Abafi

Ha Péter egyházát Rómában, vagy a westminsterit Londonban, tekinti a szem: bámúlva hódol az emberi kéz, az emberi elme műveinek. Óriási boltozatok, roppant s mégis karcsú oszlopokon nehezkedve, az ájtatosságra hevítő szent homály belől, a bámulatos méltóság, a bátor emelkedés külről, az építészet nagyszerű fogásaiban a lelket emelik, az ember kevélyebbé lesz, mintegy látva magát odább s túlélve munkáiban. Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből! Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy angol tű nagyitóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek fulánkja milliomszor nagyítva, síma s görötlen, mint a gyöngyház.

Szóval: az emberi kéz munkálatainak szépsége csalódás, a természetéinek valóság. Művei kevélylyé teszik az embert, a természetéi megszégyenítik: itt a mérleg különbségek méltánylására.

Hegyek ormain szabadabban lehel a tágúlt kebel, szárnyakra vágy, s a szem bűvös tükrébe egy világot fogad fel, alatta terjed a vidék s a magasban oly nagynak hiszi magát a kis ember! A tenger síkján, ha rubinkoronával emelkedik a királyi nap, vagy violaszín fellegek közt hanyatlik vízsírjába, végig csillogva, hosszú fénylő vonalban, a zöld elem hánykódó zománczán: a kebel elfogódik, mintegy elszigetelve a lakott földtől, s eltépetve azok köréből, kikhez szív-vágyai olvasztják ezer lánczczal s érzéssel; minden tartalékja önmaga! A ház, mely hullámokon nyargal vele, önkészítménye; a tű, mely rögtét vezérli, öntalálmánya; s a czél, melyre törekszik, önidézetű.

De a barlangok sötét odvában, a mély hegytüdőkben, körülbámulva roppant függőleges sziklaszeletektől, körül lehelve a mély sötétség avától: különös, mondhatlan báj varázsolja le az embert; elfogódás, vallási gerjelmek emelkednek, tünnek s jelennek. A pokol torkaiban a lélek mennyről gondolkozik s láthatatlan szárnyakkal emelkedik ördögi tanyáról Istenhez föl, azon örök szellemhez, ki mindezt teremté s műveiben önmagát teremti, idézi, állítja elő, elragadván s érzékenyítvén az embernek lelkét, felszívja magához a földit s leszivárogtatja az égit a földhöz.

Erdélynek egyik legszebb barlangja messze a havasföldi szélektől, a volkáni szoros közelében van, s jelenben neve Csetátye Boli, a mi magyarul Boli várát teszi, s egy Boli nevű pórtól veszi nevezetét, ki itt egyedül több hétig védé magát száguldó törökök s tatárok ellen.

Hegyes, egyenetlen sziklahegy, majdnem meztelen hever, viritó zöld fatömegekkel borzadozó halmok közt, mintegy biztos helyzetében kevélyen éghez tekintve föl. A nagy útról kanyargó ösvény vezet a hegy tulsó oldalához, hol feketén, avúlt torokkal tátong a Boli barlangjának sötét nyilása. Néhány lépéssel beljebb hirtelen kiöblül, magasan dagadva fel, óriási egyházként mutatkozik a vándor előtt: kiálló sziklaormain két oldalról természetes karzat vonul magasan, számtalan üregekkel. A tág öböl éjféli végein zuhogva csattog kövecseken keresztül egy hegyi folyam; szélessége több ölnyi, mélysége ritka helyt kevesebb könyöknyinél. A barlang keblében ásott utat magának a jéghideg folyam sötétzöld habjaival, s meredek falait nyaldosva hajlong bús morajjal jobbra kanyarodva a sziklák alatt, s medrével utat képezve a hegyeken keresztül, vagy barlangit, vagy a hol födetlen, az ég azurjától kárpitoltat.

