A vörös malom

A pokolban. A szín háttere: síma fekete függöny. Vérvörös szőnyeg a földön. Ugyanilyen szőnyeggel bevont lépcső vezet le a színpad egész szélességében a zenekarba. A zenekarban karosszékek, szemben a színpaddal.

A színpadon oldalt földgömb, állványon.

Kis ideig üres a színpad.

Malacoda ördög nagy amerikai pápaszemmel, vörös zubbonyban, balról besiet, a középig jön. Drótnélküli telefonkészüléket hoz, ezt szájához és füléhez illeszti. Halló! Igen. – Itt a pokol mélységes feneke. Igen, kérem. A Magister kísérleti telepe beszél. Én vagyok, Malacoda adjunktus. Tudomásul veszem és a Magisternek azonnal jelenteni fogom. Értettem, kérem. Igen. Őfelsége, az udvar és a magas kormány elindult és néhány perc mulva programm szerint ideérkezik. Köszönöm.

Balról besiet a Magister. Mérnök, feltaláló a pokolban. Talpig vörösben. Frakkja, nadrágja, harisnyája, cipője vörös, csak inge, nyakkendője és mellénye fehér.

Magister. Nos, Malacoda?

Malacoda. Ebben a pillanatban jelentik telefonon, mester, hogy az udvar elindult. Néhány perc mulva itt lesz Őfelsége és a kormány.

Magister. Köszönöm, Malacoda. Csodálkozva nézel rám. Fanyarul mosolyog. Igazad van. Szégyen, de izgatott vagyok. Kérlek, ezen a nagy napon állj fokozottabb mértékben rendelkezésemre.

Malacoda. Hű szolgád és bámulód, uram, félmillió év óta. Jóban, rosszban. Ideges vagy.

Magister. A hiúság teszi. Nem csoda. Még itt a pokolban is fázom ettől a naptól. Malacoda! Ma megindul, először indul meg a gép, a nagy találmány, amelyen félmillió év óta dolgozunk. Elgondolni, hogy annyi munka, annyi kínlódás után, végre kész és publikum elé kerül! Elgondolni, hogy ott áll, lent a nagy gépteremben, befűtve, minden porcikájában munkára készen és hogy ma végre megmutathatja, mit tud. Az én találmányom, pokoléletem nagy műve, a vörös malom, a Corruptor Magnus, a Psychocorruptor Infernalis, a pokoli gondolat és az ördögi ötlet legszebb mechanikai csodája!

Malacoda. A te lángeszed dicsősége, mester! Te vagy a pokol Marconija!

Magister. Kevés!

Malacoda. A pokoli Edison!

Magister. Még ez is kevés!

Malacoda. Te vagy a poklok Leonardo da Vincije!

Magister. Ez már beszéd! Ah, Malacoda, csakhogy ma végre odajuthattunk, hogy levethettem a munkászubbonyt és felölthettem az ünnepi ruhát felséges uralkodóm tiszteletére, aki eljön az ő kíséretével, megtekinteni a találmányomat. Ah… Malacoda! De hagyjuk most a lírát. Nem kell érzékenység. Hidegvér, ezer szem, nyugodt kéz. Milyen az új frakkom?

Malacoda. Kifogástalan.

Magister. Mert erre is sokat adok. Nem vagyok elhanyagolt szobatudós. A zseni legyen szép, kívülről is. Zsebkendőt tart az orra alá. A parfümöm?

Malacoda. Bódító.

Magister. Szintétikus. Magam kevertem. Sokkal intenzívebb, mint az igazi záptojás. Kénhidrogén és ammoniák. Csodabüdös. Kéjjel szagolja.

Malacoda. Elragadóan büdös.

Magister. Köszönöm ezt a kis hizelgést is, Malacoda. Jól esik. Kezet szorít vele. De most munkára. Az utolsó ellenőrzés. Az utolsó utasítások. Tapsol. Scarmiglione! Alichino! Calcabrina! Cagnazzo! Barbariccia! Libicocco! Draghignazzo! Ciriatto! Graffiacane! Farfarello! Rubicante!

A megnevezett munkás-ördögök nevükre egyenként beszaladnak. Mindeniknél valami gépész-szerszám van. Jobbról-balról jövet köréje kuporodnak. Barbariccia lemegy a zenekarba.

Magister. Már jelezték az udvar érkezését. A bemutatás nagy napja elkövetkezett. Ti hű munkatársaim voltatok a gép megépítésében. Ma mutassátok meg, hogy igazán a tűz gyermekei vagytok, és méltók vagytok a nevekre, amiket a nagy Dante adott nektek. Legyetek fürgék, ügyesek, gyorsak és okosak a kezelésben.

A munkások. Igen, mester.

Magister. Rendben van minden?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Emeltyű, szellentyű, billentyű, forgattyú, tolattyú, lengettyű, dugattyú, lövettyű?

A munkások. Rendben van, mester.

Magister. Kelepek, telepek, szelepek?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Alapok, kalapok, falapok?

A munkások. Igen, mester.

Magister. Minden legkisebb részecske jól simul, nyomul, mozdul, tolul, fordul?

A munkások. Simul, nyomul mozdul, tolul, fordul.

Magister. Hát akkor…

A nézőtérre belép egy ördög, a pokol királyának adjutánsa.

Magister. Nos? Mi az?

Adjutáns harsányan kiáltva. Vexilla prodeunt Regis Inferni!

Magister. Ah! Máris? A szívére teszi a kezét. A munkások felugrálnak.

Barbariccia a zenekarból. Vexilla prodeunt Regis Inferni!

Magister. Vexilla prodeunt! Őfelsége zászlói közelednek! Itt a nagy pillanat! Gyorsan! Cagnazzo, Barbariccia! A reflektorokhoz! Malacoda, szólj a zenekarnak! Scarmiglione, a dinamohoz! Alichino, a lendkerékhez! Calcabrina, a kazánokhoz! Libicocco, a centrifugához! Draghignazzo, a manométerhez! Ciriatto, az olajozókhoz! Graffiacane, a hanglemezekhez! Farfarello, az áttételekhez! Rubicante, fel a gépmesteri hídra!

Ahogy mondta, mind elrohantak, jobbra-balra. Most egyedül marad. Egy-két lépcsőt lejön a zenekarba. A színfalak mögött megszólal az Ördöghimnusz. A nézőtéren át bevonul Sátán, a pokol királya, udvarával. Elől jön az adjutáns, aki az imént kiáltott. Utána a két zászlótartó a két feketevörös zászlóval. Utánuk egyedül a Sátán, talpig vörösben, hatalmas szarvakkal, koronával a fején. A Sátán után a hét árk-ördög, kis koronával a fejükön, kétágú villával a kezükben. Lassan vonulnak előre. A két zászlótartó a zenekaron át a lépcsőzetre megy és jobbról-balról feláll. A zene elhallgat.

Magister. Hódolattal üdvözlöm ő pokoli felségét, hatalmas uramat, aki megtisztelte szerény munkám hajlékát.

Adjutáns. Őfelsége szívesen jött a nagyhírű találmányt megtekinteni. Reméli, hogy nemcsak az ő megelégedését, de az egész pokolfajzat dicsőségét fogja kivívni a mester találmánya. Őfelsége azt kívánja, hogy minden felesleges ceremónia mellőzésével azonnal térjünk a dologra.

Magister. A felség óhaja parancs. Méltóztassanak helyet foglalni. Az udvar bevonul a zenekarba és helyet foglal a karosszékeken. A két zászlótartó lemegy a lépcsőn és jobbról-balról a földre kuporodik.

Magister felszalad a színpad közepére. Úgy hát… Felséges uram, magas kormány, engedelmükkel röviden ismertetni fogom találmányom lényegét. Én egy emberrontó gépet csináltam. Műszaki neve: Psychocorruptor. Psyché: az lélek. Corrumpere: annyit tesz mint: elrontani. Tehát: «Psychocorruptor» azt jelenti, hogy lélek-elrontó. Az én gépem igazi büszke ördögi gondolat. Beledobsz egy ártatlan, tiszta, becsületes embert és egy óra mulva másik végén kijön egy kész gazember. Ez az egész. Hogy mi volt vele a célom? Semmi. Szeszélyből csináltam, mint Edison a grammofont. Ötletből, viccből, nyugtalanságból, gonoszságból, zseniből! Ördögi feladat: rontani. A jóból rosszat csinálni. És ezt produkálja ez a hatalmas malomgép, amely itt lent türelmetlenkedik a lábunk alatt a nagy gépteremben. A jó emberből rosszat csinál. Ahogy beledobod a jó embert, sorra őrli meg az illuzióit, koptatja a hitét, szaggatja a tisztességét, megtöri a szeretetét, bepiszkolja a szerelmét, megkeményíti a szívét, elveszi a becsületét, – megőrli, mint a malom, mindazt, ami benne nemes, ami isteni!

Az udvar. Bravó!

Magister meghajol. Fenn a földön vannak már régóta ilyen emberrontó intézmények. A nagyvárosok. Az ártatlan vidéki jófiú felmegy Párizsba és húsz év alatt Párizs elrontja. De ez húsz év. Az én gépem ezt egy óra alatt végzi el. Rohamosan vágtat át az ember a malom rekeszein, lélekzethez se jut, s a gép elvégzi hatvan perc alatt azt, amihez egy romlott nagyvárosnak évtizedekre van szüksége. Félmillió évig dolgoztam, felséges uram, ezen a gépen! Néha már-már kedvemet vesztettem, de akkor eszembe jutott, hogy milyen istentelen gazságot csinálok, – és ebből újra meg újra erőt merítettem. Ma végre itt áll készen a bemutatásra, az első kísérletre. Felhasználtam hozzá mindazt, amit az emberi kutatás a mai napig kitalált. Teremteni mi nem tudunk, felség. De amit más teremtett, azt rosszra felhasználni a lángész szikrázásával, – ez a mi dicsőségünk.

Az udvar. Bravó!

Magister. Nincs az az anyag, nincs az az erő, nincs az a gépészi kombináció, ami ebben a malomban benne nem volna. Holt és élő anyag keveredik benne egy csodaszörnyeteggé, melynek külseje érc, de belseje izzik, nyüzsög, a mindentől ami benne van.

Adjutáns. Őfelsége azt kérdi, hogy mégis, milyen anyagokból és milyen szerkezetekből van összetéve a malom.

Magister. Van ebben minden, felséges uram, de itt nem üres szó az, hogy «minden», de minden, minden van ebben a gépben.

Izgatottan, fáradtan ül le a lépcsőre, ott vizionáriusan, tranceban, halkan mondja:

Magister. Preparált emberek vannak benne, felséges uram. Rab lelkek és testek, amiket a földön fogdostam össze. Itt a nagy műtőteremben sok ezeréves életre preparáltuk őket. Vágtuk a testüket, hipnotizáltuk a lelküket… szereket kaptak… elevenen vannak bebalzsamozva… élő bábuk… némelyiknek három szíve van… és nincs veséje. A másiknak kiszedtük az idegeit. Az agyvelejükön lékek vannak. Az egyiknek nincs becsületérzése. A másiknak háromszoros adag érzékisége van. Az egyik csak felejt. A másik csak emlékezik. A harmadik csak hazudik. Élnek és mégis bele vannak komponálva a gépbe. Sugarak és áramok igazgatják őket. Lemezek beszéltetik őket. Könnycsatornák ríkatják őket Csiklandós sugarak nevettetik őket. Erős áramok forralják őket. A szerelmük égő hipnózis… a gonoszságuk alkohol… a közömbösségük kokain… a rajongásuk hasis… Rettenetes dolgot csináltam a rabjaimmal… de most felségesen játszanak benn a gépben… úgy illeszkednek bele, mint a kerekek, szijjak csavarok, dugattyúk… összejátszanak a géprészekkel, a sugarakkal, az áramokkal… Hirtelen felkiáltva. Óhajtod látni a babáimat, felség?

Adjutáns. Őfelsége a legnagyobb érdeklődéssel kéri az ily módon preparált emberbábúk bemutatását.

Magister felszalad a lépcsőn. Rubicante!

Rubicante (beszalad, megáll.)

Magister: A babákat!

Rubicante. Igenis, Magister. Leszalad a lépcsőn, a zenekarban csapóajtót nyit fel, a mélységben eltűnik. Hallatszik, amint mondja: A magister a babákat kéri!

Magister. A babák jégen vannak. Emberi szervezetük nem bírná ki a mi klimánkat.

A babák menete megjelenik a csapóajtóban, felmegy a lépcsőn. Az ördögök körülveszik, terelik őket. A babák: a második felvonás összes szereplői, Mima kivételével. Mind abban a ruhában vannak, amelyben szerepelni fognak. Lassan vonulnak fel, szomorú, élő-halott, néma menet, lehunytszemű, hipnotizált rabok. Fenn a színpadon megállnak.

Magister gyönyörködve és büszkén mutat rájuk. A malomköveim, felség! Most némák és bágyadtak. Olyanok, mint a halottak. De ha az áramvezető sugár éri őket, életet kapnak. Rubicante! A viola sugarat!

Viola sugár suhan végig a csoporton. A babák lassan élednek, mozdulnak, előbb igen halkan, majd fokozatosan hangosabban beszélnek. Valamennyi egyszerre kezdi mondani a szerepét, amit a második felvonásban mondani fog. Csevegés, sírás, nevetés, kiáltozás, össze-vissza, mozgással.

Magister vezényelve. Vissza a sugarat!

