A vörös regina: regény

ÖTÖDIK FEJEZET

Csalódtam volna? És ha nem csalódtam, mi történhetett a fronton, melyről azt kellett képzelnem, hogy igen nagy távolságra huzódhatott észak és észak-nyugat felé? Megfordult volna a harcban álló vonal? Visszafelé hullámzik talán az óriási kiterjedésű ütközet s a balszerencse vagy egy magasabb akarat,—a hadvezérek tudják csak miféle okból—aképen irányítja az összes részletmérkőzéseket, hogy ezen a legszélsőbb ponton helycsere történt?

Mit gondoljak?

Bármi történt is, éreztem, hogy okvetlen meg kell bizonyosodnom helyzetemről. Ez a bizonytalanság százszorta tűrhetetlenebb a legszomorúbb bizonyosságnál is. Arról tehát, hogy a fülembe csapódó távoli ágyúmoraj megváltoztassa szándékomat, szó sem lehet.

Leereszkedtem a vízmosásba és tovább sántikáltam.

Ohó!... most ismét...

Ágyúznak valahol, ebben nem lehet kétség. Félpercnyi időközönként nyolc dörrenést számoltam meg. A távolság azonban igen nagy lehetett,—a hang tompán, erőtlenül, csak mint egy erejevesztett messze visszhang érkezett füleimhez. Letettem arról a reményről, hogy ráismerhessek ágyúinkra. A fronton pontosan tudtam, hogy a mieink dolgoznak-e vagy az ellenség. Igaz, hogy itt, ahol hallgatóztam, az erdő is felette tompítja a dörrenés hangját, a távolság azonban így is nagyobb lehetett, a terep formációját is figyelembe véve, tizenöt-tizennyolc kilométernél. Ekkora távolságból még mélyen dörmögő Haubitz-tantejaink hangjára sem tudtam volna ráismerni, annál kevésbé az élesen nyelvelő Hinterlauferekre.

Tovább botorkáltam a vízmosásban.

Komisz munka volt, de hát egy szekér aranyért visszafordultam volna?

Muszájt megtudnom az igazságot.

Több ágyúmorajt ettől kezdve nem hallottam. Midőn óvatos előnyomulás után néhány perc múlva elérkeztem a már jól ismert forráshoz, zűrzavaros emberi hangokat véltem hallani... sokat, nem kettőt-hármat... mintha legalább huszan beszéltek volna összevissza...

Ismét megálltam és hallgatóztam.

Ha fel tudtam volna mászni a mellettem levő ágbogas égerfára, rögtön tisztába lehettem volna vele, hogy jóbarát, vagy ellenség került-e elhagyott Standomra, sérült lábammal ez azonban nem volt lehetséges. Ismét dühös lettem a lábamra és még azt a szerencsétlen munkást is a pokolba kívántam, aki a lábamba hasító shrapnelt montírozta... A méreg persze megint csak a szépségemnek ártott. A fára azért nem tudtam felmászni, bármint gyötört is a kíváncsiság, hogy végre megbizonyosodjak a valóságról.

Néhány pillanat múlva úgy tetszett, mintha az emberi hangok közelebbről hangzottak volna.

Gyorsan körülnéztem.

Rejtekhely után kell néznem, ha azt nem akarom, hogy itt lepjenek.

Semmi kétség... a hangok közeledtek....

Vigyázva, nehogy a legkisebb zajt okozzam, behúzódtam a forrás közelében levő mogyoróbokrok áthatlan sűrűségébe, s ott csendesen lekuporodva lestem, hogy mi lesz? Félelmet sohasem éreztem,—ezzel a visszás ajándékkal nem nyomorította meg idegrendszeremet a természet,—csak nagymérvű izgatottság lett úrrá rajtam. Egy-egy pillanatra melegem lett, mintha lobogó tűz mellett kuporogtam volna, a másik pillanatban pedig olyan kellemetlen érzésem támadt, mintha hangyák mászkáltak volna a testemen. Nyomban utána viszont mintha egy kanna jegesvízzel öntött volna végig valamely láthatatlan kéz...

Minden érzékem a szemembe gyűlt.

A közeledő hangok erősödtek. Félperc múlva már a szavukat is meg tudtam különböztetni.

És most ismét végigöntött egy kanna jeges vízzel az a bizonyos kéz...

Egy durva hang kiáltását hallottam.

—Na vodu, goszpodin Podponutschik!

Oroszok!

A durva hangú ember azt jelentette a hadnagyának, hogy vízért mennek.

Még egy perc és itt lesznek. Lélegzetemet is visszafojtva lestem abba az irányba, ahonnan jönniök kellett.

*

Ebben a számomra leírhatatlanul izgalmas pillanatban erős szorítást éreztem a kezemen s egy szorosan hozzám szoruló emberi testecske melegét is. Szemeim, füleim, minden érzékem annyira el voltak foglalva, hogy sem közeledését, sem mellém telepedését nem vettem észre. Úgy lopódzhatott utánam a kis vörös az ő könnyű, vézna alakocskájával, mint az árnyék. Csak akkor tudtam, hogy ott van, amikor már hozzám szorulva ült a fűben és kezemet szorította.

—Ne mozdulj... lehellte fülemhez hajolva.

Ránéztem. Megértette.

—Itt akarok lenni... válaszolta inkább a szemeivel.

A nagy lelki izgalom e feszült pillanatában is arra gondoltam, hogy valami roppant változásnak kellett végbemennie e szegény lelkecske egész törékeny lényében, különben nem tudta volna legyőzni az irtózatot, melyet azok iránt érzett... De legyőzte, el mert jönni, itt guggolt mellettem és csak a szája remegett. Egyébként mozdulatlanul és csendesen ült.

Leshelyemmel szemközt most félrecsapódtak az ágak és három jól megtermett orosz gyalogos alakja vált láthatóvá. Vízért jöttek. Vászonvedrük ugyanolyan, mint a mienk. Tipikus szláv fiú volt mind a három. Fiatal sorkatonák. Egyik sem lehet idősebb huszonkét esztendősnél. Jókedvűen, nagyokat kacagva merítették tele a vászonvedreket, valami felette mulattathatta őket, alighanem a goszpodin Podponutschik—a hadnagyuk—valamiféle parancsát figurázták ki egymás között.

Azután felkapták a tele vedreket és ugyanazon az úton, amelyen jöttek, eltávoztak.

Tehát megtudtam, amit meg akartam tudni...

Oroszok vannak Morelli kapitány úr utolérhetetlen tökéletességgel megépített Schützen-Grabenjeiben, melyeknek magassága mindenütt százkilencvenkét centiméter.

Vajjon miféle »ics« tartja megszállva saját külön nyirfám alatt az árnyékot?

Szomorú bizonyosság... de legalább bizonyosság. Nyugtalanságom eltűnt. Lelkiismeretem megnyugodott. Szinte érthetetlen megenyhülést éreztem, holott talán épen most kellett volna leginkább megdöbbennem.

A legnagyobb aggodalom, hogy a bajtársak—abban az esetben, ha túlságosan korán találtam volna elhagyni őrhelyemet—esetleg a félénk nyúl erényeivel találnak felruházni, megszűnt. Nem a túlóvatosság, hanem a kényszerűség kergetett ki a kapitány úr utólérhetetlen árkaiból.

—Pszt...

A leány még mindig erősen tartotta a kezemet.

—Igazat mondtam?

Intettem, hogy igen,—fájdalom, igazat mondott...

—Igazat mondtál, Regina.

—Látod... látod... suttogta halkan, szemrehányással a leány.

Erre lassan és oly nesztelenül, mint az árnyék, fölemelkedett kuporgó helyzetéből s ujját szája elé tartva, intett, hogy ne mozduljak. Szót fogadtam. Tekintélye és megbízhatósága nagyot nőtt szememben. Akár bámulatosan finom látása, akár természetes ösztönei vezették—meg lehetett benne bízni, hogy amit megfigyel, igaz.

Összefogta szakadozott szoknyácskáját és még egyszer intett, hogy maradjak veszteg. Azután félrehajtotta a bokrok sűrű levélzetét és az így támadt nyiláson keresztülbújva—egy kígyó nesztelen ügyességével eltűnt szem elől.

Magam sem tudom, micsoda unszolásnak engedtem, de hirtelen utána nyújtottam a kezemet, hogy visszatartsam. Azonban csak az üres levegőt markolhattam meg, a kis »vézli«,—miként önmagát nevezte—nem volt sehol. Egy kicsit rosszul kezdtem magam érezni!... Erőszakkal is vissza kellett volna tartanom. Még valami baj talál történni szegénykével... Sohasem bocsátanám meg magamnak.

És ismét sehogysem értettem a dolgot. Iménti gondolatom, mely akaratlanul is felvillant a fejemben, megint visszatért: mi történt vele, hogy az irtózást le tudta győzni és ide mert jönni? Megkerült talán az a bizonyos negyedik szeg és ismét normális értelem dolgozott benne? És ha csakugyan visszazökkent értelme az eredeti helyes kerékvágásba, nem támad-e ismét egy kritikus pont, amelyen felborul? Eddig állandóan azokon borult föl... az orosz katonáktól iszonyodott... most azonban ide mert jönni, szemtől-szembe látta őket és mégis megmaradt a helyes kerékvágásban: nem mutatott semmi hisztérikus írtózatot. Sőt íme, utánuk lopódzott... utánuk mert lopódzni... hogy kilesse őket. Ha ez sem megbízható jele a gyógyulásnak, akkor nem tudom, hogy melyek azok a szimptomák, amikben csakugyan hinni lehet.

Elhatároztam, hogy ha még néhány percig nem jön vissza, utána megyek. Nem lett volna becsület sorsára hagyni. Miattam tette kockára a saját biztosságát. Oktalanul és szükségtelenül—de megtette. Ki kell mellette tartanom, ha esetleg vesztembe szaladok is...

Fölemelkedtem ültőhelyemből és hallgatóztam. Ha baj fenyegetné, kiáltana... de semmi sem mozdult. Mindenütt csend és az erdő hallgatag némasága. Itt még madár sincs. Elűzte őket az ágyúk és fegyverek lármája.

Egy-egy kacagás gyenge visszhangja idáig is elvergődött a meleg esti levegőben—egyéb hang azonban nem hallatszott. Jókedvük van ezeknek az orosz legényeknek, hogy ennyit viháncolnak. Csak tudnám, miért? És ha ők tudnák—meddig?

Ebben a pillanatban megmozdult közelemben a sűrűség és a kis »vézli« alakja látható lett. Majdnem örömmel kaptam a keze után. Hála Istennek, nem történt semmi baja.

—Rosszul tetted, hogy elmentél...

—Pszt, csendesebben... suttogta alig érthető halk hangon—nincsenek messze...

Oly halkra tompítottam hangomat én is, amilyenre csak tudtam.

—Ostobaságot csináltál, Regina...

—Meg kellett tudnom, hogy hol vannak és hányan vannak.... azért, hogy te is tudd. A fánk alatt ülnek és huszonnyolcan vannak. Egy lovat is láttam. Oda van kötve a fához és a nyereg most is rajta van. Ez talán azért van, mert a tiszt tovább akar menni embereivel, csak megvacsoráznak... A tiszt is fiatal ember. Folytonosan szivarozik és nagyon türelmetlen... nagyon csúnya...

—Főznek?

—Igen, tüzet raktak... ugyanazon a helyen, ahol te—bólintott fejével a leány és ismét fölbiggyesztette a száját, miközben így szólt: olyan haja van, mintha lenszőke kóc volna a fején és olyan fehér bőre, mint egy kisasszonynak, akit paraszol alatt visznek ki a levegőre... eckelhafter Kerl...

Regina oly halkan dünnyögött, hogy nem értettem meg, miről beszél.

—Mondottál valamit?

—Azt mondottam—suttogta félrehúzott szájjal—hogy útálatos fickó azzal az ő kisasszonyosan fehér bőrével.

—Ki?

—A tiszt, aki vezeti őket. Róla beszélek.

Hm... ez már megint nem egészen bizonyos jele a gyógyulásnak. A veszély közvetlen közelében, íme, legelsősorban azt figyelte meg ez a Regina, hogy az ellenség tisztje csúnya fiú. Bár hiszen azt mondják, hogy ez az a bizonyos ösztönös és örök asszonyiság, mely már az éretlen leánygyermekben is megvan, s ellenállhatatlanul kiütközik gyakorta még a legalkalmatlanabb és legveszedelmesebb helyzetben is. Mi igaz belőle—nem tudom. Lehet, hogy így van.

Regina most hirtelen abbahagyta az ellenséges tiszt csúnyaságának feszegetését és gyorsan megragadta a kezemet.

—Pszt, pszt... egy szót se—súgta ijedten a fülembe—azonnal menekülnünk kell... jönnek... Mind erre jönnek—

Engedelmeskedtem, jóllehet magam még nem hallottam semmit. A leánynak azonban élesebb hallása volt. Gyorsan beretiráltam utána a vízmosásba és lehetőleg zaj nélkül iparkodtam tovasántikálni a forrás közeléből az elhagyott sziklabarlang felé, melyet körülbelül tíz percig tartó bujkálás után értünk el. Regina szinte betaszított a barlang szűk nyílásán, annyira sietett. Kicsibe múlt, hogy oda nem csaptam sérült lábamat a kövekhez.

Amikor benn voltunk, megkönnyebbülve föllélegzett.

—Gott... annyira féltem, hogy észrevesznek és utólérnek...

Megsimogatta vállamat és ezt súgta:

—Mit csináltam volna én nálad nélkül?

Hangocskájának nagy melegsége akaratlanul is megindított. Éreztem, hogy iménti bátor önfeláldozásáért és ragaszkodásáért hálával tartozom neki. Taksálhatom egyébként annyira, amennyire akarom—a hálát megérdemli. Kezembe vettem a kezét és gyöngéden megszorítottam.

—Derék leányka vagy Regina,—együtt maradunk, amíg lehet.

Intett a fejével, hogy érti.

—Én mindig ott leszek, ahol te vagy... suttogta oly biztos hangon, mintha ez máskép nem is volna lehetséges.

Mondani akartam valamit erre a nagy bizakodásra, de most villámgyorsan hozzám kuporodott a földre és betapasztotta kezével a számat.

—Hallgass... pusmogta fülemhez hajolva—itt vannak....

Mozdulatlanul ülve maradtam.

Künn a barlang előtt hangok törték meg az esteli csendességet. Egy nyers hang valami parancsot adhatott a legénységnek és erre egy másik—alázatos—hang válaszolt:

—Dobre, goszpodin Podponutschik!

Éreztem, hogy a leány egész kis teste reszket, az én arcomat pedig heves vérhullám önti végig... Egy lehelletkönnyű suttogást mégis megértettem:

—Ne félj... itt sohasem találnak meg.

