A vörös daru

– Jaj, mamikám, elég szép lesz-e így a bárókisasszonynak? – kérdezte anyjától a szöszke Pfisterer Fáni és egy fehér kendőcskét terített a fésülködőasztalra.

– Eridj már te kis bornyú, egész megbomlottál azzal a bárókisasszonnyal, azért csak olyan az, mint te vagy, annak is enni kell, hogy éljen, jobb lenne a vacsora után nézni – mondta Pfisterer Kristófné.

Nagy, deli asszonyság volt, szélesvállú, tekintélyes személy. Magyar, falusi házból ment férjhez a szepességi német származású ötvösmesterhez. Nem tudott egy szót se németül, a férje tanult meg kedvéért nagy kínnal-bajjal magyarul, hogy legalább valamit megértsen abból a rengeteg sok mindenből, amit felesége mond neki.

Fáni megigazította bodros vállkendőjét, egyet kacsintott a tükörbe, tetszett neki magának is kék szeme, szőke haja.

Ingerkedőn kihívó volt egész apró lénye. Pisze orrának rózsás orrlyukai és keskeny, erősen piros szája, élénk foltok voltak másként kicsit szobaszínű, halvány arcában.

– Borcsa kinn van, elég az – felelte félvállról.

– Persze Borcsa, mindent Borcsa csinál, te csak cifrálkodol.

– Jaj, mamika, – beszélt tovább a leány – milyen nagyon szeretném már látni a bárókisasszonyt. Vajjon szép-e? A báró nagyon csinos ember, kis, barna bajusza van…

A fehérneműs szekrény előtt guggolt Pfisterer mama és haragosan csapta széles térdére a tiszta abroszt, úgy vágott megbotránkozva leánya szavába:

– Honnan tudod?

– Ne haragudjál, mamikám lelkem. Ma délelőtt láttam, mikor atyusnál járt, véletlenül kinéztem épen az ablakon.

– Kinéztél az ablakon? Véletlenül néztél ki? Hát láttál te már tisztességes hajadont délelőtt kinézni az ablakon? Fáni, Fáni, rossz vége lesz ennek, sírba viszel te engemet. Várj csak, mert úgy forrázom ki a szemedet, ha még egyszer kinézel az utcára!

Nagyon haragudott a mama, a mester is meghallotta hangját a műhelyben és bejött csitítani:

– Miért vagysz te megint haragos, Anikó?

– Még maga kérdi, maga az oka mindennek. Maga pártolta mindig ezt a galád leányt, egy pár pofli hiányzik neki, de még kipótolom, még megkapja a nyakleveseket, csak sokat hencegjen.

Úgy tett erre a kis Pfisterer Kristóf, mintha roppant megijedt volna és alázatosan veregette meg felesége kövér karját:

– Ugyan, ugyan, Anikó, ma csinálod a skandált, mikor mi vendégeket kapjuk?

Erre még jobban megharagudott a mama:

– A vendégeket is maga hívta. Mi a csudának hozza ide az a figura báró a testvérét? Nem jóban járnak, az már biztos. Aztán ez a haszontalan leány még csak jobban megbolondul.

– Ha te azt nem akarsz, Anikó, én fogom nekik mondani, hogy ők ne jöjjenek, én fogok őket megvárni a ház előtt.

– Azt már nem lehet tenni – mondta lecsendesülve Pfistererné. – Mit szólnának? Már csak jöjjenek. Vegye fel a jó kabátját, atyus. Fáni ne bámészkodj, láss a dolgod után. Teríteni, egy-kettő.

Fáni hozzálátott a terítéshez és amint a mama kiment a konyhába, dalolni kezdett. Mindig dalolt, tele volt hangjával az egész ház és a műhelyben a legények jobban, szebben dolgoztak, ha kihallatszott a nótája.

Nem vette szívére, ha az anyja zsörtölődött, olyan volt az mint a nyári zápor, hirtelen jött nagy erővel, elöntött mindent, de jóságának napja felszárította hamar az áradatot.

Ide, az ötvösmester házához hozta Jósika Franciskát, hogy átöltözzék a bálra. Azt mondta, hogy a nővére, a bálra jött fel, Pest mellett laknak és nincs rokonuk, kihez szállhatnának. Ha mese kellett, azt tudott kitalálni Jósika és előadni is olyan kedvesen tudta, hogy mindenki szívesen hitt neki.

Nagy esemény volt ez Pfistereréknél, izgalomba ejtette az egész házat, de milyen izgalomba. Mikor a szekér megállt a ház előtt, olyan szaladgálás lett egyszerre, mint egy hangyabolyban.

– Jönnek… itt vannak… Gyorsan, gyorsan… Borcsa, mosd meg a kezedet… Rendben van a hajam?… Atyus, menjen már elébük.

Pfisterer Kristóf vasárnapi kabátjában a ház előtt fogadta vendégeit. Soványan lötyögött vékony teste az ünneplő gúnyában, minden kedélyes ség eltűnt arcáról a nagy izgalomban, nyelve, ajaka, fogai szünetlenül munkában voltak, kétségbeesve keresve a megszokott szopókát, mert a mamika még pipáját is kivette szájából az utolsó percben, pedig anélkül nem is volt ember.

– Franciskám, azt mondtam nekik, hogy a nővérem, vigyázzon – súgta Jósika a leány fülébe, míg lesegítette a szekérről.

– Hazudjunk? Az nagyon csúnya.

– Nincs más mód – felelte a báró és odavezette Franciskát az ötvösmesterhez:

– Kedves kis hugom, Jósika Franciska, szíves jóindulatába ajánlom, uram.

– Isten hozta nálunk. Nagy szerencse érte szerény hajlékomat, hogy megtisztelni kegyesked… te… nem kegyeskedje…

Mamika tanította meg férjét a mondanivalókra és atyus nagyon szépen meg is jegyezte magának, csak a végét zavarta össze. Biztosan a pipa hiányzott, az volt a baj.

– Mindegy az Pfisterer bátyám, fő a szíveslátás – nevetett Jósika.

– Én is aztat mondok – jegyezte meg az öreg és bevezette Franciskát a házba.

Kis földszintes budai ház volt. Először jött a műhely, utcára nyíló szárnyas ajtajához néhány lépcső vezetett fel. Onnan üveges ajtón át lehetett bejutni a benyiló első szobába, ez volt a látogató, ebédlő és az úr, meg az asszony hálószobája. Ebből nyílott a leányok szobája, melyet egy kis kamraforma választott el a konyhától, ahol ragyogott a sok fényes cintál és tányér, a rengeteg szépen súrolt lábos, a falon függő tömérdek sok réz kaszrol és formácska. Csillogott az egész ház a tisztaságtól, csillogtak a tányérok és csillogott a háziasszony is, olyan volt az arca, mint egy fényesre súrolt rézlábos, piros, kerek, mosolygós és ha nevetett, különösen rándult meg gömbben végződő pisze orra. Most is rándult egyet, míg apró fényes szeme szíves mosollyal nyugodott a Franciska finom alakján:

– Köszöntöm a kisasszonyt.

Franciska megcsókolta a leányokat, a kövérkés, vöröskezű Borcsát és az apró, vékony Fánit.

– Jaj de boldog vagyok, jaj de boldog – ujjongott a kis leány.

– Ugyan Fáni, már megint nem férsz a bőrödbe – intette a mama.

– Hagyja, Pfistererné asszony, hiszen olyan mint egy kis pacsirta – udvarolt Jósika.

Fáni huncut, kacér pillantást vetett a kis báróra, mire a ház asszonya komolyan szólott:

– Vezessétek szobátokba a kisasszonyt.

Amint a leányok elmentek, Jósikához fordult:

– Jaj kérem, sok bajom van ezzel a leánnyal, a nagyobbik szelíd, derék teremtés, de ez olyan, mint az apja.

– Ugyan Anikó – csitította Pfisterer.

– De bizony úgy van, – erősítette a felesége – nincs azon semmi szégyenleni való, atyus. Nagy selyma volt maga mindig és ilyen lett szegény Fánim is. Nem jár az becsületesen a földön, csak repül, mint a szélhajtó förgeteg. Nem akar dolgozni sem, az utcán szeret ácsorogni és nézni, hogy rakják az emberek a lábukat, mert hát mit is nézhetne, ha…

– Hagyjál már békén a szegényt, mamika – szólt közbe Pfisterer. – Nézzél, még le se ültettél a báró urat.

– Jaj, igaz bizony. Na tessék helyet foglalni. De hát azért csak elmondhatom a dolgot. Ami igaz, az igaz. Szeretem én őt azért, csak féltem. Édes gyermekem nekem, csak úgy, mint Borcsa, de Borcsa másforma leány, hiába. Ő egy grófi szakácstól tanult főzni is, mindenféle cukros tortákat, süteményeket, fagylaltokat, ízletes halakat. Szép munkákat is tud, de Fáni fejfájást kap a konyhán és elgörbül a háta a himzőráma mellett. Hitvány jószág, nem bírom felhízlalni, még ha mogyoróval etetem sem, pedig mondják, hogy bő konyhán élünk, no majd meglátja a báró úr. Borcsa főzte a vacsorát.

– Köszönöm a jóságát, Pfistererné asszonyom, de nem maradhatok itt, szolgálattevő kamarás vagyok Őfelsége mellett, majd eljövök Franciskáért később. Addig gondjaira bízom hugocskámat.

– Kár, nagy kár – sopánkodott Pfistererné. – Majd készítünk valami hideget, mire vissza tetszik jönni… Ne féltse a testvérkéjét, vigyázunk mi rá.

Sietve ment el Jósika és félve, nagyon félve, hogy észrevették délutáni szökését. Neki az udvarral kellett a bálba mennie és csak azután jöhetett el Franciskáért. Az egész életét csupa remegéssé, csupa hazugsággá tette az édes szerelem. No de majd a bál után! Milyen szép lesz akkor, de arról még sejtelme sem volt, hogy hova viszi onnan Franciskát és hol és hogyan is lesz olyan nagyon szép.

Franciska ezalatt az ágyra terítette báli díszét, az ezüstleveles, rózsaszínű csuda selyemruhát, a magyaros, zöld bársony mellénykét, ezüst zsinórral átfűzött, rózsaszínű selyem topánkáját és pillangókkal kihímezett, fehér atlasz lengyelkéjét. Aranypapirba volt becsomagolva minden darab és amint sorra bontogatta, édes várakozásban gyult ki lassan szép, fehér arca.

A kis Fáni be nem tudott telni a sok pompával, tapogatta, cirógatta, úgy ujjongott:

– Oh be szép, oh be nagyon, nagyon gyönyörű. Ilyet csak a teátrumban láttam, olyan lesz a kisasszony, mint Matild a Templáriusokban. Roppant gonosz nő. Látta a kisasszony?

– Én még sohasem voltam teátrumban – felelte mosolyogva Franciska.

– Nem volt? Jaj az kár. Én bizony megyek, ha csak négy garasos helyre is. A magyar játékszínt jobban szeretem, ott játszanak a magyarok a Rondellában a Dunaparton, úgy hívják tréfából: bagolyodú. Déryné a legkedvesebb, láttam a „Két róká“-ban meg „Az első hajós“ nevű énekes játékban, a kis vadleányt játssza, Melidát. Gyönyörű az „Arany idő“ vagy „Inkle és Járikó“ című darab is. Hamlet is szép, Hamlet királyfi Kőszegi Laci, gyönyörű ifjú, deli termetű. Jaj, de szeretek én a teátrumba menni, de oda még jobban szeretnék menni, ahol játszanak, nemcsak oda, ahol fizetnek. Aztán én volnék Matild a Templáriusokban, felvenném azt a gyönyörű chamoisszín atlasz ruhát, zöld zsenilinnel kihímezve és mondanám Kőszegi Lacinak: „Imádlak! Fogadd el szerelmemet Molai“.

– Az istenért, Fáni – Borcsa majdnem sikított és lángvörös lett kerek arca. – Ne tessék ráhallgatni, kisasszony. Mindig ilyeneket beszél, pedig csak azért akarna ő játszani, hogy szép ruhákat vegyen fel, meg hogy lássa azt a Kőszegit. Egész meg van háborodva.

