Abafi

A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok, kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok, lángolók, sötétek.

A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő alaknak.

Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol megjelent.

A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul Margitnál.

– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? – szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz.

– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével enyelegve.

– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között.

– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen.

– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra.

– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem!

– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül kiismerném.

– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség!

– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát.

– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel, – már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete… összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő!

– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!»

– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella

– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki ezt tudja, abban reménylek mindig.

– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?…

– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal.

Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen ereszté el, mintha megbánná.

– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy ezt Judit nem czélzás nélkül mondá.

Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak:

– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat sem értem!

Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve rohant a beltermekbe.

Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen Gizellát.

Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat gondosan bezárta s eltávozott.