári kegy nem kábította el, hegyes állát simogatta, pislogott, bólintott és tartózkodva mondta:

– Foglaljon helyet báró úr. Tegye le köpenyét és megbeszélhetjük a dolgot.

Jósika csodálkozva vetette le felöltőjét, aztán leült egy karosszékbe.

– Milyen órát óhajt Őfelsége? – kérdezte mindjárt a dologra térve Hiláriusz.

– Őfelségének megvan a határozott kívánsága – felelte Jósika.

– Kegyeskedjék közölni velem és én igyekezni fogok parancsa szerint elkészíteni az órát.

– Nem kell fáradnia uram, Őfelsége egy kész órát akar, egyet azok közül, melyeket tegnap önnél látott. Barna oszlopok, Napoleon-szobor, kis arany kalapács. Igy izente legkegyelmesebb urunk, a császár őfelsége.

Hiláriusz mester felállt:

– Lehetetlen. Lehetetlen, – mondta száraz, hideg hangján és szája körül kínosan mélyek lettek a ráncok – azt az órát nem adhatom.

Jósika is felugrott, kisimította homlokából a nedves levegőtől sűrű hullámokban göndörödő szép, barna haját, egyet pödörintett katonás kis bajuszán és határozottan felelte:

– Már pedig adnia kell uram, a császár óhaja parancs.

– A császár óhaja parancs – ismételte Hiláriusz. – Parancs! – A hangja keserű lett: – Miért is mutattam meg? Most elrabolják tőlem. Ilyen a császári kegy. Az uralkodói jóság parancs… Elveszik a legszebb órámat! – Keserűen nevetett egyet:

– Ej mit, még jó, hogy nem Franciskát követeli a felséges úr. Hiszen a legnagyobb kincsemet akarja elvenni tőlem. – Kicsit elhallgatott, aztán kiegyenesedett és egyetlen pislantás nélkül, büszkén tette hozzá:

– Holnap estére becsomagolom az órát és vigyék innen, vigyék, hogy ne is lássam többé.

– Reménylem, engem ér a szerencse, hogy érte jöhessek – mondta Jósika. – Különben pedig legyen meggyőződve uram, Őfelsége kegyes jóindulatáról és bőkezűségéről.

Hiláriusz mester felkapta fejét, hegyes álla haragosan remegett a nem titkolt indulattól:

– Tudja meg báró úr, hogy semmit sem fogadok el az óráért. Ajándékba adom, ha kell; pénzért soha, soha, érti báró úr, soha! Fogadja Őfelsége kegyesen, bánjék jól vele, mintha gyermekemet küldeném neki, de pénzt ne kínáljon érte, nincs annyi kincse három uralkodónak együttvéve sem, hogy ezért engem megfizethetnének.

Ilyen csodabogarat, mint ez az órás, még sohasem látott, azt biztosan tudta Jósika, de azért komolyan hajolt meg újra Hiláriusz mester előtt:

– Tudomásul veszem uram és kellő formában közölni fogom Őfelségével.

– Köszönöm, báró úr.

Szemben álltak egymással, a házigazda elintézettnek tekintve a dolgot, várta, hogy Jósika búcsúzzék, Jósika azonban nem mehetett, míg át nem adta Hardenegg ajándékát Franciskának. Merre is lehet az a titokzatos lény? Minden pillanatban várta, hogy belép és véget vet a kínos helyzetnek, mert ettől a szigorú apától nem igen mert holléte iránt érdeklődni.

Végre is Hiláriusz szólalt meg:

– Van még valami óhaja a báró úrnak?

– Jósika igyekezett nagyon elragadó, nagyon kedves lenni:

– Igen uram, van még egy forró óhajom, szeretném kifejezni tiszteletemet Franciska kisasszonynak is. Őfelsége róla is kegyes volt megemlékezni és a császári jóság biztosan kellemesen érintené a kisasszonyt, ha hírül adnám neki.

– A leányom nincs itthon, – felelte fagyosan Hiláriusz mester. Majd én megmondom neki, ha hazajön. Templomba ment, aztán vásárolni valója is van, csak estefelé tér vissza.