Az orosz csizmák alatt összetöredezett száraz galyak recsegése néhány pillanat múlva megszűnt. Elvonultak. Merre? Nem bírtam kivenni, bármennyire füleltem is, Pedig éreztem, hogy ezt jó volna tudni, bár ösztönszerűen abban állapodtam meg, hogy kifelé az erdőből, kelet felé kell tartaniok. A hadnagy, aki ezt a patrouillet vezeti, bizonyosan megnézte a térképet és arról könnyűszerrel leolvasta, hogy délnek haladva, napokig sem tudna embereivel kikerülni az erdőségből.

Abban egy pillanatig sem volt kétségem, hogy ez az idáig elkalandozó orosz patrouille voltaképen kémszemlén van—különben nem hagyta volna ott Morelli kapitány úr nagyszerű árkait, hanem beléjük telepedett volna és az utána következő orosz csapatok részére elfoglalta volna. Ez azonban nem történt meg. Az orosz hadnagy keresztül iparkodik az erdőn s nyilván arról akar meggyőződni, hogy van-e valami a terep keleti irányában, vagy nincs. De hogy tudott akadálytalanul idáig jönni? Merre vannak a mieink? Mi történhetett az egész északi és északkeleti fronton?

Aggodalmas és nehéz kérdések... de kitől remélhettem volna választ? A mindenttudó Isten mindenkit meghallgat, de senkinek sem válaszol...

Teringettét, de hát voltaképen mi jogon lógatom le az orromat? Mit tudok én?

Semmit.

Még annál is kevesebbet... Nem tudok semmi mást a világon, mint hogy egy orosz tiszti patrouille egészen idáig lecsatangolt. Ebben pedig tulajdonképen nincs semmi meggyászolni való szomorúság, mert az ilyesmi egy sok száz kilométerre terjedő óriási harci fronton naponként—kölcsönösen—akár százszor is előfordulhat, anélkül, hogy hátrányos következtetéseket szabadna belőle levonni a magunk, vagy az ellenség rovására. Dictum-factum, munkába állítottam józan eszemet és megmagyaráztam magamnak, hogy a bajtársak miatt semmiféle komoly töprengésre nincsen okom. És nincs önmagam miatt sem. Ez a medvebarlang biztos búvóhely. Regina nem túlzott, amikor az imént azt súgta fülembe, hogy ne féljek, mert itt sohasem találnak meg.

Mennyi ideig ültünk ott mozdulatlanul—nem tudom. Csak a mindegyre sűrűsödő esti homályból következtettem, hogy tovább várakozhattunk az ellenség végleges eltisztulására—félóránál. Már-már a lábam is belezsibbadt.

Először Regina emelkedett föl mozdulatlan kuporgásából, azután én álltam talpra.

—Elmentek... mormogta elégedetten.

—Vigye el őket az ördög.

Regina bólintott.

—El is viszi... mondotta meggyőződéssel.

—Nem bizonyos.

—Lehet, hogy nem bizonyos, de nekem valami azt súgja, hogy elviszi... Meg fogod látni, hogy igazat mondok.

—Nem lehet ezt tudni, Regina.

—Persze, hogy nem lehet tudni—bólintott ismét a leány—az ember azonban sokszor megérez olyan dolgot is, aminek okát adni nem tudja, akármennyit töri is rajta a fejét. Én sokszor vagyok így... Egészen bizonyosan meg fogod látni, hogy most is igazat mondok.

A kis Regina tekintélye akkorát nőtt előttem, hogy majdnem elhittem, amit mondott, helyesebben szólva—amit ily biztos határozottsággal megjósolt. Némely ember megfoghatatlan előérzetei nem mindig a babona talajából virulnak ki...

Ráhagytam, hogy elhiszem és örülni fogok, ha ezeket a hirtelenszőke »chlapec«-eket az ördög csakugyan el fogja vinni. Legalább ezekkel is kevesebb lesz.

—Vacsorázni kellene valamit. Éhes vagy?

Tagadólag rázogatta a fejét.

—Nem vagyok... jóllaktam az ijedtséggel.

—Hát ez elmúlt, ne is beszéljünk róla,—iparkodtam visszakanyarodni a rendes kerékvágásba—nem foglalkozhatunk egy dologgal száz esztendeig. Lemegyek a forráshoz és hozok egy veder vizet. Anélkül nem lehet főzni.

—Én is jövök.

—Helyesebb volna, ha addig, míg én odajárok víz után, csinálnál itt barlang szájánál egy kis tüzet.

—Majd azután,—válaszolta elutasító mozdulattal a leány, miközben kezébe vette a vászon vedret és elindult—majd azután csinálunk tüzet, ha visszajövünk a vízzel.

—Odatalálok nálad nélkül is.

—Mondtam már, hogy mindenütt ott akarok lenni, ahol te vagy.

Ez megint olyan határozottan volt mondva, hogy határozottabb parancsot maga Morelli kapitány úr sem adhatott volna. »Akarok«... és azzal schluss! Hiába, jól megy. Még huszonnégy óra és ebben a barlangban csakugyan ő lesz a—medve. Még pedig olyan medve, aki táncoltat. Akit pedig táncoltatni fog, az alighanem én leszek. Ez a gondolat a maga furcsaságával annyira tetszett nekem, hogy makacskodása miatt felberzenkedő bosszúságom azonnal elpárolgott.

—Gyerünk!

A barlang szája előtt Regina megállt és jó néhány másodpercig megerőltetett figyelemmel hallgatózott. Keskeny orrcimpái csodálatos nagyra tágultak... szája kinyílt, mintha azon keresztül is hallani akart volna. Olyan volt, mint egy ragadozó, amelyik még nem pillantotta meg a prédát, de rendkívül finom érzékeivel már megérezte.

—Tiszta a levegő... mondotta megnyugodva—messze vannak és soha ide többé nem fognak visszajönni.

—Majd elválik...

—Azt hiszem, hogy mire holnap reggel virradni kezd—már el is vált... erősítette épen oly szilárd meggyőződéssel a leány, mint az imént.

Nem mozgattam tovább ezt a dolgot, hanem igyekeztem, hogy közvetlenül a nyomában maradjak sántikáló lábammal, különben elvesztettem volna szem elől. A forráshoz érve tele merítettem a vászon-vedret és azzal haladéktalanul indultunk visszafelé. Sietni kellett a főzéssel, mert még egy rövid óra és ránk esteledik.

Tüzet a barlang külső szájában magamnak kellett csinálnom, Regina nem értett hozzá. Ehez a legutolsó katona is jobban ért, mint a legelső női cseléd, aki egész életében se csinál nyílt helyen tüzet. Ennélfogva nem is tudhatja a fortélyait. Két perc múlva lobogott a láng. Válogatott száraz ágacskákat gyüjtöttem alája, nehogy nyirkos is keveredvén közibe—fekete füstöt fodrozzon föl a levegőbe. Ez messzire meglátszik és nem lehet tudni... Az ördög sohasem alszik. Az egész száraz fa azonnal lángol és úgyszólván egy csepp füstöt se ad.

Víz a kokeszlibe, víz a sajkába,—amint egy kicsit megmelegedett, odatoltam Regina elé, hogy szakértelemmel mossa ki, míg én a földkerekség első ételének, a halhatatlan gulyásnak konzerves dobozát nemkülönben jeles szakértelemmel fölfeszítem.

Negyedóra múlva készen volt a földkerekség legelső ennivalója—azonnal hozzá lehetett fogni.

Hozzá is fogtam és éppen olyan tisztára elintéztem a magam részét, mint Regina a magáét. Csak mondta, hogy jóllakott a kiállott félelemmel—a valóságban nagyszerű étvággyal evett. Apró gyöngyfogai szaporán villantak ki ajkai közül, miközben a részére szegett kenyeret felőrölte és a sajka halhatatlan tartalmát bekanalazta. Nem tudom, hogy századszor ismétlem-e, vagy ezredszer, de magyar ember szája íze szerint ez az első étel. Különösen a messze idegenben. Lám, ez a Regina idegen szerzet volt, mégis mennyire izlett neki a mi magyar hazai ételünk, holott bíz én az ő porciójától se sajnáltam a paprikát. Fintorgatta ugyan egy kicsit az orrát és azt dunnyogta, hogy »famóz«, de jóízűnek találta és megette. Nem komédiázott vele, mint a szalonnával.

Mire az esteli menázsival elkészültünk, teljesen leereszkedett az esti homály. A hold világosságára nem lehetett számítani, mert ezidőtájt éppen első negyedben volt, valamiféle gyertyafélének vagy lámpásnak meggyújtásáról szó sem lehetett. Mert—mondom, az ördög nem alszik soha. Hátha valamely okból visszalődörögnek azok a hirtelenszőke szlávok? Van ugy is—hallottam elégszer—hogy egyik-másik nem ellenséges szándékkal fordít hátat a testvéreinek, hanem azért, hogy végkép a faképnél hagyván őket, megszökhessen. Azonban most az ilyen vendéget se láttam volna szívesen, mert nem tudtam volna neki enni adni. Ami kevés készletet a nyírfám alatt levő Grabenből el tudtunk hirtelenében hozni, az épen csak hogy magunknak volt elég néhány napra, még egy harmadik szájnak nem jutott volna belőle. Az orosz katonák pedig főleg épen azért szöknek meg, mert hol kapnak enni, hol nem. Egy öreg csiga se mászik lassabban, mint az ő trénjük. Ez az oka annak is, hogy bárhova kerülnek, lopnak és fosztogatnak, mintha mindenikük született tolvaj volna.

—Mindjárt kilenc óra, Regina, »capistrángot« itt nem fújnak, de anélkül is letesszük a fejünket és alszunk, ahogy tudunk.

A leány intett, hogy érti.

—Jól van.

—Itt a pokrócom, tedd magad alá és használd szalmazsáknak. Ez a homokos föld inkább kemény, mint a kő, semmint lágy, mint a pihe. Nekem elég lesz a köpenyeg is. Takaró nem kell—meleg van. Elég, ha az ember ilyenkor a jó lelkiismeretével takaródzik.

—Elég... dunnyogta a vörös.

Az erős homályban is észrevettem, hogy folyton leskelődik rám a szeme szegletéből, de nem árultam el, hogy észreveszem. Nem is bosszantott a dolog. Leskelődjék, ha nincs jobb dolga. Forgasson vörös fejében akármit—nem bánom. Kíméletesnek kellett lennem, mert én voltam az erősebb és önfeláldozó magaviselete miatt le voltam neki kötelezve. Tehát nem lehettem goromba, mint a pokróc. Mert ha goromba akartam volna lenni, azt kellett volna neki mondanom, hogy spórolja meg a leskelődést és ne kísérje gyanakvó szemmel minden mozdulatomat, nincs arra semmi szükség. Eszem ágában sincs, hogy egy ily »vézli«-t megtámadjak és kapitulációra kényszerítsek... Dreimal hapták és ezer laufschritt-nieder!... Bele kellene ugranom szégyenemben a legelső kútba.

Pedig szinte bizonyos, hogy valami ilyesmit forgat fejében a vörös. Lám, egész a barlang hátuljáig retirál a pokrócommal.

—Lefekhetel, Regina, ahová akarsz,—vetettem oda félvállról, miközben magam alá terített köpenyegemen elhelyezkedtem—mérget vehetsz rá, hogy senki se fogja nyugvásodat megzavarni.

—Nem félek—hangzott a sötétben a bosszús válasz.

Hm... ha a hang nem csal, a kis vörös haragszik valamiért.

—Bánt valami?

—Nem.

—Azt gondoltam... Nyugodtan alhatsz, majd én vigyázok rád.

—Én is...

—Rám nem kell vigyázni.

—Rám sem.

—Hát akkor annál jobb. Jó éjszakát!

—Rám azért nem kell vigyázni, mert én tudok magamra vigyázni...

Ejnye, teremtúrós zacskóját... ez meg most már épen úgy hangzott, mintha nem is figyelmeztetés, hanem fenyegetés akart volna lenni. Hiába, nincs ennek esze.

—Tehát csak vigyázz magadra, Regina,—morogtam oda neki, miközben letettem fejemet a torniszteremre és hátat fordítottam neki—amíg te szorgalmasan vigyázol magadra, addig én alszom. Jó éjt!

—Jó éjt.

Több szó nem esett. Elhatároztam, hogy egy kukkot se szólok, hanem megpróbálok aludni, bár egy csöppet se voltam álmos.

Igy telt el talán egy félóra a legnagyobb csendességben. Nem zavarta meg a nagy némaságot csak a kívülről behallatszó levélsusogás. Szél indult odakünn.

Most észrevettem, hogy Regina hirtelen fölemelkedik a pokrócról és a következő pillanatban már ott kuporgott közvetlenül oldalam mellett. Mit akar ez? Meg se mozdultam.

—Hallod?... kérdezte suttogva.

—Mit?

—Egy kutya...

—Miféle kutya?

—Nem tudom... egy kutya...—suttogta ismét a leány s eközben óvatosan csúszva a barlang nyílása felé játszta magát.

A fölfedezés egyszerre az én fejembe is szeget ütött. Nyomban fölemelkedtem és szintén a barlang szája felé iparkodtam.

Csakugyan! A kis Regina csodálatos fülei most sem tévedtek.

Az állatnak csak homályos körvonalait tudtam kivenni a sötétségben, mérges morgása azonban eléggé világosan elárulta, hogy ott van valahol a barlang nyílása közelében.

—Ez a kutya azoké... súgta fülembe a leány—vagy talán egy másik ellenségé, amely azóta telepedett a fánk alá és ezt a kutyát magával hozta... Mihelyt reggel lesz—nyakunkra fogja őket hozni.

Az ördögbe! Szépen vagyunk.

—Az egész környéken nincs kutya,—folytatta tovább a leány—ez tehát az ő kutyájuk... és nyomra fogja őket vezetni.

Kinyújtottam kezemet a Mannlicherem után, hogy lelőjjem a semmirekellő dögöt—Regina azonban még idejében lefogott.

—Bolond vagy? Ide akarod őket csődíteni?

Ez igaz volt. Helyrehozhatatlan szamárságot csináltam volna.

—Maradj csendesen...—suttogta Regina.—Majd én elkergetem. Úgy kell elkergetni, hogy ne ugasson...

Megragadta a pokrócot és hirtelen kiugorva a barlang szája elé, egész erejével hozzácsapta a kutyához. Az állat ijedten visszatorpant és egy szempillantás alatt eltűnt szem elől, anélkül hogy csak egyet is ugatott volna.

—És most—mondotta izgatott sietséggel a leány—összeszedni mindent és el! Menekülnünk kell, különben elfognak. Ez az állat ide fogja vezetni az egész disznócsordát...