Azon időben, melyben a jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang élénk képet bájol előnkbe; magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva; a tűzhöz közel, lombokra terített farkas-bőrökön hever hordócskára könyökölve egy meglepő tekintetű férfiú; a mennyire ezen helyzetben kivehetjük, teste zömök s ideges, arcza komoly; magasan költ homlokán kevés hajszálak tengenek, nyiltan hagyva fejének alsó részét; kora mintegy hatvan évre mutat, fejének alsó részét sűrű, sötétveres haj födözi, tömött csigákban lapulva nyakához; homlokának felső része síma és hófehér, mint azoké, kik azt többnyire födve tartják, közel a szemöld íveihez azonban, tetszhető redősor mutatkozik, keresztülmetszve két mélyebbtől, melyek szemöldei közt vonulnak fölfelé s indulatos hevességre mutatnak. Vékony, magas, vége felé hirtelen legörbülő orra, tekintetének némi sajátságot ád, melyet kihólyagzó, igen világos, nagy kék szemei még növelnek; finom ajkai széles szájának félig nyitva állanak s hosszú, hófehér fogsort tüntetnek elő, erőre s épségre mutatva; állát sűrű veres bajusz és szakáll födi. Öltözete egyszerű, nyitott barna zekéből áll, mely alól szétnyílt inge fehérlik, szőrös, naptól sült mellét kitüntetve; szárait bőrnadrág folyja körül, évek szennyével fénylő s lábain durva tág csizma van.

Nem messze e férfiúhoz, kinek némi felsőségi tekintete látszaték lenni a többiek közt, a tűz körül festői csomókban állanak magas, napsütötte képű emberek, vagy nehéz vasfonalingekben, vagy hófehér farkas-kaczagányokban, súlyos fegyverekkel s azok nélkül; tovább az itt-ott halmozó romokon ülnek néhányan komoly arczczal s élénk kézmozdulatokkal; egy-két lapos követ, vagy üres hordót, melynek feneke fölfelé van fordítva, könyöklenek vagy térdelnek körül, mások, harsány szóváltás és kaczaj közt, koczkákkal űzve unalmokat. Ezen elcsomózott embertömegek közt szállonganak egyesek föl, le, a tűz s lovaik körül.

Az egész arcz- és alakvegyületen némi durva erő szelleme lehelt s a sajátságos csoportozatok körül a máglya sötétpiros lobogványa ömleszté kétes habozó fényét, óriási rémekként nyujtva fel a barlangnak szirtoldalain sötét árnyait a bennlevőknek. A jelenet nagyszerűen regényes volt.

Körültekintve a vészjósló tarka tömeg közt az ember, őket tolvajoknak vagy hadfiaknak vélné.

Különösen szembe tünt két csinos férfiú, mind arczuknak fehérsége, mind öltözetüknek finomsága által. Tagjaikon sötétszínű, térden fölül érő dolmányok voltak, vert aranyozott s kövekkel terhelt széles boglárokkal, melyek kapocs gyanánt szorították azokat össze; oldalaikon drága kardok csüngöttek s egész tekintetök arra mutatott, hogy nem rég vannak e vad sereg közt. – Keresztbefont karokkal nyugton, sőt szinte vidáman álltak a tűz mellett egymással beszélgetve s keveset figyelve a többiekre.

– Boldizsár! – mondá az idősb, mintegy negyven éves férfiú, kerek, piros, egészséges kinézésű arczczal s ideges tagokkal, – kinek kezére jutnak a szép Cseszeliczki-jószágok?

– Ki tudja, – felel a fiatalabb egykedvűleg a másikhoz fordúlva, hogy a máglyának lángja egészen láttatá szép fiatal jelentő arczát, tűzzel teljes kék szemeivel, – valami sehonnainak az olasz földről, Béla bátyám! mint a Lónyai-birtok nagy része.

A két beszélő valóban Cseszeliczki Boldizsár, előkelő, igen eszes fiatal ember és Lónyai Béla voltak. Az első eszéről, az utóbbi vitézségéről ismeretes férfiú, kinek megkegyelmezett ugyan a fejedelem, de jószágait elszedé s Lónyait száműzé.

Sólyomnak nevezték Cseszeliczkit gyorsaságáról, Csatárnak Lónyait hadi híreiért.

E seregben mindenkinek álneve volt.

Sólyom hallgatott kis ideig. – Ej bátyám! – mond, ki tudja, mit hoz a jövendő. Mig jókedv s erő van, addig két ily férfiú keresztülúszhat az élet hullámain!

– Igaz! – felelt Csatár végigvonva kezét szép hosszú szakállán, – míg bő vagyonunkban ültünk, csatát és bajt óhajtánk; most benne vagyunk. Búsuljon, a ki akar és tud, én nem!

– Soká kalandoz Villám, – szól a farkasbőrökön ülő férfiú, Csatárhoz fordúlva, – aligha nem szúrt le egy pár tatárt útjában; csak baja ne lenne.

– Ne féltsd Markó, – vigasztalá Csatár, – a tűzről pattant leányt; ez is jobban illenék férfiúnak mint hölgynek. A minap két kóborló tatár vette űzőbe; de alig vette észre szándékukat, azonnal visszafordult. Úgysegélyjen, nem bánta volna a két tatár, ha ment volna; egyik ott hagyta fogát, a másik jó nefelejtset vitt magával.

– De Villám is jó ütleget kapott kopja nyéllel, – szól közbe Sólyom, közelebb lépve – szekéren vontuk a barlangba. Most is látszik a nehéz keréknek vágása a patakban.

A ki Csetátye Boliban járt, e kerékvágást mai napig is láthatja; talán azóta sem járt több szekér arra.

– Igaz! – viszonzá Markó – de esküt is tőn, hogy ide hozza fejét a tatárnak, a ki akkor megszabadult.

– Ej! – mond nevetve egy zömök férfiú, közel Markóhoz kopjára támaszkodva – ki is lehet azt szemelni a sok közül! meglakol az első érette, kit talál.

Tompa kürtrivallás hangzott be a barlangba, százszorozva az öblökbe vonúlt visszhangtól. A férfiak azonnal fölugrottak s fegyvereikhez nyultak, a barlang nyilásához vonulva, melynek sötét torkán ugratott egy komoly tekintetű lovag be. Öltözetének keresetlen egyszerűsége, kék dolmány s egy körüle kanyarított medve-kaczagány őt az itt-levők egyikének jelelé. Mintegy harminczöt évű lehetett, arcza szabályos, hideg komoly, de jelentő volt; a szenvedély kora redőket szántott homlokára, mely ritkás hajjal nyúlt fel magasra.

– Halló, Dandár! – kiált rá a vezér visszatérve a tűzhöz – nem vártalak ily jókor! Mi a hír Kolosvártt? Látom, jól megszalasztád a Karvalyt, szakad a tajték róla. – Ezzel újra leheveredett a farkasbőrökre.

– Jól jöttem – felelt a megszólított, leszállva lováról. – Vezessétek, de csak itt a barlangban; kívül nem tiszta a lég: tar-főket láttam a sűrűben bolyongani s mint baglyoknak, csillogtak szemeik a rengetegből felém!

– Úgy szerencséről szólhatsz, – jegyzé meg Sólyom, közelebb lépve hozzá, – hogy bántatlanul hagytak.

– Messze láttad-e őket ide? – kérdé Markó nyugodtan.

– Mintegy két órányira, – felelt Dandár, közeledve a tűzhöz. – Aligha valami tervök nincs! Mert bár észrevettek, nem bujtak ki a sűrűből s még kopját sem vetettek felém.

– Kevesen lehetnek, – mond egykedvűleg a vezér – ez az oka.

– Én is azt hiszem, mert csak megzaklattak volna; bár a Karvalyomnak egy sem hágna nyomába.

– Hányan mentek el innen Törővel, Botos?

– Nyolczan, – felelt a zömök férfiú, ki az előbb szólalt meg.

– Mindenesetre, – folytatá Markó, – készen állunk. Bár Villám volna már itthon!

– Villámot nem féltem, – szól közbe Botos – száznak is túljár az eszén!