Nem volt mást mit tenni Jósikának, mennie kellett, de azért elhatározta, hogy megkeresi Franciskát, nem olyan nagy ez az Óbuda és mindenesetre könnyebb lesz vele négyszem között beszélnie bárhol is, mint ebben a házban, melyet ez a fehérkötős asszonyság és ez a zord apa őriznek.

Elbúcsúzott Müller Hiláriusz mestertől, el is lovagolt egy darabon, nehogy gyanut keltsen, de aztán egy korcsmában hagyva lovászát és a lovakat, maga visszatért arra, amerről jött. Szétnézett, jobbra tőle csendes magányban állt a Müller Hiláriusz háza, kicsit távolabb pedig az angyali üdvözletről elnevezett kolostor és templom. A templom felé indult Jósika: Ha szerencsém van, ott találom, – gondolta bizakodva.

Az eső is elállt, úgy látszik, fedél alá értek a fejedelmek és így rövid szünetet tarthatott.

Jósika belépett a templomba, már vége volt a vecsernyének. Csalódottan állt meg a küszöbön, néma, szürke boltozat… aranyos oltárok… barna padok, színes szentek… tömjénszag… nyugtalan levegő, mintha benne sírna, susogna még a hívők hangja: „Mária, Isten anyja, imádkozzál érettünk.“

A sok könyörgés ott kísértett az őszi alkonyatban, de a templom már üres volt.

Jósika menni készült, aztán hirtelen megállt:

„Mária, Sion rózsája, imádkozzál érte…“ gyöngéden, mélyen ért el hozzá a fohász, egy női hang susogása volt.

A fiatal ember szíve megdobbant; mint ismeretlen hangszer hívó zenéje csendült feléje az imádság, balra fordult, ahol kopott Mária-kép alatt, elrejtett oltár előtt, egy fiatal leányt látott térdepelni. Sötétzöld kendő omlott le válláról és odasimult melléje az oltár fehér lépcsőjére, magas tetejű fekete bársony kalap árnyékolta be arcát, csak az álla látszott ki és alatta a kalapját tartó rózsaszínű szalagcsokor. Szorosan összekulcsolt kezét szűz Mária felé emelte és esdekelve suttogta újra:

– Mária, rózsakoronás szűz asszony, könyörögj érette, add vissza neki, amit elvettek tőle és engedd, hogy én meglássam életem királyát…

Müller Franciska Napoleonért imádkozott. Keresztet vetett, megcsókolta az oltár fehér csipketerítőjét, aztán felállt.

A templomajtóban Jósika várt reá. Hátha barátnője ez a fiatal leány annak, akit keres és nyomra vezeti őt?

– Jó estét – köszöntötte halkan, mikor közel ért hozzá a zöld kendő, a fekete kalap és a rózsaszínű szalagcsokor.

A karcsú ismeretlen megállt, elutasító mozdulatot tett a fiatal ember felé, de mielőtt szólhatott volna, Jósika tisztelettel meghajolt és majdnem könyörögve mondta:

– Ne ijedjen meg kisasszony, nem akarom bántani, kérdezni akartam valamit, bocsásson meg…

Amint a leányt jobban megnézte, megijedt merészségétől. Ugyan honnan ismerné ez a gyönyörű, finom teremtés az órásmester gyermekét?

De a leány ellenkezése is lecsendesedett. A fiatal tiszt nagyon csinos volt, finom, udvarias és neki is kedvesen kellett válaszolnia:

– Ha idegen Óbudán uram és szolgálatára lehetek, csak kérdezzen bátran.

– Kisasszony ismétlem, bocsásson meg. Valakit keresek, azt hittem megmondhatja, hol találom. Tévedtem tudom, de most már be kell vallanom, miről van szó, különben nem hinne nekem és az elszomorítana, nagyon elszomorítana. Müller Hiláriusz mestertől jövök, órás, a háza itt van az út mellett, báró Jósika Miklós a nevem, a császár küldött hozzá, de egy üzenetet hoztam leánya számára is, őt keresem, Müller Franciska kisasszonyt keresem.

– Üzenetet hozott? – A leány hangja remegett. – Kitől hozott üzenetet? Ó mondja kérem. Én vagyok Müller Franciska, báró úr.

Ő Müller Franciska! Hihetetlen, csudálatos álom, mert valóságnak igen szép. Jósika egy pillanatig nem hitte a dolgot, aztán megértette Hardenegg hirtelen ébredt rajongását és belenyugodva, hogy mindez valóság, végig akarta élni a gyönyörű kalandot.

– Hardenegg Rudolf gróftól hoztam izenetet – felelte halkan.

– Mit izent?

– Szereti kegyedet.

– Azt izente?

– Nem, nem azt izente, de én azt hiszem, kegyedet látni és szeretni, az egy lehet.

Ez már vallomás volt, Jósika maga is megijedt tőle. De volt-e már vallomás a világon, amely igen merész és igen gyors lett volna egy fiatal leánynak? Franciska elpirult, aztán nevetett:

– Azt hiszem, a gróf nem olyan lobbanékony – felelte. – Báró úr én nagyon szeretném tudni, hogy mit izent nekem?

– Igyekezni fogok pontosan ismételni szavait, de könyörgök, parancsolja meg szépségének, hogy ne foglalja le minden gondolatomat.

Finom vidámsággal beszélt Jósika, aztán elővéve a gondosan becsomagolt ékszert, folytatta:

– A grófnak hirtelenül Bécsbe kellett utaznia, császári parancsra. Ma reggel beszéltem vele, azt üzeni kegyednek szép kisasszony, hogy bízzék benne. Csak ennyit üzent és küldi ezt a kis emléket.

Jósika átnyújtotta Hardenegg ajándékát Franciskának, aki remegő ujjakkal bontotta ki a csomagot. Vékony láncon függő kis aranylap pihent a tenyerében és az aranylap közepén hosszú nyakú, hosszú lábú, vékony csőrű, vörös madár fénylett.

– A vörös daru, a fiatalság, a szerelem madara – susogta Franciska, aztán keblébe rejtette a gyengéd emléket, a Napoleon képe mellé, a szíve fölé.

– Nagyon romantikus ember ez az én Hardenegg barátom – szólalt meg Jósika.

Franciska ránézett a báróra. Nem volt olyan szép és előkelő, mint Hardenegg, de a szeme gyönyörűen, kéken ragyogott, a haja selymesen, sötéten hullott homlokába, kis merész bajuszt viselt, milyet csak a katonák hordhattak a borotvált világban és egyenruhájának fényes, gombos, fehér frakkja, lányosan üde, rózsás arca játékosan könnyeddé tették megjelenését, mintha úgy faragták és festették volna ki a nők örömére szép kis katonának.

A kis katona mellén érdemrendek csillogtak, de mintha az is csak tréfa lenne, Franciska tekintete úgy pihent meg mosolyogva a háborús kitüntetéseken, és keskeny orra tövét finom ráncokba vonva, kíváncsian kérdezte:

– Mondja báró úr, hány éves?

– Huszonegy – felelte Jósika.

– És már kapitány?

– Nagyon sok csatát küzdöttem én végig szép kisasszony.

– Az érdemrendjeit hogy szerezte?

– Megvertük az ellenséget, véletlenül én is ott voltam, szerencse dolga, higyje el.

– Napoleon ellen harcolt?

– Ellene.

– Az nem szép! – mondta meggyőződéssel Franciska. – Én imádom Napoleont.

– Ó mely forradalmi nyilatkozat a mai világban – nevetett Jósika. – Lássa én eddig örültem, hogy legyőzhettük őt, de ha kegyed parancsolja kisasszony, rohanok Elba szigetére, bocsánatot kérek tőle, mert valaha merészeltem ellene harcolni, ide hozom a kegyed lábához és hogy akkor örökre biztos rabságban fog sínylődni, arról kezeskedem.

– Önnel nem lehet komolyan beszélni, – mondta Franciska, aztán lement a templom lépcsőjén. Jósika követte őt és szomorúan gondolt a közeli válás pillanatára.

Szótlanul lépkedett hazafelé Franciska.

– Nos, szép kisasszony, mit izen a grófnak? – kérdezte Jósika.

– Meddig lesz a gróf Bécsben?

– Nem tudom, csak annyit izent, hogy kegyed bízzék benne.

– Várni, bízni, megint csak várni, várni, hiába várni, biztosan hiába, – mondta keserűen a leány. – Pedig én már menni szeretnék, el innen, messze el… Bécsbe… Élni akarok, élni a fényben, ragyogásban és mindez olyan elérhetetlen messze van éntőlem.

Franciska megállt, a kolostor szürke falához támaszkodott, szenvedélyes, piros tűzben égett az arca, egész szemében vad vágyakozás izzott és Jósikának kezdett igazán nagyon tetszeni. Őszinte lelkesedés csengett hangjában, amint közelebb lépve a kis órásleányhoz, melegen szólt hozzá:

– Igaza van kisasszony, ha Bécsbe vágyik, Bécs most nagyon szép. Soha annyi szép hölgyet, olyan választékos népet, olyan beláthatatlan színvegyületét az egyenruháknak, annyi fejedelmet, annyi híres, annyi érdekes embert még nem látott együtt a világ. Bécs most Európa fővárosa. Két császár, négy király, két császárné, egy királyné, és sok-sok fejedelem kocsikázik mindennap a Práter fái alatt. Európa sorsát jöttek intézni, de gazdag örömökkel hímezik tele a politika szőnyegét. A napoleoni háborúk megrázták a világot és most a fiatal béke karjában, örömök mámorában el akarja felejteni mindenki az utolsó évtized borzalmait. „A kongresszus táncol“, oh és hogy táncol, szép kisasszony. Valcert táncol, kegyednek is ott kellene táncolnia, hogy elkábítsa a férfi szíveket.

Szomjasan szívta magába Jósika szavait Franciska:

– Oh meséljen, meséljen tovább.

– Nem tudom én azt elmondani, nem lehet azt leírni, látni kell mindazt, kisasszony.

Az eső ismét csepegni kezdett, nem törődtek vele, Franciska úgy maradt a falhoz támaszkodva és a halkan szitáló őszi esőben, az égő arcú óbudai leánynak a bécsi élet gyönyöreiről beszélt Jósika:

– Aki nem élt ott, az nem tudja, mi az élet, aki ott nem táncolt, az nem tudja, mi a tánc. Oh, ha láthatná a sok gyönyörű asszonyt virágok és gyémántok pompájában, amint elragadja őket a zene ellenállhatatlan varázsa és tovasuhannak táncosuk karjában. Az első lépések után boldogabb lesz ajkukon a mosoly, nagyobb fény gyúl szemükben és édes remegésben piheg fehér keblük. Oh be szép ott Franciska kisasszony, milyen csudaszép.

– Hogy szeretnék egyszer én is úgy táncolni – susogta Franciska.

– És én, hogy szeretnék én kegyeddel táncolni szép kisasszony. Átfognám a derekát, magamhoz ölelném és…

Jósika közelebb lépett a leányhoz, úgy amint mondta, dereka köré fonta karját, magához ölelte erősen és hirtelen gyengéden, lágyan csókolta meg kezében pihenő kezét.

– Oh istenem – rebegte ijedten Franciska.

– Ne haragudjék, kérem – könyörgött Jósika. – Kegyed olyan szép, olyan nagyon szép, szeretném elvinni innen, el a nagyvilágba, Bécsbe, szeretném…

Hirtelen elhallgatott, ebben a pillanatban nagyon, igazán tetszett neki Franciska, olyan nagyon, olyan igazán, mint minden nagyon, igazán csinos nő. Szeretett volna tenni érte valamit, szeretett volna örömet szerezni neki, ennek a remegő kis jószágnak sok szépet adni.