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. Okvetlen itt kell hagyni ezt a biztosnak látszó rejtekhelyet egy nyomorult dög miatt, amelyet elpusztíthattam volna, ha nem sántikálnék. Mi sem lett volna könnyebb, mint rávetni magamat és akkorát sújtani fejére puskatussal, hogy nyomban felforduljon. Itt maradhattunk volna. Kutyaszimat nélkül soha ránk nem akadnának. Ennek azonban vége. Menekülni kell. De merre?

—Siess...—nógatott még gyorsabb sietésre a leány.

Összeszedtem a holmimat és néhány perc alatt készen álltunk az útra. Föl akartam ugyan vetni az indítványt, hogy talán elég idő volna reggel is, de még idejében elharaptam a szót és nem szóltam semmit. Ezzel megtakarítottam egy újabb erélyes »Esel«-t, amit Regina okvetlen a fejemhez vágott volna.

A leány még egyszer körülnézett a barlangban, azután szó nélkül kimászott a nyíláson és elindult.

—Merre?

—Maradj mindig a nyomomban—ismét vezetni foglak, mint ahogy ide vezettelek.

—Igen, de merre?

—Majd meglátod. Előre hiába mondanám meg, mert nem vagy ismerős ezen a mi vidékünkön és okosabbat úgysem tehetsz, mintha rám bízod magadat. Nem igaz? Tehetsz most valami okosabbat?

Erre bizony nem volt mit válaszolni. Szent igaz, hogy most semmi okosabbat nem tehetek. Egy nem remélt és váratlan fölfedezés annyira-amennyire még e nyomorúságos helyzetben is megörvendeztetett,—az ugyanis, hogy fel tudtam húzni sérült lábamra a bakancsomat—és nem fájt. Sántikálnom kellett vele csakúgy, mint eddig nélküle, de nem fájt és ez már nagy dolog volt. Az az átkozott folt, mellyel legelejétől kezdve elkeseredett harcban álltam, mintha eltűnt volna. Csöppet sem szorított. Nem is éreztem, hogy van. Becsületesebb erkölcsökre határozta-e magát, vagy úgy találta, hogy már eleget gyötört, nem tudom. Nekem elég volt, hogy nem kínozza amúgy is sántikáló lábamat és védelmezi a kiálló fagyökerek és más egyéb akadályok ütődésétől.

Az erdő sötétségében ezekből bőven kijárt. A kis vörös is lépten-nyomon megbotlott. Ilyenkor nem a legszebb kifejezések váltak le összeszorított ajkairól. Mondott olyat is, hogy egy bakakáplár se vallott volna vele szégyent.

Tőlem szitkozódhatott, ahogy akart.

Nem taksáltam többre, mint amennyit ért, bár jó tulajdonságait—azokat, amiket tapasztalásból eddig megismertem—szívesen és minden utógondolat nélkül készségesen elismertem. Nagyra is becsültem értük, mert megérdemelte. Mindenkinek a magáét!—tanította nagytiszteletű Herepei uram és én szívesen követem tanítását. Haj, be más volna a világ, ha minden ember akként gondolkoznék, mint a nagytiszteletű úr, akinél igazabb pásztora az Úr szőlőjének kettő sincs ezen a mindenféle siralmakkal szomorú földön. Lám, akkor háború sem volna... nem vadásznánk az egymás rövidke életére...nem tapadna kezemre egy csomó kiontott vér. Olyan emberek ártatlan vére, akiket sohasem láttam. Mert ez a legnagyobb kő, ami az ember lelkére hull... Jobb erre nem gondolni.

—Tummel di... tummel di—hangzott a Regina sürgető hangja.

Mi az, hogy tummel di? Ezt a furcsa nyemec kifejezést eddig még nem hallottam.

—Sohse piszkolj, Regina fiam, rosszul áll.

—Csak annyit mondtam, hogy siess,—hangzott a méltatlankodó válasz—nem szoktam piszkolódni. Ha nem értesz valamit, előbb kérdezd meg és csak azután nyisd ki a szádat...

Tessék, ezt zsebrevághatom. Voltaképen meg is érdemeltem, mert csakugyan mást értettem a »tummel« alatt, mint amit jelent. Malacságot sejtettem, holott—semmi. Bár hiszen az is bizonyos, hogy ha az imént nem hallottam volna szájáról azokat a csúnya szavakat, nem jutott volna eszembe, hogy meggyanusítsam.

Nesztelenül haladtunk előre.

Nem azért, mintha meglepetéstől kellett volna tartani, hanem mert minden egyes lépésre vigyázni kellett a sötétségben, amely az erdő sűrűségében körülfogott.

Egy kis tisztáson áthaladóban valami fehér tárgyat pillantottam meg a fűben. Lehajoltam utána és fölvettem. Üres cigarettadoboz volt. Mivel pedig nálunk nincsenek forgalomban ily fehér színű cigarettadobozok, valószínűnek látszott, hogy ezt az üres dobozt az erre áthaladó orosz hadnagy dobhatta el, vagy valamelyik módosabb katonája, aki megengedhette magának a fényűzést, hogy tíz cigarettáért 60 kopeket adjon.

A fölfedezés egy percre megállított.

—Regina...

—Nit plausch... Kum!

—Kum, kum... arról van szó, hogy nem jól vezetsz.

—De!

—Ugyanazon az úton megyünk, amelyen előttünk azok mentek...

—Tudom.

—Tessék?

—Tudom, hogy azon megyünk... ne maradozz.

—Tudod és mégis a torkukba akarsz futni?

—Nem akarok.

—Már pedig ezen a nyomon egyenesen torkukba szaladunk.

—Van még valami locsogni valód?... riasztott rám bosszusan a vörös, miközben ismét hátat fordított és még gyorsabban szedegette előre lábait, mint eddig.

Belenyugodtam, hogy neki van igaza és nem nekem. Bizonyos, hogy ha ezen az úton csak a legkisebb veszedelem fenyegetne is—gondosabban elkerülte volna, mint az ördög a tömjént.

Ennélfogva nem kockáztattam meg újabb véleményeket, hanem engedelmesen baktattam lába nyomában egészen az erdő keleti széléig, melyet egy hosszú óránál is tovább tartó vándorlás után értünk el. Regina ott megállt, ledobta a magával cipelt cókmókot a fűbe és így szólt:

—Stehen bleiben... megállunk. Itt megállunk és csak virradatkor megyünk tovább.

Rögtön le is kuporodott a cókmók mellé és intett, hogy heverjek le én is, mert egyelőre nincs szándékában tovább menni.

Körülnéztem.

Ismerős hely... Hát persze! Most rögtön ráismertem. Ez az erdőnek az a pontja, ahol egy alkalommal Varga őrmesterrel kibújtunk, hogy a kelet felé eső területet kikémleljük. Innen kelet felé menedékes mezőség húzódik mindegyre alább és alább egy széles mély árokba, amelynek alján egy elátkozott falucskát fedeztünk föl annak idején.

Persze hát, persze...

—Mi az a persze?

—Semmi különös... Annyi az egész, hogy már jártam erre.

—Mikor?

—Nemrég...

A kis vörös nem volt rá kíváncsi, hogy jártam-e erre, vagy nem jártam. Másodszor is intett, hogy üljek le és pihenjek.

—Hajnalig négy órai időnk van—mondotta azon a sajátságos dunnyogó hangon, mely ilyenkor úgy hangzott, mintha igen nagy távolságból érkezett volna és csak véletlenül került volna a füleimbe—ezt az időt legjobb lesz alvásra fölhasználni. Feküdj le és aludj. Én is lefekszem és alszom. Négy óra mulva, pitymallatkor, ha már egy kicsit szürkülni kezd—fel foglak ébreszteni.