– Nahát jobban is tetszik nekem, mint a patikőr, akihez mamika akar férjhez adni.

– Pedig derék ifjú, higyje el, kisasszony – magyarázta Borcsa, miközben orra hegye épen úgy rándult meg mint az anyjáé. Patikus. Fáni mindig patikőrnek nevezi, pedig mamika megtiltotta. Még télen is a legszebb csokor virágokat hozza a porcellánpohárba. Tíz pengő is van egy olyan szépen összeválogatott virágcsokor.

– Bánom is én – nevetett Fáni. – Ki nem állhatom, sohse is állhattam, mondtam már százszor, hogy nem szeretem.

Franciska hallgatta őket elámulva. Neki nem voltak leánypajtásai, sohasem hallott ilyeneket, élemény volt számára minden szó. Ott állt forró titkokkal teli szívével hidegen, magasan a két beszédes, egyszerű teremtés szobájában. Mint egy szép, idegen, néma hattyú a csiripelő verebek között. Nagyon messziről jött és még messzebbre akart menni, fel a magasba, ahol legszebb, ahol legnagyobb, legragyogóbb az élet.

Pfisterer mama jött be, hívta őket vacsorálni.

Fáni felkapta az ágyról a bársony mellénykét:

– Mamika gyere, mamika nézd meg, milyen gyönyörű.

A mama megnézte jobbról, balról:

– Bizony pompás – mondta. – És echt bársony. Hiába, a gyapot megismerszik, más a hajlása.

– Jaj de szeretnék én egy ilyen köntöst – sóhajtotta Fáni.

– Nem hallgatsz mindjárt. Ez csak bárókisasszonynak való. Már az összes szép holmimat odaadogattam neki, tudja kisasszony. Voltak olyan finom batisztperkál, térdig stikkelt ingeim, azokból is feláldoztam hármat, egyet meg is festettem vadsáfránnyal, szép virító sárgára, hogy ne legyen mind egyszínű. Akkor aztán sál is kellett volna, mert hogy az a divat. Volt egy igen szép levantin vörös selyemkendőm, egy tenyérnyi szélességű fehér atlasz széllel, még staffirungban kaptam, de sohasem volt szívem viselni. Ennek a hálátlan békának azt is kétfelé hasítottam és összevarrtam középütt, sálnak. Nem használt az semmit, másnap már… Jaj, de tessék jönni, elhűl a vacsora.

Leültek szépen az asztal köré. Ez hát egy polgárcsalád háza? gondolta Franciska. Így élnek a rendes emberek, ilyen egy közönséges mesterember, mint Pfisterer Kristóf, ilyenek a mesterleányok, mint Borcsa, és ha kicsit ki szeretnének rúgni a hámból, olyanok, mint Fáni. Majd azt is megtöri az élet, ha férjhez megy a patikőrhöz. Milyen más őnáluk otthon, milyen ember az ő apja, milyen csendes álomvilág volt az ő világa.

Pfisterer mester késével egy falatot szelt kenyeréből, szájába gyűrte és teli pofával dünnyögte:

– Jaj te Anikó, én úgy szeretném enni egy kis vizaikra, délben megterheltem az én gyomrom, sokat ettem. Az csinálja megint jó étvágyat.

– Van a speizban – mondta Pfisterer mama. – Hozd be Fánni és hozz ecetet, olajat és hagymát is. Érted?

– Értem, mamika.

Míg a ház ura helyreállította étvágyát a kaviárral, Borcsa roppant nagy tálon behozta a pampuskát. Letette az asztal közepére és az atyus nagy, kék üveg cukorszelencéből evőkanállal szórta rá a cukrot, hogy úgy fehérlett, mintha havas volna.

– Jó forrón tessék enni, kisasszony, – bíztatta Franciskát Pfisterer mama – majd iszik utána egy korty ürmöst, akkor nem árt meg.

A pampuska után jött a töltöttkáposzta, utána pecsenye, aztán a torták.

Igazi nagy vacsora volt, és vacsora után gyűszűnyi ezüst pohárkákban hozták a finom rózsalikőrt. Franciska csudálkozva bámulta meg a Borcsa kezében.

– Finom erdélyi szokás ez – magyarázta büszkén Pfistererné. – Ott látta az édesapám, Isten nyugosztalja, megtanulta a készítési módját is. Úgy hívják ott rozsólis. Igazi török rózsaolaj kell hozzá, de olyan illatos is lesz tőle a szája, hogy mind elkábulnak az ifjak a bálon.

Atyus nagy tetszéssel szörpölte a finom italt:

– Csak nagy ünnepen adja elő a mamika – jegyezte meg. – De ma ünnep is vanja. A vacsora utánna meg is nézegetünk a kivilágítás, leányok.

Fáni az apja nyakába borult:

– Köszönöm, köszönöm, felveszem a sárga ruhámat, meg a szép sálomat.

– Abból ugyan semmi sem lesz, majd még összegyűrik a tolongásban. Nem elég, hogy tegnap rajtad volt? – pattogott a mama.

– Hát tegnap hol tetszett lenni? – kérdezte udvariasan Franciska.

– Mamika és Borcsa nem voltak, csak én mentem el atyussal a teátrumba – magyarázta Fáni. – A német teátrumba, mert ott volt a nagy ünnepi játék. Gyönyörű új épület a német színház és tegnap a tornáca háromsoros lámpákkal volt kivilágosítva, a nézőtér pedig viaszgyertyákkal. A játék énekes játék volt: „Aschenbrödel“. Mesterséges táncok is voltak beleelegyítve. A főszemély Cibulkáné volt, meg Campiné. A játék már megkezdődött, mikor belépett a császári lozsiba az orosz császár, jaj de szép ember, aztán a mi felséges urunk, utóljára a prusszus király. Mennyi éljent kiabáltak, mert Ferenc császár magyar huszárruhában volt és úgy integetett kezével, mintha egy atyus volna és születésnapját ünnepelnék. Sohasem felejtem el. A magyar teátrumi társaság is előadta az óteátrumban „A süketnéma“ című vígjátékot, aztán a játék végén a társaság kiállott az áldozattűz köré és énekelt is. Rothkrepf Nelli mesélte, ő ott volt, de azért oda csak az ment, aki a német teátrumba nem juthatott be.

– Nagyon szép lehetett – mondta Franciska. Aztán arra gondolt, hogy mindezt meglátja ma ő is, az ünneplést, a pompát, a császárokat és ennek az ünneplésnek egy kis fénysugára bizonyosan éri majd őt is, egész bizonyosan.

Alig várta, hogy Pfisterer és leányai elmenjenek, de sokáig tartott. A mamika otthon maradt, előbb át kellett hívni hozzá Rothkrepfnét, hogy ne legyen egyedül. Aztán a leányok lelkére kötötték Franciskának, hogy felkeltse őket biztosan, ha hazajön. Az ágy megvetve fogja várni, majd Fáni és Borcsa együtt alszanak.

– Vagy talán – könyörgött Fáni – a kisasszony nem utálja és velem alszik, olyan szép lenne.

Végre elmentek. Pfistererné a külső szobában a drágaságról beszélgetett Rothkrepfnéval és Franciska öltözködött a leányok fehérfüggönyös tükre előtt, melynek asztalán porcellánpohárban állottak a patikőr virágai.

Ünneplőbe öltözködött Franciska és ünneplőbe öltözködött a város is, Pest-Budának minden ablakában csillogó fényt gyújtott a lelkesedés. A Szentjánoshegyen tündérkastélyt formáltak az örömtüzek, és sohasem látott világosságot loptak az öreg budai erdők sötét fái közé.

Az obszervatórium a Gellérthegyen mintha lángban állna, úgy ragyogott, egy-egy sistergő rakétát küldve a magasba, az ég felé.

Franciska feltűzte haját, dús fürtökben rendezte el homloka körül, magas kontyba simította, aztán rátűzte a kis magyaros pártát, melyről rózsaszín selyemszalag csüngött szoknyája széléig. Most valami még kellene… valami dísz a kontya mellé. Mit tűzzön oda? Erre nem gondolt. Maga elé nézett, a tükörtől kért tanácsot és akkor észrevette a patikőr virágait.

