A vörös daru

A bált követő reggelen kocsi állt meg Hiláriusz mester háza előtt. Ferenc császár udvari embere szállt ki a kocsiból, aki rendes hivatala szerint kamarásokat és más nagyurakat szokott meghívni a fejedelmi ünnepségekre.

Bámulva nézett szét Mayer úr, szokatlan környezetbe került, amely feszélyezte a szertartások emberét. Sehogy sem értette, hogy küldheti őt Őfelsége Óbudára egy órásmesterhez; ez egyenesen fényes méltóságának sárbataszítását jelentette. Az aranykulcsos uraktól minden meghívás alkalmával húsz forintot szokott kapni, ezt már így rendezte a szokás. No itt ugyan nem fogja megkapni rendes díját. De el sem fogadnám, gondolta büszkén, és a kaput nyitó Náninak gőgösen jelentette:

– Herr Stefan Mayer, Kammerherrnansager.

Szép, hivatalos címe nem hatotta meg Nánit. Náni szeme ki volt sírva és dühösen mormogta:

– Hát még mindig nem hagynak nyugton bennünket?

– Müller Hiláriusz mestert keresem, azért jöttem – kezdte magyarázni Mayer úr, de Náni szavába vágott:

– Jó, jó, ne beszéljen olyan sokat, jöjjön be a gazdámhoz.

– Aber so was? – mondta a megsértett császári küldönc és felháborodva követte Nánit.

Hiláriusz mester az ebédlőben ült nagy bőrszékében, a kályha mellett. Fázott, jéghideg kezét nem tudta felmelegíteni, hiába tartotta közel az izzó, pattogó fahasábokhoz. Egészen megöregedett egy nap alatt, álla még hegyesebb lett, vörös haja megfakult, megfehéredett, ritkán bólintott és szeméből kihalt minden érdeklődés. Az egyedüllét ridegsége megfagyasztotta lelkét és csak Franciska mosolya tudta volna ismét napossá tenni sorsát. Franciska, aki bemocskolta magát az élettel, akit soha többé látni sem akar. Franciska, aki elhagyta őt, aki meghalt neki, de akit nem tud eltemetni, mert Franciska él, piros az ajka ma is, a szeme fényes, de más számára piros, más számára fényes. Ha visszajönne, ellökné magától; de hogy nem jön, elpusztul a vágytól, hogy lássa, fáradt szíve téllel van tele és nincs számára melegség sehol. Csak azt ölhetné meg, aki ellopta tőle, azt és Franciskát is. Jobb lenne, százszor jobb, ha halványan, halottan feküdnék fehér ágyán, virágokkal arany hajában, és megsirathatná nagy, tiszta fájdalommal, a halottaknak kedves, szomorú, őszi, holdas éjszakákon.

– Franciska! Franciska! – szólítgatta százszor minden órán, haragosan, gyöngéden, gyűlölettel, lágyan. Hogy mert valaki hozzányúlni, ki érdemli meg őt? Maga elé idézte: ártatlannak, jónak, szépnek, amilyen volt még tegnap is; indult, hogy érte menjen, aztán összeroskadt ismét, mert hasztalan már a bánat, mert késő a gyűlölet, az ő leánya nincs többé.

Mayer úr megjelent az ajtóban, köszönt, szertartásosan lépett kettőt az összeroskadt, barnakabátos, fázó házigazda felé, köhintett finoman, szája elé helyezve két ujját, de Hiláriusz mester nem mozdult. Ilyen még nem fordult elő Stefan Mayer tapasztalatokkal teli multjában. Persze, az embernek mindenre el kell készülve lennie, ha elkerül az udvar tiszta légköréből.

Szerette volna, ha az órás látja, hogy jelenik meg egy fejedelmi küldönc, de miután ez a mord férfiú rá se hederített, a dologra tért:

– Hallja, uram. Őfelsége a császár nevében jelentem, hogy az óráért jöttem – mondta sértődötten, szigorú, emelt hangon.

– Az óráért? – a házigazda végre felkapta fejét.

– Úgy van, az óráért – ismételte Mayer úr.

Hiláriusz keserűen kacagott:

– Érdekes – csak ennyit mondott.

Mayer úr most már komolyan megharagudott:

– Nem értem önt, uram, ön nevet, mikor én a császár nevében beszélek, ez felségsértés – jelentette ki, teljes méltóságában kihúzva magát.

Hiláriusz fáradtan legyintett kezével:

– Ugyan hagyjon nekem békét.

