Abafi

Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak, ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz, lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül.

Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold, s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt.

Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót, már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban, mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy unszolná, erősíté s edzé szándékát.

Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott; gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés – élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott.

Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi, nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani.

Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt, a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi. Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb, erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő, mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel, melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr cselédjeiben hiába keresnénk.

Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott, előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen becsülésnek.

Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út, melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében, s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest; előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy, hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt, észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt jelenben, midőn Kolosvárra érkezett.

Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki legyen a fiú? gyaníthatjuk.

Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s viszonyainak megitélésökre.

Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János, mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte, hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap, melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott, még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt. Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni, gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá.

De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely a bátorságot edzi és neveli.

Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves feleletre készséget fejtett ki.

Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni, higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt durva tréfák visszatorlására használt csak.

E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni; sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni.

Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati, szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag – hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak.

Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott; de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt, ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni. Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit, méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény, mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a becsülés.

Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem, hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult.