XVII. KÉP.
Nagyon előkelő párisi szálloda előcsarnoka. A portás fülkéje előtt. Este. Csillár ég.
Portás Groomhoz. Szaladj, nyisd az ajtót a magyar milliárdosnak. Most jönnek a vonatról. Szeretem a nászutasokat.
Groom kiszalad. Rohanok, Monsieur!
Balról belép két málhahordó szolga kofferekkel, átmegy a színen. Utánuk jön Claribella és János.
Portás. Van szerencsém jóestét kívánni méltóságos uram, isten hozta Párisban. Meghajol Claribella felé.
János. Jóestét.
Portás. A félemeleten rezerváltunk appartement-t méltóságodnak. Két hálószoba, szalon, ebédlő, előszoba, fürdőszoba, garderobe-szoba. A Maitre d’Hotel felvezeti méltóságtokat.
Maitre d’Hotel. Méltóztassanak parancsolni, erre…
János. Postám van?
Portás. Méltóztassék. Átadja. Egy távirat várja méltóságodat és ez az egy levél. A levél nem postán jött. Egy hölgy hozta egy órával ezelőtt.
János átveszi a két papirost, a táviratot feltépi, olvassa. «Vacsora kész, káposzta kiszárad, jőjj azonnal, Ilonka.» Összegyüri, összetépi, eldobja, dühösen. Az inasnak és a komornának a szobája?
Portás. Rendben van.
János. Reggel jön a két automobilom. Egy kis villamosautó és egy nagy túrakocsi.
Portás. A garázsban már intézkedtem. A soffőrnek is megvan a szobája.
János. Két soffőrünk van.
Portás. Két szoba lesz.
Maitre d’Hotel. Parancsoljanak… Mutatja, hogy merre.
Portás. Legyen szabad négyszemközt egy szót szólnom.
János. Kérem. Közel hajol hozzá.
Portás. A hölgy, aki a levelet hozta, arra kéri, szíveskedjék elolvasni, mielőtt felmegy a szobájába.
János Claribellához. Bocsáss meg, angyalom, egy pillanatra. Feltépi és olvassa a levelet.
Portás. A hölgy különben itt van.
János izgatottan. Hol van?
Portás. Benn vár az olvasóban.
János izgatottan, Claribellához Édes, angyalom, menj fel a Maitre d’Hotel-lel én egy pillanat mulva jövök. Valamit azonnal el kell intéznem.
Claribella. Jó, édesem. A viszontlátásra, szerelmem. Megcsókolják egymást. Szeretsz?
János. Imádlak.
Claribella. Siess!
János. Egy perc az egész.
Claribella. Csókolj meg!
János. Te drága! Csók.
Claribella. Ne várass!
János. Rohanok!
Claribella jobbra elsiet a Maitre d’Hotel-lel.
János olvassa a levelet… «Fel ne menj addig a szobádba, amíg velem nem beszéltél…»
Mima megjelenik. Nagy köpenye alatt táncosnőnek öltözve, félmeztelenül. Erősen kifestve. Szép és vad.
Mima. Én vagyok. Én írtam. Én hoztam. Én várlak. Agyonlövöm magam, ha felmégy a nászéjszakára. Gyere azonnal velem.
János. Egyetlenem! Hiszen azért jöttem ide utánad Párisba. Azért csaltam, azért hazudtam, azért nősültem… hát persze, hogy jövök hozzád!
János. Most rögtön? Szívem. Délben volt az esküvőm, most értünk ide… az első este… az első éjszaka…
Mima. Éppen azért.
János. Dehát hogy képzeled ezt!
Mima. Kint vár az autotaxim. Velem jössz a Tabarinbe. Én ott táncolok neked, aztán addig isszuk a pezsgőt és az édes pálinkát, amíg az eszméletünk bírja, akkor eljössz hozzám és felrepülünk az égbe. Hirtelen. Ne mondd cicám, hogy ezt nem lehet, mert ebben a pillanatban agyonlőlek és rögtön magamat. Revolvert csillogtat. Most olyan rettenetesen szenvedek, mint még soha életemben. Ne mozdulj. Ne felelj. Ez a szűzlány olyan szép, hogy megbolondulok, ha rágondolok. A hangját hallottam, ahogy beszélt veled. Olyan szerelmes beléd, mint én. Érzéki kutya, éhes lány, most láza van fönt a szobában, úgy vár téged. De te nem mégy hozzá. Te velem jössz.
János. A nászéjszaka…
János. Drágám…
Mima. Nekem, a rongyos kifestettnek, az utolsónak, aki cifra lettem miattad. Ez a szép nőstény most elvesz téged tőlem az égő szüzességével, és én sírva fulladok bele a piszokba! Zokog.
János. Jövök veled… édes, szép szenvedő gyermekem…
Mima. Ne törődj vele. Gazdag vagy?
János. Nagyon.
Mima. Mindened az enyém?
János. Mindenem.
Mima. Gyere, az autó vár. Indulni akar.
János. Egy pillanatra. Amíg megmondom neki, hogy elmegyek.
Mima. De csak egy pillanatra. Egy percre már nem. Ha egy percig maradsz, átölel és nem ereszt. És olyan szép, és olyan fiatal és szűz és én belehalok.
János. Egy pillanat… ülj be az autóba… azonnal itt leszek.
Mima. A nászéjszakádat akarom!
János. A tied!
Mima. Siess! Eltünik balra, János elszalad jobbra. Sötétség. Dübörgés. A nagy vasfedők becsukódnak.
Magister süvítve. Százezer Ampére! Nagy fordulat. Alkoholgőzt a hajszálcsövekbe!
Rubicante. Megvan, mester.
Magister. A szobalevegő?
Rubicante. Meleg és illatos.
Magister. Vigyázz! Előre!
Dübörgés. Egy vasfedő nyílik.
XVIII. KÉP.
A hotelben, Claribella hálószobája.
Claribella az ágyban fekszik, csipkésen, nászra várva az urát. Az ágy körül habos fehér függöny. A függöny mögött rózsaszínű sugarak ragyognak.
János sietve jön be.
Claribella. Na végre! Uram, parancsolóm, egyetlenem! Felül az ágyban, karjait tárja.
János idegesen. Claribella, csak egy pillanatra jöttem… Azonnal visszajövök, de most el kell mennem!
Claribella. Most?… El kell… menned?…
János idegesen. Egy percre… Azonnal visszajövök… de egy fontos ügyem…
Claribella. Fontos ügyed, most?
János. Ne tégy idegessé. Elég baj ez nekem. De nincs egy pillanat veszteni való időm!
Claribella. Mit tettél velem! Mit tettél velem!
János. Egy barátom van életveszélyben. Esküszöm neked a boldogságunkra, az életemre esküszöm, egy barátom vagyona van veszélyben.
Claribella. Mit hazudsz?!
János. Az anyám egész vagyona forog kockán… ennél a barátomnál… az anyám becsülete… Azonnal kell intézkedni… A családunk hírneve… Esküszöm neked az anyám életére… Claribella… mennem kell…
János. Nem hazudom, esküszöm!
Claribella. Csaló vagy! Kalandor vagy!
János fenyegetően. Ne beszélj velem így!
Claribella. Itthagyod a nászágyon a szűz feleségedet… Elcsábítottál! Megcsaltad a szüleimet… a pénzemért… rabló!
János. Nem igaz! Egy szót se!
Claribella. Így, meztelenül rohanok utánad, ha egy lépést mozdulsz ebből a szobából! Én megmutatom neked, te csaló, hogy német lány vagyok! Én megvédem magamat! Megragadja.
János. Eressz el! Már eltelt a perc! Megyek!
Claribella. Nem mégy! Ordítani fogok! Rendőrt hivatok! Csaló vagy!
János. Bocsáss el!
Claribella. Mindent tudok! A szeretődhöz akarsz menni! Te rabló! Ne hagyj el! Megöllek, ha elhagysz! Ordítva. Segítség!
János. Ne kiálts! Ne csinálj botrányt! Tenyerével betapasztja a száját.
Claribella. Meg akar fojtani!
Dulakodnak.
János. Ne ordíts!
Claribella lihegve. Az apám… hatalmas ember… nagyiparos… utólér a keze… reszkess az apámtól… te aljas… az apám a gyárosok szövetségének… elnöke… a kormány… a rendőrség… börtönbe csukatunk… a legelső német lány… én voltam a legelső lány Frankfurtban… és itt kell… becstelenül… verekednem… egy ágyban… egy gazemberrel…
János. Ne kiálts! Megütlek! Ne karmolj! Eressz el! Megüti.
Claribella. Megütött! Visszaüti. Megütötte… Üti… Henninghausen… Üti… Claribellát… a gyáva… Üti… rabló!
János fojtogatja. Agyonverlek, ha nem hallgatsz!
Claribella. Vérzem… vérzik a szemem… véresre vertél… te… Te azért ütsz engem, mert mást szeretsz…
János. Igen! Azért! Te is szeretsz egy diákot, tudok mindent!
Claribella. De én otthagytam miattad, te rabló! Most szenved szegény! Most sír otthon, mert tudja, hogy ma van a nászéjszakám! Mást képzel! Zokog. Mit képzel most szegény!
János ordítva. Hallgass!
Claribella a párnába furja fejét és sír.
János. Úgy. Hallgass. Liheg.
Claribella zokog a párnába.
János. Végre! A homlokát végigsimítja, nyakkendőjét megigazítja.
Kopogtatás az ajtón.
János. Jövök! Elrohan.
Sötétség.
Claribella fájdalmasan, halkan zokog a sötétben.
Jelzőharang. Dübörgés. A vasfedő becsukódik.
Magister. Ehhez nem kell magyarázat! A nászéjszakán megverte a feleségét!
Fiókák. Hejj! Hejj!
Magister. Száznyolcvanezer Ampére! A nagy szikrabontót beállítani!
Rubicante a telefonba. A szikrabontót!
Magister. Jelentést!
Rubicante. Sötét az éjszaka, mester. Zúgnak a hegedűk. Sikolt a gyönyörűség. Égnek a pálinkák. Lüktet a fájdalom.
Magister. Koffeint a szívekbe! Indítsd a zongorát!
Zongoraszó.
Rubicante. Megtörtént.
Magister. Az összes táblákat el a helyükről! Vigyázz! Előre!
Dübörgés. Végig kinyílnak alul az összes vasfedők, úgy mint az imént, a tengerparti jelenetnél.
XIX. KÉP.
Éjjeli mulatóhely, a színpad egész szélességében. Bar, asztalok, füst, ragyogó világítás.
Nők, férfiak. Zene.
Egy asztalnál ül Alfonz Mimával.
János lélekszakadva rohan be. Miért nem vártál meg?
Mima. Több volt mint egy perc.
János. Az istenért lásd be, borzasztó nehéz helyzetem volt.
Mima. Mindegy. Késtél.
János. Meg kellett neki magyaráznom!
Mima. Megcsókoltad!
János. Nem!
Mima. Esküszöl?
János. Arra, hogy szeress!
Mima. Miért rendetlen a nyakkendőd… a hajad… a gallérod?…
János. Megvertem.
Mima felsikolt. Szereted!
János. Nem. Téged imádlak. És a feleségemet… a nászéjszakán… megvertem az ágyában… mert nem akart hozzád engedni… véresre vertem…
Mima boldogan felsikoltva. Te! Igaz ez?
János. Igaz.
Mima. Igaz ez? Vadul megöleli, csókolja. Megverte… a mennyasszonyát… Csókolja… miattam… Csókolja… Ez rossz cicám, mert ő most még jobban fog téged szeretni és te… te szereted… láttam, mikor megcsókoltad… és most, hogy megbántottad… még jobban fogod szeretni… nem birom… féltékeny vagyok… ostoba voltam… én vagyok mindennek az oka! Miért vetted el? Miért szeretted meg?!
János. Nem szeretem… Csak téged!
Mima. Nem igaz!
János. De igaz!
Pincér italt hoz.
János. Gyere, igyunk, igyunk mámort, felejtést! Isznak. Alfonzhoz. Igyál, te szomorú ember! Eleget voltál boldog, most én következem!
Alfonz Mimához. Ülj az ölébe. Csókold. Engem senki ne sajnáljon! Nagyot iszik.