– Nézze Franciska, drága Franciska – szólalt meg egy kis gondolkodás után, ha már rászánja magát, hogy itthagyja édesatyját és feljön Bécsbe, akkor most tegye. – Kegyed bizonyosan tudja, hogy ma érkeztek Pestre az orosz cár és a prusszus király, holnap estére nagy bál lesz az országházában Budán, elvinném oda kegyedet édes, szép kis leány.

Franciska majdnem sírt az izgalomtól:

– Apám sohasem engedné meg.

– Nem engedné meg? Hát Bécsbe elengedi? Oda is csak titokban mehet… szökve… Úgy-e eljön?

Franciskát még fogva tartotta az elmult este emléke, csábította a mának regényes varázsa. Két nap alatt több történt vele, mint eddig egész életében. Most ütött a sorsdöntő óra, most cselekednie kell. Az apja!? Életének huszonkét esztendejét neki adta, neki adta első gyengéd gyermekmosolyát, első gügyögő szavát, neki adta a növendék leány önkéntelenül melegebb ölelését, öröme, gondja ő volt eddig, mindent, mindent az apjának ajándékozott és az apja gazdaggá, széppé, finommá tette cserébe. Csak… igen, igen, csak azt nem kérdezte soha, hogy nincsenek-e titkolt vágyai? Hogy nem hívja-e az élet, amelyről mindent tudott és amelyből nem látott még semmit? Hiláriusz mester önző apai jóságával mindazzal elhalmozta, amit egy szülő adhat gyermekének, de jósága rablánc volt, a kis budai ház kalitka, ahol fogva akarta tartani magának Franciskáját örökre. Bezárta, száz lakattal őrizte karcsú leányát, de a lelkét nem tudta leláncolni, a lelke messze elment Óbudáról és bejárta az élet minden lehetőségét. Nem volt semmi határozott kívánsága, nem tudta mit akar, csak egy vágy élt benne követelődző keserűséggel, el innen, el innen minél előbb.

A dívánján feküdt alkonyatkor és várta, hogy történjék valami; kis kertjük virágaival feldíszítette szobáját, tavasszal, mert most már csak jön a nagy esemény és minden új ruháját azzal az érzéssel varrta, hogy ez már csak biztosan életének ünnepére készül.

Hány év telt el így, mindig egyformán? Tegnap este végre megszólalt a barna kapú csengője és ez a sors jeladása volt biztosan. Tétlen életében nagyra kínzott tettvágya most cselekvésre hívta. Tegnap Hardenegg nyújtotta feléje megszabadító kezét, ma Jósika! Hardenegg azt izente várjon, Jósika hívta, hogy jöjjön azonnal. Hardenegg, Jósika! Nem mindegy-e? Hiszen nem akart ő semmi véglegest egyiktől sem, csak az élet nagy kapuját nyissák ki számára, amelyen túl ezer gyönyörű bizonytalanság és ezer lehetőség vár reá.

– Nos, Franciska kisasszony, eljön a bálba? – kérdezte újra Jósika és biztatón fogta meg a merengő leány kezét.

– Megyek, mennem kell! – tört ki Franciskából ujjongva a reszkető válasz.

– Nemzeti viseletben kell megjelennie mindenkinek.

– Oh, ruhám lesz, szép ruhám, rózsaszínű, hozzá pillangós lengyelke. – És most már új gond foglalta el szívében a lelkiismeretfurdalás, a tépelődés helyét.

Jósika még mindíg fogva tartotta a leány kezét:

– Hallgasson rám Franciska, én holnap alkonyatra eljövök az óráért, amelyet a császár rendelt édesatyjánál, kegyed készen vár, a báli ruhát becsomagolja, a többit pedig bízza rám.

– És aztán mi lesz? – Franciska arra gondolt, hogy haza többé sohasem jöhet apjához.

– Aztán? – Jósika megcsókolta a leány kezét. – Aki mindig a következményekre gondol, az sohasem lehet bátor, Franciska. Aztán?… Majd meglátja, minden nagyon szép lesz. Higyje el nekem, édes Franciska.