A vörös regina: regény

Másfelől pedig ösztönszerűen éreztem, hogy összeköttetést kellene találnom a regimenttel, mert itt már igazán nincs semmi keresni valóm. Hol vannak már ettől a vidéktől a régóta folyó harcok! Az ütközet ezen a vidéken kétszer is tovahömpölygött a jezernicai völgy felé és onnan megint vissza és ismét előre, semmiképen nem valószínű, hogy a hadiszerencse harmadszor is cserben hagyott minket és újra engedni kellene az ellenség hatalmas lökésének. Emellett bizonyít az is, hogy a szerencsétlen Jezernica falut tegnapelőtt este felgyújtották. Tehát nem remélik, hogy ismét visszaszerezhetik. Az oroszok ilyenkor szoktak kérlelhetetlenül mindent elpusztítani, ami menekülésük közben útjokba kerül.

Mindezekből az következik, hogy ha nem is azzal az elhatározással hagyom el a részemre kijelölt posztot, hogy önkényesen változtatok meg egy parancsot, de el fogom hagyni ideiglenesen, hogy körülnézzek és megtudjam: merre lehetnek a fiúk? Azután megint visszajövök.

Néhány pillanat alatt annyira beleéltem magam ebbe az elhatározásba, hogy szinte türelmetlenség bizseregtetett, alig vártam, hogy szerény reggeli menázsimmal elkészüljek.

Állva kaptam be a szalonnát, meg az utolsó kenyérmaradékot, amit még birtokoltam, hogy ezzel se veszítsek időt és a gyomromnak is legyen valami foglalkozása. Azután ismét vállamra dobtam hűséges társamat és nekivágtam a mezőnek, amelynek túlsó szélén a leégett tanya hamu-és koromtömegeit rendezte el az éjjel megint más formációkba a szélvész.

Hosszú lépésekkel róttam végig a mezőt. Nem egészen tíz perc alatt már a koromhalmazon is túl voltam.

Itt egy kis kellemetlen meglepetés ért, de erősen föltettem magamban, hogy ügyet sem vetek rá.

Érezni kezdtem sérült ballábamon a bakancsomat.

Mintha az a szerencsétlen folt, mely időközben tökéletesen megbékült ellenségnek mutatkozott, ismét megharagudott volna és mintha valami afféle szándékot vett volna nyomorult bőrfejébe, hogy megint bosszantani fog...

Nem gondolok vele. Bár azt szintén erősen elhatároztam, hogy amint csak lehet, rögtön más lábbelit szerzek.

A tanyától a magaslatig, mely a kilátást észak-kelet felé határolta, egyenetlen, vízmosásos, sok helyen rendetlenül hepehupás legelőféle területen kellett keresztül mennem. Itt-ott egy-egy tüskebokor, egy-egy vadrózsa szakította meg az egyhangúságot. Különben minden lapos, napégett és egyforma volt.

Nyírfám tájékáról nem is sejtettem, hogy itt mi van. Pedig sok minden volt. A szikkadt fű között lépten-nyomon lábam alá kerültek az itt elhagyott mindenfélék: kulacsok, sipkák, kenyér-tarisznyák, bajonettek, összetört puskák és más effélék. Valóságos zsibvásár. Ha a mindenfelé látható vérfoltos rongyok és eldobott, piszkos vattadarabok nem ütköztek volna szemembe, akár elhagyott zsidópiacnak is nézhettem volna ezt a nagykiterjedésű hepehupás területet. Igy azonban rögtön megelevenedett lelkem előtt, hogy ezen a helyen mi folyt...

Szegény Nagy főhadnagy úr, vajjon mi van vele? Ha nem csalódom, épen ennek az ároknak a szélén adtam át a derék Heiszer bácsinak, amely mellett most visz el utam a hágó teteje felé.

Jó mély árok, át kellene valahol menni rajta, csak ne lenne tele ez is piszkos esővízzel.

Ohó!... Szerencsétlen pára, hát ez hogy maradt itt?

Egy hámos ló. Félteste a szennyes vízben, fejtül való része az árokparton. A hám összevissza szakadva rajta, csak a kantár homlokszíjjai voltak épek. Észrevettem, hogy ágyéka emelkedik és száll, tehát még élt szegény állat, bár a szemei le voltak húnyva. Bizonyosan azért hagyták el, mert menthetetlennek látszott.

Megnéztem.

Lemásztam az árok aljába és hozzálépve, a kantárnál fogva megemeltem a fejét. De rögtön vissza is eresztettem. Jobboldali szügye és nyaka, amelyeken feküdt és amit eddig nem láthattam, egyetlen rettenetes seb volt. A kitépett hús helye csupa fekete, megalvadt vér. Hogy maradhatott életben ez a nyomorult pára? És hogyan hagyhatták kínlódni, ahelyett hogy szabály szerint egy kegyelmes puskagolyóval megmentették volna rettentő kínjaitól?

Szomorú, hogy ennyire el tudunk fásulni, de el tudunk.

Jóváteszem, amit a háború e boldogtalan áldozata ellen vétettek. Odafenn majd javamra írják.

Kinyomtam egy patrónt a magazinból, becsúsztattam a fegyvercsőbe és közvetlen közelből főbelőttem a szegény párát. A horpadt, sárral borított test meg sem rezzent, a szemek azonban lassan kinyíltak és úgy bámultak elhomályosulva mély üregeikben... A halál beállt.

Kimásztam az árokból és azzal az elégedett érzéssel folytattam utamat, hogy jót cselekedtem. Csak valahogy el ne felejtsék odafenn javamra írni. Most sok a dolog... könnyen elkallódhatik az ilyen pici érdemecske.

Annyi bizonyos, hogy spórolni nem igen tudunk. Nem azért, mintha nem akarnánk, vagy szándékosan »truccolna« az ember fölebbvalóival, akik fáradhatatlanul takarékosságra intenek, hanem talán azért, mert ebbe a dologba is belefásul lassanként a legénység, mint—a menázsin kívül—minden másba. Nem mindjárt, idővel azonban annál bizonyosabban. Az az érték például, ami csak tovahaladásom keskeny vonalán került szemem elé, hozzávetőleges találgatással is több ezer forintot tehetett ki. Hát még a többi, ami ezen a több kilométer kiterjedésű területen szerte-szét volt szórva. Egészen ép fegyvertöltények hevertek a fűben ezer meg ezer számra, vegyesen az oroszokéból és a mieinkből, összevissza, amint a katona siettében vagy hevületében egyszerre három magazint is kiránt és azok közül kettőt félredob, mert a fegyverbe csak egyet szoríthat bele, arra pedig többnyire nincs ideje, hogy a másik kettőt visszahelyezze a patrontáska rekeszébe. Eképen esik, hogy minden egyes lövés, mely ütközet közben a fegyvereket elhagyja, voltaképen három tölténybe kerül. Gyakorta még ennél is többe. Mindenütt így van és így lesz ezután is.

Egészen ép torniszterek, hátizsákok, kenyértarisznyák hevertek félredobva. Egy jókora cipót kiemeltem az egyik ilyen félredobott »procák«-ból és berekviráltam a magam procák-jába. Egy hátizsákból pedig egy szál gyertyát emeltem ki. Minden egyebet otthagytam. Talán összeszedik, ha majd visszakerülnek és ráérnek az ilyen csendes munkára, lehet azonban, hogy itt marad veszendőben minden, úgy, amint van. Mi ez a kár a tenger sima tükréhez képest?

Nem tudom, hogyan van máshol, ami azonban a mi szanitéceinket illeti, bizonyos, hogy felette derék fiúk. Úgy értem, hogy a mi regimentünk szanitécei a derék fiúk. Akár azért, mert lelkiismeretesen vezetik őket az olyan komoly és érett emberek, mint például Heiszer bácsi, akár mert maguk is az érett emberek sorába tartoznak, a munka, amit végeznek, becsülésreméltó és dicséretes. Azon a nagy területen, amit kutató tekintetem átvizsgálhatott, egyetlenegy véletlenül ittfelejtett sebesültet vagy halottat sem pillantottam meg. Minden el volt takarítva. A sebesülteket elvitték a keresztes kocsik, a halottakat befogadta a föld. Balkézt az ároktól, amely felett fölfelé iparkodtam, szép sorjában egymásmellett valami kilenc-tíz sebtében felhányt friss sírt számoltam meg. Külön gazdája csak kettőnek volt, az elsőben egy elesett magasabbrangú orosz tiszt nyugodott, a másikban valaki a mi tisztjeink közül. Nem lehetett elolvasni a nevét. A tintaceruzás feliratot szétmázolta a zápor.

Mi minden akad egy ilyen elhagyott csatatér területén, szinte elképzelhetetlen. Egy fűcsomó alatt szájharmonikát pillantottam meg, közvetlen közelében egy gummiból való játékbabát. Melyik legénynek a holmijából kerültek ezek ide? A harmonikát még csak értem, de a gummibaba? Mire kellett neki ez a baba és még ennél is érthetetlenebb kérdés, hogy ugyan hol szerezte és kinek tartogatta? És ha már tartogatta, miért dobta el? Az elesett vagy megsebesült katona holmija érintetlenül vele van, ilyené nem lehetett, különben nem maradt volna itt, hanem a katona összes fölszerelésével együtt a transzport-kocsira került volna.

Néhány lépéssel odább egy szétázott levél maradványai. Nagy öreg ákombákom betűk. Afféle nehéz paraszti írás.

Fölemeltem a földről és betüzgettem.

Az eleje végkép olvashatatlanná ázott az elmúlt éjjeli záporesőben, ami megmaradt, abból is csak egy sor értelme volt kivehető: »...elküttem neköd két ingöt és egy pár libának árát, vigyázz gyereköm az egésségedre«.

Bizonyosan valamelyik fiúnak az édesanyja írta. Az apa egészen bizonyosan kifelejtette volna az ilyen levélből, hogy gyerekét az egészségére való vigyázásra intse.

A papir szélein elmosott vérnyomokat vettem észre. Lehet, hogy a gyerek rosszul vigyázott az egészségére...

Lehajoltam útközben egy piroskötésű káplári bugyelláris után is, legfőként azért, mert vadonatújnak látszott, mégis elhányta a gazdája. Bár hiszen lehet, hogy véletlenül vesztette el. Új volt a beledugott plajbász is, amellyel alighanem csak azt az egyetlen sort írta eddig a noteszbe a káplár úr, amely mindjárt az első oldalon ékeskedett:

»...Szekeresnek új Zólen, Hornyáknak Sále és pofon.«

A notesz elveszvén, nem bizonyos, hogy Szekeres megkapta-e az új csizma-vagy bakancstalpat, Hornyák pedig a kosztoscsészét, de hogy ez a Hornyák az »evidenz«-be vett pofont így is megkapta, az egészen bizonyos.

A lankásan emelkedő hágó tetejére érkezve, ott még nagyobb sokaságát találtam az elhagyott fölszerelések tömegének. Ezeken a helyeken azonban már sokkal több volt az orosz eredetű holmi, semmint a mienk. A szerteszét hányt mindenféle között itt ágyú-municiót is találtam. Egy felfordult lőszerkocsi ládáiból egymás hegyin-hátán zuhantak le a földre a Geschoss-ok és ott maradtak—veszendőben—egy rakáson. Egyet megnéztem. Nem voltak betempírozva. Úgy kerültek az ebek harmincadjára, amint a gyárból vagy valamelyik orosz katonai magazinból a frontra érkeztek. Jobb így, hogy »krepírt« sorsra jutottak, semmint ha betempírozták és kilőtték volna... Most itt leköphetem őket, ha akarom, nem köpnek vissza a lábamba, mint ahogy a multkoriban egy ilyen piszok megcselekedte.

Elhagyott halottat ezen a tájon sem láttam. Szem előtt legalább egy sem volt, hacsak a sűrűségekben nem. Innen a tetőről lefelé a jezernicai völgybe ugyanis sok helyen felette sűrű és bokros ciherek húzódtak le. Némely ponton oly sűrű volt ez a ciher, hogy fölért akadály dolgában a leggondosabban épített drótsövénnyel. Mi lehetett, vagy maradhatott vissza benne, nem láthattam.

Nem is igen foglalkoztam találgatásokkal, mert most egész figyelmemet a szemeim elé táruló távoli panoráma kötötte le.

A falu itt-ott még mindig füstölt. Kicsi orosz falucska lehetett ez a szerencsétlen Jezernica, mindössze ötven-hatvan hamurakást számoltam meg. Néhány nappal ezelőtt még lakóházak, pajták, színek és kazlak, most hamurakások. A múlt éjjeli óriási zápor ezeket is jó mélyre verte. Alig emelkedtek ki a barátságtalan anyaföld szintjétől fél, másfél méternyire. Ahol még némi szennyes füst szivárgott ki a koromtömegekből, ott alighanem gabona vált semmivé a tűzben. Az ég makacsul sokáig az eső dacára is.

Emberi lelket nem láttam sehol. A koldusokká felpörkölt parasztokat vagy magukkal kényszerítették a visszavonuló orosz csapatok, vagy még a falu keleti oldalán látható erdőség mélyében lappanganak. Ha elég idejük volt a menekülésre saját katonaságuk elől, akkor egészen bizonyos, hogy barmaikkal és más egyéb megmozgatható holmijukkal együtt az erdőbe menekültek.

Ez az erdő igen nagy kiterjedésűnek látszott, legtávolabbi pontjai belesimultak az innen áttekinthető láthatár homályába. Szemmértékkel mérve csak annyi, amennyit beláthattam belőle, több lehetett ezer katasztrális holdnál. A sötét tónusú zöld bükkre és tölgyfára gyaníttatott, ami ezen az általában értéktelen fát termő vidéken rengeteg vagyont jelentett.

A távolság odáig nagy volt, meghaladhatta a hét-nyolc kilométert, annyit azonban mégis észre tudtam venni, hogy az erdőség szélén, az előtérben levő fák árnyéka mögött, valami épületféle látszik. Nem annyira maga az épület, mint inkább elmosódó kontúrjai.

Hm... ha Regina itt lett volna, az ő csodálatosan éles látása azonnal világosságot derített volna ebbe a rejtélybe. Arról a mérges vadmacskáról azonban ne essék szó... Még nagyon a gyomromban van. Nem beszélek róla... Az én egyébként szintén jó és gyakorlott szemeim nem voltak elég élesek, hogy a távolságban mutatkozó rejtélyt megvilágíthatták volna. Annyit eldöntöttem, hogy a dolog a legnagyobb mértékben érthetetlen. Ha azok a mutatkozó kontúrok csakugyan valamely nagyobb épület rajzai és nem a képzelődésem játékáról van szó, miért nem került az az épület is ugyanarra a szomorú sorsra, mint a falu?

Tudom én jól, hogy a gyújtogatással megbízott orosz lovasokkal tíz-húsz rubel fejében ki lehet egyezkedni, egy-két épület ilyenformán a faluban is épen maradt volna. Ott azonban az összes épületek elhamvadtak. Ez a ház, kastély vagy micsoda pedig sértetlen maradt, holott alig van messzebb az elpusztult községtől két kilométernél.

Nem lehet ezt a dolgot megérteni.

És azt sem tudom hirtelenében megérteni, hogy miért nem látok egy teremtett emberi lényt sem azon az egész vonalon, mely innen a faluig terjed? Sem ember, sem állat, sehol. Ágyúmorajt hosszú időközökben még csak hallottam, vagy legalább is hallani véltem, egyéb jele az eleven életnek azonban sehol sem mutatkozott.

Oly nagy távolságokba húzódott az ütközet, ahonnan a hang már nem bír idáig elvergődni? Ez sem lehet. Az ágyúdörej még erős szél ellen is elhallszik harmincz kilométernyire, szél alatt gyakorta kétszázra is. Ide egyik disztancia sem stimmelt. Az első kevés volt, a másik sok. Úgy kell tehát lennie, hogy szünet támadt a harcvonalakon. Ezért nem hallok semmit a nagy időközökben fülembe szivárgó ágyúmorajon kívül, amelynek eredete lehet természetesen más is, például robbantás vagy más egyéb szappőrmunka.

Elindultam a falu maradványai felé.

Valami útfélét sehol sem fedezhetvén föl, a ciher között iparkodtam lefelé a völgybe, azzal a határozott szándékkal, hogy mindaddig menni fogok, amíg csak össze nem akadok valakivel a mieink közül. Képtelenség, hogy ily nagy területen egyetlenegy ember se legyen. Ha gyalogos őrjáratot nem is, de lovas »stráfli«-t (Streif-Patrouille) talán csak utamba vet a jószerencse. Az ilyen lovaspatrul rendszerint mindenütt fel szokott bukkanni, ahol senki sem várja.

TIZEDIK FEJEZET

Nem lepett meg túlságosan, amikor a még javában párolgó tábori bogrács mellett a Heiszer bácsi jóindulatú, kövér arcát pillantottam meg.

Ő jobban meg volt lepve, mint én.

—Mi az ördög!—kiáltotta harsány hangon—csak nem ennek az isteni gulyásnak illata csalta ide?

—Nem a gulyásillat nyomában járok, Heiszer úr—válaszoltam a derék szanitécnek, aki eközben barátságosan megszorította kezemet s hangosan elkiáltotta nevemet emberei számára is, hadd tudják, kinek a becses személyét tisztelhetik tábori bográcsuk körül.

—Holla, már tudom!—nevetett vidáman a vöröskeresztes bácsi—bizonyosan a regimentet keresi... nem igaz?

Intettem, hogy igaz.

—Hát kérem—legyintett kezével, mialatt megint elfoglalta előbbi helyét a bogrács mellett s engem is odainvitált a közelébe—azt ez idő szerint hiába tetszik keresni.

—Messze vannak?

—Ojjé!

—Talán mégsem lehetnek olyan messze, ha Heiszer úr itt van...

—Csakhogy nem vagyok itt.

Elnevette magát és ismét legyintett a kezével.

—Nem bizony, nem vagyok itt...

Észrevettem, hogy a kocsijához tartozó nyolc legény egyike-másika is félrehúzza a szája szélét.

—Nem értem a dolgot, Heiszer úr...

—Elhiszem,—mosolygott édesdeden az öreg s szemmelláthatóan mulatott a dolgon, hogy ilyen gyerekes rébuszt sikerült tájékozatlanságom számára föladnia—nagyon elhiszem, hogy nem méltóztatik megérteni a dolgot, pedig roppant egyszerű. Vissza vagyok transzferálva a Feldspitálhoz. A mienkhez, a Nr. 3-hoz... méltóztatik tudni. Ez a parancs. Mivel azonban sem azt nem tudták megmondani, hogy hol van most a Nr. 3, sem azt, hogy csak hozzávetőleg is merre lehet, a magam szimatoló orrára vagyok utalva. Ennélfogva tehát már két napja útban vagyok, anélkül, hogy erről a helyről megmozdulnék... Ezért bátorkodtam az imént azt mondani, hogy nem vagyok itt.

Kedélyes bácsi ez a gömbölyű tokájú Heiszer, hogy ezen a felette naiv csalafintán is mulatni tudott. Bár hiszen nemcsak kedélyről van itt—igazság szerint—szó, hanem elpusztíthatlan izmokról is.

—Tartson velünk,—invitált meg Heiszer bácsi a menázsihoz—nincs egyebünk ennél a »normál« gulyásnál, de talán még nem tetszett belőle elégszer részesülni...

A szanitécek nevettek. Ők is tudták, hogy tíz ebéd közül nyolcszor ez szerepel a hadiétlapon: betelhet vele a legény, egész életére. Azonban még mindig szívesebben látott rendes vendég a sajkában, mint a borsó-vagy a lencsekonzerv.

Eközben eszembe jutott, hogy foltos bakancsom dolgában most kellene talán megragadni a jó alkalmat. Reggel óta ismét szorítani kezdte lábamat az a sokszor pokolba kívánt átkozott, folt... hátha most megszabadulhatnék tőle. A szanitécek ügyes emberek. Mindenhez értenek és minden van náluk. A nagy ballonponyvás vöröskeresztes kocsi mélységében a legcsudálatosabb dolgok rejtőzködnek.

—Mondja, Heiszer úr,—fordultam a mesterhez—nem tudna nekem szerezni egy pár új bakancsot? Ez a foltos bestia már sok kínt szerzett a lábamnak, ki szeretném cserélni új bakanccsal.

A mester gondolkozott.

—Nagyon szívesen, kérem, bakancsféle azonban jelenleg nincs birtokomban, hanem van egy pár csizmám. Orosz csizma. Ha jól emlékszem, valami kozák hadnagyé volt. Mi földeltük el most valami három hete. Gránátot kapott szegény. Rajta és körülötte egy rongy volt minden, magasszárú új Ritterstifelje azonban isten csudájára épen maradt. Hé, Veszelka! Hozd ki fiam a kocsiból azt a muszkacsizmát... tudod te! Ott van legalul a telefondrótok alatt. Ügyelj, nehogy a lekváros fazekat felborítsd.

Mondom, hogy az ügyes szanitéceknél még lekvár is van.

A legény bebújt a rengeteg kocsiba és rövid vártatva hozta a csizmát. Módfelett megörültem a dolognak. Az ő istenében és a mi ólmunkban megboldogult »muszi«-nak ugyan valamivel nagyobb lába volt, mint nekem, efféle csekélységgel azonban nem törődtem. Az a fő, hogy végre kényelmet szerezhettem elgyötört ballábamnak.

Elégedett és boldog voltam a csizma birtokában.

—Mit fizessek a csizmáért, Heiszer úr?

A mester arcán minden ráncocska nevetett.

—Viccelni méltóztatik, kérem! Mi a haragos istennyilát csináljak én itt a pénzzel? Hisz jóformán már azt is elfelejtettem, hogy valami pénznek nevezett papirka is van a világon. Adtak ott valamit pénzért, ahol nagyságod eddig tartózkodni méltóztatott?

Igaza volt. Az egész idő alatt egyetlenegyszer sem jutott eszembe, hogy ilyenféle »papirkák« is vannak.

—Ingyen adom a csizmát, amennyibe nekem került,—folytatta jóindulattal Heiszer bácsi—örülök, hogy szívességet tehettem.

Megköszöntem az ajándékot és azonnal nekifogtam foltos bakancsom kivégzésének. A mester nevetett és nevettek a szanitéc-legények is, az inkviziciót azonban végrehajtottam: bicskával először kettéhasítottam a nyomorult bakancs egész hasát, azután négyfelé vágtam. Véged van, pimasz! Soha senkinek sem fogod többé a lábát megkínozni.

Az eképen ádázul kivégzett pimaszt megragadtam zsinórjánál fogva és messze beröpítettem a közeli patak vizébe, hadd ússzék akár az Óperenciás tengerig, csak én ne lássam többet.

*

Heiszer le akart róla beszélni, hogy tovább menjek. Komolyan adta elő érveit, meg akart győzni, hogy vállalkozásomnak nincs értelme. Biztosított róla, hogy a folytonos heves előnyomulásban levő csapatok eddig már a legközelebbi—Rudnik nevű—orosz községen is túl vannak, ez pedig messzebb esik ide harminczöt kilométernél, tehát mit akarok?

Marasztalása nem fogott rajtam. Fejembe vettem, hogy okvetlen meg fogom találni ezredemet, tehát meg fogom találni, bármilyen messzire kellene is utána mennem.

Délután két óra tájban búcsút vettem Heiszer bácsitól és a többi felette szíves polgároktól.

—Nem tarthatom vissza erőszakkal,—mondotta szemrehányó hangon a mester—de meg fogja látni, hogy okosabb lett volna, ha nem erőlteti a dolgot.

Némán megráztuk egymás kezét és elváltunk. Heiszer bácsi ott maradt embereivel a vöröskeresztes kocsi mellett, én elindultam a földig leperzselt falu keleti széle irányában az orrom után. Más direkcióm nem volt. Amerre északkeletnek az orrom mutat, arra kell lennie valahol az ezrednek is.

Körülbelül száz lépésnyire lehettem, amikor az öreg Heiszer harsány kiáltása fülemhez jutott.

—Halló! halló! Szétugrasztott »muszik« csatangolnak az erdőségben, vigyázzon, nehogy elfogják!

Szócsövet formálva tenyeremből, visszakiáltottam:

—Vigyázni fogok!

Búcsúzóul még egyszer meglengettem sipkámat és ezzel végleg elváltam Heiszer bácsitól és az ő derék szanitéceitől. Tíz percnyi mars után már nem láttam őket. A »muszik«-ra való figyelmeztetés mindenesetre jókor jött. Nem is gondoltam efféle eshetőségre.

Gyanut fogván személyes biztonságom dolgában, lassan nyomultam előre az erdőség alatt. A legkisebb zaj, vagy zörgés megállított. Úgy haladtam tovább, mintha rókanyomot csapáztam volna—kutya nélkül.

Annak az épületnek—kastélynak vagy minek—irányában mentem a fák árnyékának védelme alatt, amelynek homályos kontúrjait már a jezernicai hágó tetejéről megpillantottam. Ez az óvatos csapázás majdnem egy teljes óráig tartott. Közeledvén a titokzatos házhoz, bevonultam az erdő sűrűbb részébe, a mindenfelé szétterpeszkedő bokrok közé és onnan vettem szemügyre a közelben kibontakozó épületet.

Egyideig még mozdulatlanul várakoztam leshelyemen, azután kiléptem a sűrűségből és elindultam az épület felé.

Széles, tornácos, orosz úri kastély volt ez az épület, oszlopos frontján régimódi, kupolás verandával. Nyolc lapos lépcső vezetett föl rá,—de egy ugrással is fönn lehetett az ember. Nem is tudtam olyan laposakat lépni, mint amilyenek ezek a szibarita-kényelemmel beépített verandalépcsők voltak. Ily dolgokban különben minden orosz úriház egyforma. Kényelem, nagy kényelem, hallatlan kényelem mindenben. Hely van bőven és ami fő—nem siet senki. Szépen, lassan... pomáli... kényelmesen lépegetheti ezeket a lapos lépcsőket még a legköszvényesebb orosz úri láb is.

Az első szoba, melybe a verandáról beléptem, alighanem ebédlő volt. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy a többi, kilenc vagy tíz szoba is ugyanily hallatlanul barbár módon van elpusztítva, mint ez. Elbámultam a teljesen oktalan rombolásnak ezen az igazán tökéletes látványán, ami itt meghökkent szemeim elé tárult, pedig hasonló dolgok iránt jócskán elveszti érzékét az ember. Nem volt itt egyetlen ép ajtó vagy ablak. A festett padló eredeti színét talán még egy hiúz szeme sem tudta volna kitalálni. Ami bútorféle maradt—összevissza zúzva hevert a szobákban. S az a teméntelen mindenféle piszok és szemét, az a sok megnevezhetetlen bűzös, megpállott, elrothadt hulladék—ami az ember útját az összes szobák mocskos padlóján elállotta!

A legnagyobb óvatossággal kellett szedegetnem a lábamat, nehogy bele lépjek valamibe. Vajjon miféle képeket fog vágni ennek a bizonyára előkelő kényelemmel berendezett kastélynak elmenekült gazdája, ha majd hazajön és ide először belép. A gyomra fog-e felfordulni előbb, vagy orra nyomorodik meg?

Az orrom engem is arra kényszerített, hogy fölhagyjak a további nézdelődéssel. Nem bírtam tovább a mindenfelől felém áradó dögleletes bűzt.

Kifelé...

Alig vártam, hogy künn legyek az udvaron és tiszta levegőt kapjak az orromba.

Esti félhét óra tájban vállamra lódítottam Manlicheremet és elindultam északkeleti irányban ugyanazon az úton, amelyen a kozákok szekere vágott nyomot.

Ez az út a kastélyhoz tartozó rengeteg park—valóságos erdő—fái alatt, nyílegyenes irányban vezetett ki az erdőség felé.

Jobbra-balra mindenütt újabb és újabb nyomai az oktalanul pusztító vandalizmusnak. A virágágyak összetaposva, a szökőkút márvány-medencéje összetörve, a szigonyos Neptun-szobor darabokra zúzva... az embernek még a gyomra is felháborodik! Tovább egy csinos formájú kerti házon meglátszott, hogy valaha fehérre festett zsaluit fejszével vagdosták ki pántjaikból és a szétvagdosott darabokat belerugdosták a bokrok közé. Ki lehetett az az eszeveszett vadállat, aki ezt a nyomorult munkát elrendelte? A maga buta fejétől ilyesmit a legutolsó orosz katona sem csinál—legföljebb felgyújtotta volna a házikót.

Ebben a pillanatban oly meglepetés ért, hogy alig akartam hitelt adni a szemeimnek.

A kerti ház mellett, közvetlenül a bejárat küszöbe közelében—megpillantottam egy üres gyufatartót. Afféle garasos jószág volt, amilyeneket vásárokon szoktak árulni. Fából való, csappantyús fedelű, olcsó portéka. »Dobsinai emlék« felirattal. De az enyém volt... ezer villám és vakablak!... az én gyufatartóm, ugyanaz, amelyet több egyéb holmimmal együtt Regina birtokában hagytam.

Hogy került ez ide?...

Fölemeltem a földről és alaposabban megvizsgáltam. Semmi kétség! Ugyanaz a gyufatartó...

Újabb ezer villám és százezer vakablak... hogy az Isten csudájába került ez ide?

...Ha valamely láthatatlan kéz nyakonteremtett volna, sem kapkodtam volna gyorsabban jobbra-balra a fejemet, mint meghökkenésem ez első izgatott pillanatában, amikor már-már azt képzeltem, hogy még egy perc és okvetlen megpillantom valahol a vörös Reginát is...

Fölgerjedésemben egy szempillantás alatt benn voltam a feldúlt kerti házban, abban a gyanuban élvén, hogy hátha odabenn lesi mozdulataimat a még mindig erősen a gyomromban levő harapós vadmacska... odabenn azonban csak szétzúzott bútordarabok hevertek szerteszéjjel a bemocskolt padlón. Emberi léleknek semmi nyoma. Kirobogván a lugas túlsó ajtaján, benyomultam a közeli bokrok sűrűségébe is,—a gyors rekognoscirozás eredménye azonban itt is az előbbi volt. Elhagyatottság és mozdulatlan csend. Senki. Egy karcsú pinty füttyintett mindössze a közeli jázminbokor hajlékony ágán. Más—gyanus—nyoma az életnek sehol sem ingerelte vizsga tekintetemet.

Mennydörgettét! Csodák pedig már rég nincsenek... tehát hogyan került akkor mégis ide az én gyufatartóm?

Bolond ügy. Leghelyesebb, ha megmakacsolom magamat és úgy teszek, mintha az egész rejtelmes dolog csöppet sem érdekelne. Bánom is én, akárhogy került ide ez a jószág! Semmi közöm hozzá. A vörös kipottyant a gráciából... Gyerünk tovább.

Direkciót a nyílegyenes úton véve, folytattam utamat a park északi lejtője felé, amely közvetlen érintkezésben levőnek látszott az erdőséggel s csak egy drótsövénnyel volt ettől elválasztva.

Útközben egy gondolat mégis motoszkált a fejemben,—még pedig az, hogy ez az aprócska gyufatartó-ügy lehet bolond história, de semmiképen sem tiszta munka. A tartónak mind a két csappantyúja le volt törve. A leány nem törte le—az bizonyos. Ha véletlenül elvesztette, ép állapotban került volna kezeim közé. Ennélfogva tehát ki csonkította meg? Ennél a fogas pontnál oly tág tere nyílik a sok mindenféle gyanunak és találgatásnak, hogy akár elmerülhettem volna benne.

Jobb, ha az egész süppedős hínárt elkerülöm...

Valamivel esti hét óra után elértem az erdőség alját. Lassankint alkonyodott. Az északi firmamentumon mindegyre erősebben rajzolódott ki a távoli tűzfény, amelyről Heiszer bácsi megemlékezett és amely valami Rudnik nevű orosz község végveszedelmét jelentette.

Az erdő szélén két útcsapás vonta magára kutató figyelmemet, az egyik innen keletnek, a másik egyenesen északnak ágazott el. A kelet felé ágazó csapás az erdő mélyebb részeiben tűnt el és meg volt szántva friss keréknyommal. Elinduljak rajta, vagy ne induljak? Bizonyos, hogy a keréknyomok emberlakta hely felé vezetnek, ezt pedig kerülnöm kellett.

A másik útat választottam.

Ezen sem emberi, sem állati lábnyomot nem sikerült fölfedeznem. Rég tévedhetett erre valaki. Magasszárú, kényelmes Ritter-csizmáimmal a naptól leégett fűre nehezedvén, most én »tévengtem« rajta.

Néhány száz lépésnyi marsolás után a láthatár széle egyre vörösebb és vörösebb lett... S az Irás szavai szerint: »az égből hangok hallatszának...«

Valahol a nagy messzeségben vihar tombolhatott,—a meg-megújuló mennydörgések tompa moraját meghozta szárnyán a szél, de ezek a hangok már csak mint rövid, rekedt, erőtlen hördülések érkeztek füleimhez. Voltak azonban más hangok is. Ismerős dörrenések. Ezek nem az égből hallatszanak...

Megálltam és figyelmesen hallgatóztam.

...Nem bizony, ezek a hangok nem az égből jönnek. Ismerős érctorkok ordítják őket, teljes úri nevükön: k. und k. 15 cm. Mörser Abt. Batterien. Komoly, mély hangjukat a leghevesebb tábori ágyútűzben is azonnal megismerjük.

*

Nem volt nyugtom,—egész éjjel mentem. Mindössze kora virradatkor támadott meg annyira a fáradtság, hogy egy fa tövébe le kellett ülnöm és ott elnyomott az álom. De már öt órakor talpon voltam és innen kezdve ismét megállás nélkül folytattam útamat.

Eközben feltűnt, hogy az eddig elég szaporán hangzó távoli ágyúdörgés most mintha végkép megszűnt volna és semmi nyoma többé a gépfegyverek kattogásának sem.

Mindenütt az erdő szélén haladva, hatalmas kerülővel,—valami három vagy négy kilométernyi gyaloglás árán—érkeztem el az erdőség túlsó szélén lévő legelső állásokig, ahol a harcból ideiglenesen kivont pihenő osztagok és a rezervák voltak elhelyezve. Csupa ismeretlen, idegen Abteilungok,—horvátok és osztrákok.

Ide-oda lézengtem a csapatok között, míg végre el tudtam csípni egy fiatal káplárt, aki nagy örömömre útba igazított.

—Jobbra, szélrűl az utolsó, vonal. Tegnap legalább még ott voltak. Minket váltottak fel.

—Köszönöm, Isten áldjon!

—Grüss ench Gott!

Sváb fiú volt az Istenadta, de legalább meg tudta mondani, hogy merre menjek. Mentem is, mintha kergettek volna. Hiába, nem szeretünk ott lenni, ahol egyetlen árva magyar szót sem hallunk...

Jókora útat kutyagoltam végig a hátulsó vonalak között, de senki sem volt rá kíváncsi, hogy mit keres itt ez az egymagában siető idegen regimentbeli »Mann«. Végtelenül közönyös arcok, semmitmondó, unott szemek és alig mozduló csend. Az emberek szó nélkül tettek-vettek, mintha fababák lettek volna.

Szinte futottam, hogy minél hamarabb a hátam mögött tudjam őket.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az első jóismerős, akit megpillantottam, a kicsit szabadszájú, egyébképen azonban aranyosszívű nagy vállas Herkules: Varga Ferenc, tartalékos őrmester volt.

Mind a két vaskos kezét felém nyújtotta, amikor észrevett. S akkorát kiáltott, szinte zengett bele a mély »Verbindungs-Graben«, amelybe sietve beugrottam, nehogy az alig négyszáz lépésnyire eső orosz állásokból valamelyik szemfüles »muszi« észrevegyen.

—Hollá, tanácsos úr! Kegyed az, vagy csak a lelke?

Megráztam mind a két kezét.

—Én vagyok, őrmester úr, berukkoltam.

—Az ám, hogy az Istennyila csapjon bele ebbe a komisz planétába... tisztára megfeledkeztünk nagyságodról. Morelli kapitány úr már el is rendelte, hogy töröljék nagysádat a Verflégs-Standból, olyan bizonyosra veszi, hogy amazoknak a kosztjára tetszett kerülni.

—Nem tetszett.

—Éljen! Egye meg amazokat a fene... Helyezze magát kényelembe, tanácsos úr,—nevetett vidáman az óriás,—ez itt a mi szállásunk, tetszik látni,—háromszáznegyven méter az egész, de jó, finom szállás. Egy kicsit még itt-ott beesik az ólomeső, hanem majd becsületesen kiépítjük, ha—kiépítjük. Addig is—csak úgy, mint otthon! Dél felé jelenteni fogom a kapitány úrnak, hogy berukkolt.

Ezenközben leraktam holmimat a számomra kijelölt fedezékbe és rendre kezet szorítottam a fiúkkal, akik látásomra összesereglettek. Valamennyien azt hitték, hogy vagy a mennyországban, vagy a muszik fogságában vagyok. És immár jócskán meg is feledkeztek rólam. Mi ilyenkor egy ember?

Csakhamar aztán magamra maradtam a fedezékben, mert a legények aludni mentek.

—Egész éjjel nem hagytak békiben azok a nyavalyások—méltatlankodott Varga őrmester, miközben vastag öklével az orosz állások felé fenyegetett,—hat óra után szűntették be a muzsikát... Hanem ma este adunk nekik! Épen jókor tetszett jönni, tanácsos úr... ma este olyan tánc lesz itt, hogy bele fog porzani még ez a piszok sáros föld is. Huj, be útálom már ezt a földet... Ideje, hogy egyszer már nagyon megverjük azokat a hosszú plundrisokat, különben sohasem megyünk haza.

—Bál lesz?

—Az! bólintott fejével az őrmester és belecsapott vidáman a levegőbe,—ezért váltottuk fel mi azokat az... izéket, akik előttünk itt nyefelegtek. Azok csinálták mindezen ringy-rongy Deckungokat is... ennék meg praha-szósszal... Nem is érdemes őket becsületesen kiépíteni, mert ha ma este amúgy Istenigazában elfenekeljük a muszikat, úgyis tovább nyomakodunk és itt hagyjuk ezeket a leköpni való Deckungokat.

A Herkules kiráncigálta nadrágzsebéből az óráját és rápillantott.

—Mindjárt fél tíz...

Ebben a pillanatban magányos puskalövés hangzott el az orosz állások felől, s nyomban utána éles fütty sivított el az őrmester feje fölött.

—Tetszik látni,—mondotta megvetéssel, miközben széles gesztussal körülmutatott a fedezékeken,—ennyit ér ez a pocsék munka...

Ezzel szép nyugodtan leült velem szembe egy üres töltényládára, előszedte dohánytárcáját és hozzá fogott egy vékony cigaretta megsodrásához.

Amikor a cigarettával elkészült, rágyújtott és egymásra csapva izmos lábait, néhány szóval röviden összefoglalta a legközelebbi napok történetét, attól az időponttól kezdve, hogy a századtól elmaradtam. Kevés új dolog történt,—jóformán alig valami. Morelli kapitány úr változatlanul egyforma állhatatossággal int most is nyugalomra,—a mindig elegáns Schultz hadnagy úr most is szorgalmasan lekefélteti ruhájáról a Schützengrabenben ráragadó agyagos sarat és egyéb piszkot,—a megsebesült Nagy főhadnagy úrról pedig mindössze annyi hír érkezett, hogy Lembergben van és nemsokára—egy-két hónap múlva—valószinűleg visszajön. A század különben jól megúszta az eddigi Vormarschot. Megbetegedett kilenc, megsebesült harmincegy, eltűnt három—összesen negyvenhárom ember. Helyökbe azonban ötvenhat új fiú jött a Marschtranszporttal, a nyereség tehát tizenhárom ember és egy cigány.

Az óriás nevetett.

—Ez a cigány külön számítódik, tanácsos úr, azért csak tizenhárom és nem tizennégy a Zuvachs. Még pedig azért számítódik külön, mert csak akkora az egész ember, hogy belefér a nagyságod félcsizmájába. Hanem olyan szépen tud muzsikálni a kölyök, hogy elevenen megenném azt a piszok muszit, aki kárt merne benne tenni! Úgy is ügyelünk erre a csöpp cigányra, mint a szemünk világára. Ahogy ez el tudja húzni a »Repülj fecském«-et, vagy a »Kék nefelejts«-et!... Úgy elpityeredünk, de úgy a hegedűje sírására, mint a vén asszonyok. Majd meg tetszik hallani! Még a Morelli kapitány úr öreg granicsár-szíve is belenyefeledik,—mit mondjak többet?

Az őrmester hátra nézett.

—Farkast emlegetvén—itt jár a kertek alatt... mondotta kedélyesen, miközben gyorsan talpra ugrott és félredobta a cigaretta-maradékot,—tessék készülni,—jön a kapitány úr!

Az összekötő-árok végén e pillanatban felbukkant Morelli kapitány zömök alakja, nyakában az elmaradhatatlan Zeissal.

—Vizitelő körúton van az öreg—mosolygott Varga őrmester,—legalább itt mindjárt leadhatja tanácsos úr a Meldungot is.

Az öreg úr recsegő hangja egészen idáig elhallatszott, bár a szavából semmit sem értettem meg.

—Úgy látszik, haragszik a kapitány úr...

Varga őrmester mosolyogva rázogatta fejét.

—Dehogy haragszik—csak méltatlankodik. Ezeket a silány Grabeneket és Deckungokat szidja már másodnapja. Ezt a szót azonban, hogy »bemák«, a világért sem ejtené ki a száján, pedig épen olyan jól tudja, mint mi, hogy kiknek a lelkiismeretén szárad ez a pocsék munka.

Beletelt tíz perc, míg a kapitány úr körútjában a mi árkunk végéhez ért.

Elébe álltam és szabályszerűen jelentettem, hogy berukkoltam.

—Aber sowas! csodálkozott az öreg úr, s kétszer is végig hordozta rajtam őszintén meglepett tekintetét—hát maga él?

—Igenis.

—Hát akkor nagyon jól van!—recsegett szemem közé barátságos hangja egész atyai szivélyességével.—Also, izé... Feldwebel Varga, bevenni megint a Standlistébe és a Verpflégs-standba!

Az óriás szalutált.

—Értem, százados úr.

—Also, izé... hol is volt maga? Már nem emlékszek.

—Aviso-Post voltam, százados úr, egy fölperzselt major közelében, ahol parancsára visszamaradtam.

Az öreg úr élénken intett.

—Ahá, ahá! Már emlékszek. Ott, ahol mi ástuk ki a Vor-Grabeneket, az erdő alatt.

—Ott, igenis...

—No de, hogy onnan ép bőrrel jutott ide! Ez brav, ez nagyon brav, fiam! Mi már törültük. Örülök, hogy egy kitűnő Schütz-el több támaszték biztosítja a Kompagnie harci sikereit.

Távozás közben barátságosan intett és ezzel a Meldung el volt intézve.

Varga őrmester belepattintott ujjaival a levegőbe és tréfásan igy szólt:

—Hát nem nagyszerű ember az öreg úr? Egy szóval sem firtatta, hogy mit tetszett ott egymagában csinálni—eddig, ha már életben méltóztatott lenni. Mert más, ha le tetszett volna hurcolkodni a föld alá,—de hála Istennek, nem tetszett.

Kiéreztem a hangból, hogy az óriás céloz valamire. Egy kis dévaj kötekedés ott leskelődött a szeme szögletében is...

—Mit kellett volna a kapitány úrnak »firtatni«?—kérdeztem egyenesen a szeg fejére ütve.

—Ohó!... tiltakozott az óriás és oly szívből nevetett, hogy magam is követtem a jó példát—én bizony Isten nem vallatom...

—Vallok magamtól is.

—Fenét vall...

—Tessék kérdezni.

—Nem én!

—De ha szívesen ajánlkozom, hogy mindent bevallok, amire itt esetleg valaki kíváncsi, vagy amiről félfüllel talán hallott.

Varga őrmester ez ellen is tiltakozott.

—Fészkes fenét hallott itt valaki valamit!—kiáltotta szokásos harsány nyerseségével,—csak úgy gondolják, hogy elcsíptek valamit a félfülükre, ami aztán a kapitány úr füleibe is elszívárgott, de persze ügyet sem vetett rá, mert hogy hitte is—ha akarta—nem is. Inkább nem, semmint igen. Merthogy nem egészen kóser forrásbul fakadt... Valami... ejnye, hogy a géci csudába is hívták... Hollá, igaz! Valami Galambos Ganz Árpi nevű fráter írta meg tábori levelezőlapon egyik cimborájának, aki itt a szomszédos században lesi, hogy mikor eszkomotálhatná magát ő is a Hinterland valamelyik Spitáljába—hogy találkozott a tanácsos úrral. Nem bizonyos, hogy igaz-e?

—Igaz.

—No lám! Csudálatosképen nem hazudott.

—Nem hazudott. Találkoztam ezzel a Ganz Árpival.

—Hát ettül a fülestől eredt a pletyka.

—Mit pletykázott?

—Biz én már nem igen emlékszem—mosolygott kedélyesen az őrmester, miközben ismét óráját nézte—fél tizenegy, lássunk a menázsi után!—csak annyit tudok, hogy pletykázott. Olyasmi állt a firkájában, hogy a tanácsos urat »hölgytársaságban« találta.

—Hölgytársaságban?

—Abban.

A dolog oly sután hangzott, hogy el kellett nevetnem magamat. Azután nagyjában elbeszéltem az őrmesternek az egész Regina-históriát. Figyelmesen hallgatott, majd leintett a kezével és így szólt:

—Biz ez a szegény kis Regina nem »hölgy« és Árpi ostoba szamár, ha pletykázik róla. Egyébként... tegye el, főerdőtanácsos úr, ezt a históriát is többi háborús emlékei közé. Lesz még több is, ha nem sikerül hamarosan faképnél hagynunk ezt a savanyú szagú országot. Huh, be utálom ezt a mindenünnen orromba tolakodó örökös büdösséget...

S az óriás őszinte émelyedéssel fintorgatta orrát,—mintha csakugyan érezte volna, amiről beszélt.

Kezet nyújtott és elváltunk.

A nap csendben telt el. A szemben levő ellenséges állások felől a szokásos egyes »ébresztő« puskalövéseken kívül, amelyekre senki sem szokott hederíteni—kiadósabb kötekedés nem érkezett.

A déli menázsit különös jóétvággyal fogyasztottam el,—jóideje, hogy nem ehettem becsületesen megfőtt meleg ételt, ennélfogva tehát felette izlett a »pityóka« (krumpli) leves is, a hagymás marhahus is, meg a derelye is. Ma extra porció jár ki a legénységnek—fejenként félliter borral. Ebből minden fiú már délben megtudta, hogy a mai szent nap lenyugvásakor valami lesz... Extra menázsi, bor, dohány—közönséges alkalmatosság idejére nem jár, csak ha »valami lesz«...

Az előjelek már esti hat óra tájban mutatkoztak.

Eleven sürgés-forgás indult az egész vonalon.

A Kompagnie-Train munkában volt.

Talicskázták a friss municiót, századonként nyolc-tíz ládával—s ezen kívül még két rezerva láda is bekerült az árkok központi fedezékébe.

Hét óra tájban maga Morelli kapitány úr inspiciálta végig az egész ránk eső vonalat. Minden árokrésznél megállt és »kis beszédet« mondott. Ezeket a kis beszédeket már annyiszor elmondotta, hogy a legények valamennyit kívülről tudták. Ez a szó, hogy Ruhe körülbelül harmincszor, a Vorsicht huszonötször, a Schneidigkeit tizenöt-húszszor fordult elő bennök,—ezzel szemben a »magyar virtus« ötvenszer, a »magyar katona« legalább százszor és ez a kifejezés, hogy »le fogunk borsozni éket!« egynéhány százszor is előfordult ezekben a recsegő »Aufmunterung«-al elmondott úgynevezett kis beszédekben, amelyekről derék öreg kapitányunk bizonyára azt képzelte, hogy a század harci sikereinek biztosításához hozzájárultak.

Nyolc óra felé Schultz hadnagy úr járta végig mégegyszer a frontot.

Finom, sápadt arca változatlanul egyforma maradt.

Semmi változást nem vettem rajta észre. Talán ő volt az egész divizióban az egyetlen fiatalember, aki fölött nyom nélkül viharzott el a háború eddigi összes nyomorúsága, öröme, szennye és dicsősége. Minden nap gondosan megborotválkozott. Ebben körülbelül minden benne van.

Amikor megpillantott, megállt és futólag végignézett.

—Ön az? Úgy tudom, hogy önt már töröltük.

—Berukkoltam, hadnagy úr.

Egy pillanatig figyelmesen vizsgált, azután—úgy vettem észre—mintha alig megvillanó mosoly surrant volna végig ajkai szegletében...

—Egyedül rukkolt be?

—Igenis, egyedül.

—Remélem, jól mulatott?

Nem válaszolhattam neki, mert a kérdés után nyomban sarkon fordult és otthagyott. Persze, mit is válaszolhattam volna? A két gyorsan egymásután következő kérdésből könnyű volt kitalálni, hogy ő is tud a Regina-históriáról. Jellemző, hogy az ilyen dolog mily általános érdeklődés rangjára emelkedik... ha csak egy olyan rongyocska szoknyácskáról van is szó, mint amilyen a Regináé volt. S mindez nehéz és komoly időkben történik—szemtől-szembe az ellenséggel, az ezer oldal felől leselkedő halál szomorú pitvarában...

Nyolc óra.

A sötétség beálltakor az eddigi elevenséget általános csend váltotta fel.

Minden ember feszült figyelemmel várta, hogy mi fog történni és melyik oldalon indul meg a tánc.

Néhány perccel nyolc óra után Varga őrmester herkulesi alakja bukkant föl közelemben a sötétségből. Odalépett mellém és elégedetten dörzsölgette kezeit.

—Készüljön, tanácsos úr—mondotta jókedvűen—most futott végig a telefonokon a parancs... nyolc óra negyven perckor meg fogjuk rohanni azokat a kaftános parasztokat.

Nem éreztem semmi meglepetést. A hír nem jött váratlanul. Egész délután beszélték, hogy ma este »lesz valami«.

—Én készen vagyok—válaszoltam az örvendező Herkulesnek—csak az látszik kissé szokatlannak, hogy a mulatságot ágyúk nélkül akarják megtartani.

Varga őrmester vállat vont.

—Afféle »meztelen« roham lesz, tanácsos úr... Az okát nem tudom és nem is kérdezem. Nekem elég, hogy végre itt lehet hagyni ezeket a piszok Stellungokat, amilyeneknél utálatosabbakat még sohasem láttam és nem szagoltam... fuj! ahányszor lélegzetet veszek—ki akar fordulni a gyomrom...

Ebből a gyomorémelyítő rossz szagból más emberfia nem érzett semmit. A levegő tiszta és szokatlanul hüvös volt,—bőségesen éltette a tüdőt és egyáltalában nem alkalmatlankodott a szagló érzékeknek. A harag és türelmetlenség azonban már oly erős volt ebben a különben mindig méltányosan ítélkező óriásban, hogy valósággal is érezte a büdösséget, amelynek nyoma sem volt.

—Türelmetlen, őrmester úr... válaszoltam csak azért, hogy épen mondjak valamit.

No, jó helyen kopogtattam! Egy ízben már tanuja voltam, mint döngette mérgében az árok agyagos oldalát,—de amilyen haragos erővel most csapott le vastag ökle a Deckung oldalára, az épen elégnek látszott arra, hogy az egész rozoga alkotmányt romba döntse.

—Pléh angyalát ennek a büdös országnak, hát hogyne volnék türelmelten—fakadt ki oly hirtelen kilobbanó méreggel, mintha rakétát gyújtottak volna meg—hát nem volt elég?

Bólintottam, hogy de—elég volt.

—Csak meg ne hallja a kapitány úr—súgtam oda neki figyelmeztetőleg—félreérthetné a dolgot...

Azonnal elhallgatott.

—Igaza van... mormogta nagyokat fújva—bár engem már ismer...

Morelli kapitány úr csakugyan a közelünkben tartózkodott. Alakját nem lehetett kivenni a sötétségben, halkra tompított rekedtes hangját azonban meghallottuk.

—Már járt itt... mit akarhat?

—Úgy tetszik, haragszik.

—Érti, hogy mit mond?

—Nem.

Tovább hallgatóztunk, az öreg úr azonban távolabb volt, semhogy halkan, indulatosan elrecsegett parancsainak értelmét ki tudtam volna venni. Másfél perc múlva megértettük, hogy miről van szó. Közvetlen mellettünk egy bakagyerek alakja bontakozott ki a sötétségből. Termetes kosarat cipelt karján a fiú. Ebbe a kosárba szó nélkül belenyúlt, kiemelt belőle egy borosüveget és azt a markomba nyomva, visszasietett abban az irányban, ahonnan jött.

Varga őrmester haragos dohogása rögtön átváltozott jókedvű derültséggé.

—Egy üveg bor, tanácsos úr... a rézangyalát! Ezt azért osztogatja szét fiai között az öreg, hogy nagyobb kurázsijuk legyen és minél hathatósabban »le fogunk borsozni éket!«... Bizonyosan későbben érkeztek meg a bundások a borral, semmint parancsolta—azért szidja most valamennyinek a »nénéd kontyit!«

Megint csak azt kellett látnom, hogy ennél a mi öreg kapitányunknál atyaibb századparancsnok nincs sehol a világon—képes megszegni a magasabb tilalmakat is, csakhogy fiainak kedvében járjon. Válságos órák küszöbén minden szeszes ital szigorúan tilos. Ennélfogva—kiosztatja a maga titkos adományát sötétségben. A fiúk gyorsan megisszák, az üres üveget beássák a földbe—és senki sem tud semmiről semmit!...

Varga őrmester úr lekuporodott az árok aljára, megvilágította villamos lámpácskájával az óráját, azután hirtelen ismét talpra pattant.

—Nyolc óra harmincöt... suttogta elégedetten.

—Még öt perc.

—Még öt...

Ettől a pillanattól kezdve több szó nem esett. Lestük a parancsot, amely egész frontunkat ki fogja mozdítani az árkok sötétségbe burkolt labirintusából. Varga őrmester izgatottabb volt, mint én. Nem a félelem miatt. A várakozást nem állta—nem tudott hallgatni és türelmesen várni. Ez jobban fölizgatta érzékeit, mint a legnagyobb veszély. Szinte reszketett az egész nagy darab ember, mintha forró láz gyötörte volna.

Most egy rövid, alig hallható fütty szisszent keresztül a sötétségen...

—Végre!...—lélegzett föl megkönnyebbülten és azonnal felugrott a patronládáról, amelyre izgatott várakozásában tízszer is leült, hogy ismét felálljon és hátrább rúgja.

—Megyünk?

—Megyünk, tanácsos úr! A distancia odáig... azokhoz... valamivel több, mint négyszáz lépés. Nagyságodnak ennyit elég tudni.

Intettem, hogy elég.

A következő pillanatban az őrmester hatalmas alakja eltűnt mellőlem. Csak halkan dörmögő hangját hallottam a sötétségben:

—Szt!... Vorwerts, gyerekek... alé!...

Mozgás az összes vonalakon. Látni semmit sem lehetett, csak az egymáshoz ütődő Rüstung-darabok zaja volt hallható, amint a sietve előrenyomuló legénység mozgása elkezdődött.

Magam a legszélső jobbszárnyon iparkodtam a többiekkel a kontaktust fentartani. Itt valami negyven fiú nyomakodott előre zárt vonalban, nehogy egymástól elmaradjunk. Az oroszoknak nem voltak fényszóróik, különben nem lehetett volna ezt a vakmerő »stikli«-t elkövetni.

Három perc mulva a balszélső vonalak felől már felhangzott a hosszan elnyújtott, harsány hurrá!... Ott már sturmoltak a fiúk. Gyorsabb lábuk volt, mint nekünk. Igaz, hogy a terep is simább azon a szakaszon, mint a miénken, ahol az ember folyton botlott.

Összevissza fegyverropogás... néhány géppuska... sípjelek... És rettenetes kaosza az emberi ordításnak az állati üvöltözéstől kezdve föl egészen a füldobrepesztő visításig.

Egy perc mulva mi is belekerültünk a vad forgatagba.

Varga őrmester bömbölése csapódott füleimbe:

—Vágjátok... a pakfón Krisztussát a fejinek, különben sohse megyünk haza!

Mindig ezzel a csataordítással biztatta embereit.

Borzasztó kavarodás támadt a sötétségben.

A fiúk szilaj lármával özönlötték el az orosz árkokat és rettenetes csapásokat mértek puskaaggyal a kétségbeesetten védekező ellenségre.

—Legázolni ezeket a kaftános parasztokat!...—dörögte mennydörgő hangon az óriás—különben sohse megyünk haza!

Valahol messze, a balszárny-vonalak irányában most az ágyúk is beleordítottak a Sturm rettentő lármájába.

Most egy fülsértő hang sivított végig a levegőn:

—Die sind dort schon fertig, gyerekek! Ágyúk pfefferolnak menekülő ellenségbe bele... Hurrá! Für's Kaiser und Vaterland!

Morelli kapitány úr hangja ez? Rá sem lehetett ismerni... Mintha egy dühös vércse vijjongott volna.

—Éljen a kapitány úr!—ordították a fiúk.

