A vörös regina: regény

HETEDIK FEJEZET

Újabb negyedóra múlva végre megérkeztek derék szanitéceink is. Mögöttük egész sereg mindenféle szekér, taliga és vöröskeresztes kocsi iparkodott előre a félhomályban. A derék szanitécek kiabáltak, a kocsisok kiabáltak és suhogtatták az ostort, mindenki kiabált, ha kellett, ha nem. Enélkül nem megy.

Tehát én is kiabáltam:

—Hollá! ide!...

A hozzám legközelebbre eső »pislicárok«—amint Nagy főhadnagy úr nevezte az imént, egyébként mondom, felette derék és igen lelkiismeretes, igen becsületes munkát végző szanitéceinket—egy vékony vízmosás szélén iparkodtak fölfelé vászonponyvás szekereikkel és bizony már szemmelláthatóan kimerült lovaikkal.

—Hollá!... integettem nekik a sipkámmal is.

A vezető káplár észrevette az integetést és azonnal felém dirigálta a vöröskeresztes alkalmatosságot.

—Haaalt!... Van itt valaki?

Nini, hisz ez régi ismerősöm, a kövér Heiszer »bácsi«, a polgári életben emberséges esztergályosmester, jelenleg szanitéc-káplár. Testessége miatt dukál ki neki a bácsi titulus, amelyre harmincnégy éve különben nem szolgálna rá.

—Maga az, Heiszer úr?

—Én vagyok, én bizony, igen tisztelt erdész úr, jó estét kívánok! Szép helyen találkozunk, könyörgöm... csak nem sebesült meg?

—Én nem, hanem itt a főhadnagyom—lövést kapott a válla alá. Bekötöztem és most alszik. Legyen szíves, Heiszer úr, emeltesse valahogy úgy a kocsijába, hogy ne ébredjen föl... ha lehet. Tökéletesen ki van állva, pedig erős ember.

—Hja, könyörgöm, én is erős ember vagyok, mégis ki vagyok állva, mint egy elhajszolt ló. Azonban megpróbáljuk.

Intett az embereknek és maga is segített akként kocsira helyezni a főhadnagyot, hogy ne ébredjen föl. A művelet sikerült. A sebesült nem ébredt föl. Rajta kívül még csak három sebesült volt a kocsiban, két huszár és egy Fahrkanonir. Nagy főhadnagy urat tehát elég kényelmesen szállásoltam el, nyilván meg lesz hathatós protekciómmal elégedve, ha ugyan ebben az életben valaha még találkozunk. Ez az ádáz hadivihar úgy szerteszét szórja egymás mellől az embereket, mint a szélvész a faleveleket. Igaz, hogy némelykor össze is tereli, mint ahogy például most engem is ennek a jóravaló Heiszer bácsinak közelébe terelt.

—Igy-e! Alszik,—bólintott fejével a mester—mire fölébred, a doktorok kezében lesz.

—Ügyeljen rá, Heiszer úr.

—Ügyelek én, könyörgöm, mindenkire... de szeretném, ha már senkire se kellene ügyelnem. Szeretném, ha ellátogathatnék kegyedhez fáért, mint a háború előtt. Azaz, felette szeretném, ha már vége volna ennek a vérontásnak, amelyhez semmiképen sem tudok hozzászokni.

Megkínált egy cigarettával. Köszönettel elfogadtam, mert ez idő szerint egy szálnak sem voltam birtokában, minden holmim a »Pokoltorok«-ban maradt.

—Nem is lehet ehez hozzászokni—válaszoltam a mester fanyar megjegyzésére.

—Dehogy is nem lehet, könyörgöm!—mondotta élénken—akárhány olyan embert szedtem már föl erre az én szomorú kocsimra, aki dühös volt emiatt és alig akart engedelmeskedni. Erőnek-erejével vissza akart maradni, merthogy már »beleszokott...« a spitáltól pedig semmi jót nem várt. Persze, hogy az igazság itt is a has körül találtatódik, ezeknek a verekedni szerető parasztfiúknak semmiképen nem ízlik a mi sovány betegkosztunk, ez a főoka, hogy nem szívesen hagyja magát beraktároztatni ebbe az én keresztes bárkámba. Persze, nem kérdezzük. Allómars, be veled, öcskös! Merthogy a Vorschrift, az szentírás. Van-e még, könyörgöm, abból a tavalyi igazán príma jávorfából, amelyből szeptemberben azt a két métert vettem?

Lám, mire gondol még ilyen helyen és helyzetben is egy szorgalmas esztergályosmester! Erre sem képes sorkatona, csak rezervista, akin csak a külső katona, a lényeg változatlanul civil és az is marad az idők és háborúk végeiglen...

Kicsit meghökkentett a kérdés, de magam is rezervista lévén, ez a hirtelen meghökkenés fél másodpercig sem tartott. Sőt el is mosolyodtam a dolgon, annyira vad íze volt az elcsendesedett csatatér kellős közepén... itt, a sebesült emberek káromkodása és nyögései között.

—Lesz jávorfa, Heiszer úr, amennyire csak szüksége lesz,—válaszoltam neki—adok magának annyi és olyan fát, amilyent csak kíván, tessék azonban előbb ezt a háborút befejezni, hogy hazamehessünk.

Heiszer bácsi megtörölte izzadó homlokát és szintén elmosolyodott.

—Ezt követeli Varga Feri őrmester barátom is. Neki is megígértem. Erdész úrnak is megígérem. Mindenkinek megígérem nagyon szívesen, mert magam is szívemből óhajtom. Erdész úrnak különben okvetlen haza kell kerülnie, különben kitől venném meg a szükséges fát?

Nevetett. Kövér homlokán elsimultak a ráncok. Szemmelláthatólag örült, hogy egy-két percre a tréfa virágos rétjére tévedhetett. Bizony, ritkán tévedünk mostanában erre a kedves virágos rétre...

Miután ismételten megígérte, hogy a legnagyobb gonddal fogja főhadnagyomat az orvosoknak átszolgáltatni, kezet szorítottunk és elbúcsúztunk a »viszontlátásra«.

A vöröskeresztes kocsi tovább döcögött.

Ismét egyedül maradtam.

És ismét hallottam a mezőn elmaradt sebesültek jajgatását és segélykiáltásait...

A szanitécek mindenütt munkában voltak. Egyszerre ugyanegy időben azonban nem lehettek. A sebekből kiszivárgó vér persze nem vár, hanem tovább szivárog... és vele szivárog az élet...

Heves szomjúságot éreztem.

Heiszernek csak rumja és más efféle frissítője volt kéznél, víz egy csöpp se. A legényeknek sem volt.

Néhány elvesztett kulacsot fölfedeztem a fűben, csakhogy ezek mind üresek voltak. A negyediket vagy ötödiket földhöz vágtam s csepp híján majdnem rátapostam... Szégyelni való oktalan dühösködés, de így volt. És másokkal is így van.

A szájam oly száraz volt már, hogy megdagadt nyelvem majdnem szájpadlásomhoz ragadt.

Mindenáron vízhez kell jutnom.

Néhány szanitécet még megkérdeztem, aki utamba került, hogy adhatnának-e egy kis vizet, a válasz azonban egyforma volt, vizet csak a leghátulsó kolonne hoz, ott van elég, náluk csak rum, feketekávé, cognac és bor található. Ezekből, ha kell, szívesen adnak. Köszönöm! Még a gondolatára is keserves émelygést éreztem...

Több embert nem kérdeztem meg, hanem elkezdtem futni a leégett tanya felé. Futni valósággal, ahogy csak hibás ballábamtól kitelt. Puskámat markomba szorítva, ügettem keresztül a tanya helyén felhalmozódó kormon és nyargaltam tovább az erdő felé, egyenesen régi őrhelyem, a nyírfám irányában, toronyiránt, semmit ki nem kerülve és mindenféle gizgazon, tüskén és fűbuckákon keresztülgázolva ebben a szorongó rohanásban a vízért.

Aki ezt a gyötrelmet sohasem érezte, annak hiába próbálnám megmagyarázni, hogy mi az.

Forróság és nagy hideg borzong keresztül az ember testén, jóformán ugyanegy időben, mint a legmagasabb sebláz válságos perceiben. A halántékokon megfeszülnek az erek s a vér dübörögve zuhog az agy felé, mint valami megvadult áradat, ha sikerül áttörnie a gátat... Utána heves fejfájás szokott bekövetkezni s végül teljes eszméletlenség veri le lábairól a szegény katonát.

Ettől a nehéz pillanattól még messze voltam, de már annyi is bőven elég volt, amennyivel viaskodnom kellett.

A tanyától az erdő széléig lemérhető körülbelül ezer lépésnyi távolságot nem hiszem, hogy nyolc percnél hosszabb idő alatt hagytam volna a hátam mögött, pedig egy kicsit még mindig sántikálnom kellett. Bár a bakancsomat egy csöppet sem éreztem. Jó útra tért, becsületes és barátságos bakancs lett a régebbi komiszból, mely annyit kínozta szerencsétlen ballábamat. Azt sem tudtam, hogy voltaképen még mindig rajta van az a förtelmes folt. Vágtattam előre, nem akadályozott a szaladásban és nem botlasztott bele az utamba kerülő száraz fűcsomókba.

Még egy ugrás és átkerültem a másik oldalra, közvetlenül saját külön régi nyírfám alá, a régi Standra.

Magam is elcsodálkoztam rajta, hogy ily könnyen át tudtam vetni magamat Morelli kapitány úr nagyszerű Grabenjén, anélkül hogy az utolérhetetlen tökéletességű Kunst-Werkbe belepottyantam volna.

Innét még vagy huszonöt-harminc lépés a forrás.

Hajrá!

Bele a sűrűségbe, szinte fejjel, mint a bivaly, ha vérbeborult szemmel vakon támad...

Ma sem értem, hogy az arcomba csapó bokorágak ki nem verték a szememet.

Végre! A víz!

Egy ugrással a forrás szélén termettem és a következő szempillantásban már hasra vágódva nyeltem a hűvös forrásvizet, akkora mohósággal, amilyenről normális viszonyok között élő embernek fogalma sincs! Akkor is éreztem, most is mondom és holtom napjáig is fogom mondani, hogy ennél nagyobb boldogság nincs a világon! Az éhség is keserves. Jóllakni kemény éhezés után bizonyára szintén nagy gyönyörűség, a szomjúság azonban gyilkosabb és markosabb ellenség, hamarabb leteperi és könnyebben megfojtja az embert, mint az éhség. Legyőzése tehát nagyobb boldogság és sokkal tisztább gyönyör! Az ember, amíg habzsolja és valósággal eszi a vizet, azzal a boldog érzéssel dúskál ebben a nagyszerű gyönyörűségben, hogy épen ebben a pillanatban született meg másodszor és ez a sok lenyelt édesség voltaképen nem is víz, hanem maga a legfelségesebb élet!

Végtelen nyugalom és megelégedés töltötte el egész lényemet.

Igy érezheti magát egy megelégedett király.

Felülni sem igen akaródzott. Úgy maradtam ott a forrás mellett, ahogy az imént melléje vetettem magamat.

Meddig heverhettem ott egy helyben, nem tudom. Lustának és tökéletesen boldognak éreztem magam, nem siettem semmivel és csak lassanként biztattam rá a koponyámat, hogy ne terheltessék most már egy kicsit gondolkozni is. Dicséretemre legyen mondva, akire legelőször gondolni kezdtem, az a szegény kis Regina volt. Megígértem, hogy néhány óra mulva visszatérek hozzá a »Pokoltorok«-ba és vizet is viszek. Hátha már szorongva és szomjasan várja ezt a megígért vizet... én pedig itt heverek a hasamon e mellett a pompás víz mellett és nem viszek neki belőle egy csöppnyit sem. Járja ez? Bizony nem járja... sőt határozottan csúnya hálátlanság, amit szégyelni kell.

Munkára! Becsületes katona megtartja szavát.

Leoldottam hátamról a rászíjazott vászon »Eimer«-t, megtöltöttem vízzel, s az egész készséget ráakasztottam a Manlicheremre. Ezt meg a vállamra emeltem, mint egy botot. A vízzel megtöltött vászonedény akként lógott rajta, mint valami batyu a handlé vállán. Csakhogy jobban kellett rá vigyáznom, mint a handlénak a batyujára, különben nyakamba ömlik a drága kincs és a kis vörös szomjan marad.

Elindultam.

Nyugodtan és megenyhülve,—mondom—mint egy megelégedett király.

Nem siethettem volna persze akkor sem, ha akartam volna. Kiloccsant volna a víz és akkor mit iszik a Regina gyermek?

Elhaladóban pár percre megállapodtam régi Standomnál a nyírfa alatt és szétnéztem, mi változást csináltak itt a muszkálik, akik rövid időre elfoglalva tartották árkainkat? Feltűnőbb változást azonban sehol sem vettem észre. Sem a kihányt földet nem kapálták vissza,—amint ezt rendesen meg szokták cselekedni—sem új árkokat nem ástak. Még a konzerves láda összetört roncsait is ott hagyták az árok alján, ahová berúgtam, amikor menekülni kellett. Tehát nem akartak itt gyökeret verni.

Otthon éreztem magamat ezen a helyen, szinte jól esett, hogy ismét látom és mindent úgy találok, mint ahogy elhagytam.

Viszontlátásra, régi Standom! Vizet viszek vöröshajú kamerádomnak, de azután visszajövök és ismét elfoglallak, mert itt van víz, odalenn abban a templomszerű torokban pedig nincs, csak büdös, nem iható. Víz nélkül nem lehetvén élni, egészen bizonyos, hogy visszajövök. Sőt voltaképen kötelességem is visszafoglalni régi őrhelyemet, mert nem vagyok fölváltva, Morelli kapitány úr pedig világosan megparancsolta, hogy amíg be nem von, vagy másképen nem intézkedik, nem szabad elhagynom a posztot, ahová kirendeltek. Igaz, hogy egyszer már elhagytam, de ez menekülés volt a túlerő elől és az okosság tanácsolta, különben elpusztítottak volna. A túlerő kilendített helyemről, mint az ingát, a hatás azonban elmúlván, visszalendülök előbbi helyzetembe.

Gyerünk!

Az erdő szélén egy pillanatra megint megállottam. A láthatár peremén északi irányban hatalmas vörös fény úszott az égen. A felgyújtott jezernica falu égett ott lenn a jezernicai völgyben, ahová a mieink ismét visszaszorították az oroszokat. Ki tudja, ezóta hol viharzik már ez a rettenetesen makacs ütközet... lehet, hogy őrmester úr Varga azóta már az égő falun túl került a regimenttel másodszor is, vagy talán harmadszor...

Nem értem ezeket a muszkálikat.

Miért pusztítják el azt is, ami az övék?

Mire való volt például ezt a Jezernica nevű szerencsétlen falut is felgyújtani? A mieink nem bántották, ők meg lángba borítják, holott—mondom,—az övék. Csak nem hiszik, hogy rá vagyunk szorulva ezekre a nyomorult falucskákra? Mit nyujthat élelem vagy más hadiszükség dolgában ezernyi-ezer embernek egy ilyen néhány száz lelket számláló orosz falu? Jóformán semmit. Mégis elpusztítják. Az ördög érti, hogy hol tartják a józan eszüket. Ekkora marhaságot nálunk a legutolsó bundás baka sem követne el, mert kiégne szégyenletiben a szeme. Ők elkövetik és nemcsak itt, hanem mindenütt elkövetik. Nem hiszem, hogy Johannes Husz ezt az érthetetlen oktalanságot is »sancta simplicitas«-nak nevezte volna.

Nekivágtam a rétségnek, mely innen az erdőszéltől a »Pokoltorok« völgye felé terjedt.

Este kilenc óra lehetett.

Bandukolásom közben éreztem, hogy gyenge szél indul, a szélre pedig ezen a veszedelemes helyen ugyancsak vigyázni kell.

Nem is haladtam ettől kezdve a völgy irányában, hanem fenn maradtam a tetőn és annak mentén iparkodtam tovább a torok felé, amelynek aljában vöröshajú kamerádomat és a holmimat hagytam.

Az északi égbolton úszó nagy tűzfény világított.

Botorkálás nélkül haladhattam, ami arra volt jó, hogy aránylag csak igen kevés víz loccsant ki a víztartóból, amit puskám csövére akasztva szállítottam.

Féltíz óra tájban végre lekanyarodhattam arra a keskeny ösvényre, mely a torok aljába vezetett.