A mester még mindig ült, Mayer úr előtte állt, kényelmetlenül érezte magát, őt, a szertartások emberét, zavarba hozta egy óbudai polgár neveletlensége. Egy pillanatig tanácstalanul nézett maga elé, de aztán, amint az órás mozdulatlan, egykedvű alakjára esett pillantása, saját személyének ilyen fokú semmibevétele dühbe hozta és magából kikelve kiabálni kezdett:

– Hallja, ez már sok, az órát akarom, érti, siessen, Ferenc császár Őfelsége azt kívánja, hogy személyesen nyújtsa át neki hódolatának ketyegő zálogát.

Az utolsó mondat véletlenül idetévedt szépen kigondolt beszédéből, de Mayer úr most nem élvezte, sötétlila volt a haragtól, egész finom lénye remegett és dühösen emelgette lábait.

Hiláriusz mester felállt, kiegyenesedett, közelebb lépett Mayer úrhoz és komoly, acélos, sötét pillantásával a szemébe nézett:

– Nézze uram, ne ugráljon itt és ne kiabáljon az én házamban. Nem tudom, hogy ön kicsoda, de nem is törődöm vele. Értse meg, hogy az én bánatom nagyobb a császár hatalmánál és mindennél a világon, azért nekem a római pápa se kiabáljon, mert kiabálni tudok én is, nagyobbat tudok kiáltani mint ön, uram, és csak annyit mondok, hogy óra nincs, nincs, nincs, hallja, nincs, de az audienciára elmegyek. Várjon!

És Hiláriusz mester nagy, határozott léptekkel ment a szomszéd szobába. Olyan vad, keserű szenvedély tombolt hangjában, hogy Mayer úr megrettenve lépett kettőt hátra, az ajtó felé, halálsápadtan kapaszkodott egy székbe, és úgy várta meg, míg az órás visszatér.

Három galléros sötét köpeny fedte el Hiláriusz mester ünneplő kabátját, drágaművű óraláncot vetett nyakába, aranygombos, szép ébenfabotot tartott kezében és amint rövid gesztussal az ajtóra mutatva, lenézően szólt Mayer úrnak:

– Mehetünk – ujján megcsillant gazdag foglalatú rubingyűrűje.

Ferenc császár türelmetlenül várta vissza Mayer urat. Éjjel nem tudott aludni, hosszú, kényszerű tünődése közben folyton a Hiláriusz mester óráival foglalkozott képzelete és magas koponyájában berregtek a különös gépezetek. Aztán, amint a Napoleon-óra jelent meg előtte a sötétben, elmosolyodott és hirtelen eszébe jutott, hogy vajjon mit szólna hozzá az orosz cár, ha láthatná? Oh, hogy erre előbb nem gondolt és nem hozatta el már tegnap. No reggel mindjárt érte küldök, határozta el és előre örült a hatásnak, melyet a nagyszerű látvány fejedelmi vendégére tenni fog.

A Rákos mezején tartott nagy katonai parádén és hadi gyakorlaton is folyton erre gondolt és hazajövet meg is súgta Sándor cárnak, meg a porosz királynak, hogy valami nagy meglepetést tartogat számukra.

Azért bizony délfelé járt az idő, mikor végre bejelentették a császárnak Mayer Stefán urat és Müller Hiláriusz órásmestert.

Az uralkodó arcán élénk pir jelent meg és felvillanyozva kiáltott fel:

– Az órát is hozzák ide azonnal.

Nagy karosszékéből várakozón nézett az ajtó felé, már régen nem volt ilyen öröme. Milyen jó, hogy a mestert is iderendelte, legalább mindjárt helyrehozhatja, ha útközben valami baja történt a drága órának. Csak már jönnének! Végre zaj hallatszik! Na most kitárul a nagy szárnyasajtó, libben a függöny és két lakáj behozza a ládát…

A szárnyasajtó ki is tárult, a függöny libbent és a szobába léptek Mayer úr meg Hiláriusz mester, de a titokzatos, régvárt csomag nélkül.

– És az óra? – kérdezte türelmetlenül a császár, redőkbe vonva magas homlokát. Hosszú arca, hosszú orra csupa haragos ború volt, mert hiszen a jelenet máris nem úgy sikerült, ahogy ő fejedelmi szeszéllyel előre kiszínezte magának.

Mélységes csend volt a szobában, Mayer úr meghajolva állott az ajtóban és lopva egy pillantást vetett Hiláriusz mesterre, közben lelki szeme előtt már megjelent a bécsi rendőrségi épület, árkádjaival, vasrácsos ablakaival, már látta, amint vállon ragadja a zöldruhás, ezüstpaszomántos porkoláb és hűvösre teszi ezt az embert, aki őt olyan nagyon megbántotta. No megérdemli, az már biztos!

– Az órát akarom látni – ismételte ridegen a császár.

Ekkor megmozdult Hiláriusz mester, közelebb lépett az uralkodóhoz, mereven, magasra tartott fejjel indult feléje, mint megsértett alattvaló, de amint közelebb ért és arcán érezte a Ferenc tekintetét, megtört haragja, mert volt valami tiszteletet parancsoló a fejedelem vézna lényében, talán épen a nyugodt egyszerűségén át kidomborodó közvetlensége ragadta meg az embereket. A császár már levetette tábornagyi egyenruháját, egyszerű sötét kabát volt rajta, fekete, magas nyakkendő, fehér mellény, úgy ült ott, minden rendjel nélkül nagy karszékében.

Hiláriusz vádló keserűséggel szívében jött fel a kihallgatásra, eltelve bánatának mindenre feljogosító nagyságával, de most a császár fáradt, csalódott pillantása megszégyenítette, mély szomorúságot érzett, hogy nem tud neki örömet szerezni, mikor pedig hatalmában állott volna. Hegyes álla körül egyszerre megenyhült a merev, kemény vonás, néhányszor bólintott, aztán hirtelen térdre vetette magát az uralkodó előtt:

– Könyörgök felségednek, bocsásson meg.

– Álljon fel – mondta a császár – és feleljen, tudni akarom, hogy mi történt az órával?

– Összetörtem, felség – felelte Hiláriusz mester szaporán bólogatva, mintha súlyos óraütések kísérnék a vészes, nehéz kijelentést.

– Összetörte? Hogy merte tenni? Beszéljen.

A császár hangja rekedt volt és kemény, szigorúan intett Mayer úrnak, hogy távozzék és a megsértett finom ember csalódottan hagyta el az érdekes események színterét.

Hiláriusz mester szomorúan lógatta megfakult vörös fejét, aztán halkan, egyszerűen mondta:

– Felség, ellopták tőlem a leányomat.

Ferenc homlokán kiélesedtek a redők:

– No, no, – mondta – ismerjük az ilyesmit, bizonyosan megszökött valakivel a kisasszony.

Az órás újra bólintott:

– Lehet, felség, de azért mégis tolvaj volt, aki rábeszélte. Az a kis kamarás vitte el, akit felséged küldött ki hozzánk.

A történelmi redők még mélyebbek lettek a fejedelmi homlokon:

– Jósika szöktette meg? Legyen nyugodt, Carissime, visszakapja a leányát.

– Már késő – mormogta Hiláriusz.

– No, no – mondta megnyugtatóan a császár, mintha egy fejedelmi kézmozdulattal mindent eltörülhetne és jóvátehetne, aztán megrázta az íróasztalon levő ezüst csengetyűjét.

Egy udvari tiszt szalutálva jelent meg az ajtóban:

– Ki a szolgálattevő kamarás? – kérdezte a császár.

– Gróf Bethlen János.

– Küldjenek azonnal Jósika Miklós báróért – parancsolta és ismét Hiláriusz mesterhez fordult:

– De ön még mindig nem mondta meg, miért törte össze az órát?

– Fájdalmamban, keserűségemben tettem, felség.

– Hallatlan merészség. Szétrombolta az én órámat. Ha minden alattvalóm, akinek elszökik a leánya, összetörné valamimet, a koronám sem volna biztonságban.

Ferenc császár komolyan haragudott, keskeny válla idegesen remegett, felállt, végigment a szobán, aztán megállt Hiláriusz előtt:

– Újra meg kell csinálnia – jelentette ki határozottan. – Azt akarom, hogy minél előbb elhozza nekem az órát Bécsbe.

A mester szomorúan rázta fejét:

– Nem tudok dolgozni a leányom nélkül, felség.

– Mondtam már, hogy visszakapja a kisasszonyt.

– Akit visszakapok, nem az én Franciskám már.

A császár legyintett kezével:

– Aber, aber… – Mária Lujzára gondolt, aki ugyancsak messziről tért meg hozzá a korzikai zsarnok karjából.

Bethlen János, a császár legszebb kamarása, megjelent az ajtóban és bejelentette Jósikát.

Hiláriusz mester arca lángvörös lett, mikor a bárót meglátta, keze ökölbe szorult, homloka gyöngyözött, szeretett volna rárohanni és összezúzni. Jósika is megdöbbent, mindjárt tudta miről van szó és szíve hangosan dobogott, úgy állt merev tartásban a császár előtt. Ferenc közelebb intette magához, szemébe nézett és haragosan mondta:

– Pudeat Carissime. Szégyelje magát, báró. Ön az én legkegyesebb küldetésemet leányszöktetésre használja fel? Nagy szomorúságot okozott nekem, most nem kaphatom meg az órámat. Mondja meg azonnal, hol van Müller Franciska kisasszony?

– Kegyelem, felség – dadogta a megrémült Jósika.

– Jó, jó, most a kérdésemre feleljen – mondta türelmetlenül a császár.

– Nem tudom, hol van a kisasszony, felség!

Hiláriusz nem bírt magán uralkodni és haragtól remegő hangon vágott közbe:

– Nem igaz.

– Tace – intette csendre a császár.

Jósika felkapta fejét:

– Esküszöm, felség, nem tudom – ismételte önérzetesen. – Katona vagyok, igazat beszélek. A kisasszony tegnap velem jött a bálra, nagyon szerette volna látni, még sohasem volt bálon.

A császár is megsajnálta Franciskát:

– Szegény – mondta szelídebben, megértő mosollyal.

A fejedelem derűje bátorságot adott Jósikának:

– Én is nagyon megsajnáltam. Zord atyja bezárva tartotta Óbudán és a kisasszony elvágyott fogságából. Felséged távozása után, mint nővéremet elvittem a bálba.

– És mint nővérével is bánt vele, Carissime? – faggatta a császár.

– Mint édes testvéremmel, felség. Keblem a legtisztább érzelmekkel volt eltelve a kisasszony iránt.

Ferencet kezdte a történet érdekelni és kegyes hangon kérdezte:

– Aztán mi történt? Beszéljen el mindent őszintén.

Az uralkodó jóságával együtt tért vissza Jósika kedves merészsége és nyilt bátorsággal beszélt tovább:

– A kisasszony nagyon szép volt, a cár őfelségének is feltűnt, táncra kérte, soká keringőzött vele és én fájó szívvel láttam, mint hidegül el irántam a legbecsesebb leányzó…

A császár most már nevetett:

– Sehr gut. Na és?

– Nem sok mondanivalóm van már, felség, a kisasszony hosszan beszélgetett Sándor cár őfelségével, aztán eltűnt szemem elől. Ma reggel elmentem a szállására, Pfisterer Kristóf ötvösmesterhez, ahonnan én a bálba elvittem, de ott csak annyit tudtam meg, hogy a kisasszony hajnalban, egy utazóhintón távozott, magával vive minden bagázsiáját. Ismétlem, felség, én sohasem szűnök meg, mind ő neki magának, mind a világnak nyilván bizonyítani, hogy tisztelője vagyok.

– Persze, persze, a cár – bólogatott Őfelsége, aztán Jósikához fordult: – Rendben van, ön helytelenül cselekedett, de megbocsájtunk.

A kis kapitány összetört a nagy jóság súlya alatt és zavartan, valami köszönetfélét rebegett. A császár kedvtelve nézte csinos, vitéz katonáját, aztán segítségére sietett:

– Jó, jó, most távozzék. Menjen a szobájába és gondolkozzék könnyelmű tettén. Imádkozhatik is egy keveset. Máskor pedig ne szöktesse meg a kisasszonyokat. Az ilyesmit nem szeretem.

Amint Jósika elhagyta a szobát, a császár arca ismét szigorú lett, úgy fordult Hiláriusz mesterhez:

– Én nagyon kegyes akartam lenni önhöz, de ön nem érdemli meg jóságomat; amint hallotta, a kisasszony önként távozott és én nem hozhatom vissza.

– Hiába is volna már, felség – mondta keserűen az órás. Az álla remegett és sötét, szomorú szeme könnyel telt meg.

A császárt egyszerre meghatotta az összetört ember fájdalma, megértett valamit a mérhetetlen bánatból, mely ezt a vörös, szomorú embert sujtotta és rendes, jóságos igéretével bíztatta:

– Nu, nu, wir wollens schon machen.

A következő percben azonban ismét utat tört magának fejedelmi egoizmusa és szigorúan tette hozzá:

– De az órámat, az órámat csinálja meg újra!