—Jól van. Előre megmondhatom, hogy én magamtól nem fogok fölébredni.

—Det viel rederei... Mondtam már, hogy föl foglak ébreszteni.

Fejem alá raktam a torniszteremet, magam alá igazítottam a köpenyt és kinyújtóztattam épen elegendően fáradt tagjaimat. Jól esett, hogy bár néhány óráig, nem kell a Regina gyors lábai után sántikálnom. Oly sebesen haladt, hogy szinte érthetetlen volt, honnan veszi ez a gyönge teremtés a hozzá való erőt. Mert hiábavaló minden akarat és makacsság, ha a lábak fölmondják a szolgálatot. Az ő lábai nem mondták föl,—talán még annyira sem volt fáradt, mint én—a hozzá képest vaskos és nehéz oszlop. Pokrócomat, amelyet ő cipelt, közvetlenül szomszédságomban terítette le a fűbe és egyik felét egész hosszában magára húzva mutatta, hogy mindjárt aludni fog. A barlangban tapasztalt értelmetlen komédiák elmaradtak. Nem tartott szemmel és nem leskelődött. Olybá vett, mintha nem is léteztem volna.

Ez a futólagos megfigyelés elég ok lett volna rá, hogy értelme normális működését egy kicsit megint gyanuba vegyem—amit azonban ezen az egy epizódon kívül tapasztaltam, az annyira kizárt minden kételyt, hogy szélnek eresztettem minden gyanusítgatást. Csúnya dolog lett volna önfeláldozásáért hálátlansággal fizetni.

Máskor, amint letettem a fejemet, néhány perc múlva már aludtam is,—ezen az éjszakán sehogy se akart rám találni az álom. Mindenféle semmiség eszembe jutott. Képzeletben elkalandoztam haza is, hatalmas kincstári erdő-birodalmamba, amely ezerszer szebb, mint ez az idegen erdő, minden ő szegényes fáival együtt. Láttam hűséges »Zsandár« kutyámat, aki talán most sem érti, miért maradtak el a rendes hajnali séták és láttam képzeletben két lusta erdőkerülőmet, akik eltávozásom óta bizonyára egyetlen-egyszer sem néztek ki a vágásokba, s még arra sem tudta őket rávenni, véletlenül megmaradt jobbik felük, hogy távollétem alatt bár két szalmaszálat keresztbe tegyenek. No, világ lustái, csináltok, amit csináltok.... nem bánom, mert semmit sem tehetek ellene... de azért ismét mondom, hogyha a kutyámnak baja talál esni—ki foglak fordítani a bőrötökből. Ezt gondolatban sokszor megígértem és most is megígérem. Ki fogtok potyogni vén bőrötökből!

Átfordultam másik oldalamra, hátha így hamarabb elszundítok. A szél mintha erősödött volna. Néha-néha elég gorombán cibálta meg azt a ritkás mogyoróbokrot, mely alatt éjjeli sátorfánkat felütöttük. A szálfák között is eléggé érezhetően fütyörészett. Úgy tetszett, mintha valahol egy ágat is letört volna. Majd meg úgy tetszett, mintha hosszabb szünetek között valahonnan a messze távolságból tompa dörrenések visszhangját is szárnyára kapta volna... Fölemeltem fektemből a fejemet és hallgatóztam. Mi lehet? Ágyúdörej vagy távoli mennydörgés? A láthatár a horizont egész belátható vonalában mindenütt csillagokkal volt megrakva. Kicsit sápadtak voltak—sok vízpára úszott a levegőben—de azért valamennyit egészen jól ki lehetett venni. Égiháború tehát nem igen lehetett ennek a húsz-huszonöt kilométernyi távolságnak a körvonalában, ami emberi fül számára még számba jöhet. Ennélfogva...

Tessék, most megint...

Ennélfogva, füzögettem össze találgatásaimat, valahol vagy dolgoznak, vagy robbantás folyhatik, mert ezek a dörrenések is hasonlítanak—nagy távolságból—az ágyúhanghoz. Miközben még eszembe jutott, hogy otthon hagyott sörétes Lankaster-puskám balcsövébe benne felejtettem azt a rézhüvely-patront, melyet néhány udvaromba beszemtelenkedő tolvaj-szarka számára toltam a bal csőbe és ez a patron most bele fog rozsdásodni a drága csőbe... fizethetek Pan Popelnik mesternek, ha azt akarom, hogy a csövet ismét tükörsimára húzza—elnehezedett a fejem és végre elaludtam.

Tizenegy óra lehetett, éjfél előtt.

Nehezen aludtam el, de aztán aludtam is, mint egy zsák.

Egy-két rázásra oda se hederítettem.

—Gott... wie án Vieh—hallottam félálomban a Regina hangját, amely most még a rendesnél is cérnavékonyabbnak tetszett és épen úgy sértette a fülemet, mint a szúnyogsírás.

Kiállhatatlan egy hangocska... arról nem is szólva, hogy ismét belegázolt a becsületembe. És arról sem szólva, hogy nem engedett tovább aludni, hiába fordultam másik oldalamra. Megragadta a vállamat és rázott.

—Kelj föl és készülj—elmegyünk!

—Hány óra?

—Akármennyi! Virrad és ez elég.

Föl kellett tápászkodnom. Kidörzsöltem szemeimből az álmot és tétován körülnéztem. Hát bizony—virradt. A keleti láthatár alján megjelent egy finom sárgás fénycsík és a magasban úszó bárányfelhők fodros szélei lassanként mindegyre világosabbakká váltak. Hajnali három óra. Még másfél óra és itt a reggel.

A vörös e pillanatban úgy kapta marokra a pokrócot, mintha a fejemhez akarta volna vágni.

—Mozdulj!—kiáltotta ingerülten s fitos orra most ismét úgy mozgott, mint egy dühös mókusé—különben egészen ránk virrad és akkor el vagyunk veszve... Nem érted? Nem érted, hogyha azt az átkozott dögöt eleresztik, az ide is utánunk talál?

Ohó, a kutya! Erről a bestiáról egészen megfeledkeztem. Igaza van a vörösnek—ha reggelre kelve utánunk találják ereszteni, egészen bizonyos, hogy nyomunkba vezeti őket. Az ugyan még fölötte homályos kérdés, hogy kiket vezet nyomunkba, mert nem tudom, hogy kié voltaképen az a dög—de ha Regina azt állítja, hogy ezen a tájon senkinek sincs kutyája, akkor föl kell tenni, hogy betanított orosz hadikutya. Ördög és pokol minden sánta lábbal! Be könnyen végezhettem volna azzal a bestiával, ha ez a nyavalyás sérült láb nem akadályozott volna. Nem kellett volna elhagyni azt a pompás száraz medveodút és becsületesen kialhattam volna magamat.

Auf—és mars! Itt nem maradhatunk. Magamra raktam tehát a cókmókot és kijelentettem a dühös Reginának, hogy bár félig még mindig alszom, de azért készen állok az indulásra.

A leány tetőtől-talpig végigmért, azután elém állt, kidüllesztette előre álló melleit és nyersen, kihívó, szinte sértő hangon akkorát kiáltott, hogy szinte csattant:

—Mondd... hogy hívnak téged?

El kellett mosolyodnom szegényen, annyira furcsa figura volt, amint ott állt előttem hegyesen kidüllesztett mellel, hunyorgó, fenyegető, szaporán pislogó tekintettel, amely égett, mint a parázs... de persze nem égetett, mint a parázs. Engem legalább nem.