Mima Jánosra borul. Gazdag vagy! Otthagyod! Velem jössz! Most már örökre együttmaradunk. Szeretsz?
János. Imádlak!
Mima. Kívánsz?
János. Megtébolyodom érted.
Mima. Két nap, két éjszaka ki se jövünk a szobából!
János. Te boszorkány… Vadul csókolóznak.
Mima fájdalmasan. Alfonz… búcsúzz el tőlem! Koccintásra emeli poharát.
János pénzcsomót dob az asztalra Alfonz elé. Nesze pénz, hogy ne fájjon!
Alfonz. De aljas vagy!
Magister. Bizony az!
Fiókák. Aljas! Aljas! Hejj!
Isznak mind a hárman. A zene iszonyuan szól. Csókolózás. Tánc.
Francia nő kacéran közeledik Alfonzhoz. Gyere!
Alfonz felugrik, táncolni kezd a francia nővel.
Francia nő tánc közben. Hagyd ott azt a nőt! Én többet fizetek!
Mima hirtelen. Mindig evvel a nővel táncol, én nem birom ezt, belehalok a féltékenységbe! Sikoltva. Alfonz!!!
Alfonz tovább táncol.
Mima kiáltva. Alfonz! Ne táncolj evvel, megtiltom! Felugrik, eltépi őket egymástól, a nővel összeverekszik.
Francia nő sikoltozva elmenekül.
A zene most halkan szól.
Alfonz brutális ütésre emelve öklét. Miért nem hagysz békén?
Mima. Nem türöm, hogy ezzel táncolj.
Alfonz. Most vagy féltékeny, mikor megjött a szeretőd és örökre elvisz?
Mima. Most. Most és mindig.
Alfonz. Mit akarsz tőlem?
Mima. Hogy szeress és szenvedj!
János elbóbiskol.
Alfonz visszaroskad az asztal mellé. Megölöm ezt a gazembert! Meggyilkolom ezt a gazdag gazembert. Nem birom tovább. Megölöm.
Mima. Te csacsi. Cirógatja. Meg tudnád ölni?
Alfonz. Ezerszer. Ha ezer élete volna.
Mima. Ennyire tudnál szeretni?
Alfonz. Te boszorkány.
Mima. Milyen nagy érzés! Valakiért embert ölnek… A két férfi közt ül, most a félálomban levő Jánoshoz fordul… A menyasszonyodra gondolsz!
János kábultan. Részeg vagyok a bortól, a fáradságtól, a szerelemtől… tőled és a boldogságtól… csókolj meg! Csókolóznak.
Mima. Ha a menyasszonyodat szereted, meghalsz. Elvesztettelek. Oly édesek és forrók ezek a tejillatu lányok, akik soká vártak. Mindent tudok. Végem van.
Alfonz sírva borul az asztalra.
Mima fájdalmasan. Ne sírj, te gyerek. Még egy pár év és oly csöndesek leszünk a temetőben. Igyál. Kihül a szívünk és nem fogjuk egymást szeretni. Csak én foglak még ott is szeretni… Jánoshoz fordul… téged. Mikor már csont leszek… akkor is foglak szeretni… Alfonzhoz. Ne sírj, unlak, sose szerettelek, ezt az egyet szerettem, de ez most eljön velem, az ágyamba és én még részegebbre csókolom, és ő józanra csókolja magát a karjaimban és megcsömörlik és visszamegy a friss szűzhöz, akit megvert és felcsókolja a könnyeit és felszakítja az életét és gyereket éget a testébe és engem megátkoznak mind a ketten… Jánoshoz. Alszol?
János félálomban, kábulatban. Részeg vagyok… tőled…
Mima Alfonzhoz, aki még egyre sír. Ne sírj, szamár. Te se mutattad még meg nekem, hogy hogy tudsz szeretni. Mindig csak hasznod meg gyönyöröd volt belőlem.
Alfonz. Aljas lettem érted.
Mima. Mi az? Semmi.
Alfonz. Csaltam érted.
Mima. Semmi.
Alfonz. Loptam, raboltam.
Mima. Semmi.
Alfonz. Hát?
Mima. Ölni. Tudnál értem?
Alfonz. Egyvalakit.
Mima. Kit?
Alfonz. Ezt itt.
Mima. Róla van szó.
Alfonz. Megölni?
Mima. Még ma éjjel.
Alfonz. Vigyázz, hallja.
Mima. Részeg. Alszik. Még ma éjjel megölöd. A pénze a tied. És én is a tied vagyok. Ha a kés benne van a szívében, nyugodt lehetsz, örökre. Én mást nem fogok szeretni. Csak ezt szerettem. De abba bele kell nyugodnod, hogyha meghalt, akkor is fogom szeretni. Csak épp hogy nem fogom látni többet.
Alfonz. Vigyázz, hallja.
Mima. Nem hallja. Részeg. Szerelmes a menyasszonyába. Ha nem öljük meg, én belehalok és elpusztítalak téged is. Védjük magunkat. Rádnézve többé ebben az életben nincs jobb üzlet. Gazdag leszel és én a tied maradok. Nagyon fájdalmasan. Csak abba nyugodj bele, hogy még akkor is szeretni fogom. Csak nem találkozunk többé. Tehát?
Alfonz. Igen. Mikor?
Mima. Ma éjjel.
Alfonz. Hol?
Mima. Nálam. Az én szobámban. Odaviszem. Te elbujsz az ágy alá.
Alfonz. És végigvárjam, amíg…
Mima. Nem. Most már soha többé. Maradjon örökké adós nekem ezzel az éjszakával. Hadd sírjam vissza ezer évig mindig, mindig csak ezt az egy éjszakát. A pénze a tied.
Alfonz. És te?… végre senki másé…
Mima. Egy halotté. Amíg élek, a haszonélvezet a tiéd. Pfuj, de utállak.
Alfonz feláll.
Mima. Menj előre. Bujj az ágy alá. Ha bejövök vele, ne mozdulj. Az ágyra ültetem, ez lesz a jel. Akkor fogd meg a lábát, én meg hátralököm a testét. Aztán szurd keresztül a szívét. Menj. Bátor katonám. Pfuj… de imádlak.
Alfonz elmegy.
Jánoson észrevesszük, hogy mindezt hallotta. Az utolsó mondat alatt titokban elővette a hátsó zsebéből a revolverét és áttette a kabátzsebébe.
Mima hamisan. Alszol, édesem?
János. Tessék? Ugy tesz, mintha most riadna fel. Nem alszom szívem, részeg vagyok, kábult vagyok.
Mima túlkedvesen. Megyünk szívem.
János. Hozzád?
Mima. Igen. Az én szegény padlásszobámba. Az ragyogjon fel a szerelmünktől, mint egy templom. Ott öleljük át egymást… és sírjunk és nevessünk…
János. Gyere… Felkel.
Mima szenvedéllyel. Gyere, vőlegényem!
Egymást átölelve elmennek.
Hirtelen iszonyu erős zene szólal meg, amely gyorsan lehalkul. Lassan sötétség támad és csönd lesz.
Jelzőharang. Dübörgés. Az összes vasfedők becsukódnak.
Magister. Rubicante! Minden kapcsolót be! Szikrabontó a maximumra! Nyolcszázezer Volt a középen! Nagy feszültség mindenütt! Graffiacane! A millió kalóriás pokolszenet! Malacoda! A manometerhez! Farfarello, Scarmiglione, Alichino, Calcabrina, Cagnazzo, Barbariccia, Libicocco, Draghignazzo, Ciriatto! Mind a helyén van?
A megnevezett ördögök. Igen!
Magister. Fiókák! A tűzre, hogy reszkessenek a kazánok!
Fiókák mindenütt raknak a tűzre. Hejj! Hejj! A tűzre!
Dohog a tűz!
Robog a tűz!
A tűz, a tűz, a tűz!
Hejj! Hejj!
Óriási sugárzások. A lendkerék fordul, szikrák pattognak körülötte.
Magister. Lezárni a tűztorkokat.
Rubicante. Csukd be!
A vasajtók becsapódnak.
Magister. Kész?
Valamennyien. Kész!
Magister. Vigyázz! Előre! Megmozdít egy emeltyűt. Dübörgés. A középen vasfedő nyílik.
XX. KÉP.
Mima szegényes padlásszobája. Vaságy. Egy szék. Semmi más.
Alfonz óvatosan, lábujjhegyen jön be és hirtelen elbujik az ágy alá.
Mima egy pillanattal ezután jön be. Itt vagy?
Alfonz az ágy alól. Itt.
Mima. Mindjárt jön. A hátsó traktuson, ablakon mászattam be, hogy ne lássa senki, mikor idejön. Psszt! Vigyázz! Hallom a lépését. Itt van!
János belép. Itt vagyok, szívem. Nem látott senki.
Mikor Mima beszélni kezd, közben egyszer egy pillanatra elfordul, akkor János az ágy alá les és titokban előveszi revolverét, megvizsgálja és ismét visszateszi kabátja zsebébe.
Mima. Itt vagy nálam. Az én börtönömben vagy. Most már innét soha többé nem mégy el. Nem mégy vissza soha többé a gyönyörű német kisasszonyhoz. Megöleli. Soha többé. Csókolj meg.
János szeliden megcsókolja.
Mima. Szeretsz?
János sírvafakad. Szeretlek.
Mima. Miért sírsz? Csókolj meg jobban. Nagyon. Csók. Még jobban. Úgy hogy vérezzen az ajkam. Csók. Így. És most… ülj le oda az ágy szélére. Nagyon fájdalmasan. Isten veled.
János. Isten veled, – de nem úgy, ahogy te gondolod. Előveszi a revolverét, az ágy alá szegzi. Tudom, hogy odabujtál az ágy alá. Meg ne mozdulj. Ha azonnal ki nem dobálod ide a lábam elé a két késedet és a revolveredet, minden golyót beléd eresztek. Egykettő!
Alfonz az ágy alól. Kegyelem! Kidobja a két kést és a revolvert.
János fölveszi ezeket és zsebreteszi. Mimához fordul. Te ne mozdulj. Légy nyugodt, most nem fogsz meghalni. Alfonzhoz. Gyere elő, gazember.
Alfonz az ágy alól. Kegyelem.
János. Az életedet ajándékba kapod tőlem. Becsületszavamra. Jőjj elő.
Alfonz kibujik az ágy alól.
Most Alfonz és Mima egymás mellett áll oldalt. János a revolverrel sakkban tartja őket.
János. Nem azért jöttem, szívem, hogy szeresselek. Mindent tudtam, mindent hallottam, mégis eljöttem. Hóhérnak jöttem, szívem, édes, egyetlen szerelmem, szenvedésem, életem nyomorúsága… szép boszorkányom… büntetni jöttem. Ne mozduljatok… minden hiába. A kapunál autó áll, tele rendőrrel. Adtál rá időt, te szép, ostoba boszorkány, hogy értesítsem őket. De nem úgy lesz, ahogy gondoljátok. Most kiélem magamat, én, Jánosi János, a legnyomorultabb a férfiak közt. Most megölöm az én lelkemet és megöletem a te szép testedet, boszorkány. A hóhérral öletem meg. Párisban vagyunk, boszorkány, elvánszorgok a guillotinehoz, ott leszek, mikor azt a szép fejedet levágják. Isten legyen neked irgalmas és az én szegény lelkemnek. Alfonzhoz. Te lépj elő.
Alfonz előlép.
János. Te nem kellesz nekem a bosszúhoz. Te férfi vagy, velem egy a sorsod. Pénztárcát dob elibe a földre. Nesze itt a pénz, amiért meg akartál ölni. Ezt azért kapod, hogy most szökjél meg a hátsó traktuson, azon az ablakon, amin én bemásztam. Ezért a pénzért és az életedért hagyd cserben ezt az asszonyt. Mert csak ő egyedül menjen a guillotinera.
Mima. Ez nem igazság. A cinkosok együtt fognak menni a vérpadra.
János. Csak te fogsz menni a vérpadra. Ő elszökik és cserbenhagy téged. Az igazság pedig nem érdekel.
Mima. Ha büntetni jössz, bíró vagy.
János. Hóhér vagyok. És szerelmes vagyok. Csak te halsz meg. Ha ketten mentek a bíró elé, te őrá fogsz mindent és megmenekülsz. Azért követeled most az igazságot, hogy őt vérpadra juttasd. De nem fogod! Én a gyilkost futni engedem, fütyülök az igazságra! Gyűlöllek! Eltaposlak!
Jelzőharang.
Magister harsányan, büszkén. Felség!… A büszkeségem! Az első igazi ördögi gondolat!
Az udvar. Bravó!
Magister. Vigyázz mindenki! Tovább! Megmozdít egy emeltyűkart.
János Alfonzhoz. Gazember, szedd fel a pénzt és szökjél. Vidd az irhádat!
Mima Alfonzhoz. Elhagysz?
Alfonz. Hogyne! Felszedi a földről a pénzt.
Mima. Anyja voltam a gyerekednek.
Alfonz. Az meghalt.
Mima. A vérpadra juttatsz?
Alfonz. Inkább te, mint én!
János már nyitvatartja az ajtót, Alfonz most kirohan.
János. És most… mi ketten, édes. Fájdalmas hangon, végig. Nyugodtan és hidegen, ahogy hozzánk illik. Te meg fogsz engem érteni. Hiszen az imént magyaráztad meg, hogyan kell megölni azt, akit szeretünk. Én téged szeretlek. Most statárium van Párisban. Te gyilkosságra bujtottál fel valakit. Huszonnégy óra mulva a La Roquette-téren levágják a fejedet. És majd én leszek az, aki még azután is szeretni foglak. Jó?
Mima halkan. Ha még egyszer… csak egyszer az ágyamba jönnél.
János. Soha.
Mima. Ha még egyszer, utoljára megcsókolhatnálak.
János. Nem.
Mima. Ha még egyszer… megérinthetném a kezedet.
János. Nem.
Mima. Ha csak egyszer még hosszan rámnéznél…
János. Nem, boszorkány, nem.
Mima letérdel. Én egy beteg állat vagyok, zárass éltem fogytáig börtönbe, de kegyelmezz!
János. Nem.
Mima. Én egyszer betegen és lázban, melléd feküdtem, mellhártyagyulladással, lázban, te még örültél, hogy olyan forró vagyok… nem mondtam meg, hogy beteg vagyok… mert láttam, hogy vágyódol rám, kegyelmezz!
János. Nem.
Mima. És ha semmit se tettem, én bűnös vagyok, és te keresztény vagy, kegyelmezz!
János. Nem!
Mima a földön fetrengve, ordítva. A legutolsó szennyes féregnek, a kutyádnak, a rongynak, kegyelmezz!
János. Nem!
Mima már hisztérikus kiáltozással, akadozva, kapkodva. Én egyszer… ezt soha nem mondtam meg neked… a választásodon… egy ember vasbottal rád akart ütni… meg akart ölni… ezt ma se tudod… együtt mentünk… én felfogtam az ütést az arcommal… az arccsontom megrepedt, akkor azt mondtam, foghártyagyulladás… operáltak… emlékszel? Még csak meg se mondtam… most megmondom… kegyelmezz!
János kegyetlenül. Nem!
Magister kéjjel néz le rájuk. Bravó!
Mima. Én egyszer… mikor férj és feleség voltunk… melletted feküdtem az ágyban… te aludtál… egy félőrült szerelmes éjszaka után… kielégülten aludtál… és én úgy szerettelek, hogy nem tudtam elaludni a zokogástól… és úgy zokogtam, hogy nem akartalak fölkelteni, és kimentem… és künn az előszobábam állt a sáros csizmád… és én ráborultam a te sáros csizmádra és csakhogy megalázkodjam a nagy szerelmemben… hogy összetörjem a lelkemet… hogy a kutyádnál kutyábban szeresselek… a forró könnyeimmel… lemostam a csizmádat… a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek… emlékszel?… másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád… Kegyelmezz!
János. Nem!
Magister. Bravó!
Mima végső izgalomban, lihegve rémülten. Egy pillanatig még! Te! Én egyszer… ezt nem tudom bizonyítani… én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz… Kegyelmezz, Megkegyelmezel?
János igen rövid habozás után. Igen.
Mima felordít. Oh, te jóságos! A lábához borul, zokogva.
Magister harsányan. Állj! Állítsd meg a gépet!
Hirtelen csönd. Mima és János mozdulatlan.
Magister idegesen. Rubicante! Itt valami baj van! Ez igent mondott, pedig megint nem-et kellett volna mondania. Nézzetek utána! A horganykapocs?
Rubicante. Rendben!
Magister. A karburátor?
Draghignazzo. Tizenötön!
Magister. Szikrabontó?
Draghignazzo. A maximumon!
Magister. Nem értem, miért bocsátott meg neki! Rubicante! Mindenesetre kapcsold be a pótdinamót! Megvan?
Rubicante. Meg!
Magister. Akkor időkerék vissza húsz másodperccel! Lássuk még egyszer az utolsó jelenetet! Vigyázz! Előre! Az emeltyűhöz nyúl, izgatottan néz le Jánosra és Mimára.
Halk, rövid dübörgés.
Mima pontosan ugyanúgy, mint az imént… a forró könnyeimmel lemostam a csizmádat, a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek, emlékszel… másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád! Kegyelmezz!
János ugyanúgy, mint az imént. Nem!
Mima ugyanúgy. Egy pillanatig még! Te! Én egyszer… ezt nem tudom bizonyítani, én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz. Kegyelmezz! Megkegyelmezel?
János most határozottabban. Igen!
Mima felordít. Oh, te jóságos! A lábához borul zokogva, pontosan ugyanúgy, mint az imént.
Magister. Állj! Állítsd meg! Másodszor is ugyanaz a hiba! Nagyon izgatottan. Felség, neki megint azt kellett volna felelnie, hogy «nem», – és rá kellett volna kiáltania a nőre, hogy: «Hiába minden könyörgés, nincs kegyelem, én téged kivégeztetlek!» – és ehelyett kérem, egyszerre ellágyul, igen-t mond és megbocsát. Ordítva. Vigyázz! Mindenki maradjon a helyén. Magam nézem meg a szikrabontót, talán ott van a hiba. A gépmesteri hídról még följebb szalad a gépre.
János és Mima mozdulatlan.