—Éljen a magyar becsilet és gurázs!—rikoltotta magasra emelt revolverét megforgatva az öreg úr—also csak nyugalom, fiaim, nur Ruhe, und Vorsicht... und elevigyazatosság!

Furcsán hangzottak ezek a megszokott intések ebben a vad dulakodásban, szinte bosszantották a füleimet. Olyan ez, mintha egy vén tyúk szokásból kotkodácsol... Bizonyos, hogy szörnyű izgatottságában nem is tudta az öreg úr, mit beszél.

Egy másik bizonyosság azonban még szörnyűbb hatással lehetett rá. Ezen a szakaszon nem bírtunk az ellenséggel... ezt észre kellett venni. Minden erőlködés hiábavaló volt. Túlerővel kerültünk szembe... Számuk percenként nőtt, ahelyett hogy fogyott volna. Mindig új, meg új szuronyos csoportok bukkantak ki a sötétségből és vetették magukat sturmoló vonalunkra...

Ez volt az az időpont, amikor a körülöttem tomboló rettenetes lármából már kezdtem semmit sem hallani. Kit vágtam le puskaaggyal a felém rohanó tömegből, kit ütöttem le ököllel... nem tudom... Volt-e valaki a fiúk közül mellettem, vagy nem volt... Még Varga őrmester bömbölő hangját sem tudtam a borzalmas ordítozásban fölismerni.

Most egy nehéz ütés tompa sajgása nyilalt tagjaimba.

Lábon akartam maradni, de nem bírtam... Megtántorodva hátráltam vissza és belezuhantam valami bokrok közé. Erőlködtem, hogy ismét talpra álljak, de nem sikerült. A halálos kimerültség forró verítéke csak úgy dőlt rólam, egész testem egy víz volt... lihegve, levegő után kapkodva tudtam nehezen fujtató tüdőmbe egy kis enyhülést kapni...

Úgy tetszett, mintha egy nagy, minden ólomnál nehezebb súly nyomná testemet a földre... egészen le... talán a föld alá. Mert mintha már el is tűnt volna testem a földről...

Valami rossz ízű nyirkot éreztem a szájamon. Lenyaltam és kiköptem. Vér... Lehet, hogy az én vérem. De lehet, hogy csak odafröccsent nagy csomóban valakinek a testéből és most folyik le félig megalvadva a szájamig... ahonnan lenyaltam... és kiköptem.

A fejem zúgott, mint a malom. Nem hallottam semmit. Lárma, ordítozás, nehéz ütések puffanása, sikoltások... Van itt valaki? Valósággal, mintha egyesegyedül lettem volna a mozdulatlan csendben...

...Arra még homályosan emlékszem, hogy fejem mélyebbre esett vissza a bokrok közé és néhány perc mulva elálmosodtam. Egyébként pedig, mintha sohasem éreztem volna magamat jobban, mint most. Nyugodt és álmos voltam. Bárcsak becsületesen ki tudnám magamat aludni...

*

Meddig fekhettem ott a bokrok között, nem bizonyos. Mire magamhoz térve a halálosan tompa kábulatból, lassankint ébredezni és eszmélni kezdtem, azt gondoltam, hogy reggel van. De bizonyosan még igen korán lehet... talán pirkadó hajnal, mert a világ még felette homályos volt, s a bokrok legfelső ágain fel-feltünedező fény nagyon gyenge. Hanyatt feküdtem valami mélyedésfélében, melyet a bokrok egészen körülvettek s egyúttal el is rejtettek a kívülről betolakodó kíváncsiság elől. Amikor néhány perc mulva jobban össze tudtam szedni gondolataimat, azt tapasztaltam, hogy a világosság nem kelet felől, hanem nyugati irányból érkezik a körülöttem levő bokrok legfelső zöldjéhez... Ezen a tüneményen hosszasan eltűnődtem, míg végre is rászántam magamat, hogy tovább fogok gondolkozni és meg fogok benne nyugodni, hogy most tulajdonképen nem reggel van, hanem esti alkonyatidő, úgy körülbelül hét, félnyolc óra, vagy ilyesmi. És ennélfogva tehát nemcsak az egész éjjelt töltöttem már el itt ebben az árokformán kikámvázott mélyedésben, hanem a rákövetkező egész napot is, a most lassanként leereszkedő alkonyatig... Ezen a dolgon aztán megint csak hosszasan elgondolkoztam. Mozdulatlanul, hanyatt-fekve próbálgattam végtelenül lustán működő értelmemet frissebb munkára serkenteni. Annyi már bizonyosnak látszott, hogy több mint húsz órája fekszem itt egyugyanazon helyen magamra hagyva, anélkül hogy valaki rámakadt volna. Tehát az is bizonyos, hogy segítségre ezek után már sehonnan sem számíthatok. Akár mi maradtunk urai a csatatérnek, akár az ellenség, az ütközet színhelyén megjelenő »takarítók« eddig már bizonyosan elvégezték a streifolást és tovább vonultak, új munkára.

Ha a mi embereink takarítottak volna,—tünődtem magamban—megtaláltak és elvittek volna innen. A szanitéckutyák bizonyosan megtaláltak volna. De lám, nem találtak meg, tehát nem is kerestek. Eképen arra kell gondolni, hogy az ellenség emberei takarítottak és azok nem akadtak rám, különben már fogságban lennék.

Hallgatózva nyújtogattam a nyakamat, hátha elfoghatnék valami hangot, amely alkalmas lenne arra, hogy föltevéseimet megerősítse. De sehol semmi nyoma az életnek, mindenütt nyugalmas csend és hangtalan homály.

Befejeződött-e már az ütközet, vagy csak tovább hömpölygött erről a vidékről... az Isten tudja! Rossz érzéseim támadtak erről az összecsapásról. Az volt az érzésem, hogy ezen a fronton, ahol az én Bataillonom is részt vett a verekedésben, alighanem baj történt... Itt túlságosan sok volt a kaftános paraszt, ahogy a fiúk a hosszúkabátos orosz legénységet nevezni szokták. Emlékszem... rögtön a Sturm elején egész gomolyag ilyen kaftános fickó közé keveredtem magam is s a sötétségben jóformán azt sem tudtam, hogy ellenséget vagy jóbarátot ragadok-e meg. Arról, hogy ki sújtott le valami nehéz tárggyal a tarkómra, fogalmam sem volt. Bizony megeshetik, hogy nem is ellenséges kéz terített le a sötétségben, hanem valaki a mieink közül.

Kísérletet tettem, hogy felkuporodjak fektemből.

Ez el fogja dönteni azt is, hogy elnyomorodtam-e testem valamely részén, vagy csak az ütés nehéz ereje kábított el annyira, hogy tehetetlenül fekve maradtam és átaludtam az ütközetet követő egész napot.

Kezeimet nekifeszítve a földnek, föltápászkodtam és felültem. Nem éreztem fájdalmat sehol. A blúzom ujja és melle tele volt rászáradt vérszennyel, de ez nem volt az én vérem. Úgy freccsenhetett rá, ki tudja, kinek a sebéből és bemocskolta arcomat is. Zsebtükröm segítségével és benyálazott zsebkendőmmel nagyjában letakarítottam arcomról a rászáradt vért és e művelet közben azt is láttam, hogy semmi híjja sincs a holmimnak. Hátizsák, kenyértarisznya, kulacs, tölténytáskák, Manlicher, minden itt hever mellettem érintetlenül. Tehát immár kétségtelenül bizonyos, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor eszméletlenül ide lezuhantam és fekve maradtam, semmiféle teremtett emberi lélek nem mutatkozott ezeknek a sűrű fagyalbokroknak közelében: se barát, sem ellenség. Ha nehéz sebet találtam volna kapni, bátran kilehelhettem volna a lelkemet, mint az erdei vad... senki sem tudta volna, hogy elpusztultam.

Azonban nem pusztultam el, sőt úgy látszik, elég könnyen kerültem ki a tegnap esti véres táncból, egyetlen gyalázatos ütés árán, amely ebbe a gödörbe vágott és itt is marasztott. A tarkóm körül volt a hiba. A nyakam és vállam sajgott, ha megmozdítottam, sebet azonban nem találtam sem a nyakamon, sem a vállaimon. Puskaagy érhetett, még pedig lapra fordulva, különben vagy a magazin vagy a Stoss-Kurbel okvetlen sebet vágott volna a tarkóm tájékába.

Éhesnek éreztem magamat és ez újabb jele volt a szerencsének, amelyről méltán beszélhettem.