Abafi

Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig; a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem megyen.

Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb, mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton.

Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon.

Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy kis körülményke következményeit.

Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni, mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas örömöket, örökre elveszett volna a jónak.

Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé, hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának, megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat, melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem! utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és szilárdul a rény tiszta ösvényét követem.

Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet férfiú-erő le nem győzhetne.

Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk, oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő útjában.

Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába, nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test, érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság, mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori s a mostani Abafi közti külömbségnek.

A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi tartozás.

Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett, hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére.

Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben.

Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök. Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié. Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű.

Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó kétes alakokra ismerne.

– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem sikeretlen.

Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt, mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett. Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az ellentörekedők sűrű vágásait.

Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül.

– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit.

– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt.

Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert.

– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el támadómat, s az nem férfias.

– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály.

– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne kövesd lépteimet?

– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain. – Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel.

– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak, s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát!

A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből önkénytelen sóhaj emelkedett.

– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, – folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta, a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé útját.

Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét, Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két lépésre előtte furódott a földbe.

Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el.

Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett.

– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál!

Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva.

– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. – Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még pihegő, vérbe ázott társai között.