Abafi

Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres kancsókat kezdé szedegetni az asztalról.

Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani.

E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott.

Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt.

Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál. – Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a seb, melyet kaptál?

– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol Abafi? nekem igérte ide jöttét.

– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból.

– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá, karjára verve tenyerével.

– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni tudnám.

– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére ne vezesse.

– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer!

Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta, alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté, veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának vegyűlve.

– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene rakni fejére… Bort, mondom, bort!

Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket.

– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!… Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted? mi bánt?

– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének.

Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra.

– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván, utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak a szobában.

– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek, Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek. Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben?

– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki.

– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő.

– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb.

A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt; minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle.

Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon, a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez, megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla, hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve, széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért.

Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s bor közt gyakran történik.

Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel, szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett kivenni.

Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot parancsoltak.

Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s leányok! jer!

Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás, lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját, azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással.

A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani.

Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én itt maradok.

– S te nem jősz? – kérdé Betlen.

– Nem! – felel Abafi kurtán.

– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre,

– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor…

Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze mellett.

– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva képét.

– Tíz óra lesz már, – felel ez.

– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek.

A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát.

Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz.

– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal mellett?

– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek!

– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de ezek nem jóban járnak.

– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt megijeszthetne?

– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek!

– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom éles, szívem helyén: mitől tarthatnék?

Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek arczát örömsugár borítá el.

– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi.