Levél Kiss Józsefhez.
Kedves Szerkesztő úr,
Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek
írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam,
mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de
írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt
nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő
férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már
takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban
történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi
arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök,
ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és
hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló,
ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a
pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és
hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön,
a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy
beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok,
vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu
mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem
kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik
valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan
kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró
örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei
séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és
iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a
kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt
emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok
értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött
ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe
öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a
rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire
fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba
lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos
sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség;
kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz,
hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a
nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas
néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett,
városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák
és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a
városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi
jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én
vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer
éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a
szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a
mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett
végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket
törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig
találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek
szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor
igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán
találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget
isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből
történik mindez?
Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
Tisztelője és híve
Krúdy Gyula.
Budapesten, 1913. vízkereszt napján.