– Ülj ide Dandár! – szól Markó az újon jötthez fordulva, – a tűz mellé, s ti is közeledjetek! Itt a kulacs! tudom szomjas vagy, vad toborzó, igyál s szólj!

Dandár jót húzott a kulacsból s leheveredett, végignyújtva ideges tagjait a bozontos farkasbőrökön.

Az egész csoport a tűz köré tódult, szemeik figyelemmel voltak Dandárra szegezve.

– Tudjátok-e, – kezdé ez, – mi a legújabb hír? Déván hallottam. Szalánczy Lászlót tulajdon kastélyában, Branyicskán, a fejedelem emberei összevagdalták.

– Mióta a törökkel bomlik a frigy, keveset gondol a fejedelem az okos követtel.4) – S hát a fejedelem? – kérdé Markó.

– Ő készül, – felelt Dandár. – A törökkel, mint mondják, egészen felbomlott a béke.

– Úgy gyűlni fog dolgunk! – kiálta fel Markó. – Gondoltam én azt előre, mihelyt a Boldizsár és Kovasóczi kivégeztetésöket Szamosujváron hallottam; s a Kendi Ferenczét s Bornemisza Jánosét Gyaluban.

– Nem jó hírt hozok nektek sem, Sólyom s Csatár!

– Mi rosszat hozhatnál? – mond nevetve Csatár – míg kardom lóg oldalomon s szívem nem ficzamlik ki helyéből, nincs baj!

– Míg bor s szép hölgyek vannak, – folytatá Sólyom, – min aggódnánk? mi túl vagyunk úgy is már mindenen.

– Jószágaitokat elosztotta a fejedelem s te – Csatár – száműzve vagy Magyarországra!

– Oda közel vagyok s mehetek ma, – felel Csatár, Markó felé fordulva kérdő tekintettel.

– Jó helyt vagy itt! – nyugtatá meg Markó s képén azon önbizalom tünt fel, mely neki sajátja volt. – A határok királya vagyok, – folytatá felállva s büszkén tekintve maga körül Deli Markó. – Ha jó dolga van Zsigmondnak, nem fog újat húzni velem!… Itt, Sólyom! ezt hozták a napokban Kornis Gáspártól. – Ezzel egy tekercset nyújta Sólyomnak.

Sólyom a tűzhöz hajolva, végigfutotta a sorokat

– Hm! – mond, – fejedelem jókor gondoskodik magáról; Mihály s Razván vajdákkal már kezett fogott s a szélek óriásának tesz most igéretet. No, – folytatá vígan, – szép birtokaim, kincseim, pénzem, minden – oda! a fejedelem vette el; ő tudja miért; de mégis, – mond kirántva kardját s lobogó arczczal körültekintve; Éljen Erdély! éljen a Bátori István rokona! Én Erdély mellett állok, míg szivem dobog, míg karom feszül: s ki úgy érez, mint én, rántsa ki kardját!

S a kardok csörtetve zajgának ki sok hüvelyből s a barlang odvai rivalák vissza: «Éljen Erdély!»

Markó komolyan tekintett maga körül. – Éljen Erdély! – ismétlé nyugodt hangon; – de ne hirtelenkedjünk! A török hatalmas. Jó lesz őt darabig kétségben tartani az iránt, melyik párt legyen az, melyben állni szándékozunk; a mit úgy is – folytatá kevélyen – én fogok elhatározni!

– Emlékeztetlek – szól Csatár – igéretedre; én Erdély ellen kardot nem rántok soha.

– Én sem, én sem; – mond Sólyom és Botos egyszerre.

– Mi sem! – zúg még néhány szózat a tágas öbölben.

– Legrégibb baj- és hadtársad vagyok Markó! – kiált fel Dandár. – Nekem senkim sincs a világon! atyai házam a te sereged, világom a baj s a csata! Én követlek, merre s hová akarod!