Leértem minden baj nélkül a vízzel.

Odalenn persze már nem világított az égő falu fénye, szoktatni kellett szemeimet a homályhoz, hogy a körülöttem levő dolgokat meg tudjam különböztetni. Letettem a vizet a kőpadra és körülnéztem: hol van a kis kamerád? Itt a víz.

—Itt vagyok a vízzel, Regina!

Semmi válasz.

—Megjöttem a vízzel!

Csend. Nem mozdul semmi. Csak a föld mélyéből előtörő patak egyforma csobogása hallatszott, amint a köveken lerohanva, megkezdte futását a halott falu felé.

Hol van az a leány?

Vizsgálódtam, de nem tudtam fölfedezni. Talán lefeküdt és alszik? Beljebb mentem a torok belseje felé, hogy megkeressem.

—Hollá, itt vagyok a vízzel! Merre vagy?

Ezt az ordítást—mert inkább az volt—meg lehet hallani, még a patak lármáján keresztül is. De nem hallotta... Semmi választ sem kaptam.

Furcsa... A dolog nyugtalanítani kezdett.

Előrehajolva tapogatózni indultam a torok belseje felé, s csakhamar ráakadtam a holmimra. Ott volt minden, amit a leányra bíztam, pokrócom, köpenyegem, borjúm, zsákom... minden ingó-bingóm, úgy, ahogy otthagytam. Regina azonban sehol sem volt. Kikutattam az egész tágas sziklatorkot, de semmi nyoma. Meggyújtottam kézi tábori lámpámat is és azzal indultam keresésére, abban a hiszemben, hogy itt van valahol, de truccol és azért sem válaszol hívásomra... merthogy félig-meddig voltaképen haraggal váltunk el egymástól... azonban hiába világítottam be a sziklamélyedésekbe: nem volt egyikben sem.

Tehát nincs itt, ez már bizonyos. De ha nincs itt, miért nincs? És ha eltávozott, hová mehetett?

Nyugtalan sejtelmeim támadtak és rosszul kezdtem magamat érezni... Nem éreztem magam hibásnak, mégis valami szemrehányásféle bántott. Talán nem kellett volna itthagyni... Igaz, megígértem, hogy visszajövök, aminthogy íme, vissza is jöttem, de talán mégis helyesebb lett volna, ha engedek kívánságának és vele együtt indulok útnak. Ez ellen szintén mozgásba tudtam hozni egy sereg okos érvet, benső érzésem mindazonáltal mégis az maradt, hogy nem kellett volna szegényt egyedül hagyni. Ez hiba volt... nagyon sajnáltam. Segíteni azonban már nem lehetett a dolgon.

—Regina!

Harsány kiáltásom szikláról-sziklára vágódva, visszhangzott bele a levegőbe, sajnos, ezúttal is eredmény nélkül.

A leány nem lehetett a torok közelében, különben okvetlenül meghallotta volna. Ha neheztelt is rám, ordítozásaimat bizonyára nem hagyta volna ily sokáig válasz nélkül. Ennélfogva véglegesen el kellett döntenem, hogy nincs itt, sőt még a környéken sincs.

Nem tudtam, mihez fogjak.

Keressem? De hol keressem? Pedig meg kell keresni és okvetlen meg kell találni, ez az egy bizonyos. Sohasem tudnék belenyugodni, hogy ez a szegény is elsodródott, mint a falevél a viharban, anélkül, hogy bár foglalmam lehetne róla, merre? Az ördög vigyen el mindent okoskodást, miért is nem egyeztem bele, hogy velem jöjjön?

Várjak reggelig?

De hátha reggelig sem kerül vissza? És hátha valami baj érte? Most, ha ráakadok, még talán segíteni lehet rajta, reggelig azonban még hosszú az idő... és hátha akkor már késő? Nem maradhatok itt ölbe tett kezekkel és nem fogok várni, hanem elindulok és keresni fogom. Ez a legkevesebb, amit önfeláldozásáért tőlem—vagy bármely más becsületes embertől—megérdemel.

Nyomban kiöntöttem a magammal hozott vizet, becsaptam a vedret is a többi holmim közé és teljesen, marsadjusztálva, minden holmimmal együtt elhagytam a »Pokoltorok« sziklabarlangját, ugyanazon az úton, amelyen idejöttem.

Alig értem ki azonban a szabadba, amikor úgy tetszett, mintha valahonnan elfojtott... vergődő... távoli kiáltást hallottam volna...

Mi ez?

Hirtelenében nem tudtam tájékozódni, hogy a riasztó hang merről ütötte meg a fülemet.

Megálltam és feszült figyelemmel hallgatóztam.

Itt van... most ismét!

Ugyanaz a vergődő, kínosan kiszakadt hang... mintha fulladozó ember melléből tört volna ki...

De honnan, honnan?

—Jaj!...

Villám és halál! Bizonyos, hogy valaki segítségre szorul itt a közelben és én nem tudom, hogy hol. Merre rohanjak, hogy segítsek rajta? Roppant izgatottság száguldozott végig tagjaimon. A bizonytalanságot nehezen viselem el. Ez az egyetlen állapot, ami fel tudja borítani nyugalmamat.

Most megint...

Végre! Mintha elfogtam volna a hangirányt...

Markomba ragadtam a Mannlichert és futva vágtattam annak az oldalfalak nélkül egymagában álló pajtának, mely mintegy száz-százötven lépésnyire lehetett a sziklatoroktól, s amelyről Regina azt mesélte, hogy a nehéz gőzök áramlása annak a közeléből indul a falu felé.

Valami húsz-huszonöt lépésnyire a pajtától két egymásután eldördülő lövés hirtelen megállított. A fejem fölött tovasuhanó éles fütty nem hagyott kétségben aziránt, hogy mind a két lövés nekem volt szánva...

Azonnal letérdeltem.

Ebben a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy mi történik. Az ösztön dolgozott bennem, nem az értelem.

Két embert pillantottam meg a pajta mellett. Az esti homály erősebb volt, semhogy ki tudtam volna venni, kik lehetnek? Mivel azonban bizonyos volt, hogy észrevettek és az is kétségtelennek látszott, hogy ha a szerencse jobban kedvez nekik, akkor már átlőtt koponyával hevernék a magas fűben... nyomban célba vettem a két embert és jóformán ugyanabban a szempillantásban lőttem ki a fegyveremben levő magazin két patrónját.

Az egyik előre zuhant és kiterpesztett karokkal arcára esve, nem mozdult többet... a másik megfordult maga körül, azután leült a földre, mindkét kezét szájához szorította s néhány hörgő hang után úgy maradt ott ülve, mellére esett fejjel, mintha csak aludt volna.

Tudtam, hogy megöltem őket. Én sohase hibázok. Az első homloklövést kapott és szörnyethalt abban a pillanatban, a másiknak tüdejét fúrta keresztül a golyó és átüthette a szív alsó pitvarát is. Ez még élt néhány pillanatig, míg a rohamos vérömlés meg nem fullasztotta. Vadászember ezeket a biztos tüneteket mind ismeri az elejtett állatokon. Az ember pedig épen úgy hal meg, mint az állat...

Fölugrottam és odasiettem, hogy lássam, mi történt voltaképen? Kik ezek?

És most kis híjján szinte elkiáltottam magamat. Az esti homályban csak közvetlen közelbe érve vettem észre, hogy még egy harmadik emberi teremtmény is van itt... és ez a harmadik lélek a szegény kis Regina volt. De milyen helyzetben és milyen állapotban!

Anyaszült meztelenül oda volt kötözve a pajta egyik oszlopához. Borzas vörös haja arcába lógott, szemei lehúnyva, arca halálsápadt, szájában valami rongydarab... sovány kis hasán harántfutó körömnyomok... Borzasztó! A legkegyetlenebb szívű ember is megsajnálta volna. Miféle ronda gazemberek voltak azok, akik ezzel a vézna és gyönge teremtéssel így tudtak bánni!

—Regina! Bátorság, szegény gyermekem... én vagyok!

Kinyitotta a szemét, rámmeredt és nyöszörgött... De fölismert. Tehát, hála istennek, öntudatnál volt.

Egy pillanat alatt megszabadítottam kötelékeitől, leültettem az oszlop alá a fűbe, megsimogattam a fejét és pár csepp rumot akartam önteni a szájába. De azt remegő kézzel elhárította.

—Nem kell... rebegte alig érthetően.

Nem kérdeztem semmit egy jó darabig, vártam, míg valamennyire magához tér és annyira lecsendesedik, hogy magától is beszélni kezd.

Ehelyett közelebbről szemügyre vettem a két mozdulatlan embert és itt megint csak kezdtem sehogysem érteni a dolgot... Orosz közkatonák voltak a 156-ik gyalogezredből. Rendes sorhadbeli, tiszta szláv típusú orosz közlegények. Jóindulatú, szelíd vonásaikat alig torzította el a halál. Egészen fiatal emberek. Komplett tábori Marsadjusztírungban mind a kettő. Minden vadonat új, tiszta, szinte érintetlen. Tehát egészen friss katonák.

Érthetetlen!

Látnivaló volt, hogy még egyáltalában nem voltak frontális tűzben, különben nem lettek volna ilyen »újak«. De akkor hogyan kerültek ide és hogyan hagyhatták el ezredüket? Megszöktek azon »új« állapotban, ahogy a vasút elhozta őket, vagy patrouille-szolgálatra rendeltettek ki és ekként tévedtek ide? Nem, ez sem lehet! Ilyen egészen tapasztalatlan, új embereket nem szokás hasonló nehéz szolgálatra kiküldeni.

Teljességgel nem értettem a dolgot! S amit legkevésbbé értettem, az a gonoszságuk volt. Ha kirgiz, cserkesz, doni kozák, vagy valamelyik kaukázusi ezred emberei lettek volna, nem ütköztem volna meg, mert ezeket a hadjárat eleje óta durva és komisz kapcabetyároknak tanultuk megismerni s akként is bántunk el velük, ha körmeink közé kerültek, a telivér ú. n. nagyoroszt azonban mindig, megkülönböztettük a többitől. Ezek a jámbor, vallásos, jóindulatú szlávok nem igen szolgáltattak rá okot, hogy gyűlöljék őket... meg is szöktek ezredeiktől ott, ahol csak tehették. Hogy lehet az, hogy ez a két nagyorosz közkatona ennyire csúffá tudta tenni a mibennünk őróluk kialakult jó véleményt?

Megfoghatatlan! Bár hiszen elhiszem azt is, hogy a legjámborabb ember is hamar befordul abba a pocsolyába, amelyben állati érzékei szívesen megfürödnek...

Szemlélődésemet a Regina gyenge hangja szakította félbe.

—Kum... gyere ide és segíts. Nem tudok felállani...

Otthagytam a két hullát és hozzásiettem. Ez alatt a néhány percnyi idő alatt, míg magára hagytam, hogy összeszedje magát—annyira-amennyire csakugyan összeszedte magát, de kimondhatatlanul levertnek, sőt majdnem teljesen apathikusnak látszott. Előbbi heves szeméremérzete mintha tökéletesen megbénult és eltűnt volna,—még kísérletet sem tett, hogy meztelen tagjait eltakarja. Úgy ült ott a fűben, mint aki teljesen érzéketlen minden iránt, ami körülötte történik, vagy történni fog. Igaz viszont az is, hogy nem is volt mivel betakaróznia, mert rongyoska ruhái nem voltak sehol. Csak nem szaggatták össze ezeket a rongyokat azok a barmok?

—Kérlek,—rebegte halkan—légy szíves és hozd ide a ruháimat. Ott vannak a másik oldalon, az oszlop mellett.

Átmentem a pajta másik oldalára és csakugyan ott találtam ruháit a megadott helyen egy csomóba hányva és siralmasan összetépve. A különben is foszlós szoknya egy rongy volt, a blúz csupa szakadás... nincs az a tündérujjú sneider, aki ezeket a szerencsétlen köntös-darabokat össze tudta volna varrni.

—Tudod mit, Regina,—jobb lesz, ha beburkolódzol a köpenyegembe. Ezt a holmit nem lehet többé fölvenni.

Kiráztam előtte a szakadozott blúzt és mutattam a rajta lévő lyukakat, hogy meggyőzzem a szomorú, valóságról.

—Mindegy—mondotta fejével intve—add rám az ingemet és segíts fölvenni a blúzt is. Nem bírom még a karjaimat... fájnak...

—Amint akarod.

—Akármilyen rongyos is, mégis csak ruha... és nem kuporgok itt meztelenül.

—Jól van,—segítek.

Megtettem. Szegénynek mind a két vékony karocskáját megdolgozta a saját széttépett kötényéből font kötelék, mellyel a pajta oszlopához volt kötve. Gyalázatos gazemberek! Igy megkínozni egy ilyen gyenge teremtést... ehez már csak baromi durvaság kell!

A szoknya feladása nehezen ment, mert szegény Regina nem tudott lábra állani. Úgy kellett öltöztessem, mint egy magával tehetetlen gyermeket. Lábain a bokák fölött még erősebben meglátszott a kötelékek duzzadt nyoma, mint karjain. Nagynehezen azonban a szoknyával is elkészültem.

Még csak most szólalt meg. Eddig hallgatott és hagyott magával mindent tenni.

—Kérlek,—mondotta csendesen, miközben fejével a pajta mögött tovarohanó patak medre felé intett—eredj és nézd meg, hogy ott van-e?

Nem értettem, hogy mit akar.

—Mit nézzek meg?

—Azt a bambát,... hogy ott van-e?

—Kicsoda?

—Előbb nézd meg, ott van-e, azután gyere vissza.

Gyanu villant keresztül a lelkemen erre a furcsának tetsző beszédre, de nem szóltam semmit, hanem elindultam a mutatott irányba a patak felé. Ebben a pillanatban majdnem teljes bizonyossággal meg voltam róla győződve, hogy szegény Regina fejéből megint kiesett az a bizonyos negyedik szeg—s lehet, hogy ezúttal véglegesen. Bizony, nem találtam a dolgon semmi lehetetlent és semmi csodálni valót. Sokkal erősebb szervezetű embert is megráz és kilök normális értelméből egy ilyen rettenetes kaland, mint aminőn ennek a szegény teremtésnek át kellett esnie.

A patakhoz érve azonban új meglepetés ért, amely meggyőződésemet egyszerre fölborította.

Közel a vízhez, arccal fölfelé, tátott szájjal és már egészen megmerevedve—egy szakállas, félmeztelen férfihulla feküdt. Lábai, hasa meztelenek, szőrös mellén mocskos, színes ingféle.... tipikus csavargó-figura, amint nagy művészek festeni szokták őket.

Melle és kitátott szája meg volt telve rászáradt vérrel. Két lövés érte ezt a körülbelül ötven-ötvenöt évesnek látszó piszkos csavargót—egy a fején, közvetlenül a halántéka mögött, egy az ágyéka táján, ferde irányban melle felé. Mind a két seb feltétlenül halálos volt. Nem sokáig kínlódhatott.

Semmit sem értettem az egészből.

Hogy kerül ide ez az ember, akit Regina bambának nevezett és hogyan pusztult el? Ki lőtte le? Regina bizonyosan nem. De ha ő nem—hát akkor ki?

Ebben a pillanatban eszembe jutott a két orosz s erre megint közel férkőzött hozzám a gyanu... de most egészen más formában...

Rögtön sarkon fordultam és visszasiettem a pajtához.

A leány rám emelte tekintetét és gyorsan megkérdezte:

—Ott van?

—Ha azt az öreg csavargót gondolod—az ott van.

—Igen, azt gondolom.

Várakoztam, hogy folytatni fogja, de nem szólt, csak csendesen, apathikusan nézegetett maga elé s a keze fejét dörzsölgette.

A gyanu nem hagyott nyugton. Leültem elébe a Rüstungomra, amit időközben ledobtam magamról s megpróbáltam kihámozni ebből a zavaros históriából az igazságot.

—Mondd csak, Regina—hogy került ide az a csavargó és ki lőtte agyon? Azonban, ha fáradt vagy és pihenni szeretnél—elvárhatok a dologgal holnap reggelig is.

A leány felém fordította sápadt arcát.

—Hogyan került ide, azt nem tudom—mondotta fejét rázva—csavargás közben vetődött erre is, mint másfelé, ahol csavarogni szokott. Ismerem gyermekkorom óta. Sokszor járt nálunk is a tanyán. Nevét nem tudtuk, mert nem tudta megmondani, kinek hívják. Afféle kótyafejű koldus volt egész életében—ismerte errefelé az egész vidék és mindenki csak »a bamba« néven beszélt róla, ha kéregetni jött... vagy a kutyák megkergették. Nem bántott senkit,—szabadon csavaroghatott, amerre akart. Amikor elhagytál... mert elhagytál...

Szükségét éreztem, hogy ezt a csendes szemrehányást elhárítsam magamról.

—Elhagytalak—vágtam közbe hirtelen—de megmondtam, hogy amint vizet kerítek, visszajövök. Aminthogy vissza is jöttem.

—Igaz, visszajöttél—bólintott fejével fáradtan a leány—de azalatt el is pusztulhattam volna...

—Sajnálom, hogy nem vittelek magammal.

—Sajnálod?

—Elhiheted, hogy tiszta szívből.

Megbiccentette gyenge mozdulattal a fejét és intett, hogy elhiszi.

—Schon gut... szép tőled, ha most így gondolkozol—válaszolta halk hangon s közben, mintha egy bánatos sóhaj is ellebbent volna ajkairól—de azért, mondom, elpusztulhattam volna... Amikor elhagytál és egyedül maradtam, nagyon el voltam keseredve. Azt gondoltam, hogy az én életemnek igazán nincs semmi értelme—tehát minek is élek? Senki sem örül, ha jövök és senki sem búsul, ha megyek. Egy eltévedt birkát mindenki nagyobb igyekezettel keresne, mint engem—aki semmire sem vagyok jó. Mit használ, hogy én tudom, mennyit érek—ha más nem tudja?

—Nono... van, aki tudja.

Regina fejét rázta.

—Te sem tudod, különben nem hagytál volna el. Látod, ez nagyon elkeserített... Nem mutattam, mert minek? Tán el sem hitted volna, hogy itt belül... a lelkemben... minden vérzett. Elhatároztam, hogy elmegyek és nem jövök vissza. Holmidat, amit rám bíztál, szépen összehajtogattam egy csomóba, ráemeltem a kőpadra, hogy azonnal megtaláld, ha visszajössz érte—és elindultam ide ehez a pajtához, hogy innen tovább menjek a falu felé... Bele akartam vetni magamat a kéngőzbe.

—Hát ezt elég rosszul gondoltad ki!

—Jól gondoltam ki—dunnyogta vállait vonogatva Regina—de nem tudtam végrehajtani, mert ennél a pajtánál az a csavargó egyszer csak elébem állt, mintha a földből bújt volna ki és megtámadott. Soha ezt azelőtt nem cselekedte. Azt hittem tréfál, de nem tréfált... megragadott és hiába estem körmeimmel az arcának... nem eresztett el. Most már megrémültem tőle és kiabálni kezdtem, sikoltottam, védtem magamat... Erre megkötözött, leszedte rólam rongyaimat és odakötözött a pajta oszlopához. Röhögött, simogatott, tapogatta a testemet... azután letépett egy darabot a kendőmből és szájamba dugta, hogy ne sikolthassak. Rettenetes kétségbeesés fogott el, amikor láttam, hogy ennek a bamba állatnak a körmeiből nem szabadulhatok... áldozatul kell neki esnem, mert meg sem mozdulhattam. Tűrnöm kellett, hogy piszkos kezei derekamat szorongassák és szőrös mellét mellemhez szorítsa... és szája benyálazzon...

Szegény Regina! Valósággal összerázta az undor.

—Az utolsó percben az Isten megszánt és megsegített—folytatta mély lélegzettel—ideküldött két orosz katonát, akik kétségbeesett nyöszörgésemet meghallották és a patak felé menekülő vén csavargót lelőtték... A többit nem tudom—miképen volt. Csak arra emlékszem, hogy az oroszok közvetlenül ezután hirtelen visszaugrottak és egyszerre lőttek... Nyomban utána megint két lövést hallottam... és láttam, hogy mind a ketten összerogynak...

A leány most megint rám emelte szomorú tekintetét.

—Te ölted meg őket?

Némán intettem, hogy én.

—Milyen kár... sóhajtotta elmélázva a leány, —becsületes fiúk voltak... Te is az vagy, tudom, nem tehettél másként, mert rád lőttek... és mégis, milyen szerencsétlenség, hogy becsületes emberek gyilkolják egymást! Ugy-e, hogy ez szerencsétlenség? Főleg, ha egy ilyen magamhoz hasonló senki miatt kell két derék fiatal embernek elvesznie... Szegény fiúk! Volt miért ezt a senkit megmenteni...

Megvallom, borzasztó rosszul éreztem magamat ez alatt az egész elbeszélés alatt.

Lelkiismeretem föllázadt és bármint csitítgattam is magamat azzal a bizonyos »hadijog«-gal, erre az esetre sehogy sem látszott alkalmazhatónak ez az egyébként rideg és igazságos jog.

Igaz, hogy rám lőttek és meg is ölhettek volna—ez azonban csak értelmemet nyugtatta meg, nem egyúttal az érzésemet is.

—Sajnálom, hogy ennek így kellett történnie...

Regina leintett a kezével.

—Nem tehetsz róla—dunnyogta elkeseredve—mindennek én vagyok az oka.

—Eh, dehogy vagy, dehogy...

—Mondom, hogy én vagyok oka és ez így is van... Jó lesz, ha sorsomra hagysz. Láthatod, hogy bajt hozok rád és még több bajt is fogok hozni, ha nem menekülsz tőlem. Majd egyszer... később... el fogok vándorolni a hazádba és fölkereslek—de addig jó lesz, ha minél messzebb igyekezel tőlem maradni.

Nem szakítottam félbe ezt az elkeseredett dunnyogást. Igaz, hogy nem is tudtam volna. Hiába... szegénynek sokban igaza volt, ha nem is mindenben. Ezt be kellett magamnak vallanom, bármint tiltakozott is ellene jóérzésem.

Néhány perc múlva észrevettem, hogy feje mellére hanyatlik s kezei tehetetlenül ölébe csúsznak. Elaludt. Szabályos lélegzetvétele elárulta, hogy szervezete végkép kimerült és mélyen alszik. Feje alá tettem pokrócomat és betakartam a köpenyegemmel. Nem ébredt föl. El lehetett volna vinni, oly mélyen aludt.

Hadd aludjék! Csoda, hogy az átélt rettenetes izgalmat ennyire is ki tudta bírni. Ismét meg kellett róla győződnöm, hogy a valóságban sokkal erősebb, mint amilyennek látszott. És még ennél is sokkal nagyobb csoda, hogy értelme egy pillanatra sem esett vissza előbbi zavaros állapotába, hanem öntudatos és tiszta maradt.

Az én szemeimre nem jött álom.

Képtelen voltam magamat megnyugtatni.... bántott a lelkiismeret amiatt a két orosz miatt—akik ép úgy örökre elnémíthattak volna, mint ahogy ők örökre elnémultak. Nem lehet ez ellen tenni semmit: tökéletlen az ember és mindvégig az is marad...

Elővettem tábori ásómat, a »spatá«-t s elindultam sírhelyet ásni az oroszoknak. Eltemetem őket, hátha ők is eltemettek volna engem... Tiszteljük meg egymást legalább holtunk után.

Jó mély sírt ástam—eltartott ez a szomorú munka éjjeli féltizenkettőig, míg végre elkészültem.

Egymás mellé fektettem őket a gödör aljába—tán az életben is megfértek egymással—és melléjük helyeztem puskáikat is. Azután beföldeltem őket, elmondtam felettük egy miatyánkot és otthagytam őket. Pihenjenek, míg az örökkévalóság trombitája meg nem szólal...

Egy köpenyt, egy blúzt és egy nadrágot visszatartottam. Könnyű nyári holmi volt—vékony, de erős szövet. A halottnak többé nincs rá szüksége—nekem azonban lesz: köntöst fogok ebből a holmiból csinálni Reginának. Milyent, még nem tudom, de fogok. Mostani szakadozott rongyaiban nem maradhat. Mindene kilátszik. Muszáj valamit csinálni, amit fölvehessen, mert az ártatlansággal csak a paradicsomban lehetett takarózni.

NYOLCADIK FEJEZET

Elindultam a közelben levő patakhoz, hogy megmosdjam. A csavargó hullája ugyanúgy hevert ott a parton, mint tegnap. Azonban a legyek már dongni kezdték s meztelen, szőrös mellén kiütköztek a zöldesbarna hullafoltok. Igen ronda volt... és bár kótyafejű teremtménye volt az Úristennek, mégsem mutatkozott rá érdemesnek, hogy vesződjek vele és eltemessem. Csúffá tette volna a szegény kis vöröst, ha ideje maradt volna erre a gyalázatra, amire kiütközött állatiassága ösztönözte. Bár hiszen igaz, hogy az ilyen féleszű teremtmény cselekedeteit, dolgait másképen kell megítélni, mint az enmagunkét,—de az is igaz, hogy az elkövetett gazságot hiábavaló a féleszűséggel mentegetni. Szegény Regina baja azzal nem lett volna kisebb, hogy egy féleszű ember bestialitásának esett áldozatul. Ennélfogva biz én nem fáradok vele, hogy eltemessem. Elég lesz, ha útnak indítom innen,—ne ütközzék a leány szemébe, ha fölébred,—a transzferálást végezze el a víz. A patak itt elég mély és elég sebes, majd eltranszferálja valamerre, ahová akarja,—mi gondom rá? Eképen cselekedtem tehát és belerúgtam a hullát a vízbe. Alé!... mehet...

A patak sebes sodra azonnal elkapta és vitte. Néhány perc mulva már eltűnt szemem elől ez a rondaság.

Övig meztelenre vetkezve megmosdottam. Meg is fürödtem volna, a záptojás szagú víz azonban oly kegyetlenül hideg volt, hogy nem mertem megkockáztatni a dolgot. Bizonyos, hogy óriási náthát zudítottam volna magamra ebben a jéghideg vízben.

Törülköző hiányában csak úgy kutyamódra rázogattam le magamról a vizet. Ehez a művelethez táncoltam is egy kicsit, hogy fölmelegedjem, mert a víz csakugyan veszekedett hideg volt még az én edzett bőrömnek is. Pezsgős-üvegeket néhány perc alatt felségesen be lehetett volna itt hűteni.

Még ugráltam ide-oda a napon, amikor Regina gyenge hangja megszólalt a hátam mögött:

—Was is? Mit csinálsz?

—Melegszem,—válaszoltam hátrafordulva.

Megkérdeztem, hogy kipihente-e magát elegendőképen és hogy ízlett a hosszú álom? Hála Istennek, úgy aludt, mint egy medve valamely zimankós télen a barlangjában. De csakhogy jól aludt,—ez a fő. Minden más most már magától jön.

A leány nem adott választ, hanem a patak felé kutatott,—előrenyujtott nyakkal kutatta végig apró, hunyorgó szemeivel a füves partot s e művelet közben elégedetlenül rázogatta fejét. Majd gyorsan felém fordult és nyugtalanul kérdezte:

—Hova lett innen az...

—Az?

—Igen, az... mert nincs itt.

—Utazik.

—Csak nem...

—Nem, nem,—siettem a további aggodalmas kérdésnek elejét venni—attúl már nem kell félned, nem ébredt föl, nagyon jól meg volt halva és most—mondom—utazik. Belöktem ide a patakba és rábíztam, hogy vigye, ahová akarja... nem bajlódok az elhantolásával. Azóta már messze úszhatik... Tehát ez az oka, hogy nem látod.

A leány egy pillanatig hallgatott, azután csendesen megkérdezte:

—Mondd, egészen bizonyos, hogy meghalt?

—Bizonyos.

—Akkor jól van...

Bólintott a fejével és mintha a megkönnyebbülés egy halk sóhaja is ellebbent volna ajkairól. Ennélfogva nagyon helyesen cselekedtem, amikor azt a szőrös hullát belerúgtam a vízbe. Ha nem látja, a kiáltott izgalmak emlékezete is gyengül, végül pedig egészen el fog halaványodni. A természet jóságos mindenkihez.

Ezúttal ismét tapasztalnom kellett, hogy a megszokás mennyire nagy varázsló. Ott álltam derékig meztelenül Regina előtt, de arcán a régebbi restelkedő pírnak most nyoma sem mutatkozott,—vonásainak egy idege sem rebbent meg, szemeiben az ösztönszerű nőies szeméremnek egyetlen melegebb vagy hidegebb szikrája sem gyulladt ki, mint ahogy ez régebben mindenkor megtörtént, valahányszor csak így kellett előtte kényszerűségből mutatkoznom. Most—semmi. Talán nem is látott. Valaminthogy az én szájam sem húzódott nevetésre, amikor ezekben a mostani—még a rongynál is rongyabb—köntösdarabjaiban megpillantottam. Emlékszem, hogy amikor először került szemem elé akkori hiányos rongyocskáiban—nem bírtam elfojtani a kacagást, annyira furcsa figura volt. Most olyan rongyok lógtak le róla, hogy igazán majdnem mindene kilátszott alóluk, mégsem kívánkozott ajkaimra a mosoly, annál kevésbbé jutott eszembe, hogy nevessek rajta. Megszoktam. Helyesebben szólva—megszoktuk egymást és nem hozott ki egykedvű nyugalmunkból sem a rongyosság, sem a ruhátlanság, sem a többi, aminek az ember a természet akaratából alá van vetve. Magamon kellett tapasztalnom azt is, mily roppant gyorsan és könnyen siklik le az ember a művelt eszesség fényes útjáról arra a távoli ösvényre, melyen valaha legrégibb ősei vándoroltak...

Azonban megint csak komolyan elhatároztam, hogy valamiféle köntöst okvetlen gyártani fogok Reginának. Igy nem maradhat. És szó, ami szó—tisztelet minden megszokásnak és az ebből fakadó varázslatnak,—de szent Sebestyén ezen a világon csak egy volt... Csöppet sem bizonyos, hogy e kitünő szent rendíthetetlen állhatatosságának töviskoszorúját a magam méltatlan fejére alkalmatosnak találjam és példáját utánozzam, vagy sokáig utánozni tudjam...

Meg is mondottam Reginának, hogy amint fölérkezünk régi Standunkra,—első teendő lészen egy neki alkalmatos ruhának »építése«. A testén levő foszlós rongyokat nem lehet többé viselni.

—Tudom, hogy nem lehet,—válaszolta fejével intve,—amíg azonban más nincs, ezek is jobbak a semminél.

—Lesz!

—So? Ugyan honnan?

—Majd meglátod.

—Szeretném meglátni... dunnyogta vállat vonva, mint aki egy árva igét sem hisz abból, amit hallott.

Nem szaporítottam tovább a szót, hanem gyorsan fölkészültem az útra. Elhagyjuk ezt a helyet és visszamegyünk a régire.

—Mondd, Regina, elég erősnek érzed magad, hogy kibírd odáig az útat?

—Kibírom akkor is,—hangzott a gyors válasz,—ha négykézláb kellene is innen elmennem, mert valahányszor csak körülnézek és megpillantom azt a pajtát... azt, ahol meg voltam kötözve... mindig végigfut hátamon a borzadály. Tudod, az nem volt tréfa...

—Tudom.

—Különben még jó, hogy az a bamba megkötözött... dunnyogta maga elé a leány,—ha szabadon használhattam volna kezeimet, egészen bizonyos, hogy kétségbeesésemben megfojtottam volna magamat.... És ezt nagyon helyesen tettem volna... És ezt akkor is megtettem volna, ha a segítség későn érkezik.

Ez már nem apathikus dunnyogás, hanem heves kiáltás volt. Ki lehetett érezni a hang nyers csengéséből, hogy egyenesen a szívéből jön.

—Ezen is túl vagyunk. Regina... gyerünk! És ne beszéljünk többet erről a dologról.

—Persze,—dörmögte félhangon a leány,—neked könnyű...

Igaza volt, hogy nekem könnyű, most azonban a »toilette« ügye járt a fejemben—nem terjeszkedtem ki másra. Nem hagyhattam ilyen szörnyen rongyosan a kamerádomat. Térde, mellei és egyéb részei minden lépésnél kiütköztek a rongyok alól. Muszáj valamiféle köntöst előteremteni.

Amikor összecsomagoltam az egyik orosz közkatonától visszafogott köpenyt, blúzt és nadrágot,—tudtára adtam, hogy ebből a holmiból fogok számára köntöst fabrikálni. Azaz, hogy nekiülünk és ketten fogjuk fabrikálni,—így majd csak kisütünk valamit.

—Értesz valamit a tűhöz?

—Aber, hallod!

Gyorsan reparálni akartam a sértést.

—Csak azért, mert magam nem vagyok nagy művésze és kettőnk közül az egyiknek okvetlen értenie kell hozzá, különben semmire se megyünk. Meg azért is, mert vannak leányok, akik utálják a tűt.

—Én nem tartozom közéjük.

—Akkor minden rendben van...

—Dehogy is van rendben! Honnan veszem a tűt?

—Adok én!

—Ah! Van neked tűd is?

—Van bizony! Egy magyar katonának mindene van.

Nem tudom, miért vágtam ezt ki oly büszkén, hogy szinte lobogott benne a kevélykedés,—a hatás azonban visszájára sült el, mert a leány arca kiderült, sápadt ajkain pedig megjelent egy könnyű mosoly.

No, végre! Csakhogy már idáig is elérkeztünk. Akármilyen szegényes is ez a mosoly, mégis csak szivárványa a léleknek—vihar után, amelynek hatása megtört.

—Also, ha mindened van... és tűd is van... akkor csakugyan minden rendben van,—dunnyogta mosolyogva.

Megfigyeltem, hogy titokban sunyi tekintetet vet felém a szeme szögletéből, de nem akartam észrevenni, hogyha gondol valamire, mire gondol,—meg voltam annyival is elégedve, hogy a szivárvány megmutatkozott és jobb idővel bíztat, mint amilyen az eddigi volt. Összecsomagoltam a részére rendeltetett holmit és megkérdeztem, hogy elszállítja-e a Standig, vagy magam vigyem. Egy csomaggal több, vagy kevesebb—nálam nem számít. És különben is szívesen cipelem.

—Ná!... tiltakozott erélyesen a leány,—ezt nem kívánhatom tőled, cipelsz eleget amúgy is,—add csak ide! És add ide a köpenyt, meg a pokrócot is. Nem vagyok én olyan gyenge, mint amilyennek látszom.

Úgy lett.

Nagyjában megosztottuk a cipelnivalót és most már elindultunk visszafelé. Majdnem azt akartam mondani, hogy hazafelé. A régi Stand otthonnak tetszett ez után a barátságtalan hely után, mely a Regina emlékezetéből bizonyára sokáig nem fog »kiradirozódni«, amint Morelli kapitány mondani szokta. »Sie müssen das aus Ihrem Kopf sofort ausradieren!!« Derék jó Morelli kapitányom, valjon hol recseg most csillapító, megnyugtató, mindig nyugalomra serkentő hangja? Isten ellen való nagy bűn volna, ha ennek a kedves öreg úrnak valami baja esnék.

Regina tipegett elől, én bandukoltam utána.

Szerencsénk lett: a nap eltűnt az északi égen felsorakozó fellegek mögött,—nem kellett izzadnunk a fölfelé kapaszkodó hágón, mely innen a fensík tetejébe vezetett. Igaz, hogy nem is siettünk. Szép lassan, komótosan mendegéltünk egymás lába nyomában, mint a ludak.

A fensík tetejére érkezve, Regina egy pillanatra megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyerével, figyelmesen vizsgálódott régi Standomnak messzire ellátszó magányos nyírfája felé.

Melléje álltam és én is vizsgálódtam,—észrevenni azonban nem vettem észre semmit, ami gyanumat fölkelthette volna. De mivel tapasztalásból tudtam, hogy a Regina apró, hunyorgó szemei még az én gyakorlott szemeimnél is élesebbek,—óvatosságból megkérdeztem, hogy észrevett-e valamit és ha igen—mit?

A leány bólintott.

—Nem bizonyos, hogy jól látok-e...—dörmögte gyanakodva,—de mintha odalenn nem volna tiszta a levegő...

—A patvarba! Dehogy is nem az! Képtelenség, hogy ide most ellenséges katona eljuthasson—

—Nem mondom, hogy azok közül való, aki ott mozog... Nézd! most ismét megmozdult... de valamiféle ember, az bizonyos.

Ebben a pillanatban én is megláttam a nyírfa alatt mozgó emberi alakot.

—Hogy az ördög vigye el... csakugyan mozog ott valaki!

—Ja, ja... egészen bizonyos. Mit tegyünk?

—Semmit. Nem ellenség—mert az lehetetlen,—hanem valaki a mieink közül, ha katona.

—Az! Olyan sipka van a fején, mint a tieden.

—Mondom, hogy a mieink közül valaki. Ennélfogva majd megtudjuk, hogy ki fiaborja légyen, ha odaérünk.

Regina fejét rázogatta.

—Nekem itt kell maradnom,—mondotta röstelkedve,—nem mutathatom magamat idegen ember előtt ezekben a rongyokban... nem igaz? Szégyellem... meg tán az epe is elöntene, ha kiröhögne. Ki tudja, miféle fráter lehet.

—Hát ugyan a pofon mire való?

—Köszönöm szépen, még csak az kellene! Eredj csak magad. Én itt fogok várakozni, amíg eligazítod.

Elismertem, hogy igaza van, az indítványt azonban mégsem fogadtam el.

—Együtt megyünk, Regina. Magadra veszed ezt a vékony orosz köpenyt, beleburkolódzol és jössz. Ez alatt nem lehet meglátni, hogy mi van alól. Ha pedig az a valaki ott lenn csakugyan neveletlen fráter és röhögni talál,—hát én ezzel az én vastag öklömmel hamar megtanítom a magyar katonai becsületre.

Regina egy darabig még habozott, hogy megkockáztassa-e a dolgot, vagy okosabban cselekszik, ha a becsületre való kitanításra nem ad okot, végül azonban mégis csak engedett és magára véve a csomagból kibontott orosz köpenyt, tovább haladtunk a Standom felé. Lassan haladhattunk, mert a köpeny hosszú volt és mindegyre belebotlott. Szegény, már-már a türelmét is elvesztette.

—Hogy épen most hozta ide az ördög azt a katonát...

—Majd elzavarom én, ha nincs itt semmi keresete.

—Aber, csak szépen.

—Jójó...

A nyírfa alatt foglalatoskodó katona, aki épen hátizsákja fölkapcsolásával vesződött és mindeddig háttal állt felénk—most hirtelen megfordult és észrevett. Az első pillanatban úgy bámult ránk, mint a borjú az új kapura. Meglepetésében még a szája is kinyílt. Módfelett meglephette, hogy ezen az elhagyatott helyen, messze-a front háta mögött, katona-embert varázsol kimeresztett szemei elé a titokzatos fátum. Nagy megrőkönyödése azonnal elárulta, hogy erre a csodára nem volt elkészülve és nem is látszott egészen bizonyosnak, hogy ínyére van-e ez a csoda, vagy nincs ínyére. Úgy láttam, hogy inkább nincs.

A hosszú orosz köpenyben esetlenül állingáló Reginát szintén megbámulta, de nem találta nevetségesnek a látványt—inkább gyanakodott.

Kis termetű, sovány fiatal emberke volt a hivatlan vendég, alig valamivel magasabb Reginánál és Isten csudájára a haja is vörös. De élénknek és fürgének látszott, mint a gyík. A szeme is épen oly sebesen járt ide-oda, mint a gyíké. Balkezén szabályszerűen lekötött vattakötést pillantottam meg.

Közelebb léptem hozzá és megmondottam a nevemet ezredszámommal és századom számával együtt. Erre ezt a furcsa választ kaptam:

—Nagyon örvendek, tessék helyet foglalni és méltóztassék felszólítani őnagyságát is, hogy ő is foglaljon helyet. Végtelenül sajnálom, hogy kanapéval nem szolgálhatok, de tetszik látni—magam is csak átutazó vendég vagyok ezen a helyen.

Ez a kedélyes beszéd most már engem lepett meg annyira, hogy hirtelenében nem is tudtam rá válaszolni. Összenéztünk Reginával—miféle Isten bogara lehet ez?

—Mondja, barátom, melyik ezredbe való?

—Tegnap óta egyikbe se. Megsebesültem, bekötöztek és visszaküldtek. Az éjjel elmaradtam a transzporttól, amely a Feldspitál felé szállított minket—engem és még tizennyolc társamat—amott a leégett tanya közelében elaludtam és mire ma reggel fölébredtem, a transzport már messze járt. Lehet, hogy az őrmester úr kerestetett, de nem akadtak rám. Igy kerültem ide. De tovább megyek, nem maradok itt. Nem méltóztattak erre lefelé az erdő alatt meglátni a sanitéten-transportot?

Intettem, hogy nem.

A kis ember vállait vonogatta és—nézd csak!—épen úgy fintorgatta az orrát, mint ahogy Regina szokta. Az ő orra azonban nem volt kicsiny, fitos, mókus-orr, mint a Regináé, hanem görbe, élesen hajlott és hegyes, mint a ragadozó madaraké.

—Verflixt... de nem tesz semmit, elindulok magamban is. Ezer mérföldre nem lehetnek.

—Ha mindig az erdő mellett veszi a direkciót, valamelyik szanitéc Abteilunggal egészen bizonyosan találkozni fog. Ha ma tán nem is, hát akkor holnap.

—Nekem az mindegy!—mondotta élénken a kis ember,—nem bánom, akár holnapután is, mert ez—sag ich—nekem most már mindegy. Igy is, úgy is Spitálba kerülök és ott is maradok... Ohó, de mennyire ott maradok!

Sunyi mosoly játszadozott keskeny ajkai körül és ravaszkásan pislantott, miközben még egyszer biztosított, hogy neki most már egészen a hadjárat végéig nincs semmi keresnivalója a harctereken—mert megsebesült és végesvégig a kórházban kell maradnia. Mert nem fog meggyógyulni. Mérget vehet rá száz doktor, hogy egészen a hadjárat végéig nem fog meggyógyulni.

—Most már csak csinálják maguk—mosolygott elégedetten, miközben hátizsákja fölkapcsolásával végre elkészült és előkészületeket tett a távozásra—én elvégeztem a magamét. Bátran harcoltam, véremet ontottam—arra a bizonyos »hősi halál«-ra azonban nem tartok igényt.

—A keze sebesült meg?

—Mindegy, hogy mim sebesült meg—nevetett vidáman a fiú—az a lényeges, hogy megsebesültem—hála Istennek—és nem fogok meggyógyulni. Száz orvos? Mit száz orvos! Ezer Regiments-Arzt nem fogja tudni annyira vinni, hogy visszatranszferáljanak a Kader-hez és megint idehozzanak... pedig bátran, sőt—becsületemre mondom!—vitézül harcoltam. Kitüntetésre is föl vagyok terjesztve—arany vitézségi érmet fogok kapni. Minap öt sturmot csináltunk egymásután—mind az ötben a legelsők között voltam és a legrettenetesebb gépfegyvertűzben kapaszkodtam fel szakaszommal az orosz Grábenekbe.

Mulatni kezdtem a fiún.

—Miféle szakasszal méltóztatott kapaszkodni, mert amint látom, egyszerű infanteristának méltóztatik lenni.

—Ja, schmarren... az úgy volt, hogy az ezredes úr magasztaló szavakkal volt irántam és azonnal a sturm után kinevezett őrmesterré, de az Abzeichungot még nem volt időm felvarratni és hogy közben meg is sebesültem, nekem ez most már mindegy! Nem igaz, hogy nekem ez most már mindegy? Jobb zupát a Spitálban azért nem kapok. És ez a fő—a Spitál. De csak mert véremet ontottam hazámért és királyomért és megsebesültem. Ha nem sebesültem volna meg—örömmel itt maradnék magukkal, kolléga s tovább harcolnék hazámért és királyomért—für Kaiser und Vaterland! Alle beide sollen leben und ich selber auch daneben!

Az a nevetés, amely felhangzott ajkairól, oly hangos és őszinte volt, hogy szinte beleszépült ez az egyébként kellemetlen pofájú fiú.

—Hát csak éljen száz esztendeig, fiatal úr és a maga Istene áldja meg! Szerencsés utat!

—Danke, Herr Kollége, kísérje szerencse magukat is—én ezennel tisztelettel elbúcsúzok és megyek! Ha majd az ujságban olvasni méltóztatik, hogy őfelsége Feldwebel Galambos Árpádot az arany vitézségi éremmel kitüntetni kegyeskedett, tessék emlékezni, hogy az én vagyok—Galambos Árpád, előbb Ganz, Pesten a Király-utcában, ahol finom rövidárú-üzletem van. Legyen szerencsém, ha Pestre méltóztatnak jönni,—nagyon jutányosan, nagyon szolídul fogom kiszolgálni.

—Jó lesz Galambos úr—az Isten áldja!

—Magukat is áldja meg,—adieu!

—Pá!

Vitéz Galambos Árpád—előbb Ganz, a Király-utcából—ezzel barátságosan szalutált és megszorongatva kezemet és udvarias komplimentumot vágva a némán állingáló Regina felé—útnak indult. Fürgén és gyorsan szedegette lábait. Látszott, hogy könnyű szívvel, örömmel és elégedetten rójja visszafelé az utat. És mérget lehetett rá venni, hogy ezt az ügyes fiút ebben az életben többé nem fogják frontjuk előtt látni sem az oroszok, sem a bajtársai.

Regina, aki eddig mozdulatlanul állt, csak akkor szólalt meg, amikor a fiú alakja végleg eltűnt az erdő alsó mélyedésében és többé nem láthatta. Ekkor rántott egyet a vállán és valami utánozhatatlanig megvető ajkbiggyesztéssel ezt mondotta:

—Eckelhafter Kerl...

Nem tudtam megállani, hogy el ne nevessem magam.

—Csak nem haragszol erre az ügyes fiúra?

—Útálatos...—ismételte megvetéssel a leány. Elfintorította orrát és haragjában kiköpött maga elé a földre.

—Dehogy is! Van ennek esze.

—Van... Hazug ganef! Egy szó sem igaz abból, amit mondott.

—Baj az?

—Szemtelen hazug... Szerettem volna szembe köpni!

—Ezt az ügyes fiút?

—Ezt.

—Huh, be mérges valaki!

A leány lecsapta a cókmókot a fa alá a fűbe és odacsapta melléje a köpenyt is, amit időközben leráncigált a vállairól.

—Ez a szemtelen hazug most azt fogja gondolni—fakadt ki indulatosan,—hogy mi mind a ketten olyan marhák vagyunk és elhisszük a buta meséit. Tetszik ez neked? Inyedre van, ha marhának tartanak?

Regina megint durva volt, mint a pokróc. A kis Regina megint visszaesett régebbi goromba tempóiba, amikről nagyjában már leszokott. Még a szeme is olyan dühösen világított, mint a vadmacskáé. Ugyanazt a felbőszült teremtést láttam magam előtt, akit találkozásunk első napján tanultam ebben a kellemetlen formában megismerni.

Mire ez a sok mérges hűhó semmiért? Galambos Ganz Árpád inkább mulatságos figura, semmint nem. Típus, amelyen derülni kell. Vele jár a hadjárattal, hogy ez a típus mindenütt kiütközzék, ahol tagjai csak megfordulnak. Gyanuba kezdtem venni a leányt, hogy oktalan haragja nem annyira a nagyzoló és hazudozó, mint inkább a veresfejű »ganef« ellen lázadozik. Ez a Regina alighanem olybá vette a dolgot, mintha a saját családjából kapott volna rajta valakit egy csomó füllentésen és mintha tüntetni akart volna a haragjával, hogy ő nem olyan, mint ez a családjabeli hazug... Egyébbel ezt a teljesen fölösleges dühösködést egyhamarjában nem tudtam sem magyarázni, sem mentegetni. Bár hiszen annyira jelentéktelen epizód volt az egész, hogy kár rá vesztegetni a szót.

Ezt meg is mondottam a leánynak, de csak azt nyertem vele, hogy még gorombább lett. Úgy kell lenni, hogy megérezte, mire gondoltam az imént és ez sértette érzékenységét...

Hagytam, hogy mérgelődjék. Majd lecsillapodik.

Leszereltem. Minden holmimat ugyanarra a helyre raktam, mint ahol első nap álltak s e munka közben valósággal úgy éreztem magamat, mint aki hosszabb távollét után hazajött. Aztán fülönragadtam az »Eimer«-t és nekivágtam a bokroknak, hogy a közeli forrásból vizet hozzak az ebédmenázsi megfőzéséhez. Két napja nem láttam meleg ételt,—ideje, hogy ismét főzzek valamit.