Rubicante átkiált a jobboldali hídról a baloldalira Malacodához. Adjunktus úrnak jelentem, valami nyugtalanító van a gépben, nem akarom a mestert izgatni…
Malacoda. Na mi az? mi az?
Rubicante. Amióta ez megbocsátott, a csapágyak egyszerre mind felmelegedtek… Valami belső remegés fogja el az egész gépet… a finom vezetékekben az emberi könnyek felforrottak… itt valami nincs rendben.
Malacoda. Vészhütőket a csapágyakra! A vezetékeket víz alá. Vigyázz a manometerre! Odafönt négyszáz atmoszféra. Csak hidegvér.
Rubicante. Igenis.
Magister ezalatt visszaért a helyére. Minden kapcsoló egész fordulat! Minden a maximumra! Rakjatok a tűzre!
Rubicante. Nyisd ki!
Fiókák gyorsan, némán raknak a tűzre. Ezalatt:
Malacoda. Mester, ez már a legnagyobb kalória.
Magister. Ne fecsegj! Lezárni a tűztorkokat!
Rubicante. Csukd be!
Fiókák hirtelen egyszerre csukják le a tűztorkokat.
Magister. Még egyszer egy perccel vissza. Csináljuk újra ugyanazt a jelenetet! Lassan indíts! Vigyázz! Előre! Halk, rövid dübörgés.
Mima a mozdulatlanságból lassan emelkedik fel, újra kezdi ugyanúgy, mint az imént.… én egyszer minden ok nélkül egy szál… egyetlenegy szál száraz ibolyát… amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben… levélben elküldtem az anyádnak… névtelenül… minden ok nélkül… ajánlott levélben… én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz… Kegyelmezz! Megkegyelmezel?
János felordítva. Igen!!!
Mima felordít. Oh, te jóságos! A lábához borul zokogva.
Magister üvöltve. Állj! Állítsd meg!
János felordítva. Nem állj! Nem mondok mást, – igen, igen, és százszor igen, és megbocsátok és megkegyelmezek és azért születtem erre a világra, hogy megbocsássak és igen, igen, igen, igen, te szegény, bűnös asszony, megbocsátok neked, igen!!! Sírva emeli fel magához.
Magister ordítva. Rubicante! Állítsd meg a gépet!
Rubicante kiáltva. Nem lehet, mester! Eltörte a centrifugát!
Magister. Bedobni a pótszíjat! Nagy dinamó előre!
János Mimát ölelve. Szabadon lélegzem! Nem érzem a forróságot az agyamon! Megbocsátok neked, te szegény, bűnös gyerek…
Mima zokogva. Rossz vagyok!
János. Nem igaz! Hatalmasan kiáltva. Jók vagyunk! Nem, vagyunk rosszak! Igenis megbocsátok, mert szeretem az anyámat és szeretem a kis elszáradt virágot és szeretem a szegény együgyű gondolatot és ebben a förtelmes életben, ha meglátom, rárohanok és sírva csókolom, még ha mind meg is dögöltök belé, pokol fajzatja!
Mima sírva. Te jóságos, te jóságos, te szabadító! Zokogva csókolja a kezét.
Magister harsányan vezényelve, mint hajóskapitány a viharban. Vigyázz! Ki ne bocsásd a sugár hatalmából! Kapcsold be a nagy szikrázót!
János. Kapcsolhatod már!
Rubicante. Nem lehet, mester!
Magister rettenetes haraggal. Micsoda szó az, hogy: nem lehet!?
Rubicante. Amióta azt mondta, hogy szereti az anyját, az asszonyi idegek a nagy ideghárfában mind elszakadtak és most rövidzárlat van az áramfordítónál!
János. Fordíthatod már! Szeretem az anyámat! Igen! Szeretem a kis száraz virágot! Szeretem a bűnöst, mikor sír! Átöleli és magához szorítja Mimát. Szeretem mint a testvéremet!
A gépből zugás, dübörgés hallatszik.
Malacoda. Mester, az embervér felforrt a tartályokban! Kicsordul és ég!
Magister. Oxigénhütőket!
János. Szeretem mint a testvéremet!
A gépből recsegés, dübörgés.
Malacoda. A láncok úgy szakadnak, mintha papirból volnának!
Rubicante. Pattognak a szigetelők! A nagy áttétel elszakadt! Mester, valami kárhozat fut végig a gépen!
János. Ne sírj, gyermekem, az élet keserű, de a szeretet édes, mint a virágméz! Szeretettel simogatja. Nézz rám. Milyen más most a szemed!
Mima. Szabadító!
Zugás a gépben.
Rubicante lerohan a helyéről. Mester!… Attól az egy igen-től, amit az ember kimondott, tönkremegy a gépünk. Mint egy éles homokszem, úgy fut végig a finom szerkezeteken, végigkarcol és hasít mindent! A sugarak elgörbülnek! A babák valami ismeretlen fájdalomtól remegnek! Valahol hiba volt a számításban!
Magister lerohan a gépről, gyűlölettel áll meg Jánossal szemben. Egy homokszem! Ez az átkozott egy kis porszem, gyémánt vagy micsoda, ami mindnyájukban benne van, ez az, amit nem tudtam megőrölni, megolvasztani, átkozott szem gyémánt!
Hatalmasan kondul meg a gépben egy harang és szakadatlanul szól.
János dacosan néz farkasszemet a Magisterrel. Mima János lábánál ül a földön és rajongva néz fel rá.
Mima rajongva. Harang! Édes harangszó!
Magister. Mi az?!
Malacoda. A harangok maguktól megszólaltak, mester! A vezetékük nem funkcionál!!
Draghignazzo. A kerekek visszafelé forognak, mester!
Calcabrina. A nagy szíj visszafelé fut, mester!
Alichino. Baj van, mester!
Rubicante rettenetes kiáltással. Vége a gépnek!
Mima diadalmasan felordítva. Vége a gépnek! Szabadítóm! Hallod a harangot?
Állandó zugás, a harang szakadatlanul szól.
Magister görnyedezve, öklét rázva János felé, aki összefont karral áll és büszkén néz le rá. Felséges uram… félmillió év munkája omlik itt össze előtted! Egy porszemen, egy szón dűl össze az ördögi lángész nagy alkotása! Felség, ezúttal nem birtam ezzel az emberállattal! Van bennük, legbelül, legalul, legmélyen, valami csöppnyi csöpp, ami romolhatatlan! Mikor már olyan rothadt, hogy visít az ördög az örömtől, akkor még mindig felcsillan benne ez a fényes porszem, ez a kis örökmécs, talán a Napnak egy paránya, talán az ő istenüknek egy vércsöppje, – ezt mind magával hordja, csak nem tudni, hol és mikor bukkan rá a kutató! Romlott, egyre jobban, gyönyörűen romlott, már gyűlöletből embert készült ölni… már a gépnek ebben a rekeszében… itt, ni… már várt a hóhér és a vérpad… A gép egy vasfedője némán nyílik. Látni a lenyugvó nap fényében komoran meredő guillotinet. És akkor egyszerre kibuggyant belőle ez a puha, «igen!», amikor legkevésbbé vártam, egy semmiségnél, egy giccsnél, egy buta, fantáziátlan közhelynél, egy lapos, ordináré kis csacsiságnál! Egy semmi, egy szó… de végigfutott a gépemen és tönkretette. A földre rogy, ott fetreng, mint a hernyó.
János elbocsátja Mimát. Harsányan, ünnepélyesen kiáltva. Istentől származom! Istentől származom! A messzeségből egyetlen erős, felujjongó trombitaszó hallatszik, aztán elhal. Boruljatok le a fényes porszem előtt, amit tőle kaptam útravalónak, amivel eljegyeztem magam az én Uramnak, boruljatok le!
Hatalmasan dördül meg az orgona hangja a gépben.
Rubicante Mester, magától dörög az orgona! Mester! Maguktól énekelnek a sípok!
Alichino fájdalmasan felsivítva. Fellázadt a rab orgona!
Hotelportás feldultan rohan elő a gép egy nyílásából, hadarva beszél. Szaladj, nyiss ajtót a magyar milliárdosnak! Hozta isten Párisban, méltóságos uram! Egy hölgy várja önt! Fájdalmasan felzokog. Én vagyok mindennek az oka, mert én adtam át neki a levelet. Keservesen zokog.
János. Ne sírj! Én azért jöttem a világra, hogy megbocsássak neki és neked és mindenkinek, aki ellenem vét, még nektek is, büdös ördögök.
Claribella más nyílásból rohan elő. Én nem akartam hozzád feleségül menni, én tudtam, hogy mást szeretsz, de égette az agyamat a forró sugár… Én tisztességes vagyok! Jánoshoz rohan és leborul előtte.
János. Jó vagy és tiszta vagy és mind azok vagyunk és bocsásd meg nekem, hogy megütöttelek, de nem tudtam, mit cselekszem!
Portás felzokogva. Én adtam neki a levelet!
Férj Mima első férje, előrohan egy más nyílásból. Én szerettem őt, nem akartam elkergetni, meg akartam bocsátani neki, de égek valamitől!
Alfonz más nyílásból rohan elő. János! A barátod akartam lenni! Nem birtam, mert nincs szívem, kivették a szívemet… késsel vágták ki a szívemet, János!
Portás felzokogva. Én adtam neki a levelet!
Férj. Térj vissza hozzám! Mimának mondta.
Mima. Édes, jó, szegény uram! Hogy dobolnak a szíveim! Két szívem van! Idegen vér ég bennem! Meggyulladok!
János. Bocsássatok meg nekem mind, mind!
Alfonz felordítva. Kivették a szívemet!
A vasfedők egymásután maguktól kinyílnak, a babák mind kirohannak és térdreborulnak János előtt. Sírnak, a kezüket tördelik.
Francia nő felkiált. Nem akartalak gunyolni! Idegen hang szólt belőlem!
János. Nyugodjatok meg! Mindent tudok!
Groom. Én gyerek vagyok! Szegény kis gyerek vagyok! Mit tettek velem!
Magister kétségbeesetten. Miért beszélnek ezek össze-vissza?
Rubicante harsányan. Felszabadultak, mester! Össze-vissza érik őket a sugarak!
Magister. Összefogdosni valamennyit! Vissza a jégre!
Rubicante. Felszabadultak a sugarak hatalma alól!
Portás zokogva. Én adtam neki a levelet.
János. A szívetekbe látok, ti szegény rab lelkek!
Alfonz. Barátod akartam lenni! De kivették a szívemet! Úgy fáj a helye!
Férj Mimához. Édes jó feleségem!
Mima. Szegény jó uram!
Alfonz ordítva. Nem akartam csalni! Nem akartam lopni! Végtelen fájdalommal, panaszosan. De nincs szívem! Nem akartam ölni! Úgy vérzik a szívem helye! Úgy fáj!
János felszalad a gépre.
Mima végtelen fájdalommal, Jánoshoz, kiáltva. Mit tettél velem! Te élő ember! Úgy égnek a szíveim! Fájnak a szíveim! Két tenyerét két szívére szorítja.
Mindezek alatt a harang és az orgona szakadatlanul szól a gép belsejében, ugyancsak szünetlenül hallani a zugást, morajlást, tompa dübörgést.
János már felment a gép felsőrészére, onnan lekiált, mindent túlharsogva. Mind az én testvéreim vagytok! Mind az én szegény testvéreim vagytok Istenben!
Ujjongva harsan fel egy trombita valahol a magasban.
Rubicante minden lármát túlordítva. Felforrt a víz a kazánokban! Szabadon futnak az áramok! Meggyulladt a gép!
Fiókák teljes erejükből visítva. Hejj! Hejj! Hejj! Hejj!
A fiókák és az összes ördögök lemenekülnek a gépről. A fiókák visítanak, miközben leszaladnak. Valamennyien lent kuporodnak le, a színpad sarkában. A gép füstölni kezd, a kéményekből lángok csapnak elő, a zugás, dübörgés erősödik. Az udvar hirtelen feláll.
János már egészen fenn áll a gépen, a tetején, néhány baba közt, akik a lábaihoz borultak és térdét átölelték. Nagyon harsányan kiált, minden zajt túlharsogva. No, büdös ördögök, én most itthagylak titeket, veszekedjetek meg, ahányan vagytok! Hol a kalapom?!
