A vörös postakocsi: Regény

Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?

Rezeda vállat vont:

– Én nem akarok tetszeni.

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!

– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.

Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.

Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?

Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.

– Tatjána! – mondta.

Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.

– Szeretem.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a dologról.

A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.

– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a városban divathölgynek csúfolnak.

A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.

– Ki jár itt?

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely erre érdemes volt.

Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő, – ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.

Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt, miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé elvirult Hortense-t.

Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.

Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az megvette volna.

A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.

– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.

Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.

Rezeda úr gúnyosan felkacagott:

– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…

– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.

– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!

Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:

– Honnan tudja, uram?

– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

Klára hangosan, teli szájjal kacagott.

– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?

– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?

Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:

– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.

Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.

Rezeda úr elhalványult:

– Mi történt?

– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros kalapot teszek a fejemre.

X.
Estella.

Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.

Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre gondol).

– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva mondta:

– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben fölfelé nem juthat Komáromba.

Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.

– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?

– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg, kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.

Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.

– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog és nyugodt férfi leend.

– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta megfigyeltem?…

Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.

– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.

Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya. Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:

– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!

Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam mellette.

– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, – folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori víg urak…

Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a nyomorultnak.

– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.

– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A szívem nem fájt többé.

Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott egy parafavégű cigarettából.

– Boldog vagy? – kérdeztem.

– Mi az a boldogság?

Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a fejét.

– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a férfiaktól.

– Nem vagy szerelmes?

– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó! Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!

No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a hangján:

– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.

– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.

– Borzalom, – mondtam.

– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és elhallgatott.

Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.

Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott nőkről…

– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.

Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.

– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az apámat!

Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

– Figyeld meg a tisztes öregeket.

Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.

Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.

– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél – mire visszavonultak.

Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában ülök a budai kávéházban?

Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü szalagot.

Mire gondoltam ezalatt? Semmire.

Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.

Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett, pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta rajtam.

– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.

Bólintottam.

– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van Estella.

Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.

– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.

Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:

– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

Estella a karomba kapaszkodott.

– Gyerünk a konyhába.

A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.

A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.

Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid csengetés hangzott.

A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.

Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:

– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?

Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:

– Szőke asszony!

A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.

– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.

– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.

– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.

A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket. Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy talán az én szívem dobogott.

– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után mászkálni, azt tudja!

A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot szippantott:

– Azt hittem, összetörik alattam a szék.

A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.

– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? – kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

– Ád a mama kölcsön.

– Van eszembe.

A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.

Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

Steinné egyszerre letette a kártyát:

– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.

Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:

– Istenem, de utálom az életem!

Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.

Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené a kegyelmes öreg urat.

Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:

– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!

Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.

– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az utazóládán a konyhában.

– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így élünk itt, én kedvesem.

Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.

Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok szoktak lenni.

– Steinné apja! – mondta Estella.

És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.

Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a lángtól, a szeme vidoran csillogott.

– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan kifordult a szobából.

Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő. Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

– Pszt! – mondta hirtelen Estella.

A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott, hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat kiáltott egy női hang.

– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.

Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

– Becsületemre!

Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.