Abafi

Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába, melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel, melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos, nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak.

Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű férfiakkali érintésekben.

Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva:

– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár, a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj – szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól, merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő nagysága2) akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne láttassa többé magát.

A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez a magas férfiúhoz fordult fejével:

– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik, kevesebb tanú előtt is megtörténhetik.

– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, – ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella.

– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen.

Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz sajátjává.

– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy lelket se lássak.

– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult.

– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj! küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek bocsátani.

Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló füléhez:

– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna…

– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári térre.

Mikola újra meghajtá magát s távozni készült.

– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek.

– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket együtt tartani.

– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek figyelmét elfoglalni.

– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése, foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot teszek Isten előtt.

– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket, mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására.

– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget, hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk. Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk?

– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart.

– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben hagyja, – jegyzé meg a fejedelem.

– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az olasz mély főhajtással követé.

– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot, nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani, mint török járom alatt hagyni.

– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság.

– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre.

Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden utczában a fejedelmi parancsot.

A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon.

«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár még a fejedelem fülihez nem juthattak.

Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs, melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet parancsolva kinyújtott buzogányaikkal.

Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek.

– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes öregnek így elveszni!

– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi gondunk rá!

Néma csend fogá el az őrcsapatot.

A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben.

– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek; de belül rothadásnak indultak.

– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni, vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére.

– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában. Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban, nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda valahára e sok zürzavarból!

– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével – most mutatja fejét körül a vesztés embere.

– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva, kielégített boszúnak villámit szórván.

– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére!

– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni.

– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem tarthatunk.

– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra.

– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az előbbi,… ketten vezetik.

Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó komoly haragnak, mely oly fenyegető.

– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez?

– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend!

– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan – Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő hangon.

Szágfi belépett.

– Kornis Gáspár jőjjön tüstént!

– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri.

– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, – folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már?

– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt.

– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi!

Szágfi eltávozott.

– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol a Torda-utcza felől.

– Kit vezetnek elő?

– Kendi Gábort, – felelt a kérdett.

– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon?

– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb… mit sem tesz.

– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki.

– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába.

– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát félig üléséből, szikrázó szemekkel.

– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni.

– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe.

– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd előbb a túlvilág kapuját!

Zúgás terjedt a testőrök között:

– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja.

Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon. Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a Rása-ház felé fordult:

– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes, átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen.

Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe lobogott szemében, inte kezével.

– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló hangja.

Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje.

Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra, s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk jeléül vették.