—Józsefnek kereszteltek—válaszoltam elkomolyodva, nehogy még jobban feldühösítsem.

—Mondd, Jozéf,—folytatta éles hangon—tudod te, hogy mi a különbség a bátor ember és a szamár ember között? Azt hiszed, hogy aki ennyire nem fél az elfogatástól, mint ahogy te nem látszol félni, különben nem tátognál itt dologtalanul félóra számra—az bátor ember? Hein? Azt hiszed, hogy az megérdemli a bátor nevet?

Nem válaszoltam a gorombaságra.

Vállamra csaptam a puskámat is és szótlanul elindultam.

Regina elégedetlenül rázogatta vörös fejét. Haragos pulykamérge, mintha egyszerre elpárolgott volna. Nyilván azt képzelte, hogy csúful megsértett és most neheztelek. Azért nem adtam választ. Holott pedig azért nem adtam választ, mert arra az igazságra, amit szemem közé kiáltott, nem igen kínálkozott talpraesett riposzt.

Szótlanul mentünk. Regina hamarosan elém került és jó darabon mindig előttem ment. Később valamivel hátrább maradt és minden öt percben más-más megjegyzést tett. Konok hallgatásba merülvén, egyikre sem adtam választ. Némán, egykedvű, megkeményedett arccal bandukoltam előre, mint valamely rosszkedvű, láncos medve. Nagyon jól láttam, hogy titokban megnyúlt ábrázattal, elgondolkozva vizsgálódik rám a szeme szegletéből, de nem mutattam, hogy látom. Úgy tettem, mintha semmit sem vennék észre. Sőt mintha őt magát sem venném észre.

Nem sokat törődtem ugyan az egész semmiséggel, de úgy döntöttem, hogy nem árt megragadni a kínálkozó jó alkalmat és nem árt megvonni bizonyos határokat, különben el talál fajulni kettőnk között az érintkezés a szavak durvaságában, amire ennek a vörösfejű teremtésnek szemmelláthatólag igen erős hajlamai vannak. A szavak után pedig rendszerint a cselekedetek szoktak eldurvulni. Előbb csak lemarház, azután hozzám is csapja mérgében, ami keze ügyébe esik. Ez mindig így van.

Sérült lábam állapotához képest elég gyorsan igyekeztem előre. Ugyanazon a keskeny mezei ösvényen haladtunk, amelyen az őrmesterrel streifoltunk nemrégiben a völgyben fölfedezett holt falu felé.

Regina eközben nem nyugodott. Minden áron ki akart belőlem kényszeríteni valamiféle választ azokra az egymással semmi összefüggésben nem álló megjegyzésekre, melyek egymásután váltak le nyugtalan ajkairól. Azonban hasztalan próbálkozott. Nem tudott szóra bírni. Hallgattam, mint a csuka.

A harmat bőven hullott az éjjel,—nyirkosak lettek a bakancsaim, Regina rongyos topánkái is átnedvesedtek s gyűrött szoknyácskája alja is latyakos lett.

A kora hajnali párázatban, mely mint finom fátyol borította be az egész mezőt, a távolabbi vidéknek még halavány körvonalait sem lehetett megkülönböztetni.

Regina egyenesen az itt már erősen menedékes hajlás felé tartott.

Egy darabig szótlanul követtem, de amikor bizonyosnak látszott, hogy nem fog megállani a menedéken, hanem lefelé indul a völgy hajlása irányában—elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólaljak. Erre igen súlyos okom volt. Amikor még az erdő szélén volt »Stand«-ban a Morelliszázad—a mindenfelé elkalandozó fiúk fölfedezték, hogy ebben a keskeny és mély völgyben veszélyes kéngőzök áramlanak, melyek egykoriban a lenn látható, alig harminc-harmincöt házból álló falucska lakosságát is menekülésre kényszerítették. Hátha ez a leány nem is tudja, hogy odalenn a bizonyos halál leskelődik a vigyázatlanra, aki a fojtogató gázok áramlásának útjába merészkedik?

—Csak nem akarsz lemenni a faluba?—kérdeztem, miközben ledobtam vállaimról a cókmókot és megállottam.

Regina élénken fordult hátra. Szemmelláthatólag örült, hogy végre megszólaltam. Szinte megsimogatott a tekintetével, mialatt a gyors választ elröpítette:

—Aber ja! Épen oda akarok menni—mondotta biztos hangon.

—Akkor hát nem tudod, mi vár odalenn?

—Dehogy nem tudom! Voltam én már ott elégszer.

—Abba a faluba?

—Igen, abba... Ladomirskában, mert így hívták, mikor még emberek laktak benne. De ez már régen volt. Akkor még egyikünk sem volt a világon. Azóta úgy hívják az erre vidéki parasztok, hogy »Pokoltorok«... Peklopapula és jól hívják, mert csakugyan ott van a pokol torka, amely minden életet megfojt. Aki nem ismerős ezen a helyen, azt—ha vigyázatlanul találja megközelíteni a pokol torkát—azonnal megtámadja az ördög és elviszi... Nézz oda, Jozéf! Nézz oda! Mit látsz?

Ez az élénk figyelmeztetés diadalkiáltásnak is beillett volna. Regina vékony hangocskája szinte visítva hasította a levegőt, miközben valami kimondhatatlanul kaján kárörömmel mutatott jobbjával egy tőlünk körülbelül harminc lépésnyire eső lapos területre, mely apró boróka-bokrokkal volt itt-ott meg-megszegve.

—Mit látsz, mit látsz? Nézz oda,—mit látsz?

A hajnali párázatban nem vettem mindjárt észre, hogy miről van szó.

—A pokoltorok kiokádta rájuk az ördögöt és az ördög valamennyit megfojtotta!—visította vad örömmel a leány.

Megragadta kezemet és maga után ráncigált, hogy közelebb kerüljünk a megjelölt helyhez.

—Ah!

Most már láttam, miről van szó. A törpe borókabokrok között huszonnyolc orosz katona élettelen hullája hevert. Legszélről egy lóhulla, valamivel tovább mellette a gazdája holtteste. A szerencsétlen fiatal orosz hadnagy nyitott szemekkel, megkeményedett, kitátott szájjal hanyatt feküdt a kemény földön. Görcsösen összehúzódott csizmás lábait maga alá szorította, karjait szétterpesztette... mellkasa egészen behorpadt... Dereka alatt egy csomó vér. A lóról való lezuhantában valószínűleg kardja kosarára esett, az szakította föl derekát az ágyéka táján.

Valamennyi hulla tátott szájjal feküdt. Rettenetes küzdelmük lehetett—de rövid, talán fél percig se tartó. A gyilkos kéngáz oly gyorsan támadta meg őket, hogy menekülésre nem is gondolhattak. Lehet, hogy húsz lépéssel odább már tiszta és beszívható volt a levegő—de nem tudták megtenni ezt a húsz lépést... ott kellett elveszniök, ahol a gyilkos áramlás meglepte őket.

—Megmondtam, nem megmondtam?—kiáltotta diadalmas hangon a leány—nem megmondtam, hogy valamennyit el fogja vinni az ördög? Számítottam rá, hogy ide fognak jönni... és eljöttek. Itt vannak és itt is fognak maradni. Mindnyájan itt fognak maradni.

Sehogy se tetszett nekem ez a kegyetlen öröm. Nyilt harcban elpusztítom ellenségemet, ha körmeim közé kerül—ez azonban itt szerencsétlenség és nem harc...