A sugár lesuhan róluk. A lárma elhalkul, majd egészen elhallgat. Megint a néma, mozdulatlan, halott csoport.

Magister. Vigyétek őket le a gépterembe!

Az ördögök kiterelik a csoportot jobbra.

Magister Rubicantehoz, aki nem ment ki. Most hozzátok Mimát!

Rubicante lerohan a lépcsőn a mélységbe.

Magister. Most, felséges uram, most jön a fő-baba! A nő! A nő, aki ront. A szép. A gonosz. A nő.

Rubicante és az iménti ördögök a mélységből felkisérik a lépcsőn Mimát. Mima fehér ruhában, sápadtan, lassan megy fel a lépcsőn, mint ahogy a többi baba ment. Fenn a színpad közepén megáll. Az ördögök tisztelettel, lábujjhegyen elhúzódnak tőle, a színpad sarkában a földre kuporodnak.

Magister. Nézd felséges uram, milyen tökéletes! Lángok lobognak a bensőmben, ha nézem. Évezredek kellettek, amíg kitenyésztettem az emberek közt. Egy babyloni leányon kezdtem. Túlságosan vérengző volt. Akkor a lyoni szűz mártirok véréből kevertem rokont egy generációjához. Aztán Messalina-vért kapott. Mikor nem volt elég kegyetlen és elszánt, egy Borgia-rokont kevertem a családjához. Van benne egy Bonaparte-rokon vére. Van benne Petrarca-vér, hogy lágy és költői legyen. Beethoven-vér. És minden nagy komédiás véréből egy csöpp, a régi görög szinészektől egészen Duseig! Mikor megvolt, megszületett, felnőtt, elkárhozott, elraboltam és a műtőterembe vittem, felség. Az ereiben megkettőztem a vérmennyiséget. Az idegeihez még egy idegrendszert szőttem a testébe. Most két ideghálózat reszket benne. A szivéhez még egy szivet ültettem. Most két szíve van.

Adjutáns. Hogy hívják?

Magister. Mindegy. Neve nincs. Én Mimának hívom, mert az latinul komédiásasszonyt jelent.

Adjutáns. Mit tud?

Magister. Mindent tud. Ha én a sugárral igazgatom. Ő az én nagy rontógépemnek a szíve közepe. Felség, óhajtasz mintát látni abból, amit tud?

Adjutáns. Őfelsége kívánja.

Magister a színpad bal szélére megy, az ott elhelyezett kis villanyos kapcsolótáblán megmozdít egy konnektort. Méltóztassanak figyelni. Rábocsátom az áramvezető sugarat. Fel fog éledni. Mozdulatára éles fénysugár éri Mima arcát.

Mima lassan megmozdul, kinyitja a szemét, elmosolyodik, fellélekzik, jobbról-balról a két szívére teszi a kezét.

Magister. Méltóztassanak figyelni. Bemutatom, hogy hogy tud szeretni. A konnektorhoz nyúl. A sugár megrezzen Mima arcán.

Mima nagy, forró szenvedéllyel. Szeretlek minden idegemmel, te szép, erős, forró legény, törj magad alá, csókold sebesre a számat, imádlak mint az Istent, meghalok érted, meghalok érted…

Magister. A konnektorhoz nyúl. Méltóztassanak figyelni. Most gyűlölni fog. A sugár rezzen.

Mima szenvedéllyel. Gyűlöllek minden idegemmel, te rút, gyönge, hideg szörnyeteg, menj tőlem, utálom a szádat, gyűlöllek mint az ellenséget, pusztulj el, pusztulj el! Elhallgat, kis szünet.

Magister. Most egy kis mutatvány. Gyűlölet és szerelem gyors váltakozása. A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen.

Mima. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek. Gyűlöllek. Szeretlek.

Magister. Közömbösség! A konnektorhoz nyúl, a sugár rezzen.

Mima megvetően. Tőlem jöhet, mehet, mondhat, amit akar, bánom is én, még ha főbe is lövi magát, semmi közöm magához.

Magister. Most hazudni fog! Rezzenti a sugarat.

Mima szenvedéllyel. Gyereket akarok, gyereket, tőled gyereket, anya akarok lenni, a te édes, szép gyereked anyja akarok lenni, – forrón felkiáltva. Gyereket akarok tőled!

Magister. Most az ellenkezőjét! Rezzenti a sugarat.

Mima. Nem akarok gyereket, csak gyereket ne, így se tudunk megélni és nem akarok szülni, elrontja a termetemet. Jolán is attól olyan széles, megölöm magam, ha másállapotba jutok!

Magister. Más példa. Rezzenti a sugarat,

Mima. Utálom az ékszert, nem kell, sose viseltem ékszert! Rezzen a sugár. Vedd meg édes, azt a gyöngyöt a Seligmannál, nem tudok aludni, meghalok, ha meg nem kapom, imádom a szép ékszert, azért vagyok asszony.

Magister. Más! Rezzenti a sugarat.

Mima. Kikérem magamnak, az uram nem nyúlt hozzám egy év óta! Rezzen a sugár. Oh, édes, édes, esküszöm, tegnap éjjel az uram karjaiban is rád gondoltam!

Magister. Házasság! Rezzenti a sugarat.

Mima. Nem leszek a feleséged soha! Meg akarom mutatni, hogy nem azért adtam oda magamat, hogy elvégy, nem leszek a feleséged soha! Rezzen a sugár. Ha egy hónapon belül el nem veszel, megcsallak, elhagylak, te gyáva, szégyeld magad, bujkáló szeretődnek jó vagyok, de a nevedet, azt nem adod nekem!

Magister. Esküdni fog! Rezzenti a sugarat.

Mima. Igen gyorsan. Esküszöm anyám életére, hogy fehér, apám életére, hogy fekete, esküszöm szüleim életére, hogy se nem fehér, se nem fekete. Esküszöm boldogult anyám sírjára, hogy itt állok, boldogult apám sírjára, hogy nem állok itt, esküszöm szüleim sírjára, hogy állok is itt és nem is állok itt. Úgy gyógyuljon meg a beteg nővérem, hogy ez, ruháját mutatja, egymillióba került, úgy legyen szerencsém az életben, hogy nem került egy millióba. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem csókolóztam, esküszöm mindenre, ami szent, hogy csókolóztam. Úgy legyek valaha boldog, hogy ez igazi selyem… ruháját megemelve a harisnyáját mutatja… Úgy légy te valaha boldog, hogy műselyem. Esküszöm, hogy ma hétfő van, esküszöm, hogy ma kedd van, esküszöm, hogy ma szerda van, esküszöm, hogy ma csütörtök van…

Magister: Satöbbi, péntek, szombat, vasárnap. És?

Mima: És esküszöm, hogy megesküdtem, hogy soha nem esküszöm. A sugár rezzen.

Magister. Tud még ezerszer ennyit, de rövid az idő. Még csak néhány apróság. Rezzen a sugár. Egy igen nehéz helyzetben gyorsan feltalálja magát és meg is oldja a helyzetet.

Mima igen gyorsan. Nem igaz, nem igaz, nem igaz, szégyeld magad, hogy betörted az ajtót, mit jelent az, hogy itt vagyok az Ödönnél? Azért jöttem ide, mert beteg szegény, látod, azért fekszik az ágyban és én nem feküdtem mellette, csak ültem az ágya szélén és borogattam és azért vettem le a ruhámat, hogy be ne vizezzem a borogatással és azért vettem le a fűzőmet, mert szorított, és hogy’ borogassak fűzőben, ki borogat fűzőben, mikor nem lehet borogatni fűzőben… de minek is beszélek annyit, pfuj, hiszen te őrült vagy, ez az egész gyanusítás jellemzi a te aljas gondolkozásodat és piszkos fantáziádat, ölj meg, ha akarsz, de hogy lásd, mennyire szeretlek, nem bánom, haljunk meg együtt, hol a revolver, várj, várj, nem, ne te ölj meg engem, majd előbb én öllek meg téged és aztán magamat!

Magister. Most még csak köszönni fog, szép skálában lefelé, rang szerint. Rezzenti a sugarat.

Mima. Lábaihoz borulok, felséges uram. – Hódolattal üdvözlöm, fenség. – Van szerencsém, kegyelmes uram. – Jónapot, méltóságos uram. – Jónapot, tanácsos úr. – Jónapot, Frédi. – Jónapot, Pista, na, egészségesek a lovak? – nagyon megvetően. Jónapot, Kaufmann úr.

Magister. Nevet! Rezzenti a sugarat.

Mima hiszterikus jókedvvel, túlzóan felkacag, hosszan, nagyon.

Magister. Sír! Rezzenti a sugarat.

Mima tragikusan felzokog és lassan csöndes sírásba halkul, majd lihegve elhallgat. A sugár lerezzen róla.

Magister előlép, büszkén mosolyog. Voilà! Meghajol.

Az udvar. Bravo! Bravo! Tapsolnak.

Magister. Vigyétek a gépterembe, óvatosan, vigyázzatok rá, mint a szemetek fényére. Hatvanezer ampères sugár mind a két szívére!

Rubicante jobbra előremegy, utána az ördögök tisztelettel kísérik, vezetik Mimát jobbra. Kimennek. Aztán az ördögök visszajönnek Rubicanteval együtt, két csoportba oszolva, jobbról-balról lekuporodnak a színpad széleire.

Magister. Most tehát, felség, az én élő bábuim a helyükön vannak, a gép munkára készen áll. Most már csak valami földi ember kell hozzá, akin bemutathassa, hogy mit tud. Erre nézve bátor leszek indítványt tenni. Méltóztattak látni tudományomat, amellyel földi embereket így preparáltam. Ha most én hozok ide egy jó embert, hogy bedobjuk a gépbe és elrontsuk, joggal hihetik, hogy csalás van a dologban, hogy ez a jó ember, akit bedobok, szintén valami ilyen preparált bábú. Ezért azt indítványozom, méltóztassanak maguk, méltóztassék maga őfelsége a földi életből kiválasztani azt az embert, akin a malom tudományát bemutassuk.

Adjutáns. Őfelsége kíváncsi, hogy mi ennek a módja.

Magister a földgömbhöz megy és réznyelű nagyítólencsét, igen nagy lupét vesz elő. Nagyon egyszerű. Nagyítólencsénkkel rávilágítunk a földi élet egy-egy picinyke pontjára. Szétnézünk a világban, a derék emberek közt és kiválasztjuk azt, aki a legromlatlanabb, legtisztább, legbecsületesebb, a legjámborabb. Azt lehozzuk ide és beledobjuk a malom garatjába. Természetesen férfit. Mert nőt rontani olyan volna, mint sót sózni, olajat zsírozni, mézet cukrozni, tűt szúrni, kardot vágni, jeget hűteni, napot melegíteni…

Adjutáns. Ez oly természetes, hogy őfelsége fölöslegesnek tartja az ön további fecsegését.

Magister. Igaza van. Tehát nézzünk szét a földgolyón. A lupéval ráhajol a földgömbre és keresgél rajta. Keresgéljünk az egyszerű, szerény emberek közt… valami csöndes otthonban… ahol a tiszta becsület tanyáz. Hopp… itt látok valamit. Külváros. Kis csöndes utca. Szerény, de tiszta lakás. Megvan! Még közelebb hajol a lupéval a földgömbhöz. Egy tanító. Nagyon szeretik a gyerekek. Ez nem lehet rossz ember. Most megy haza ebédelni a feleségéhez. Parancsolnak betekinteni a szobájába, az életébe?

Adjutáns. Lássuk!

Magister. Felvetítem. Nézzük és hallgassuk figyelmesen. A nagyítólencsét a fekete függöny közepére irányítja. A földgömbből vékony sugár túz át a lencsén, fényfoltot vet a függönyre. A függöny azon a helyen lassan szétnyílik. Egyszerű, világos, polgári szobát látunk. Kis terített asztal, két szék. A tanító jön haza, virágokkal. A felesége, Etel, az asztalnál áll.

Tanító. Jónapot édes kis feleségem.

Etel. Isten hozott drága jó kis uram. De sok virágot hoztál.

Tanító. A gyerekek, a gyerekek! Átadja a virágokat. Neked adom édes szívem. Így aztán öröm tanítónak lenni. Minden nap telerakják virággal az asztalomat. Leveti a kabátját.

Etel. Az ilyen arany ember meg is érdemli. Megcsókolja. Ezerannyit is megérdemel. Fáradt vagy, édesem?

Tanító. Éhes vagyok, édesem. Leül. Hol a leves?

Etel kinyúl, átvesz egy levesestálat és az asztalra teszi. Ad belőle a tanítónak. Itt a jó leveske, édesem.

Tanító kavargatja a levest. Nem frázis ez angyalom. A mi pályánk a legszebb pálya. Csak szív kell hozzá.

Etel. És neked van szíved édesem.

Tanító. Szeretnek a gyerekek. Ez nagy sor. Ma is, hogy a Steiner megbosszantott, láttad volna a többit: mind úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni. De én nem bántottam a Steinert. Szelid szóval megbánásra bírtam a Steinert. Boldog voltam, hogy jó szóval célt értem a Steinernél.

Etel. Micsoda nemes gondolkozás. Milyen boldog vagyok, hogy a feleséged lehetek. Leül ő is.

Tanító. Hidd el, felemelő érzés jónak lenni. Milyen leves ez?

Etel. Találd ki. A te kedvenced. Na?

Az idén először! Meglepetés! Nem is örülsz neki?

Tanító. Nem tudom, micsoda.

Etel. Borsóleves!

Tanító piszkálja a levest a kanállal. És mi ez itt benne?

Etel. Csurgatott tészta.

Tanító. De ezek a kis golyók?

Etel. Golyók?

Tanító. Igen.

Etel. Ez borsó.

Tanító. Milyen borsó?

Etel. Milyen borsó. Borsó!

Tanító. Ne járjon a szád, mit fecsegsz? Kétféle borsó van, zöldborsó és szárazborsó.

Etel. Hát nem látod édesem, hogy ez zöldborsó?

Tanító. Nem látom, mert nem zöld, hanem piszokszínű.

Etel. Piszokszínű a te fejed, te undok ember, megint feldühösített az a kölyök az iskolában és most rajtam öntöd ki. Direkt lejártam a lábamat a csarnokban idei zöldborsóért.

Tanító. Ez idei zöldborsó? Ez? Hiszen éppen azért piszokszínű, mert nem idei, hanem tavalyi borsó, eltett borsó, konzerv borsó!

Etel. Lejárom a lábamat friss idei zöldborsóért neki, nem is a kosztpénzből vettem, a kézimunkámból, amit eladtam és ő így beszél róla!

Tanító. Ha térdig jártad is le a lábad érte, mégsem idei. És a leves pedig hideg.

Etel. Mert addig piszkáltad, amíg kihült.

Tanító. Én leszámítom a hőfokából ezt a piszkálási különbözetet és visszakövetkeztetek az eredeti hőfokára. Ez már hideg volt, mikor piszkálni kezdtem.

Etel. Ne kínozz kérlek! Hát bánom is én, piszkos a borsó, hideg a leves, mit csináljak? Szegény anyám megmondta ezt előre! Későn jössz, azért hideg a leves! És még piszkálod egy félóráig.

Tanító dühösen. Azért hideg, mert hanyag és felületes vagy, és a szárított borsót is azért sózzák a nyakadba idei helyett, mert meg se nézed, csak jössz, mégysz, szaladsz…

Etel sírva. De mikor én jót akartam!

Tanító. A hózentrágeremet se varrtad meg! Mikor Napoleon győzelmeit tanítottam, leesett rólam a nadrág, röhögtek a gyerekek!

Etel sírva. Korán kellett elszaladni a borsóért.

Tanító. Nem varrtál gombot a mellényemre, hiányzik a madzag az alsónadrágomról, a fogkefém ereszti a szőrt, nem hegyezted meg a ceruzámat, görcs van a cipőzsinóromon…

Etel sírva. Korán kellett szaladni a borsóért, ma volt az idén először borsó és nagyon keresik, mert friss.

Tanító. És terád mégis büdöset sóztak.

Etel zokogva. Most már büdös is!

Tanító kiáltva. Ne bőgj! Ne bőgj az ebédembe, mert összetörök mindent!

Etel zokogva. Bocsáss meg, nem bírom visszatartani, úgy el vagyok keseredve. Újból felzokog.

Tanító ordítva. Ne bőgj, a teremtésit annak a keserves, büdös életemnek, a teremtésit annak a hétszentséges… Össze-vissza tör az asztalon mindent, felkel, fel-alá kezd járni, az asszony az asztalra borulva zokog.

Adjutáns harsányan. Mester!

Magister int, a függöny összecsukódik. Parancs!

Adjutáns. Őfelsége is úgy gondolja, hogy ebből elég volt, mert ez a jóságos tanító úr olyan komisz ember, hogy ez ugyis idekerül mihozzánk, ezen nincs mit rontani az ön masinájának. Már a nagy Dante megírta, hogy az ilyen ember itt nálunk sárban fog fulladozni, és sarat fog enni az idők végezetéig, mert haragosságban bűnös.

Magister. Sajnálom, pedig olyan jól indult. Mikor a virágokkal hazajött, avval a szelid pofájával, már azt hittem, ez a mi emberünk. Hát ha megengedik, másfelé keresgélünk. Megint vizsgálgatni kezdi a földgömböt a lupéval. Nézzük csak. Itt volna egy másik ember, kérem. Író. Költő. A nemes érzelmek költője. Ábrándozó, szelídlelkű…

Adjutáns. Nem rossz.

Magister közelebbről nézi a földgömböt. Mint látom, imádják a nők.

Adjutáns. Az se rossz.

Magister a földgömböt nézve. És még hozzá szerelmes is… nagyon szerelmes. Most, kérem szépen, épp most megy az imádottjához. Nézzük meg ezt a randevut?

Adjutáns. De még mennyire!

Magister még mindig a földgömböt vizsgálgatva. Be fogunk nézni a szép hölgy szalónjába. Mint az imént, nyílást varázsol a függönyre.

A függöny szétválik. Színes ernyős lámpa, chaise longue. Gyönyörű nő, színes pongyolában, áll a chaise longue mellett és karját tárja valaki felé, akit még nem látunk.

Magister. Nagyon szeretheti, mert tetszik látni, hogy várja? Csöngetés. Ő jön. Csöngetett.

Költő belép.

Magister. Itt van! Figyeljünk!

Palmyra. Csakhogy itt vagy, édes, édes, édes, édes, édes! Nagy csók. Óh, istenem, hogy vártalak!

Költő. Késtem talán, angyalom? Ijedten nézi az óráját.

Palmyra. Dehogy, gyönyörűségem! Csak én vagyok türelmetlen.

Költő. Mert nagyon fájna, ha csak egy percnyi késéssel is bánatot okoznék az én édes, szép babámnak.

Palmyra. Te jóságos!

Költő. Ne boruljon felhő egy pillanatra se a szépséges szemedre.

Palmyra. Te áldott, te jó!

Költő. És elhoztam ezt. Kis virágbokrétát ad át.

Palmyra. Ibolya? Most? Hisz ez a legnagyobb ritkaság!

Költő. Tegnap egy elejtett szavadból kivettem, hogy szereted.

Palmyra. Te gyöngéd… te áldott! Olyan bájos, olyan tiszta a jóságod, mint egy gyermeké. Hát csoda, hogy imádlak?

Költő. Így, így… Ezzel a rajongó mosollyal az arcodon, így csókoljalak agyon, így… Vadul csókolja.

Palmyra. Ne harapj, Albert!

Költő. Haraplak… megeszlek… mindenestül… Folytatja.

Palmyra. Ne, ne! Megfojtaszt! Megfulladok!

Költő. Nem esik jól?

Palmyra. De jól esik, csak…

Költő hirtelen. Csak?

Palmyra. Ülj le szépen ide mellém. Oly rég akarom ezt már neked megmondani. A szájához nyul. Nézd, vérzik a szám. Csupa vér.

Költő. Lecsókolom róla! Nekiugrik.

Palmyra. Ne, ne! Fáj! Maradj nyugton. Ez most jó alkalom megmondani, amit akarok. Sírni kezd. Olyan boldogtalan vagyok!

Költő. Miért?

Palmyra. Mert csak erre kellek neked.

Költő. Mire?

Palmyra. Csak erre az érzékiségre.

Költő. Csak erre? Hát nem szeretlek?

Palmyra. Szeretsz! De ahányszor együtt vagyunk, az első pillanatban rámveted magadat mint egy tigris. Én még veled soha egy félórát nem beszéltem, mindjárt nekemjössz és összeharapsz és megeszel… mikor én olyan boldog volnék, ha a lelkedet is érezném… Ha beszélnél velem az életedről, a gondolataidról, a bánatodról…

Költő. A bánatomról… mikor így ülsz, hogy térdig látni ezt a szép lábadat, ezt a karcsut… elébeborul… hiszen vérbeborul a szemem, olyan őrjítő… átöleli a térdét.

Palmyra sírva. Ne, ne! Látod, ez az! Látod, csak a testemet szereted! Zokogva rugdalódzik.

Költő. Nézd csak, hogy rugdalódzik a kis makrancos. Mellé ül, lefogja… Ejnye, milyen erős… dulakodik vele… ejnye, de haragszik most. Ilyenkor kell megfékezni, lefogni, szerelemmel legyűrni az ilyen dühös kis vadmacskát! Lefogta és csókolja.

Palmyra védekezik. Ne, ne! Albert! Egy szót, egy jó szót… Csak egyszer, csak egyszer egy csöndes pillanatot, hogy a válladra hajthassam a fejemet… megteszi… mint egy szomorú gyerek, így… és most csöndesen beszélj velem, beszélj, taníts, oktass, nemesíts… jó akarok lenni… hozzád méltó… tanulni tőled… és nézd… te küzdesz az életben… annyi irígyed van… mondd el nekem a bajaidat, hogy vigasztalhassalak.

Költő a haját szagolva. Milyen illatos a hajad! Valami speciális, vadító illata van a hajadnak. Meg kell ettől bolondulni.

Vadul megkapja a fejét, csókolja a haját.

Palmyra. Ne ezt! Egy jó szót! Én meghalok abba, hogy nem lehetek a barátod! Sír. A költő… a bús versek költője nem adja a lelkét… Pedig azért szeretlek!

Költő közelről néz az arcába. Mért ilyen vérpiros a szád… mért ilyen forró… mért ilyen duzzadt… Vadul csókolja.

Palmyra sírva. Az édesanyád meghalt… nem is mondtad meg. Pedig istenem… a könnyeidet letörölni, anyád helyett anyád lenni…

Költő. Mért szomorítsalak?

Palmyra. Ide se jöttél akkor.

Költő. A temetés után fáradt voltam.

Palmyra. Épp azért, pihenni, nálam.

Költő. Pihenni, nálad? Fáradtan jönni hozzád? Te égő, forró, te piros, te tűzparázs, te… te… Nekiugrik.

Palmyra sikoltva. Nem ez kell! Nem ez kell! Én kétségbe vagyok esve! Én megölöm magamat! Keservesen zokog.

Költő nagyon érzékien. Most… most… milyen tragikusan szép, mikor így zokog! Hát van-e istenibb perc, mint ezt a kis zokogó állatot csókkal elhallgattatni, megnyugtatni, felvidítani, felforralni… Amíg nem zokog, hanem sóhajt, amíg sikolt, amíg nevet… a gyönyörűségtől kacag… a könnyei közt sikoltva kacag… gyere, gyere… Átöleli, a chaise longuera akarja dönteni.

Palmyra őszintén felzokogva. Én megölöm magam! Én öngyilkos leszek! Én nem tudok így élni!

Magister int.

A függöny összecsukódik.

Magister némán, kérdő arccal, előrelép.

Adjutáns. Őfelségének két megjegyzése van. Az első az, hogy épp abban a pillanatban tetszett ráereszteni a függönyt, mikor érdekes kezdett lenni.

Magister. Azt belátom.

Adjutáns. A másik az, hogy önnek ebben igaza volt, mert ezt az érzéki gazembert kár tovább hallgatni, ez is biztosan a mienk. Őt az örökös forgószél fogja rángatni szennyes örvényében, mert bűnösen szeretett.

Magister. Magam is úgy vélem. De eleinte reménykedtem, mert nagyon szeretik a nők és ő is oly gyöngéden jött, mint az engedelem. Ha nem türelmetlen őfelsége, kutathatunk tovább.

Adjutáns. Bátran, akár holnapig is, ha már itt vagyunk. Kutassunk addig, amíg egy igazi jó embert, igazán tisztát, erkölcsöset, ártatlant nem találunk.

Magister. Nekem is ez a célom.

Adjutáns. Hát gyerünk tovább.

Magister vizsgálja a földgömböt a lupéval. Kérem alásan, volna itt egy erkölcsös, komoly férfi.

Adjutáns. Miféle?

Magister. Hivatalnok.

Adjutáns. Nem rossz. Milyen hivatala van?

Magister vizsgálódva. Postatiszt.

Adjutáns. Azok egyszerű, derék emberek szoktak lenni.

Magister vizsgálódva. Ez a főpostán ül. Vasárnap délután. Nagyon szeretik a főnökei. Tegnap volt a jubileuma. Ezüst evőeszközt kapott a kollégáitól. És egy albumot.

Adjutáns. Lássuk.

Magister. Otthon, vagy a hivatalban?

Adjutáns. A hivatalban.

Magister. Függöny!

A függöny szétválik. Postahivatal. A postás asztalánál ül és buzgón bélyegez leveleket. Egy nagyon-nagyon öreg, fehérszakállas, rongyos ember lép elébe, levelekkel a kezében.

Öreg. Jónapot kívánok.

Postás. Jónapot, mi tetszik?

Öreg. Lehet itt ajánlott levelet feladni?

Postás. Lehet. Ma vasárnap van, ma nem is lehet máshol, csak itt a főpostán.

Öreg. Bocsánat, akkor előbb kiszuszogom magamat. Nagyon messziről jövök. Nyolcvankétéves vagyok. Cseléd vagyok.

Postás. Isten éltesse. Na üljön le ott. Buzgón tovább bélyegez.

Öreg leül egy székre.

Postás. Nem akar egy korty vizet?

Öreg. De bizony kérnék alássan.

Postás egy pohár vizet nyujt ki neki. Itt van, friss, most hozták.

Öreg. Köszönöm szépen. Iszik. Isten fizesse meg.

Postás. Örülök, hogy jólesett. Visszaül a helyére, tovább bélyegez. Csak szuszogja ki magát. Az édesapámra gondolok, az is ilyen öreg, derék, munkás, szegény ember.

Adjutáns Magisterhez. Ez nagyon tisztességes ember.

Magister. Úgy látszik.

Öreg fölkel.

Postás. Nos?

Öreg. Kiszuszogtam magam, kérem. Tessék kérem. Ajánlott leveleket hoztam.

Postás. Adja ide.

Öreg. Tessék. Beadja.

Postás. Ez hat darab. Ezt így nem veszem fel.

Öreg. Miért, kérem?

Postás. Mert csak ötöt lehet feladni. Hathoz már consignatio kell…

Öreg. Mi az a consignatio? kérem?

Postás. Az egy lap papiros, egy jegyzék, amire fel kell írni a hat levél címzettjének a nevét és a címét, rá kell vezetni a feladó nevét, kiállítandó két példányban, az egyik ittmarad, a másik visszamegy. Visszaadja a leveleket.

Öreg. És öt levélnél ezt nem kell?

Postás. Nem. Ötöt még én irok be a könyvbe.

Öreg. És hatot már nem?

Postás. Nem.

Öreg. Miért nem?

Postás. Öreg, maga egy kicsit sokat kérdez. Ez a szabály. Írja fel a jegyzékre a címeket és hozza vissza. Gyerünk, gyerünk.

Öreg. Kérem alássan, én nem tudok írni.

Postás. Hát akkor vigye vissza a feladónak és az írja fel a hat címet.

Öreg. Kérem alássan, a feladó a Gellérthegy tetején lakik, oda most másszak fel az öreg lábammal? Éjfél lesz, mire visszaszenvedek ide.

Postás. A főpostán éjjel is van inspekció.

Öreg. De hát csak nem tetszik most engemet visszaküldeni a Belvárosból a Gellérthegyre azért a pár sor írásért?

Postás. Szabály, szabály.

Öreg. És ha a hatodik levelet nem én hoznám, hanem egy másik ember?

Postás. Attól felvenném.

Öreg. És tőlem nem veszi fel?

Postás. Nem.

Öreg. Miért?

Postás. Mert a másik ötöt is maga hozta.

Öreg. Hát tessék azt képzelni, hogy ezt az ötöt én hoztam, aztán én itt kimegyek az ajtón, megint begyövök, ne tessék rám visszaemlékezni és tessék felvenni a hatodikat külön. Tessék azt képzelni, hogy más hozta.

Postás. Öregem, én nem azért vagyok itt, hogy képzeljek, hanem, hogy a kötelességemet teljesítsem.

Öreg. De már annyi időt tetszett itt elvitatkozni, mintha azt a hatodikat is felvette volna.

Postás. Nem az idő a fontos, hanem a szabály. Mit ellenkezik? Lássa, ezért nincs rend ebben az országban.

Öreg. Szóval én most törjem az öreg lábomat fel a Gellérthegyre és vissza.

Postás. Bizony törje.

Öreg. És attól lesz rend ebben az országban.

Postás dühösen. Attól, hogy az emberek a kötelességüket teljesítik!

Öreg. Nahát, ha ez kötelesség…

Postás. Ne pofázzon, takarodjék innen. Mások is várnak. Mars!

Öreg. Nahát kérem, én visszamászok a Gellérthegyre, de azt megmondom, hogyha ez így van, ahogy van, akkor én megmondom, hogy kegyed micsoda. Kegyed kérem, kegyed egy…

Adjutáns harsányan. Állj!

Magister intésére a függöny összecsukódik.

Adjutáns. Őfelsége óhajtja ezt a mondatot befejezni. Őfelsége legmagasabb véleménye szerint ez a «kegyed» egy disznó és ő itt fog nálunk a vörös folyóban, gőzölgő forró vérben főni és bőgni évmilliókig, mert zsarnokságban találtatik bűnösnek. Ez se volt sikerült választás, Magister!

Magister. Mit csináljak, kérem? Pechünk van. Nagyon nehéz igazi jó embert találni. De találunk, kérem, addig nem megyünk haza, amíg nem találunk, még ha mindnyájan itt alszunk is. Keresgél a lupéval. Hopp! Itt van egy nagyon híres, népszerű ember, az ország jótevője, akit a tömegek bálványoznak… akit a nép szeret, imád…

A függöny szétválik. Színes posztóval bevont emelvényen egy szónok beszél.

Képviselő. Polgártársaim! Én, aki egész életemet politikával töltöttem…

Adjutáns ordítva. Elég!!!

Az udvar felháborodva. Elég! Ne lássuk! Vissza!

Nagy felháborodás, zaj, a függöny összecsukódik. A felháborodás zaja csak nehezen csillapul.

Magister. Bocsánatot kérek, ez nyilvánvaló tévedés volt. Ezer bocsánat!

A lárma elcsöndesedik. Ezalatt Magister tovább keresgél a lupéval.

Magister vizsgálgatva. Kérem szépen! Egy fiatal erdész! A természet embere. Próbáljuk meg?

Adjutáns. Lehet.

Magister. Szelíd fiú. Egyszerű ember. Szerény ember. Csöndesen éldegél egy házikóban az erdőszélen.

Adjutáns. Szeretik?

Magister. A felesége imádja.

Adjutáns. Szép a felesége?

Magister. Se szép, se csunya. Jó arca van.

Adjutáns. Nézzük meg.

A függöny szétnyílik. Pad az erdőszélen. Alkonyodik. A fa alatt ül János az erdész, és a felesége, a padon.

Ilonka. Milyen szép este. Mindjárt nyolc óra és még világos van.

János. Hosszabbodnak a napok. Itt a nyár. Szép a nyár az erdőn. Végtelenül szeretem az erdőt.

Ilonka. Én is, mert te szereted, jó uram.

János. Drága jó feleségem.

Ilonka. Én édes derék uram. Téged szeretlek legjobban a világon. De kapsz is jó vacsorát. Olyat főztem neked, édes egy uram, hogy őfelsége a király is lenyalná utána a tíz ujját. De meg is érdemled, mert ma sokat dolgoztál. Sokfelé jártál, alig láttalak. Mit csináltál egész nap?

János. Hát hogy is volt csak… hogy ki ne hagyjak valamit belőle. Reggel korán keltem, imádkoztam, aktákat írtam, megreggeliztem. Akkor a postára mentem, feladtam a pénzt az én drága jó öreg édesanyámnak, ahogy minden hónapban szoktam.

Ilonka. Mindig azt becsültem benned a legjobban, hogy így szereted az édesanyádat.

János. Ez az én legmélyebb érzésem, fiacskám. Az édesanyám. Áldja meg az isten hosszú élettel. Bizony. Egy könnyet töröl ki szeméből. Hát aztán onnan a postáról elmentem, meglátogattam a szegény öreg beteg vadőrünket, a Rezmegi Jánost, vittem neki egy üveg bort, egy egész fehér kenyeret és a sült csirkét, amit nekem sütöttél ebédre, azt odaadtam neki. Olyan hálás volt érte.