– Tudom, – felelt Markó komolyan, – mi köt le hozzám, vad kopjavető! mennyire s meddig számolhatok reád; – s egy gúnymosoly vonult el ajkai körül. – Ti pedig zajgók! tudjátok, hogy csak annyit kivánok tőletek, a mennyire köteleztétek magatokat. Ez így szokás nálam! – Most csend legyen! – szól mély hangon, s mint villámcsapás után néma csend lőn.

Újra letelepedének a tűz mellé.

– S mi egyéb hírt hozasz Dandár? – kérdé tovább Markó.

– A fejedelem házasodni fog; mondják, styriai Károly leányát várja.

– Hogyan? – jegyzé meg Markó fél mosolylyal, – hiszen Jósika Istvánt nem rég küldé Olaszországba hasonló czélból.

– Igen, – felelt Dandár, – de míg ő visszatér, a szép Cristiernát hozzák Kolosvárra. A fejedelem, mint hallatszik, álruhában elébe ment, egyjével olasz bohóczi közül. A készületek szerfelett nagyok; Bognernek,5) mondják, a mennyi kék és sárga szövete volt, mind megvette a város; s még Szebenből is hoztak a sorompók behúzására.

– S mire a sorompók? – kérdé Sólyom.

– Lovagi játékokra, melyekben több lengyel s német úr vesz részt.

– Karddal? – kérdé Csatár, – úgy megugratják a lengyel urakat.

– Hosszú dsidákkal, németesen! – felelt Dandár, – a német herczegi hölgy tiszteletére s talán kelevézzel is, ha arra kerül; úgy a lengyeleket ne féltsd!

– A német dsidaviadalt, – jegyzé meg Sólyom, – gyűlölöm; többnyire testi erő határoz benne, nem ügyesség és bátorság. Én a kardot kedvelem. De mégis szeretnék egy párt a homokba dönteni a vendégurakból. – Ördögöt! mégis boszus, hogy ebből ki kell maradnunk!

– Mit gondolsz, – kérdé Csatár, Sólyomhoz fordulva, – víni fog-e Abafi?

– Oh – felel ez, – nincs kétség benne! s ha igen, – győzni. Az ily viadal épen neki való; ő kettőt is leterít egyszerre!

– Aligha vehet részt benne! – szól Dandár nehezen rejtett buzgósággal.

– Talán száműzték őtet is? – vág közbe Sólyom, – úgy hozzánk kerül, fogadom.

– Azt nem hiszem, – mond Dandár s arcza szinte kékké sötétült – nem is közünkbe való! Poharak és lágyszívű hölgyek közt helye, nem a barlangok arszlányának körében! Egyébiránt is, – folytatá redőkbe vonva homlokát, – hatalmas ellensége lehet. Ekkor elbeszélte Abafinak megtámadtatását a kolosvári piaczon.

– Bucella, mondják, – szólt Markó, – titkos ellensége s a fejedelmet bujtatja.

– Ha ez igaz, – mond Botos, – jó lesz, ha jókor gondoskodik magáról; csak azon bámulok, hogy a fejedelem oly titkon járat nyomába; másokkal rövidebben bánt.

– Annak tudnám én okát, – felel Dandár, nem egészen habozás nélkül, melyet azonban lehetőségig el akart titkolni. – Mikoláékkal nem akar újat húzni Bátori. Abafi közel rokon a házhoz! de ez sem fogja őt megmenteni, – folytatá összeszorítva ajkait.

– Ha darabig kikerüli a fejedelem haragját, – jegyzé meg Sólyom, – minden el lesz feledve; ismerem én Bátori Zsigmondot.

A míg így beszélgettek a barlangnak sötét hadfiai, két lövés hallatszék külről. Újra fölugrottak mindnyájan azon készséggel, mely gyakori váratlan esetekre mindig éber lényeket jelel.

– Ez tatár vagy Villám! – mond Deli Markó, körültekintve a félkörbe szorult hős tömegre.

– Villám! mondom én, – szólt mély hangon Dandár s valami nyugtalanság tünt fel egész alakján.

– Villám vagy tatár, – felelt Markó nyugton, – nem más.