Abafi

Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé sietett.

Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor néhányan közülök már megszüntek élni.

Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt, görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát.

Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű köd ereszkednék.

Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s érthető lett.

Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek; mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat, mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak. Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett, kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok, kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult.

– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt karddal áll készen határainkon.

Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő, sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert.

Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez.

A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók, Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe; Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers, élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek, mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség lebegett egész férfiasan szép alakján.

Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez.

Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek, méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná idegeníteni.

Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek.

A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly szégyenítő és sértő egyszersmind.

– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen.

– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak rossz híréről ismerünk?

– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését, melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem ismertetni.

– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze.

Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban.

– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra.

A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat.

Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel mintegy átszegé Abafit.

– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz, lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom! hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, – néha a nyak is oda vesz!

A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott még, azután a Mikola-ház felé vevé utját.