A vörös malom

Rubicante. Csukd be!

A vasajtók becsapódnak.

Magister. Mehet?

Rubicante. Kész!

A gép zártan áll. Minden vasfedője be van csukva.

Magister. Indítsd a fényes karriért!

Rubicante. Mit kapcsoljak be előbb? A tőzsdét, vagy a politikát?

Magister. Mindig előbb a politikát, és utána a tőzsdét. Politika, előre!

A gép dübörög, aztán elhallgat. Sötét van. A zárt gép belsejéből hallani egy kortestanya lármáját. Aztán halljuk Alfonz harsány hangját.

Alfonz hangja. Választópolgárok!

Parasztok hangjai. Halljuk! Halljuk!

Alfonz hangja. Eljöttem ide közétek, hogy képviselőtökül ajánljam Jánosi János urat. Jánosi János maga a tiszta becsület. Jánosi János a leggazdagabb ember hazánkban. Jánosi János menyasszonya a legelőkelőbb családból való. Jánosi János megépítteti a vashidat, megszerzi a dohánygyárat, összevásárolja a kátai vasművek részvényeit, kibővítteti az üzemet, minden embert boldoggá tesz, mindenkinek elengedteti mindennemű adóját és mindenkinél keresztapaságot vállal!

A parasztok hatalmasan éljeneznek.

Alfonz hangja. Ezek után határozatilag kimondom, hogy Jánosi János urat jelöljük képviselőnek!

Dörgő éljen.

Alfonz hangja. Most pedig vonuljunk küldöttségileg a mi szeretett képviselőjelöltünkhöz!

A sötétben, a gép méhéből erőteljesen zendül fel a régi magyar kortesnóta.

Dörgő éljen.

Magister. Vigyázz! Előre!

Dübörgés. Egy vasfedő kinyílik.

VIII. KÉP.

Kertre nyíló szép szoba. János egyedül áll a szobában. A kertben, az ablak alatt megjelenik Alfonz, lengeti kortestollas kalapját és beordít.

Alfonz. Éljen a mi szeretett képviselőjelöltünk!

Parasztok hangjai. Éljen!

Mima lelkendezve siet be. Édes szívem, paripám, itt van a küldöttség. Alfonz vezeti a küldöttséget. Milyen boldog vagyok. Itt vannak a kedves kátai parasztok, képviselőjüknek akarnak téged.

János. Hívságos földi dolgok ezek. Fájdalmasan. Nem volna jobb elutazni együtt, mindent felejteni, napfényes Riviera, kék ég, tenger, rózsák, boldog szerelem…

Mima. Te elfelejted édesem, hogy én egy kirugott nő vagyok, semmi pozicióm nincs, a bátyám főispán, a nagybátyám államtitkár, és te még el se vettél, csak viszonyozunk, mert még nincs végük a válópöröknek.

János. Az néhány nap kérdése.

Mima. Épp azért, mire egymáséi leszünk, minden legyen rendben. Te Kátán képviselő leszel és a Kátai vasrészvényt bevezetik a tőzsdére.

János. Holnap…

Mima. Holnap ilyenkor már gazdagok leszünk. Királyok leszünk.

Alfonz belép.

Alfonz. Itt a küldöttség. Fogadd őket szívesen. Megválasztásod biztos.

Mima. Képzeld, vonakodik!

Alfonz. Hogyan? Vonakodol, szerencséd küszöbén? A részvényeidet óriási izgalommal várják. Azt mondják, szenzáció lesz holnap a tőzsdén.

János Alfonz kezét szorongatva. Ezt mind, mind neked köszönhetem, te hűséges jóbarát… A párbajban az életemet… a szívemben az imádott nőt köszönhetem neked. Most karriert… gazdagságot… Hogyan hálálom ezt meg neked?

Alfonz. Tiérettetek az életemet is. Tiszteletteljesen kezet csókol Mimának.

Mima felkiált. Ne harapd a kezemet. Mindig megharapsz, mikor kezetcsókolsz.

János. Ugyan, édesem.

Alfonz. Bejöhet a küldöttség?

János. Bejöhet.

Alfonz. Választópolgárok!

Néhány paraszt jelenik meg, színes népviseletben.

Alfonz szónoki pózban áll János elé. Van szerencsém Nagyságodnak bemutatni a kátai küldöttség tagjait. Nagy János, Kis János, Nagy Péter, Kis Péter, Nagy István, Kis István, Nagy András, Kis András. – Mélyen tisztelt, nagynevű hazánkfia, szeretett vezérünk és politikai példaképünk!

Parasztok. Éljen!

Alfonz. Azon kérelemmel járulunk magas színed elé, kegyeskedjél elvállalni a kátai kerület képviselőjelöltségét. Tudjuk, hogy ez nagy áldozat neked, aki nem keresed a szereplést. De a népnek szüksége van a te ragyogó tehetségedre, a te tiszta becsületedre és a te hatalmas munkaerődre!

Parasztok. Éljen!

János kérdőleg néz Mimára.

Mima suttogva, gyorsan. Vállald el! Kirugott nő vagyok! Nincs pozicióm! Szeretlek!

János. Teéretted beledobom magam ebbe a szörnyűségbe. Egész életemben irtóztam a politika piszkától. De teéretted elvállalom. Istenemre, csakis teéretted, senki másért! A parasztokhoz, hangosan. Választópolgárok! Elvállalom! De kiért vállalom? Istenemre… csakis a népért vállalom, senki másért!

Jelzőharang.

Sötétség. A vasfedő becsukódik.

Magister diadalmasan. Csaló lett!

Fiókák. Csaló! Csaló! Hejj! Hejj! Hurráh!

Magister. Gyorsan, tovább!

Magister, Malacoda és Rubicante a szerkezetekhez nyúl.

IX. KÉP.

A gép zártan áll ismét, mint az imént a kortesjelenetnél. De most Mima és János a gépen kivül, a gép előtt marad. Onnan mindketten lassan előrejönnek, bal felé a színpad szélére. Ott leülnek, mint valami meredek partról a zenekarba lógatják a lábukat. Halvány sugár kíséri és világítja őket.

Magister. Vigyázz a sugárral! Pontosan kísérjed őket! Erősebb áram!

Rubicante a szerkezethez nyúl, a gépből tompa berregés hallatszik, a sugár hirtelen nagyon erősen világítja meg őket.

János. Alfonz boldogtalan lesz.

Magister a lehunytszemű Mimára mutat. Kapcsold be a hangját!

Mimát sugár éri. Kinyitja a szemét és megszólal.

Mima. Az oly szép, mikor egy férfi boldogtalan. Megöleli. Esküszöm cicám, esküszöm, hogy nem volt soha viszonyom Alfonzzal.

János. De édesem… nem kérdeztem.

Mima. Mégis esküszöm. Néha megharapta a kezemet, de tovább nem mentünk soha. Esküszöm! Nem hiszed.

János. De hiszem.

Mima. Esküdj meg, hogy hiszed.

János. Esküszöm, hogy hiszem.

Mima. Ez nem elég. Esküdj meg, hogy nem volt viszonyom vele.

János. Esküszöm.

Jelzőharang.

Mima. Látod, így szép, ha hiszel bennem. Akkor mindjárt nekem is van bizalmam. Mi egyszer együtt nyaraltunk vele.

János. Kivel?

Mima. Alfonzzal. Én az uramat akkor gyűlöltem. Én akkor meg voltam bolondulva. És mindössze azon az egy nyáron, akkor is csak egy hónapig volt vele viszonyom. Esküszöm. Most megint nem bízol bennem. Nem hiszed.

János. De hiszem.

Mima. Esküdj meg, hogy hiszed.

János. Esküszöm.

Mima. Ez nem elég. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele viszonyom.

János lehajtja a fejét.

Magister harsányan. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

A vasajtók kinyílnak. Mindenütt raknak a tűzre. Az ajtók nyitva maradnak.

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele viszonyom!

János. Az imént… megeskettél… az ellenkezőjére.

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt vele viszonyom.

János hallgat.

Magister izgatottan, harsányan. Még egyszer rakjatok a tűzre!

Megint raknak a tűzre. A tűz iszonyúan világít.

Mima. Esküdj meg, hogy csak egy hónapig volt viszonyom vele.

János megadva magát, szégyenkezve. Esküszöm.

Magister. Na végre!

Jelzőharang.

Fiókák felsikoltva. Hejj!

Rubicante. Csukd be!

Minden vasajtó becsapódik.

Mima feláll. De most nem ez a fontos. Mi lesz velünk kettőnkkel?

János előtte térdel. A feleségem leszel.

Mima. Ne szavald ezt ilyen ünnepélyesen, ez egészen természetes.

János lelkesen. A hitvesem leszel.

Mima. Nem a hitvesed leszek, kérlek, ne cifrázd. Te elveszel engem, mert kutyakötelességed, te egy rendes ember vagy. Ha nem tennéd, gazember volnál.

János. Miért bántasz? Nem hat meg ez a halálos szerelmem?

Mima. Bocsáss meg, cicám, én szép vagyok, fiatal vagyok, – akkor volnék meghatva, ha vén, csunya dög volnék és te mégis imádnál. De így… légy te meghatva.

János. A porban térdelek előtted.

Mima. Az semmi. Nekem repülés kell. Ki a porból. A csillagokig fel, bűnben, élvezetben, szilajságban! Simogatja a fejét. Nem vagy elég gazdag.

János. Most indul el a pénzem. Ma indul el a tőzsdén a karriérem. Oh, hogy gyűlölöm a tőzsdét… Ezt a gaz rablást!

Mima. Ne gyűlöld! Milliárdok kellenek. Nem tudok szegény lenni. Aki szegény, annak szaga van. Ne légy szegény! Hatalmas légy!

A gépből halk, morajló zúgás hallatszik.

Magister. Négyes kapcsoló! Tőzsde! Előre!

Az összes ördögök a szerkezetekhez nyúlnak, a moraj erősbödik.

János. Mi ez a zúgás?

Mima felragyogó arccal. Figyelj csak. A tőzsde! Ma van a nagy nap. A te részvényeid napja!

Egy börziáner hangja a gép belsejéből. Adok Kátait!

Második börziáner hangja ugyanonnan. Veszek Kátait!

Moraj, zúgás.

János feláll, izgatottan. A Kátai részvény… Most vonul be a tőzsdére! Oh, elveszett tisztaságom!

Mima megragadja a karját. Az én új, nagy, vad életem, veled! A forró, meztelen rabszolgád lenni… pénzért, pénzért! Rettenetes gazdagságban élni… Akarod?

János. Akarom!

A zúgó moraj erősbödik, kihallani belőle szakadatlanul ezt a szót: «Kátai!» «Kátai!».

Mima. A hatalmad előtt térdelni… pénz, pénz kell! Félni tőled… mert pénzed van… pénz! pénz! Felnézni rád, mint egy istenre, pénz… pénz! Puha selymekbe csavarodni, neked, a pénzedért… aranytól csörögni… pénzzel, pénzért… illattól ájulni… pénzzel, pénzért, pénz, pénz…

János a morajt túlkiáltva. Mások éheznek, milliók éheznek!

Mima még jobban túlkiáltva a zúgást. De én egy tündérkertben szaladok eléd, mert pénzed van, damaszkuszi rózsák közt… fátyollal a testem körül… nevetve, szerelmesen, úgy-e, az kell?

János. Oh szegény koldus testvéreim!

Mima fokozva a hangját. Drága pénzért… tiszta rózsaolajban fürödni… neked! Aranypiros madarakat akarok… pénzért! tollas halakat… repülő kocsit!

A zúgás már nagyon erősödik. Kihallani a morajból ezeket a kiáltásokat: «Kátai egy és félmillió!» – «Kátai! Kátai!» – «Veszek Kátait három millióért!»

János. Hogy zúg, hogy dagad, mint a tenger!

Mima. A mi gazdagságunk!

János. Pénz! Pénz!

Mima. Mit tudod te, mi az? Csak egy asszony tudja igazán szeretni a pénzt!

János. Az én erőm!

A zúgás erősbödik. Ilyeneket hallani: – «Kátait veszek!» – «Négymillió!» – «Veszek ötért!» – «Hat!» – «Nyolc!» – «Tízmillió!»

Mima. Hogy zeng a te királyságod… És az én rabszolgaságom! Pénz! Pénz!

A zúgásból mint zenekíséretből most már a kiáltások egyre tisztábban hangzanak: «Húszmillió!» – «Ötvenmillió» – «Kátai!» – «Adok hatvanért!» – «Kátai!» – «Hetvenmillió!» – «Százmillió!»

János elragadtatva kiált fel. Király vagyok!

Mima. Több vagy! Vezérigazgató vagy!

A gépből harsogva: «Száztízmillió!» – «Százhúszmillió!» – «Százharminc!» – «Kátai!» – «Negyven!» – «Ötven!» – «Veszek!» «Kátai!» – «Százhatvanmillió!» – A vad ordítás a végsőkig fokozódik. Majd az éles tőzsdei csengő lezárja a lármát: vége a börzeidőnek. Az ordítás gyorsan lecsillapul. Az utolsó hangok, egyre halkabban: «Száznyolcvanmillió!» – «Kétszázmillió!»

Mima. A világ királya lettél.

János. Szerelmem!

Mima. Most a menyasszonyod vagyok.

A zúgás egészen elhallgatott.

János a nagy csöndben. Áldva legyen a pénz, amiért téged nekem megszerzett. Áldva legyen a pénz. Zokogva. Áldva legyen a véres, a piszkos, a rettenetes pénz… áldva legyen… én, szegény koldusa a te szerelmednek leborulok előtte… Mima elé térdre borul sírva.

Jelzőharang.

Magister diadalmasan mutat a térdelőre. Pénzimádó lett!

Fiókák. Hejj! Hejj! Börzézett! Ajjajajjajjajj!

Mima. Kelj fel!

János felkel, letörli könnyeit.

Mima. Gyere az esküvőre!

Balról egy ördög ugrik be, magasan tart Mima feje fölé menyasszonyi koszorút. A koszorúról tengersok hosszú fehér fátyol hull alá. Egy ördögfióka cipeli a nagy fátyol végét. Mima felnyúl a koszorúért és a fejére illeszti, mintha megkoronázná magát.

A gépből orgonaszó hallatszik. Boldog nászinduló.

Mima. Isten és ember előtt összekötjük testünket és lelkünket!

Kezet fognak.

X. KÉP.

Mintha meghasadna a gép, alulról egészen a legmagasabb pontjáig, a középen óriási gótikus templomkapu nyílik, templomba látunk. Oltár, gyertyák, színes ablak, dús, ragyogó kép. Az orgona szól.

János és Mima a kapu előtt áll.

János ünnepélyesen. Új életre indulsz velem.

Mima. Veled, királyom.

János. Enyém a lelked.

Mima. A tied, királyom.

János. A tested.

Mima. A tiéd, királyom.

János. A multad, a jövőd.

Mima. A tied, királyom.

János. A tekinteted, az ajkad, a melled.

Mima. A tied.

János. A karod és a térded szorítása.

Mima. A karom… a térdem…

János. A lélegzeted.

Mima. És a sikoltásom…

János. A könnyeid és a véred…

Mima. És a termékenységem… amiből ezer és millió évre indul a nagy család fája…

János. Enyémek mind… fiak, unokák… generációk…

Mima. A testem szakadásával… örökítem meg a te életedet… a gyermekemben és annak gyermekében.

János. Holtomiglan. Holtodiglan.

Elindulnak, be a templomba. Egyszerre megállnak, mert Ilonka jön ki a templomból, kezében párolgó fazékkal.

Az orgona elhallgat.

Ilonka nagyon fájdalmasan, de egyszerűen. János, édes jó uram! Hol maradsz olyan sokáig? Mért nem jössz vacsorázni? Nézd, már kész a káposztád, édesem… Itt van, nézd, ha nem jössz, odasül, kiszárad! Drágám! Elveszti az ízét… Nézd, a káposztád, édesem! Az én szeretetem fől benne! Az én szívem jósága illatozik benne! Az én hűségem a tápláló ereje, az íze, a zamatja! Az én gondosságom, az én szorgalmam, az én hitvesi forróságom párolog benne… az én szerelmem sirdogál benne… Az én kisgyerekem hangja pityereg benne… gyere haza, János, gyere már vacsorázni… nézd, itt a te káposztád… az én könnyeimtől ilyen forró… gyere vacsorálni… Letérdel előtte.

János. Nem megyek.

Ilonka felkel és sírva indul jobbfelé. Kis távolságban megáll a gép előtt.

Mima. Ismered ezt a szegény asszonyt?

János lehajtja a fejét, nem felel.

Mima. Ki volt ez a szegény asszony?

János dacosan felveti fejét. Nem tudom!

Jelzőharang.

Magister harsányan. Megtagadta a feleségét!

Hirtelen nagy erővel, harsányan zúg fel az orgona.

János a karját nyujtja Mimának.

Mima belekapaszkodik és hozzásimul.

Az orgonaharsogásban büszkén vonulnak be a templomba. A nagykapu becsukódik mögöttük. Az orgona elhalkul.

Ilonka lassan, sírva megy végig a gép egész frontján balfelé, bal szélen eltűnik.

Magister. Megtagadta a feleségét, a káposztát és a magzatot is, felséges uram, a magzatot is, amit az asszony a méhében hord.

Fiókák. Megtagadta, hejj! Megtagadta, hurráh! hurráh! hejj! hejj!

Magister. Az időkereket bekapcsolni! Rohannak a szíjak?

Rubicante. Rohannak, mint a forgószél!

Fiókák. A szíjjak, a szíjjak, a szíjjak!!!