Egy fehér rózsa virított az őszies csokorban, a nyár végső könnyű lehellete, és ő kivette a pohárból a budai patikus szerelmi küldöncét, hogy felékesítse magát vele a császárok báljára.

A fejedelmek a bál előtt körülhajtattak Pesten, hogy megnézzék az illuminációt és útjukban mindenütt tomboló lelkesedés ünnepelte őket. Olyan rég nem örült már az ország és a magyarnak úgy kell a fény, a zaj, a ragyogás… Legnagyobb volt a tolongás a hajóhíd pesti oldalán, óriási néptömeg várta az udvari hintókat. Mindenki látni akarta, amint visszatérnek Budára. De ott is volt a legszebb. Szemben a királyi vár, minden ablakában világosság égett, a rendesen elhagyott, sötét, halott épület, végre felnyitotta sok-sok ragyogó szemét, hogy biztató mosolyt küldjön a városnak, az örvendő embereknek, öregeknek, ifjaknak, mindenkinek, aki most kendőlobogtatva üdvözli uralkodóját.

– Éljen a király!… Vivat Franciscus!… Vivat Sanctissima Majestas!

– Mein lieber Papa, amint látom, felségedet nemcsak a bécsiek, hanem a magyarok is szeretik – mondta Ferenc császárnak az orosz cár és hintóik átrobogtak a tündöklő diadalkapun.

A híd karfáján nyilt üveggolyóbisokban viaszgyertyák égtek, sűrűn egymás mellett, mint hosszú gyöngysorok.

Amint a fejedelmek a hídra értek, a Dunán úszó díszes ladikokon, kivilágított betűkben jelent meg a felírás: „Vivant pro salute populorum suorum“.

Alig hagyták el a kocsik a híd közepét, a gyorsan másként rendezkedő ladikokon is új felírás hirdette messzire tündöklő betűkben: „Vivat Franciscus, vivat Alexander, vivat Fridericus Vilhelmus“.

Ki látott ennél szebbet? Ki hitte, hogy a hosszú háborúk után jön még egy ilyen nap is?

A várhegy oldala olyan volt, mintha tündérek ültették volna tele tündöklő tulipántokkal, mert József nádor kertjének minden útját, minden ágyasát lámpásokkal rakatta körül. Égő fények szegélyezték a hegy lábához vezető lépcsőket is, úgy hogy leomló, lángoló tüzeknek látszottak.

Ezalatt Franciska is felöltözött. Gondosan, félve húzta fel fehér selyemharisnyáját, rózsaszínű atlasztopánkáit, bokája felett magasan keresztezve az ezüstzsinórokat. Felvette könnyű szoknyáját és a belehímzett rózsalevelek lágyan csillogtak a két szegényes faggyúgyertya világában. Zöld mellénykéje szépen simult termetére és a sötét bársony még fehérebbé tette fehér nyakát.

Utoljára kötötte fel a kis csipke köténykéjét, egy székre helyezte a fehér selyem, pillangós lengyelkét, ő már elkészült életének nagy ünnepére.

A templomórák kilencet ütöttek, az uralkodók beléptek a bálterembe és Franciska a faggyúgyertyák szomorú világánál várta Jósikát.

Ismét várt, de most utoljára várt, most már nemsokára felgördül a jövendő függönye és megkezdődik életének tündérmeséje. Csak a bálba vigye el a báró, mert aztán… aztán nagy dolgok fognak történni. Ma este Jósika Franciska bárónő lesz, és ő a szép diadalmas Jósika Franciska akart lenni.

Ez töltötte be minden gondolatát, megfeledkezett arról, ami eddig volt és ami ezután érheti, mert most kezdődik tulajdonképen az élete. A sok elzártan töltött esztendő után, hőstettnek érezte, hogy most cselekedni birt. Szép ruhájának selymes ráncai körülsímogatták, arcának pírja igéret volt, szemének fénye mint reménység világított és nem zavarta meg fájdalmas emlékezés örömének tiszta ragyogását.

Milyen este, milyen tüneményes este! Világos tündérpaloták, égő utak, izzó remények és a Tabán kis piacán egy magas obeliszkus tetején kibontott szárnyaival lebegett a békesség angyala.