Abafi

Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól haza ballagott s megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt.

Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba sülyeszték az elméket Kolosvártt: az ijedtség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást gyakorlott. Nem alhatott; néha szorult keble mély sohajjal látszék magán könnyítni akarni, s az egész lényén szembetünő elcsüggedés mutatkozott. – Később fekszem le – mond egykor Margitnak – talán jobban elalhatom. – S ez föl nem tünt sekinek, mivel Gizella nem egyszer varrt vagy font, a mi akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig.

Ő a szép füszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg önkénytelen sülyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt, mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a fájdalomnak titkon s látatlan selyem pilláin? ki tudná megfejteni. Egy világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak titkos redőiben.

Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta holdvilágította éjen csöndesen folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella; az oda nyiló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor végnapjai, néha-néha perczegve föl, halk neszszel, s elsötétülve megint.

Ott ült a szép gyermek, gyermek-alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban s érzésekben; szép halavány arczán a zsenge, fejlődő vonalak szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejlendő idomteljes jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi fenyeget azt szétrepeszteni? bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem tudta!

Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kisérte szemeivel: ábránd, komolyság tünt fel vonásain, s valami fájdalmas egész tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igen is látta, miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein; tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el, váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az erkélyen; válla egy széknek szögletét surlá hullásában, s vakító haván keresztül fiatal vére serkedezett.

Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, ki már a múlt napokban megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve legtitkosb vágyait lelkének.

Éjfél után lehetett: az éji őr, az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá kisérteti énekét; s még hangzék távolabb s távolabb egyhangú dala, több társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve.

Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást; fölemelte fejét, maga elébe bámult. Valami őrült volt e fagylaló tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik hideg kezére támaszkodva, s így ült némán, gondolat, erő, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel: Phidiás vagy Praxiteles, a kétségbeesés oda bámulását így véste volna ki a hideg márványból.

Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, aranynyal áttört szövetű paplant, mely félig hátra volt vetve, – s a nyomatlan dagadó párnákat láttatá; hol Gizella ily későn? gondolá s a termeken át hangzék dalszerű hangján Margitnak: – Gizella! Gizella!