Malacoda alulról felkiált hozzá. Ilyenkor a kalapját keresi? Örüljön, nyomorult, hogy megmenekült!
János leordít hozzá. Hogyne! Majd itthagyom nektek a kedves kis kalapomat, ti kutyazsírral kikent, ronda, kénköves ördögök! Az egyik babától átveszi a kalapját, feje fölött meglengeti. Én édes rakott káposztám, jó kis Ilonkám, drága feleségem, mit tettem veled, mit tettem veled! Jövök már Ilonkám, csak tartsd melegen a vacsorát! Hatalmas diadalordítással. Ajánlom magamat! A gép legfelső pontjáról hátul leszalad, eltünik.
A babák lassu mozgásokkal széledeznek a gépen, most egyik se szól, mindnyájan csöndesen zokognak.
Magister aki eddig megtörten támolygott és ájuldozott lenn a színpad elején, az ördögei közt, akik támogatták. Felség… meneküljön, aki tud… én itt maradok… Erőre kap… és újra kezdem! Kiegyenesedik, a színpad közepére áll, harsányan kiált. Újra építeni! Újra kezdeni!
Az udvar elmenekül a nézőtéren át, kirohan a nézőtérről.
Magister erőre kapva. Malacoda! Rubicante! Előre, pimasz ördögök, mind! Megmenteni a babákat! A babákat!
Az ördögök kétoldalt láncba fonódnak és a rémüldöző babákat összeterelik. Mikor a babák jönni látják őket, felsikoltanak, zokognak, félnek, reszketnek.
Mima most a gép legfelső részén áll, ott ahol János elszaladt. Karjait fölemeli, hátrakiált János után. Te élő ember, mit tettél az én két szívemmel? Végtelen fájdalommal felzokogva. Mit tettél velem, te drága, jó élő ember!
Magister. Eresszétek elibük a függönyt, hogy egy se szabaduljon!
A nagy vörös függöny hirtelen leereszkedik.
XXI. KÉP.
A függöny előtt most egyesegyedül a Magister áll, zordul összefonva karjait a mellén.
A zugás, dübörgés, harang, orgona, emberhang, sikoltozás most fojtottan hallatszik, tompul. Egyszerre mennydörgésszerű hatalmas robaj hallatszik, mely lassan elhal. Ugyanekkor az egész lárma nagyon csöndesre, távolból hallatszó dübörgéssé csöndesedik, amely azonban tovább szól, szakadatlanul.
Rövid szünet.
Aztán jobbról megjelenik a szomorú csapat. Mima kivételével az összes babák, szorosan egymás mellett, mint egymáshoz láncolt rabok, lehorgasztott fővel jönnek. Az ördögök vasvillákkal kísérik őket. Átvonulnak balra, a lépcsőn le a zenekarba, a mélységbe, ahonnan jöttek. Az őket kísérő ördögök velük együtt tünnek el.
Magister miután elvonultak előtte. Gyűlölettel. A jégbe valamennyit! A leghidegebb jégre fagyasszátok vissza valamennyit, hogy millió évig is elálljon!
A csoport eltünik a mélységben.
A hátsó zaj erőre kap, felzug, főként a harangot és az orgonát hallani.
Most jobbról, egyedül jön Mima, ugyanabban a fehér lepelben, amelyben először megjelent, hátrakötött kézzel, Malacoda és Rubicante közt. Őt csak az ördögfiókák kísérik, görnyedve, guggolva mennek mellette. Mima némán, felemelt fővel, kibontott hajjal, sápadtan, lehunyt szemmel lépdel, mintha élő-halott volna. Lassan megy ez a csoport is a többi után. Rettenetes dübörgés, dörgés, csattogás a függöny mögött, mintha a haldokló gép utolsó búcsút ordítana Mima után.
Mikor Mima eltünt, a zaj lassan teljesen elcsöndesedik, csak a harang szól, egyre halkabban.
János szerényen jelenik meg jobbról. Bocsánatot kérek, de hogy a fenébe kell innen kimenni?
Magister zord tekintettel, összefont karral nézi. Nem felel.
János. Futkosok itt jobbra-balra, könyörgöm és nem találom a kijárást
Magister nem felel, csak nézi.
Malacoda jön fel a zenekarból, a lépcsőn, baloldalt, ahol Mimát lekísérték. A lépcső felső részén megáll. Jánoshoz. Mit akar?
János szerényen. Haza szeretnék menni, vacsorázni, könyörgöm. Merre van itt a kijárás?
Malacoda. Maga csak menjen mindig a káposztaillat után. Érzi?
János a levegőbe szaglász. Hát úgy… nagyon messziről…
Malacoda. Hát csak mindig menjen utána, pontosan a szag után…
János. Köszönöm szépen. Megint körülszaglász a levegőben, aztán balra mutat. Úgy érzem, erről jön! Alázatosan kalapot emel. Istennek ajánlom! Szaglászva megy el balra.
Magister és Malacoda erre a köszöntésre hirtelen bosszusan félrefordul mind a kettő, mind a kettő nagyot prüszköl.
A harang halkan, szeliden szól.
Magister összefont karral fordul János után, nézi, követi a szemével. Nem érdemes hinni az emberekben. Én hittem bennük… és csalódtam. Sóhajt.
Malacoda tiszteletteljesen. Mester!
Magister ránéz.
Malacoda. Nem kellett volna elereszteni.
Magister. Amíg él, nincs jogom itt tartani.
Malacoda. De kérem, lármát fog csapni a földön, majd jár a szája… mesél… nagy szégyenben maradunk…
Magister. Nem hiszik el neki. Azt fogják mondani, hogy álmodta. Nagyot sóhajt és elmegy jobbra.
Malacoda felmegy a színpadra, baloldalt megáll, körülnéz, hogy nem látja-e senki. Balra, a színfalak mögé int.
Két fióka balról behozza a földgömböt és leteszi ugyanoda, ahol az első felvonásban állt, aztán visszaszalad, el.
Malacoda zsebéből kiveszi a nagyító lencsét és vizsgálgatni kezdi a földgömböt. Aztán, ugyanúgy, mint az első felvonásban a Magister, kis fényfoltot vetít a vörös függöny közepére. A vörös függöny szétnyílik.