Regina mintha leolvasta volna arcomról, hogy mit gondolok, mert hirtelen felém fordult és ezt kérdezte:

—Ha ők fogtak volna meg minket és nem őket az ördög, akkor most nem sajnálkoznál, hanem ordítanál kínodban... megcsonkítva... Ezek úgy szoktak. Nem jobb így?

—Ezek se mind barmok...

—De ezt csak akkor tudnád, ha nem csonkítottak volna meg—vágta vissza gyorsan a leány.

Vállat vontam. Lehet...

—Szedd föl a holmit—folytatta valamivel enyhébb hangon Regina—tovább megyünk.

—Be a faluba?

—Igen, be a faluba—hangzott a még enyhébb válasz,—de persze nem olyan helyen, ahol az ördög leskelődik, hanem ott, ahol már nincs hatalma és fojtogató keze el nem érhet.

—Hol van az?

—Mindjárt meglátod...

Fölszedtem a holmimat és elindultunk. Regina néhány száz lépés után balra kanyarodott a lejtősen eső mezőségen és a völgyben feltünedező falu nyugati széle felé tartott. A legutolsó épület ott egy pajtaféle alkotmány volt—afféle állás, oldalfalak nélkül. Ettől mintegy két-háromszáz lépésnyire meredek hegyoldal emelkedett a magasba. A hegyláb se volt kámvázva és egy földalatti patak bújt ki belőle a napvilágra. További útjában ez a patak keresztül folyt a falun és valami negyven kilométernyire délnyugati irányban a Cetina nevű folyócskába szakadt.

A vörös szaporán szedegette lábait és egyenesen a hegy lába felé tartott, ahol a patak a hegyből kibújt.

Szótlanul bandukoltam utána.

Elhittem, hogy ismeri ezt az elátkozott helyet és oktalanul nem sodor veszélybe mindkettőnket.

Valami útfélének vagy akár csak ösvénynek is itt már semmi nyoma nem mutatkozott. Ki tudja, hány esztendő telt el azóta, hogy ezen a tájon utoljára járt élő ember. A porrávált tanya lakói nyilván ismerték itt a veszélyes és veszélytelen helyeket, ezek közül a szerencsétlenek közül azonban már csak ez a vörös Regina volt életben...

Mehettünk valami egy óra hosszat. Mire a leány lekanyarodott egy fölötte meredek ereszkedőn a hegyláb tövébe—hajnali négy óra is elmúlt. Közeledett a reggel,—mindegyre világosabb és világosabb lett s az éjjeli harmat bő párolgása megkezdődött.

Leérkezve a hegy lábához, Regina előre futott és a kikámvázott sziklás mélyedésben,—mely akkora volt így alulról nézve, mint egy hatalmas kapu—megállapodva, örömében tapsolni kezdett.

—Hein! Gyere, gyere... megérkeztünk! Ugy-e, szép itt?

Ráhagytam, hogy szép és ez igaz is volt. Az egymásra boruló mohos, sötétbarna, helyenkint vörhenyes sziklák alatt majdnem az volt a benyomásom, mintha valamely öreg templom méltóságos boltívei alatt állanék, a hegy belsejéből előtörő patak moraja pedig az ájtatos hívek egyhangú moraja, ima közben... Úgy, ahogy az a mi szép öreg református templomunkban lenni szokott.

—Hát ez igazán szép hely...

—És ami fő—dicsekedett ragyogó szemekkel a leány—sokkal biztosabb még annál a barlangnál is, ahonnan az a dög kutya kizavart. Ide ne merészeljen utánunk jönni senki, mert úgy jár, mint azok ott fönn...

Megvártam, míg ezt a fenyegető mondatot befejezi.

—De aki ott jön, ahol mi—az épen úgy idejut, mint mi.

Regina nevetett.

—Ilyen idegen ember nincs a világon! Aki idegen még eddig ide merészkedett, az mind a másik lankás és könnyen járható oldalon tévedt a falu felé és jórészt elveszett. Ez a földalatti pokol ide, ahol most vagyunk—erre az egyetlen helyre—sohasem küldi ki fojtogató ördögeit. A mérges büdösség áramlása innen körülbelül száz lépésnyire, annál a pajtánál... ott ni!... annál, amelyiknek nincs oldala—kezdődik és állandóan a falu felé csúszik tovább. Ha a szél fölemeli—fölnyúlik a mezőség oldalaira is és ott fojtogat. Ilyen fölnyúló mérges büdösség fojtotta meg ott fenn az oldalban azokat is.

Leraktam holmimat egy kiálló kőpadra és letelepedtem a homokos földre.

Bele kellett nyugodnom a magyarázatba, bár kielégítőnek egyáltalában nem találtam. Nem értettem a dolgot. Hogy valóban így van, ahogy Regina mondja—abban nem kételkedtem, mert valóban így volt, ezt saját szememmel is láthattam—a föld alól kiáramló kén útjának rendszeressége dolgában azonban alapos kételyeim voltak. Ez az út—tapasztalás szerint—mindig a levegő áramlásától függ. Ez pedig nem ismer rendszert. Ha erre a hegyláb irányában talál áramlani—megfulladunk.

Ezt meg is mondtam Reginának, de megint csak kinevetett.

—Ka Spur... szó sincs róla! Sohasem történt. Ha neked annyi ezresed volna, ahányszor én már itt voltam az elmúlt években—négyemeletes házat vehetnél Lemberg legszebb utcájában. De sohasem történt, hogy a büdösség erre csúszott volna. Nézd csak, te okos! Élnék én, ha csak egyetlen egyszer is itt lepett volna?

Ez döntő argumentum volt—semmit sem lehetett rá válaszolni.

—Nyáron a nagy forróságokban vagy a forráshoz rándultunk ki a nagy Reginával vagy ide, mert itt mindig jó hűvös a levegő... épen mint most. A nagy Regina, aki kövér volt, ide szívesebben jött. Elhoztuk uzsonnánkat is. Az a lapos kő, amelyen ülsz, volt az asztal, ez a másik, amelyen most én ülök—a pohárszék, rajta az uzsonnával és két pohár vízzel. Ezt szintén magunkkal hoztuk, mert ennek a pataknak a vize büdös, nem iható. Szegény nagy Regina... boldog volt, ha titokban kiitta az én vizemet is...

A leány elgondolkozva nézett maga elé.

—Szegény nagy Regina—ismételte csöndes hangon—akkor még nem tudta, mily borzasztó vége lesz...

...Ez a megindult, csöndes hang annyira meglepett, hogy egy kis bakatúlzással szólva—majdnem lefordultam a kőpadról, amelyen ültem. Ez nem a tegnapi vörös Regina hangja, hanem egy értelmes, érző, öntudatos és gyöngéd léleké, aki tudja, hogy mit mond. Feszülten figyeltem, hogy mi fog következni, de nem következett semmi, ami impressziómat elrontotta volna.

A leány csöndesen ingatta vörös fejét.

—Talán jobb neki, hogy azok a gazok bedobták a tűzbe és meghalt—mormogta maga elé—meggyalázva milyen élete lehetett volna? És legalább nem érezte a fájdalmat sem, hogy vele együtt egész családját ugyanaz a rettenetes sors érte, ami őt... Ugy-e, ez iszonyú? Elveszni úgy, mint ő... szent Isten... és a többiek, szegények! Ugy-e, nem csoda, ha ezek az iszonyatosságok egy kicsit megzavarták a fejemet?

Rám emelte szomorú tekintetét, mintha választ várt volna. Nem tudtam neki mit válaszolni, de e pillanatban éreztem, hogy az a bizonyos kihibbant negyedik szeg kétségtelenül megkerült.