Magister. Fut az idő! Rubicante! Napok, hetek, hónapok előre!

Rubicante. Kapcsolom, bontom, transzformálom! Fut az idő!

Magister. Centrifúga!

Rubicante. Kész!

Magister. Előre!

Dübörgés. Egy vasfedő nyílik.

XI. KÉP.

Lámpa alatt ül János és levelet olvas.

János olvas… «Drága jó uram»… – azt írja: «drága jó uram, jól vagyunk itt Gradóban, a gyönyörű adriai tenger partján. Egész nap fürdöm és sétálok, rád gondolok és alig várom a napot, hogy ismét nálad lehessek. Haragszom arra a nyomorult politikára, amely a parlamenthez láncol és nem engedi, hogy itt a tenger partján ülj mellettem és cirógasd gyönyörű kis gyermekünket, akinek csodájára jár az egész fürdőközönség. Mult levelemben azt írtam, hogy a jövő héten hazautazunk. De a gyerek oly szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta: még legalább négy hétig…» Felnéz a levélből, ismét belenéz… ezt írja: «az orvos azt mondta, még legalább négy hétig maradjunk, élvezzük ezt a gyönyörű időt, a tengert». Felnéz. Micsoda orvos mondta ezt? És mért mondta ezt egy orvos? Hogy kerül oda hozzájuk… az én gyerekemhez… orvos?… Olvas. «De a gyerek olyan szépen fejlődik, hogy az orvos azt mondta… még legalább négy hétig…» Rémülten. Istenem! Édes jó istenem… csak nincs valami baja annak a gyereknek!!!

Sötétség. A vasfedő becsukódik. Dübörgés. Másik vasfedő nyílik.

XII. KÉP.

A sötétből asztalmagasságú emelvényen piciny gyerekkoporsó bontakozik ki. Két gyertya. Jobbról áll Mima, talpig gyászban. Balról János. Köztük a kis koporsó.

János. Mikor azt a levelet írtad Gradóból, mindjárt rosszat sejtettem. «Az orvos azt mondta, hogy még legalább négy hétig maradjunk…»

Mima. Pedig, hogy vigyáztam, mikor írtam.

János. Mindent tudtam.

Mima. Akkor már csak csont és bőr volt szegényke. Zokog. Mindent megtettünk, de hiába.

János. Minden reményem. Az én kis életkém. Az én kis gyertyalángom, ami az én végtelen nagy szerelmem tűzvészén gyulladt.

Mima. Szerelmem… ha láttad volna… mielőtt lecsukódott a kis szeme… egyszerre váratlanul rámnézett, komolyan és mélyen. Olyan volt a tekintete, mint a tiéd, mikor a szerelemtől sötét… Ezzel a tekintettel… mintha visszaadta volna a kis életét nekem…

János. Milyen rettenetes és milyen szép: ebben a szent fájdalomban újra meg újra csak téged szeretni!

Mima. A zokogásban… terád gondoltam… abban az iszonyú pillanatban, mikor kihült, megfehéredett, elhervadt szegényke. Valami felséges vágy fogott el… utánad… hozzád menni… összeforrni veled! Ahogy erre a hideg, fehér kis csecsemőre néztem… mintha megmozdult volna a testemben az az ezer meg ezer másik… a többi… csupa rózsaszínű, édes, születésre váró… égni kezdett a testem, a lágyékom, a mellem… az anyaságom… utánad… hogy jőjj… belevadultam a vágyba: életet, életet adni… tőled, veled… hogy jőjj… és gyujtsd életre őket bennem, mind! A szám kiszáradt, a csókod után lihegtem az éjszakában… de oly messze voltál… sikoltottam, hívtalak… aztán… elájultam… úgy találtak meg… a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… párom… hím-állatom… emberteremtő istenem!…

János leborul a koporsó elé.

Alfonz nesztelenül megjelenik Mima mögött.

Kis szünet. Mima lecsukott szemmel, sápadtan áll.

Alfonz suttogva. Eljöttem. Egy percre. Egy pillanatra. Hogy lássalak. Hogy érintselek. Hogy megcsókoljalak. Mima mellé áll.

Mima lassan kinyitja a szemét és Alfonz vállára hajtja a fejét. Szívem… édes, édes szívem…

Alfonz suttogva. Egy könnyet sírj csak az arcomra, aztán megyek, bujdosom tovább. Egy könnyet nekem, szegény árva apának… akinek a gyereke itt fekszik halva… és másnak kell adnom még ezt a szent fájdalmat is…

János felmozdul, mert ezt hallotta, most rémült arccal, feszülten figyeli őket.

Mima suttogva. A temetőben légy ott. A tömegben vegyülj el. De úgy állj, hogy szembenállj velem. És nézz a szemembe folyton. Meredj a szemembe… És én is a te szemedet fogom nézni, folyton, folyton… amíg a földbe nem teszik a mi édes gyerekünket…

Alfonz. A mi gyerekünket.

Mima. A szemedet akarom látni a temetőben. A sötét tekintetedet… Mielőtt lecsukódott a szeme, rámnézett… olyan volt a tekintete, mint a tied, mikor a szerelemtől sötét… Mintha visszaadta volna nekem az életét, szegényke… és akkor vártalak, vártalak, hogy jőjj… úgy égtem utánad… sikoltottam, hívtalak… de oly messze voltál, aztán elájultam… úgy találtak meg a kis ágya mellett… a földön… szerelmem… Most menj, menj szívem… és a temetőben a szemedet… a szemedet… azt a tekintetet, amivel a kisgyereked meghalt…

Alfonz. Szomorú, bűnös szerelmem! Forrón megcsókolja Mimát.

János fölemelkedik. Ugyanazok a szavak… ugyanazok a szavak…

Hárman sokáig néznek egymásra.

János állatian felhördülve. Rablók! Csalók! Ringyó anya! Ringyó anya! Meghaltok! Rájuk rohan.

Mima eltűnik.

Alfonz lefogja János kezét.

János sírva, ordítva. Ölj meg! Nem akarok tovább élni! A földre borul. Nem akarok tovább élni! Istenem, vedd el ezt a kínt belőlem, az életemmel együtt! Meghalni! Meghalni!

Alfonz rettenetesen, kegyetlenül. Itthagyni? Nekem adni?

János rémülten ordít fel. Nem! Nem!

Alfonz hideg gúnnyal. Meghalni?

János. Élni! Élni! Visszavenni tőled! Szeretni! Megbüntetni! Megölni! De szeretni, imádni!

Alfonz kegyetlenül. Ha férfi vagy, el kell válnod tőle.

János. Nem! Élni! Megbocsátani neki! Megtisztítani a bűntől! Megölelni és csókolni! Belepusztulni! Visszavenni! Gyűlölni és imádni! Ismét a földre borul.

Alfonz erősen, parancsolóan. El kell válnod tőle!

János állati ordítással, felzokogva. Nem!!!

Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik.

Magister süvítve. Összetört! Aljas lett!

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister lelkesen, kéjelegve. Most fogja jól a malom! Most van benn jól a hengerek közt, most röpítik a szíjak, a kerekek! Most lett jó anyaggá, felség! Most kerül a nagy koptatóba! Előre, Rubicante, be a nagytáblát… mind a tizenkét kapcsolót! Fenn ég a nagy kalória?

Fiókák. Ég! Ég!

Magister. Félfordulat, sugárosztó, hatezerötszáz! Vigyázz!

A gépen levők mind. Mehet!

Magister. Előre!

Dübörgés. Egy vasfedő nyílik.

XIII. KÉP.

A válópört vezető bíró előtt hárman állnak: János, Alfonz és a gyászruhás Mima.

Bíró. Szíveskedjék elmondani, mik voltak indokai, hogy a válópört itt jelenlevő férje ellen megindította.

Mima. Kérem, én nem tudom magamat jogilag kifejezni, bíró úr, ő engem megrontott, a züllésbe kergetett.

János. Én? Téged?

Mima. Azzal kezdte, hogy ezt az urat odahozta a házhoz.

János. Én hoztam oda?

Bíró. Ne tessék közbeszólni.

Mima. Ez az úr kérem, Alfonz úr, ez írta a kortesbeszédeit, kérem, ez mondta neki, hogy milyen nyakkendőt vegyen, ez volt az esze, a jobbkeze, kérem, ez csinálta az egész karrierjét és ezért kényszerített engem, kérem, hogy odaadjam magamat neki.

János. Iszonyú dolgokat beszél, bíró úr, ez a szegény nő megzavarodott!

Bíró. Ne tessék folyton zavarni.

Mima. Én ezt az urat ki akartam dobni ezerszer, de ő folyton jött, hogy édes cicám, tűrd meg, édes cicám, csókold meg, ő a mi szerencsénk… és kéremszépen, éjszakákon át ott volt nálunk Alfonz úr és ő direkt elment hazulról, ez akkor volt, mikor a részvényeit bevezették… pénzért kérem, nyomorult pénzért, odadobta a feleségét egy ilyen kalandornak, csakhogy ő képviselő és milliárdos lehessen! Zokog. Pénzért, pénzért, amit úgy útálok!

János. Bíró úr kérem, erre én nem tudok felelni. Ezek oly szörnyű hazugságok. Valami hipnózisban beszél, nem lehet, hogy ilyen romlott, az nem lehet, én még most is hiszek benne!

Magister. Rakjatok a tűzre!

Rubicante. Nyisd ki!

Kinyílnak a vasajtók. Tűzvillanás. Raknak a tűzre.

Rubicante. Csukd be!

Becsapódnak a vasajtók.

Magister. Majd adok én neked, hinni benne! Tovább!

Mima. Hiszel bennem? Hát ha hiszel, hidd el, amit most mondok. Örülök, hogy most rákényszerítlek a válásra. Fizetni fogsz, most lesz pénzem, most végre azé lehetek, akit szeretek, nem a tied, te gyűlöletes, bamba, te szenteskedő, te útálatos! Felordít. Szabadulni tőled! Tőled szabadulni!

János. Nem engedem elzülleni! Elpusztul, ha elhagyom. A bíróhoz nagy fájdalommal, szinte kiabálva. Bíró úr, ez az asszony a legértékesebb anyag… ha van, aki vezeti… Ha most elválunk, elzüllik, a piszokba keveredik, nem bírom ki ezt a gondolatot! Én meg tudnám még menteni.

Mima. Nem kellesz! Nem vagy te jó! Szerelmes vagy! Pfuj! Nem kellesz, ittmaradsz és én megyek a cimborámmal Montecarlóba kártyázni, pezsgőzni és csókolózni!

Bíró. A törvény szerint ki kell mondanom a válást. Önök nem férj és feleség többé. Fölkel, eltűnik.

Alfonz. Gyere. A jegyek megvannak, az autó lenn vár, a vonat egy óra mulva indul. A karját nyujtja.

Mima. Egy pillanatra! Menj csak előre, valamit akarok még ennek mondani.

Alfonz eltűnik.

Mima Jánoshoz lép. Ha volt férfi ezen a világon, akit szerettem, az te voltál.

János. Szívem! Szegény szívem!

Mima. Ha volt valaki, aki megégette az életemet, az te voltál. Azért öllek meg, mert szeretlek. Azért kínozlak agyon, mert látni akarom, meddig ér a szerelmed. Retteneteseket csinálj értem, őrülj meg értem, a földön fetrengj értem, haldokolj értem… mert ez is még mind kevés lesz. Hizelkedve. Cicám… Montecarloba megyünk… jőjj utánam… siess, mert minél később jössz, annál többször leszek az övé… Gyere, utánam, ments meg! Vegyél vissza tőle!

János. Utánad megyek… A kezedet.

Mima. Nem… nem… Indul.

János. Egy csókot… Ölelni akarja.

Mima. Nem, nem! Szeliden visszatolja. Itt most egyet se… ott lenn a tengernél ezret, milliót! Elsiet.

János. Utánad megyek! Elrohan.

Sötétség. Jelzőharang. A vasfedő becsukódik.

Magister. Most meg van puhítva minden rosszra! Most előre a legnagyobb kalóriákkal! Hajjhó! Fiókák! Búgnak a nagy tüzek?

Fiókák. Búgnak! Hejj!

Magister. Időkerekek! Indítsd!

Rubicante. Kész!

Magister. Minden sugár együvé! A színkeverő lombikokat izzásig hevíteni! Jelentést!

Rubicante telefonál. A szineket! Kéket, mint a tenger. Kéket, mint az ég. Fehéret, mint a márvány. Megvan? Na most: pirosat, zöldet, sárgát, okkert, karmint, kobaltot. Virágot, napfényt, tengert!

Magister. A húros hangszereket édesen és halkan.

Rubicante a telefonba. Hegedű. Viola. Gordonka. Édesen, mint a fájdalom!

Magister. Jelentést!

Rubicante egy nyíláson benéz a gép belsejébe. A színek lángolnak, mester. A nap süt, az ég ragyog, a tenger szikrázik. A levegő lágy, mint a méz. A vonók finoman suhannak a húrokon. A telefonba. A virágok? Magisterhez. Pillanatnyi pontossággal nyíltak, mester. Az illatvezetékek precizen dolgoznak. Egyéb parancs?

Magister. Nincs.

A gép belsejében édes zene szólal meg.

Fiókák. Muzsika! Édes! Édes! Édes! Hejj!

Magister. Vigyázz! Az összes táblákat félre!

A gépen levők mind. Kész!

Magister. Előre!

Dübörgés. A gép alsó része végig megnyílik.

XIV. KÉP.

Montecarlo. Tengerpart. Ragyogó ég, virágok, tenger. Két pad. Az összes vasfedők nyitva vannak a színpad egész szélességében. Könnyű kvartett-zene.

János szomoruan ül egy padon.

Francia nő jön balról. Szomorú ember, ki vagy?

János. Idegen vagyok.

Francia nő. Adj egy aranyat.

János. Nincs. Az utolsó pénzemen utaztam ide, Montecarlóba.

Francia nő. Hát akkor mibe fogsz játszani?

János. Az életembe.

Francia nő nevetve. Kinek kell a te életed?

János. Egy nő után jöttem ide. Talán annak kell.

Francia nő. Nő után? Pénz nélkül? Nevet és elmegy jobbra.

Kis szünet. Zene. Csoport jön balról: két nő, két férfi, nevetve, hangosan beszélgetve, mennek át a színen, kimennek jobbra.

Mima belép, elegáns kokottnak van öltözve.

János. Szívem! Felugrik a padról.

Mima. Eljöttél! Utánam jöttél! Nagy csók. Ülj le ide.

János. Alfonz hol van?

Mima. A rendőrségen. Most bocsátják el, egész éjszaka fogva volt. Sír. Szegény édes babám egész éjjel a börtönben volt. De most kibocsátják. Kifizettem érte az összeget. Lopott szegény, énmiattam lopott, aranyakat. De kevés volt még az is. Rengeteg pénz kell nekem, cicám, hiszen tudod.

János. Lopott? Aranyakat?

Mima. Mikor idejöttünk, első nap mindent elvesztettünk. Én megismerkedtem egy gazdag orosszal, együtt vacsoráztunk vele, de Alfonz nem engedte, hogy továbbmenjek. Pedig nemcsak gazdag volt, hanem csinos is. Kövér volt, de szép arca volt. Szívesen elmentem volna vele… ha nagyon sok pénzt adott volna. Azt hiszem, adott volna. Ostoba voltam. Tetszett is egy kicsit. Nagy piros szája volt. Sok pénze volt. Egy kicsit szerelmes vagyok bele. Annyit sírtam miatta.

János. Hogy beszélsz, drága szívem?

Mima. Akkor Alfonz nagy áldozatot hozott értem. Croupier lett. Ő, aki olyan úri gondolkozásu. De nem keresett eleget. Az a kövér orosz nagyon tetszik nekem. Én akarom azt a kövér oroszt! Szép szeme van, olyan mélabús szláv tekintete és hófehér a bőre, mint egy lánynak. Alfonz lopott aranyakat, tudod, mint croupier lopott. Ruhákra kellett a pénz. Mert kokott vagyok, édesem, a te hibád. Kokott vagyok, nem is az első itten. De nem tudott eleget lopni, mert megcsipték, elfogták. Imádtam, mikor vitték a rendőrök. Olyan szomorúan nézett rám. Utálatos volt. Láttál már tolvajt? Meg tudtam volna halni érte. Egész éjszaka a rendőrségen volt. Reggel kifizettem a kárt.

János. A pénzt hol vetted?

Mima. Bementem éjjel egy gazdag ember szobájába.

János. Az orosz…

Mima. Oh, nem. Attól félek. Abba nagyon bele tudnék szeretni. Nem kell a pénze. Egy amerikai van itt. Már tíz levelet írt. Iszonyú gazdag. Gyönyörű fiú. De túlerős nekem. Brutális. Én a gyöngédséget szeretem. Most is beteg vagyok ettől az éjszakától. A vállára hajlik. Pedig olyan biztonságos érzés… megcsalni valakit, aki a börtönben van.

János. Szegény romlott gyerekem… szegény… elzüllött szerelmem…

Mima. Te vagy az oka. Te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem. Te kergettél a bűnbe, mert elhagytál.

János. Én?

Mima. Meg tudsz nekem bocsátani?

János. Hiszen azért jöttem ide… utánad, hogy a tíz körmömmel kaparjalak ki a sárból. A könnyeimmel csókoljalak tisztára… elvigyelek a becsületes szegénységbe…

Mima. Szegény vagy?

János. Mindent neked adtam. Ami kevés maradt, tönkrement.

Mima. Látod, hogy szeretlek. Te is koldus, ő is koldus. És mégis a tied vagyok.

Alfonz belép.

Mima. János van itt. Az én örök hitvesem isten és ember előtt. Koldusabb mint mi.

Alfonz brutálisan. Miből fizetted ki ma reggel a kárt a rendőrségen? Miből váltottál ki? Fenyegetően. Hol vetted a pénzt?

Mima Jánoshoz. Védj meg, meg akar verni! Gazember! Miattad lettem utolsó… most meg akarsz verni?

János átöleli. Ne bántsd. Bocsáss meg neki.

Zene elhallgat.

Mima. Ments meg tőle. Vigyél el magaddal. Szerezz pénzt, akkor szeretni foglak és veled megyek örökre.

Alfonz. Szerezz pénzt… én meggyűlöltem, de ingyen nem adom.

Mima. Szerezz pénzt! Ments meg tőle!

János. Elviszlek innen! Segíts rajtunk Alfonz, ha még van benned maradéka az emberi érzésnek.

Mima. Ne frázisokat! Pénzt szerezz! Hirtelen. Én tudom, hogy szerezhetnél pénzt.

János. Mondd… akárhogyan, még ha rabolni kell is.

Mima. Azt nem. Sokkal veszélytelenebb és édesebb. Van itt egy rettenetes gazdag német lány. Előbb azt akartam, hogy Alfonz vegye feleségül. De ez most már lehetetlen, mert Alfonz börtönben ült. Szép ostoba kis szűzlány. Ha te ránézel azzal a szép sötét szemeddel, a tied. Ne nézz rá, meghalok bele. Ha beszélsz vele a te szomorú hangodon, a tied. Ne beszélj vele, nem élem túl. Ha megcsókolod a száját… jaj, hogy fog ez nekem fájni… olyan puhán és forrón csókold meg, ahogy csak te tudsz és akkor már viheted is az esküvőre… és akkor pénzt kapsz, rengeteg pénzt kapsz és akkor a tied leszek örökre!

Alfonz. Igaza van! Csábítsd el a lányt. Várok egy hétig. Akkor kifizetsz engem és én eltűnök.

János. Vegyem… feleségül?

Mima. Más mód nincs. Ha engem akarsz.

János. Akarlak… de…

Mima. Nincs «de». Gyorsan kell. Ne hagyj nála! Ne hagyj a sárban!

Alfonz. Megismerkedel a családjával, jársz velük itt néhány napig, hazudol, csalsz, hizelegsz, elcsavarod a fejét.

Mima. Most fog idejönni… Bemutatunk neki… Küldj virágot neki… Légy gavallér… Vesztegesd meg a társalkodónőjét!

János. De hiszen annyi pénzem sincs, hogy egy szál virágot vehessek neki.

Alfonz. Itt van előleg a vállalkozáshoz. Aranyakat ad neki.

János. Aranyak?

Alfonz. Eldugtam, amennyit lehetett, a lopott aranyakból. Nesze még. Aranyakat ad neki. Ne félj, százszorennyi lesz a vételár.

Mima. Ne bámuld. Tedd el. Engem fogsz megvenni rajta.

János szomorúan. Elfogadom. És még meg is köszönöm. Zsebreteszi.

Jelzőharang.

Magister. A lopott pénzt! Orgazda! Tolvaj!

Fiókák. Hejj! Hejj!

A zene ismét megszólal.

Mima. Vigyázz, figyelj, itt jön a német szűz!

Claribella bejön a Fräuleinnal.

Mima. Claribella kisasszony, itt van a magyar mágnás, akiről annyit beszéltünk.

Claribella. Ah, báróné, milyen kedves.

Alfonz. Bemutatom. Gróf Jánosi úr. A híres politikus, képviselő, milliárdos, úrlovas, földbirtokos.

Claribella. Ah? Ön az?

János kezet csókol.

Claribella. A báróné annyit beszélt szüleimnek egy barátjáról, a híres politikusról, akit idevár… Atyám rajong a nagynevű emberekért. Alfonzhoz. Eleinte azt hittem, ön az.

Alfonz. Nem, kisasszony, ő az.

Claribella. Gróf Jánosi?

Mima. Hazudj!

János. Gróf Jánosi, igen.

Jelzőharang.

Claribella. Atyám oly boldog lesz. És igaz, hogy egyike hazája leghíresebb embereinek?

Mima. Hazudj!

János. Igen!

Jelzőharang.

Alfonz. A legrégibb nemesi családok egyike. Úgy-e nyolcszázéves a nemességtek?

János. Annyi.

Jelzőharang.

Mima. De most bocsásson meg kisasszony, nekem ma még csomagolnom kell, Párisba megyünk.

Claribella Alfonzhoz. Ön is megy?

Alfonz. Igen.

Claribella. Kár.

Alfonz. Megigértem a bárónénak, hogy elkísérem.

Mima. Jőjjön, Alfonz. Isten velük. Pá Jánosi. A viszontlátásra Párisban! Suttogva. Gyere Párisba.

János. Hogyan?

Mima. Vele.

János. Mikor?

Mima. Az esküvő napján… nászútra… nászra… hozzám! Várlak!

János. Eljövök!

Mima és Alfonz elsiet, János hosszasan néz utánuk.

Claribella. Milyen hosszan néz utána. Szép asszony!

János. Gyönyörű. De mi az ő szépsége a maga csodálatos bájához képest?

Claribella. Ő érdekes, izgató, nyugtalan, ideges, változékony.

János. És maga derült, nyugodt, tiszta.

Claribella. Nem csodálnám, ha szeretné.

János. Gyűlölöm… amióta magát megláttam. Úgy vágyódom a tisztaság, a szűziesség után. Az első látás, a maga első szavai, a megjelenése… életemben még nő nem hatott rám így.

Claribella. Ön hisz abban, hogy van ilyen pillanat alatt támadó szerelem?

János. Csak ebben hiszek? Ha én magát most el tudnám innen ragadni, most, ebben a percben, mint egy rabló, erős karral elvinni, örökre… A szemedbe nézni… az ajkadra forrni… vezetni téged egy életen át!…

Claribella. Megéget evvel a forró beszéddel.

János. Hol láthatom megint?

Claribella. Ma este… a Hotel de Paris-ban… ismerkedjék meg a szüleimmel.

János. Boldogan.

Claribella. Maga végtelenül tetszik nekem. Nyíltszívű, bátor, erős, ragadozó.

János. Tudna a feleségem lenni?

Claribella. Szabad a szíve?

János. Ha maga akarja.

Claribella. Ezt az asszonyt szereti.

János. Nem! Nem!

Claribella. Hát kit?

János. Senkit. Szeretni senkit. Ha maga most nem jön egyszerre ide elém az ismeretlenségből… mint egy csoda… megmentő… odadobtam volna az életemet.

Claribella. Kinek?

János. Nem ismeri. Egy… orosz kisasszony van itt. Nagyon gazdag… Egy kövér lány, de szép feje van… piros szája… hófehér bőre… mélabús szláv tekintete… majdnem belebódultam ebbe a tekintetbe…

Jelzőharang.

Magister. Halljátok a gonosz kutyát, hogy’ tanul Mimától?

Claribella. Nem ismerem a kövér orosz hölgyet, de nem lehet gazdagabb mint én.

János. Nem kell nekem a pénze.

Claribella. És… ha majd megcsókoltál egyszer, nekem pirosabb lesz a szám, mint az övé. És ha nem látlak egy napig, szomorúbb lesz a tekintetem.

János. Megbolondítasz! Szenvedélyesen csókol kezet.

Claribella. Fräulein! Megyünk.

Fraulein. Ja wohl! Közelebb lép.

Claribella. Este a hotel halljában. A szüleimnél.

Belép Ilonka a fazékkal.

Ilonka. Leroskadok már, édes istenem… jaj de elfáradtam, mondd, János, miért teszed ezt velem?… Drága jó fiam, már egészen kiszárad a káposztád, gyere már vacsorálni, az istenért, mit csinálsz velem, odahaza sír a kisgyerek!… Féltérdre borul előtte.

Claribella. Oh, a szegény koldusasszony. Pénzt keresgél a retiküljében.

Ilonka. Nem kell nekem pénz, drága, szép kisasszony. Az uramat adják vissza, szegény, jó, elbolondított uramat várom haza, tessék nézni kérem, neki csináltam ezt az illatos, jóféle, tejfölös, rakottkáposztát vacsorára és mióta várom, de ő csak nem jön, nem jön… már tessék nézni, hogy összeesik, összeszárad, már semmi szaftja nincs, oly régen várom… Jánoshoz, fájdalmasan, kedvesen. Gyere haza édes uram, hiszen egészen összeszárad, aztán nem fog neked ízleni, ha elromlik.

János. Fogja szegény asszony, itt van egy arany, aztán menjen isten hírével. Aranyat ad neki.

Ilonka. Nem kell nekem az aranyad. Tőled nem kell. Inkább éhenhalok, de gyere vissza. Nézd, milyen messzire jöttem, a tengerig hoztam ide utánad ezt a fazekat!

János Claribellához. Szegény koldusasszony, bizonyára őrült.

Claribella. Oh, szegény! Segítsünk rajta!

Ilonka kedvesen. Gyere haza, édes jó uram.

Claribella. Itt ezen a fényes helyen ilyen nagy nyomorúság!

Ilonka. Gyere, szívem, könyörgöm. Megfogja János kabátját.

János idegesen. Eresszen el, kérem. Csak menjenek nyugodtan, kisasszony, én gondoskodom róla.

Claribella. Milyen jó ember! Gyerünk Fräulein! A viszontlátásra.

János. A viszontlátásra, este!

Claribella és Fräulein elmegy.

Ilonka. Ne menj oda, este. Gyere hozzám este. Nézd, a káposztád elhervad.

János. Eressze el a ruhámat. Itt van pénz és menjen.

Ilonka kiüti a kezéből a pénzt. Nem kell a pénze! Vacsorázni jőjjön!

János nagyon idegesen. Ha nem takarodik innen, ki fogom innen utasíttatni! Érti?! Fel fogom jelenteni a rendőrségen, hogy zaklatja a fürdővendégeket.

Ilonka sírva. Oh, én édes, jó uram, hogy lehetsz ilyen szívtelen!

János. Takarodjék, mert lecsukatom, eltoloncoltatom. Nem akarom látni! Nem birom látni! Mars innen, ronda koldusasszony!

Ilonka. Oh édes jó uram, megfoglak, nem eresztelek, hazaviszlek! (Megragadja újból.)

János. Hozzám ne nyuljon, mert megütöm! (Ráemeli a kezét.)

Ilonka. Jaj, meg akart ütni! (Sírva elmegy.)

Sötétség. Jelzőharang. Minden vasfedő becsukódik.

Magister. Kezet emelt rá! Aljas! Szívtelen! Kegyetlen! Büszke vagyok, felség, oly pompásan fejlődik.

Fiókák. Hejj! Hejj!

Magister. Gyorsan tovább! Lássuk a többit. Kapcsold az időt!

Rubicante. Rohan az idő! Rohan a távolság.

Magister. Hol vannak?

Rubicante kis nyíláson a gép belsejébe néz. A tengerparton. Az éjszakában. Csattog a csók. Szép az idő.

Magister. És most?

Rubicante. Repül velük a hajó, mint a szél.

Magister. És most?

Rubicante. A templomban. Mennek az esküvőre.

Valahol messze orgona búg.

Magister. Tovább. Gyorsabban!

Rubicante. Tizedik sebesség!

Magister. Hol vannak?

Rubicante. Repül velük a vonat, mint az orkán.

Magister. És most?

Rubicante. Párisban vannak, mester!

Magister. Na végre! Vigyázz! Hőfok ötvenöt Celsius a vérforralóban! Előre!

Dübörgés. Megint meghasad a gép a közepén, egész magasságában.