Ilonka. Aranyból van a szíved.

János. Kötelesség a betegen segíteni. Akkor megint hazanéztem, enni adtam a kutyának, macskának, stiglicnek, papagálynak, tengeri nyúlnak, a kis fehéregereknek, a leveli békának, a mókusnak, az aranyhalacskáknak és a selyemhernyóknak. Milyen jóízűen reggeliztek. Láttad volna.

Ilonka. Azok is szeretnek téged.

János. Aztán kimentem az erdőre, felmásztam a fára és visszatettem a madárfészket, amit a rossz gyerekek tegnap leszedtek. Hogy örültek a fiókáknak az öregek! Láttad volna!

Ilonka. Megáld érte az isten!

János. Aztán bennjártam a bírónál, megbocsátottam a vén Zsiga cigánynak, aki rőzsét lopott tegnap. Kibocsátottuk a kóterből. Sírva csókolt kezet érte. Nagyon megszántam, adtam neki egy öl fát a magunkéból és az öreg kockás szürke téli nadrágomat is neki adtam.

Ilonka. Jól tetted, édes fiam.

János. Azonkívül cipőt igértem neki.

Ilonka. Mindezt azért, mert rőzsét lopott?

János. Nem, angyalom, hanem azért, mert megtért bűnös és földhözragadt szegény ember.

Adjutáns suttogva. Mester!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Ez kitünőnek mutatkozik.

Magister. Igen. Azért csak nézzük még egy kicsit.

Ilonka. Hát aztán mit csináltál?

János. Levelet írtam Balajkó Pistának, az iskolatársamnak, aki, tudod, meghívott, hogy menjünk fel hozzá Szentistvánkor Budapestre, legyünk a vendégei. Megírtam neki, angyalom, hogy mi nem szeretjük a bűnös, lármás várost, nem kell nekünk színház meg lóverseny…

Ilonka. Isten ments!

János. Semmiféle bűnös élvezete annak a romlott világnak. Majd csak megleszünk mi itt a jó isten erdeje mellett, a tiszta kék ég alatt, a friss patak partján, a mi tiszta szegénységünkben és harmóniánkban… az én hűséges hitvesemmel…

Ilonka. Jól tetted, szívem.

János. Na aztán, ahogy ballagok az erdőn, egyszerre csak lódobogást hallok… hát lassú trappban jön az úton a szépséges szép grófné az ő fekete lován…

Adjutáns. Hopp!

Magister. Parancs?

Adjutáns. Figyeljünk csak!

Ilonka. Alice grófné, aki szerelmes beléd. Mosolyogva cirógatja meg.

János megcsókolja a kezét. Bizony az, aki levélben írta, hogy otthagyná értem az urát… Emlékszel, hogy elszörnyűködtünk azon a ronda levélen?

Ilonka. Pfuj! Csupa érzékiség volt!

János. Milyen romlottság! Ilyen világszép fiatal asszony és meg akarja csalni az urát! Az isten verje meg az ilyet!

Adjutáns. Bravó. Ez egyre javul!

Magister. Kitünő… csak még egy kicsit nézzük…

János. Hát tudod-e, mit csináltam, mikor nagymessziről megláttam a fák közt, hogy ő az? Mint a macska, gyorsan felmásztam egy nagy fára, elbujtam a sűrű lomb közé, odabujtam előle. Eltrappolt a fa alatt, jobbra-balra nézegetett, engem keresett, láttam jól. Aztán, hogy nem talált, megfordult, eltűnt, visszavágtatott a kastélyba.

Ilonka meghatottan. Drága, jó, hűséges uram.

János. Nem adnálak én téged a világ legszebb grófnéjáért sem, édes jó feleségem! Büszke vagyok a férfi-tisztaságomra. Nem láttam én még nőt se fürödni, se táncolni. Nem is fogok.

Ilonka. Te drága, komoly! – Hát aztán mit csináltál?

János. Templomban is voltam, imádkoztam, hogy áldja meg a jó isten gyermekáldással a mi házasságunkat, aztán takarékba tettem egy kis megspórolt pénzecskét, hiszen tudod, édesem, arra spórolok, hogy vehessek neked egy zöldköves gyűrűt, amire úgy vágyol…

Ilonka. Köszönöm, édes uram, előre is.

János. Smaragdkő lesz benne.

Ilonka. Nem kell smaragd. Van egy szép, olcsó zöld kő is: a beryll. És a gyűrű ezüst is lehet. Nem cifrálkodni akarok én vele… Csak emléknek kérem, amit a koporsómba is elvigyek. Mikor kislány voltam, nálunk odahaza… egy pincében… egyszer kiástak egy régi, régi csontvázat… asszony volt. Az ujján gyűrű volt… akkor úgy sírtam… még akkor is rajta volt szegénykén az emlék, valakitől, akit szeretett… Csak ezért kérem tőled.

János. Megkapod édesem. Egyelőre, hogy lásd, hogy ma is gondoltam rád, vettem neked a búcsún egy szép mézeskalács-szívet, aztán hazajövet olyan boldog voltam, hogy a halálra kellett gondolnom, – mert hogy el ne bízzuk magunkat, és igazi jó kereszténynek mindez itt lenn csak rút siralomvölgye, mert a mi igazi életünk odaát van, a másvilágon.

Adjutáns. Hát kérem, ez nagyszerű.

Magister. Magam is azt hiszem. Eddig semmi hiba nincs benne.

Ilonka. Derék ember vagy, én édes jó uram, de kapsz is olyan rakott káposztát, mint senki fia ezen a világon!

János kitörő boldogsággal. Rakott káposztát! Oh, te kedves, jó asszony! De nem eszünk belőle sokat, mert a falánkság bűn. Mértékletesség!

Ilonka. Mindjárt készen lesz. Idáig hozza a szellő a szagát. Én csináltam.

János. Aztán hogy csináltad édesem?

Ilonka. Hát vettem, angyalom, egy kiló káposztát, megdinszteltem tejben. Egy kiló fiatal sertéshúst apróra vágtam, de nem őröltem, csak nagyon apróra vagdaltam, pörköltnek megcsináltam. Aztán egy csésze rizskását tejben megdinszteltem. Na már most a nagy lábasba tettem a káposztának a felét, fölibe terítettem az egész pörköltet, szépen lesimítottam, a fölibe teregettem a finom, puhára dinsztelt tejes rizskását, azt is lesimítottam, erre terítettem a káposztának a másik felét. Namár mostan ezt az egészet félliter jó friss vastag tejföllel nyakonöntöttem és be a sütőbe az egészet. Ott aztán elkezdett csöndesen suttogni, levedzeni, rotyogni…

Adjutáns vágyakozva kiált fel. Jaj, jaj, de jó…